Interjú
Tanulmány
A szerzőt - klinikai lelkigondozóként, súlyos betegek, haldoklók pszichés - spirituális kísérését végző szakemberként - mindig is erősen foglalkoztatta a különböző tudományterületek nyílt és hatékony együttműködésének lehetősége - a beteg ember gyógyítása érdekében.
A teológia és a pszichológia határterületén, közös területén járva, tudománytörténeti adatok felvillantásával mutatja be, hogy történetileg milyen nehézségek akadályozták a tudományterületek együttműködését, s azt, hogy a gyógyításban résztvevő különböző diszciplínák (medicina, pszichológia, teológia) önállósodása hogyan vezetett a közös nyelv elfelejtéséhez.
Ezt követően bemutatja, hogy a közvetítő szerepre vállalkozó szakemberek (pszichológusok, teológusok, orvosok) és az interdiszciplináris gyógyításra nyitott tudományterületek (pszichoszomatikus orvoslás, személyközpontú terápia, pásztrorálpszichológia) segítségével hogyan indulhatott e1 újra, a beteg embert a gyógyítás középpontjába állító és az ő testi - lelki - pszichés - spirituális egészségének a helyreállítására törekvő tudományterületek párbeszéde és a gyógyítást szolgáló együttműködése.
Végül - gyakorlati tapasztalatai alapján - a szerző ismerteti ez együttműködés egyik működő modelljét, rámutatva arra, hogy a hospice szemléletű betegellátás keretei között újra megtanulható a gyógyításban résztvevő, különböző diszciplínákat képviselő szakemberek közös nyelve, a spiritualitás.
Miközben a veszteségérzés mindennapi életünk gyakori velejárója, feltűnő, hogy a pszichológián belül még nem jelent meg a veszteséggel, mint általános jelenséggel foglalkozó részterület. Tanulmányunkban bemutatjuk, hogy ez az igen összetett és alapvetően szubjektív érzés csak részben értelmezhető a thanatológiának, valamint a stressz és a megküzdés pszichológiájának a módszereivel, hiszen sok szempontból kívül esik ezek területeiről, s emellett még a veszteségérzés pszichodinamikája sem ismert kellő mélységben. Mindezek alapján javaslatot teszünk a veszteségpszichológia, mint a pszichológián belüli új, interdiszciplináris szakterület létrehozására. Nézetünk szerint a veszteségpszichológiában a veszteség fogalmát elsősorban egy szokatlan esemény következtében vagy kísérőjeként létrejövő érzelmi állapotként definiálhatjuk. A szokatlan esemény nemcsak egy súlyos trauma lehet, hanem egy ennél sokkal kevésbé világosan körülírható történés is: mindent veszteségnek kell tartanunk, amit az egyén valamilyen interperszonális kapcsolatában vagy akár csak saját tudatában súlyos csalódásként, megaláztatásként vagy cserbenhagyásként él meg. A veszteség átélése minden emberre más és más hatással lehet. Sokakat letaglóz, szinte elpusztít, vannak azonban olyanok is, akik képesek ezt az érzést pozitív energiává változtatni, új emberi kapcsolatokat teremteni más, esetleg hasonló veszteséget átélt emberekkel. A pszichológus akkor tud a veszteséggel küzdőkön segíteni, ha a veszteségérzés jelenvalóságára koncentrál és azt az előidéző események történetéből, az összefüggések láncolatából ismeri meg. A veszteségpszichológia feladata tehát annak a megismerése, hogy mit jelent az adott veszteség az illető saját életének narratívumaiban, továbbá az, hogy más tudományterületekkel együttműködve feltárja a veszteségfolyamatok dinamikáját.
Egy furcsa párt szeretnék bemutatni esettanulmányomban: egy olyan férfit és nőt, akik mindketten autóbalesetben veszítették el házastársukat, s a gyász időszakában találtak egymásra. Mindkettőjük gyásza patológiás jegyekkel van teli.
A férfi, hívjuk Jánosnak (48 éves) feleségével hazafelé autózott. János maga ült a volánnál, amikor összeütközött a vele szemben közlekedő teherautóval. A baleset következtében a felesége sokkos állapotba került, majd a kórházba szállítás közben belehalt sérüléseibe. János patológiás gyászának hátterében több tényező áll: 1. szimbiózisban élt feleségével, 2. a tragédia váratlanul következett be, 3. önmagát okolta a balesetért, bűntudata erős.
A nő, nevezzük Viktóriának (49 éves) telefonon értesült arról, hogy férje, Róbert autóbalesetet szenvedett és meghalt. Lakóhelyüktől távol temették el. Viktória patológiás gyászának hátterében 1. a gyász feldolgozatlansága és 2. tagadása áll.
János és Viktória kapcsolatáról, nehézségeiről, összehangolódásukról szól az esettanulmány a gyász folyamatában. Ki hol akadt el a gyászban? Milyen módszerek, technikák segítették őket a gyászmunkában?
A terápia során krízisintervenciós és családterápiás módszereket alkalmaztunk.
A második évezred végére szinte már minden lehetséges tabut megtört az emberiség. Vannak azonban olyan tabufogalmak, amelyekkel minden korban szembesülnie kell az embernek, mert nincs fölötte hatalma. Ilyen fogalmak a betegség és főként a halál. A tanulmány a tabu, illetve az eufemizmus fogalmának tisztázása után a halál tabu mivoltát kutatja, példákat hozva a mai korból, a mindennapi élet és az egészségügy területéről. Fontos kérdés, hogy hogyan próbájuk kikerülni vagy megszépíteni a halált és az élet végességére irányuló fogalmakat, s végül hogy vajon képesek vagyunk-e elfogadni őket.
Az elmúlt századok során a nagy tömegjárványok elhárítására és elfojtására tett óvintézkedések és közegészségügyi regulák Európa-szerte felforgatták a hagyományos halotti rítusok rendjét. A betegekkel, haldoklókkal való érintkezés korlátozása, illetve az ettől való félelem, a halotti ceremóniák megtiltása, a temetés „embertelen" módja, a hozzátartozók elkülönítése, bezárása, s azok rettegése saját haláluk lehetőségétől megakadályozták a gyászolókat abban, hogy a gyászhoz kapcsolódó rítusok és a társadalmi kontroll segítségével dolgozzák fel a halott elvesztésének fájdalmát. A tanulmány történeti források alapján próbálja összegezni azokat az összetevőket, amelyek a szinte periodikusan vissza-visszatérő nagy epidémiák alkalmával károsan befolyásolhatták az életben maradottak gyászreakcióit, figyelembe véve a halotti kultuszok és gyászszokások időbeli átalakulásából adódó körülményeket is.