Tanulmány
Kadmosz mitológiai személy volt, az ókori Theba megalapítója és első királya. Életében gyermekeit és több unokáját elveszítette. M. Pacaud Kadmosz szindrómának nevezte el azt a tünetegyüttest, amely idős szülőkben felnőtt gyermekük halála után alakul ki. A szerző több példát sorol fel a mitológiából (pl. Niobé), a Bibliából (pl. Dávid király), a történelemből (pl. a Gracchus fivérek édesanyja), az irodalomból (pl. Shakespeare: Lear király), a képzőművészetből (pl. festmények Máriáról Krisztus megfeszítése után), stb. A biológiai, szociológiai és pszichológiai következmények részben az általános gyászreakcióhoz hasonlítanak, de jellemző vonatkozások is megjelennek (pl. a családi kontinuitás megszakadása, a szociális segítség megszűnése). Az idős szülők gyászának és egyedül maradásának különböző formái kerülnek bemutatásra, különösen hangsúlyt kapnak a háborús áldozatok szüleinek reakciói. Magyarországon az elmúlt évtizedekben a középkorú férfiak nagymértékű halálozása miatt sok idős édesanya gyászolja fiát. Ezt nevezhetjük a „magyar Kadmosz" szindrómának. A témában kevés felmérés ismeretes, ezért indokolt lenne vizsgálatokat végezni a szociálpszichológiai részletek feltárására. Az ismeretek segítenének a következmények megelőzésében.
A szerzők saját tapasztalataik alapján értelmezik a szlovéniai menekültek tanatológiai problémáit. Megemlítésre kerülnek a reális és szimbolikus veszteségek jelenségei, a gyász sajátos vonatkozásai. A tanulmány foglalkozik a kulturális gyász jelenségével, és a transzkulturális sajátosságokból adódó feszültségekkel is.
Tanulmányunkban egy civil szervezet - az APRAE - tevékenysége kapcsán mutatjuk be az AIDS betegek társadalmi integrációjának francia gyakorlatát. Ismertetjük a szervezet társadalmi beágyazódását, finanszírozását, és két eset illusztrálásával a működését. Az esettanulmányokban a szociális gondozók leírják a betegek szociális nyomon követésének gyakorlatát, továbbá vázolják azokat a problémákat, amelyek a szociális munka során felmerülnek. Végül felhívjuk a figyelmet azokra a sajátosságokra, amelyek szembeötlők egy kelet-európai szemlélő számára az AIDS betegek társadalmi integrációjának francia gyakorlatát illetően.
Jánó Ilonának már három éves korában látomásai vannak, melyek újra és újra ismétlődnek. A róla szóló elbeszélések szerint három napos révülés útján nyeri el a kiválasztottságát: a halottakat látja s tud beszélni velük. A 80-as évek elejétől a halottakról keveset szól, inkább látomásait, másvilág járásait, s próféciáit mondja, s „az anyaszentegyház egységéétt imádkozik". Amíg a másik világon jár - egykori táltosainkhoz hasonlóan - elhagyja a lelke, s hideg, halottnak látszó testére őrangyala vigyáz. A másvilág Jánó Ilona látomásaiban megegyezik a moldvai magyarok tradícióival, de nála a hiedelmek megélt s megtapasztalt eleven valósággá válnak. A mennyország: fény, időtlen idő, s Isten szemtől-szembe látásának gyönyörűsége, a pokol: sötétség, szenvedés s fekete lángoló tűz. Az isteni trónus előtt többször látta a lelkek feletti ítélkezést, a kiszabott büntetések fajtáit, találkozott s beszélgetett Szűz Máriával, Jézus Krisztussal s az Atyaistennel, akinek csókját ma is érzi az arcán. Vallomásait (1-36), melyeket 1989-ben és 1991-ben mondott el, szervesen egészítik ki a róla szóló elbeszélések (37-48), s igazolják, hogy a szájhagyomány - az ideális kép felé közelítve - még a halottlátók arcképét is kiegészíti.
Az ókori zsidó ember halálhoz való hozzáállásáról megállapíthatjuk a bibliai és talmudi források alapján, hogy a halált önmagában nem tragédiaként, hanem az élet szükségszerű velejárójaként élte meg. A Bibliában három különböző halálozási mód szerepel, melyekben közös, hogy Istentől erednek és büntetés gyanánt sújtják a bűnös embert. A halál azonban csak a test halála, mert az ember lelke nem hal meg véglegesen. A halált pihenésnek, álomnak fogta fel a bibliai kor embere, olyan álomnak, melyből van felébredés. A lélek tovább él a túlvilágon és az eljövendő feltámadás során újra „testesülni fog". A haldokló és a halott körüli tevékenységek gyakorlata, melyet a hagyományos zsidó közösségek mindmáig megőriznek, szintén bibliai és talmudi forrásokra vezethetők vissza, azon alapulnak.
A tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy az egzisztenciálfilozófiákat a halállal kapcsolatos felfogásuk szempontjából tipologizáljam. A szó tág értelmében vett egzisztenciálfilozófiák szerepe a halál kérdésköre szempontjából jellegzetes kettősséget mutat. Egyrészt Kierkegaard, Heidegger, Jaspers, Sartre, Marcel és mások munkássága alapvető jelentőségű a modern filozófiai thanatológia megteremtésében; másrészt felfogásuk legnagyobbrészt abban a közös hibában szenved, hogy az egyént egy részük (Kierkegaard, Heidegger és Sartre) az elszigetelt, elvont szubjektivitás értelmében fogják fel, s így a halált is a magányos egyén ügyének tekintik. A másik oldalt részben Jaspers, legfőképpen azonban Gabriel Marcel képviseli, aki thanatológiájában felismeri a személyközöttiség, az interszubjektivitás kivételes jelentőségét. A szerző véleménye az, hogy a halál kezelése szempontjából mindenképp az utóbbi megközelítés a humánusabb és napjaink thanatológiai törekvéseihez is inkább ez áll közelebb.
Az elmúlt évtizedekben világszerte előtérbe kerültek az élet befejezésével kapcsolatos dilemmák. A modern orvostudomány segítségével a betegek haldoklása akár évekig is meghosszabbítható, ezért az orvosok, a betegek és a hozzátartozók korábban nem ismert döntési helyzetekbe kerülnek. Emellett a halálról másként gondolkodunk ma, mint régen: sokan nem tartják kötelességüknek elviselni a haldoklással járó szenvedéseket, s az orvosoktól segítséget várnak haldoklásuk megrövidítéséhez.
Napjainkban alapvető emberi jogként fogalmazódik meg a méltóságteljes halálhoz, az eutanáziához való jog. A TASZ álláspontja szerint:
* a gyógyíthatatlan, végső stádiumba jutott betegnek is joga van dönteni saját sorsáról;
* tiszteletben kell tartani a döntésképes beteg akaratát, ha az életfenntartó kezelés beszüntetését kéri;
* az elviselhetetlen szenvedéseket átélő beteg kívánságára biztosítani kell a fájdalomcsillapító szereket akkor is, ha azok a halálát okozhatják;
* a végstádiumba jutott betegnek joga van ahhoz, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe élete befejezéséhez.