Tanulmány
Kissé zavarban vagyok ezzel a beszéddel kapcsolatban, mivel nem vagyok a haldoklás témájának szakértője. Számos, a „Halál Amerikában" projektemben érintett ember sokkal alkalmasabb lenne nálam, hogy a haldoklásról beszéljen. Úgy tűnik, a szakmabeliek és az egyetemi tanárok valamiféle különös vonzalmat éreznek, hogy a hozzám hasonló embereket - üzletembereket, színészeket - hallgassák, lássák a színpadon. Ugyanakkor - természetesen - sok üzletember rendkívül nagyra becsüli az egyetemi tanárokat. Talán én is közéjük tartozom, így némi izgalommal közelítek ehhez a közönséghez.
Első pillantásra az akut gyász nem tűnik orvosi vagy pszichiátriai betegségnek - a kifejezés inkább egy megterhelő élethelyzetre adott normális reakciót jelöl. A traumatikus élményekkel összefüggő reakciók megértése iránt azonban a pszichiáterek egyre fokozottabban érdeklődnek - függetlenül attól, hogy ezek jelentenek-e valódi neurózist, vagy sem. A gyász, vagy a szociális kapcsolatok hirtelen megszakadása különösen figyelemreméltóak, hiszen ezeket a pszichogén tényezőket gyakran említik a pszichoszomatikus megbetegedéseket előidéző hatások között. A háborús veszteségek következtében a gyászreakciók száma megnövekedett - ezért fontos megismernünk, hogy a gyász milyen változásokat idéz elő a testi és a lelki egészségben.
A szerző ismerteti 45 kivégzett szlovén hazafi 1941 és 1944 között írt búcsúlevelének tartalomelemzését. Az elemzés rámutat a szövegek sajátosan homogén szerkezetére és tartalmára. Az alkalmazott módszer 18 változó tükrében írja le a levelek jellegzetességeit. Ezek közül kiemelkedik a bűntudat és szeretet paradox dominanciája, amit a szerző a modern identitáselméletek tükrében kísérel meg értelmezni. A cél olyan következtetések levonása, mely érthetőbbé teszi a meghalni kényszerülő és a közösség kapcsolatát.
A 18. század második felében a polgári felvilágosodás gondolatkincsére támaszkodó habsburg politika - miközben hazánkban a közállapotok javításán és a műveltségi színvonal emelésén fáradozott - a klerikus rétegek közvetítő szerepét próbálta kiaknázni a közegészségügyi viszonyok alacsony színvonalának emelése, illetve a nép és az orvostudomány szolgái közötti kontaktus javítása érdekében. A theologia pastoralis, mint külön tantárgy bevezetésével (majd később a medicina pastoralis oktatásával) és a népszerűsítő orvosi munkák segítségével a papságot olyan alapvető orvosi, egészségtani tudnivalókkal is ellátták, amelyek hasznosításával a lelkipásztorok közreműködhettek a közegészségügy javításának nagy feladatában. Az orvosi ismeretek oktatása természetesen nem azt jelentette, hogy a lelkipásztorok gyógyító tevékenységre legyenek kiképezve, csupán azt az elemi szintet kívánták elérni, hogy a lelkészek képesek legyenek egyes betegségeket felismerni, a beteget orvoshoz irányítani, s megóvni őket a babonás gyógymódok káros hatásaitól és a kuruzslók karmaitól. Feladataik közé tartozott még felhívni a figyelmet a higiéniai, az életmódbeli szabályok és az egészségügyi rendeletek betartására, a népfelvilágosító művekkel együtt megmagyarázni ezeket, jelenteni az illetékes hatóságoknál a járványgyanús megbetegedéseket, felügyelni a temetkezési rendszabályok betartására és természetesen önnön egészségük megóvására. Sokszor játszottak közvetítő szerepet az orvos és a beteg között: a pap tünetleírásai alapján intézkedett az esetleg távol lakó orvos, és a lelkész felügyelt az orvosi tanácsok betartatására is.
A lelkipásztorok a halálnál, a haldoklásnál jelentős szerepet játszanak, a katolikusoknál az utolsó szentségek kiszolgáltatásának kötelessége természetessé teszi jelenlétüket. A betegség végstádiumában, a bekövetkező halál esetében általában a lelkipásztort értesítik először, hogy végigkísérje a halállal kapcsolatos legfontosabb ceremóniákat a halálra való felkészítéstől, a haldoklástól egészen a temetésig, s a gyászoló hozzátartozóknak is rendelkezésére álljon. A 18. század második felétől kezdődően egészen a 19. század közepéig a lelkipásztor a közegészségügyi feladatok ellátásában is aktív szerepet vállal: a vallási feladatok mellett a hiányzó orvos helyett is gyakran kell cselekednie, főképp a haldokló környezetének higiéniai körülményeire, az ápolás helyes módjára és természetesen a fertőzésveszélyt elkerülendő saját egészségére terjed ki a figyelme.
Amikor az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan az élet és halál mibenlétének problémáját feszegető kutatások a figyelmet a halállal és a haldoklással kapcsolatos kérdésekre terelik, közegészségügyi érdekekből a halál és a temetés lassan az állam felügyelete alá kerül. Az évszázadokon keresztül a halál „felügyeleti jogát" gyakorló egyház szerepe részint meggyengül (pl. a temetkezési rendszabályok állam általi szigorítása, a halottkémi rendszer kiépítése stb.), részint új elemekkel, árnyalatokkal bővülve gazdagodik is. A lelkipásztorok feladata már nem csupán teológiai kérdésekre korlátozódik, hanem - mintegy állami hivatalnokokként - a rendszabályok betartásának ellenőri tisztét is gyakorolják, és tevékenységükkel az orvosi alapellátás megoldatlanságának hiányában bizonyos mértékben felvállalják az egészségügyi hatóságok, az orvosok szerepkörét.