A szocializmus elméletéről sok bonyolult fejtegetés leírható, és könyvtárakat lehet megtölteni az ilyen dolgozatokkal. De végső gyökere mégis az a megejtően egyszerű kérdés, hogy miért ne lehetnének egyenlők az emberek, miért kell természetesnek elfogadnunk az embereket elválasztó anyagi és hatalmi korlátokat? Ez a kérdés a nyugati világban kétezer esztendőn át alapvetően erkölcsi gondolatként merült fel, s jórészt az antik hagyomány és a jézusi tanítás szuverén értelmezésére épült. Az emberi egyenlőség gondolata összefonódott a vallási megtisztulók, az eretnekek, a lázadó parasztok, a lelkes diákok és a kiugrott papok mozgalmaival, és sokáig egyszerre tekintette céljának az emberi társadalom és a hit megújítását. Csak a francia felvilágosodással és aztán Marx megjelenésével vesztette el vallásos ihletettségét. De a "tudományos szocializmus" államilag ránk erőltetett dogmáinak kimúlásával ismét világossá vált, hogy a baloldali gondolkodás alapélménye az erkölcsi felháborodás a világ igazságtalansága miatt.

Az egyenlőség természetesen olyan erkölcsi kategória, amely a maga éteri tökéletességében sohasem érvényesülhet. Az emberek fizikai és szellemi képességeiket, szépségüket és egészségüket, sőt, erkölcsi szilárdságukat tekintve sem egyenlők egymással. Még vér szerinti testvérek között is akad Káin és Ábel, vagy egyszerűen jó matematikus és számtan-analfabéta. Az osztálytársadalmakban a rang és a vagyon vérségi ágon öröklődik apáról fiúra, lányra, esetleg oldalági leszármazókra. Ezt tagadva sok utópista valójában nem teljes egyenlőséget akart, hanem olyan társadalmat, amelyben minden gyermek hasonló nevelésben részesül, s utóbb nem származása, hanem tehetsége alapján részesül pénzből, dicsőségből és hatalomból. Minden utópiák őse, Platón Az állam című műve ezért tűnik egyszerre az ideális kommunizmus és egy merev kasztrendszer modelljének. Nem számít, ki milyen apától és anyától született, tehetsége alapján jut feljebb vagy lejjebb a származás szerint nyitott, egyébként annál zártabb társadalmi hierarchiában. Ezt a rendszert "meritokráciának", az érdemekre épülő rendszernek is szokták nevezni.

Bár nem sokat gondolunk rá, a huszadik század második fele sok tekintetben megvalósította a meritokráciát. Kétségtelenül vannak elit iskolák, és a gazdagabb családok gyermekeinek nagyobb esélyük van az előmenetelre, de a karakteres tehetség szerencsés esetben származásától függetlenül érvényesülhet a rendszerben. Hazánk két vezető politikusa, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nagyon mélyről emelkedett tehetsége révén a magasba, s ugyanez mondható el a jelenlegi harmincas-negyvenes politikai és gazdasági elit számos más képviselőjéről. De ez nem csak a volt szocialista országokat jellemzi, az egész nyugati világ tele van mélyről felemelkedett politikusokkal, üzletemberekkel, csúcsértelmiségiekkel. Az új kapitalizmus egyik jellegzetessége, hogy az ásványi nyersanyagnál is éhesebb az emberi tehetségre, s ha azt megtalálja, akkor meg is csiszolja a maga (s persze az illető) hasznára. Az iskolarendszer, a tudományos intézmények és az üzleti körök közötti anyagi kapcsolatrendszer sok helyen intézményessé teszi a tehetségek tudatos felfedezését. Mindez nemzetközi méretekben is működik, a kiemelkedő tehetségű fiatalok a szegényebb országokból is áttelepülhetnek a leggazdagabb államokba, a vezető egyetemekre és a vállalatbirodalmak menedzsmentjébe. Másfelől az egész gazdasági és társadalmi rendszer folyamatos mozgásban, átalakulásban van, s ezért az örökölt vagyonok és kiváltságok nagyon gyorsan leértékelődnek a tehetségtelenek és ügyetlenek kezén. Ha egyénileg talán akad is rá példa, társadalmi jelenségként elképzelhetetlen, hogy egy gazdag apa "magánzónak", szelvényvagdosónak, tőkejáradékokból munka nélkül élőnek szánja a fiát vagy akár a lányát. Minél feljebb jut valaki a társadalmi és gazdasági hierarchiában, annál inkább folyamatos és intenzív munkával kell napról napra megvédenie a státuszát a versenytársak elől. S ehhez alapvetően tehetségre van szükség.

Mindez természetesen messze áll az esélyegyenlőségtől, hiszen az indulási esélyek továbbra sem egyenlők, a szegények gyermekei közül sokan nem jutnak el a startkőhöz sem, s a szerencsés családból származók a verseny számos pontján számíthatnak még segítő hátszélre. Ám ez sem változtat azon, hogy a modern kapitalista társadalom vezető posztjain olyanok állnak, akik állandó és kegyetlen versenyben, döntően tehetségük alapján választódtak ki. Amíg a hatalom és a gazdagság csúcsai öröklődtek, amíg az emberek sorsa már azzal eldőlt, hogy milyen családba születtek, mindez utópiának tetszett. Megvalósulását erkölcsi előrehaladásnak is értékelhetjük, de fő oka mégsem az igazságosság igénye, hanem a hatékonyság parancsa. A fokozódó versenyben, a globális kapitalizmus egyre gyorsabban pörgő mókuskerekében csak a legtehetségesebbek tudnak helytállni, s ehhez minden eddiginél mélyebb merítésre van szükség a vezetők és szakértők kiválasztásában. Csak ennek ismeretében érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy a meritokrácia megjelenésével párhuzamosan a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Vagyis egyesek kiemelkedése egyáltalán nem jelenti társadalmi osztályuk felemelkedését.

Az elmúlt évtizedekben hasonlóképp megváltozott a munka szerepe is a modern kapitalista társadalmakban. A "dologtalan", "léhűtő gazdagok" kora elmúlt. Egyéni kivételt nyilván fel lehet hozni. De fő szabályként mégis elmondható, hogy a társadalmi és gazdasági elithez való tartozás egyik alapfeltétele az intenzív (vagy legalábbis annak látszó) munka lett. Aki ad magára, aki "valaki", az fontos helyen dolgozik, több funkciót is betölt, és napi nyolc óránál többnyire jóval több időt tölt el munkával. Ennek megfelelően a nyugdíjba vonulás kora is összefügg a társadalmi státusszal. Minél magasabban áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál később kezdi öregnek érezni magát az aktív élethez. A munkás ötvenöt évesen már a nyugdíjra készül, a szociológus és az orvosprofesszor hatvanöt évesen még vidáman dolgozik, a tőzsdei guru és a nagyiparos pedig nyolcvanöt évesen is tanácsokat ad, és több évre előre teleírja az előjegyzési naptárát. Az elit munkakörülményei persze kényelmesek, tiszta és elegáns irodák, luxusautók, gyakori fogadások, munkaebédek és egzotikus utazások színesítik az elfoglaltságát. Hozzájutnak olyan egészségügyi ellátáshoz, amely elképzelhetetlen a szegények számára. A diplomások (s nem csak a gazdagok) Magyarországon átlagosan tíz-tizenöt évvel tovább élnek, mint az alacsony képzettségűek. De akárhogy is van, a gazdag ember tekintélyét bizonyos anyagi szint fölött már nem a puszta vagyona, netán származása, hanem a funkciója vagy a hivatala adja. Míg régen a dologtalanság a gazdagokhoz kötődött, és a szegényekre maradt a munka, addig mai világunkban a tartós és öröklődő munkanélküliség a szegényeket sújtja.

A munka felértékelődése nemcsak az elit köreiben érzékelhető. Marx korában az emberek többsége még piszkos, kényelmetlen és megalázó munka végzésére kényszerült a pőre megélhetési kényszer miatt. Az európai és észak-amerikai országokban a mai állások nem jelentéktelen része fizikailag kényelmes, és nem feltétlenül elidegenítő jellegű. Olyannyira, hogy sok ember jobban érzi magát a munkahelyén, mint az otthonában. Igaz ez számos egyedülálló emberre éppúgy, mint azokra, akik rossz házasságban, szűkös lakáskörülmények között, állandó otthoni konfliktusok között élnek. A legrosszabb főnök sem tud olyan kegyetlen lenni a beosztottjához, mint egy alkoholista férj, házsártos feleség, idegbeteg családtag. A munkahelyeken - különösen az állami szférában és a családias kisvállalkozásokban, ahol nem érvényesül az állandó verseny kényszere - mindmáig léteznek olyan közösségek, amelyek olykor több emberséget adnak, mint a kényszeres rokoni kapcsolatok. Sok ember van, akik a munkahelyén "valaki", akinek munka közben adnak a szavára, és tisztelik a tudását, otthon viszont szűkösen vagy szorongva él családi körülményei miatt.

A klasszikus elidegenedésnek mond ellent a munkahelyi tevékenység és az otthoni szabadidő eltöltése közti kiáltó ellentét is. Az értelmiségi és hivatali munkák, a szolgáltatások, vagy az igényes szakmunka szellemi színvonala és bonyolultsági foka messze felette áll a tömegszórakoztatásnak, a kereskedelmi televíziók népbutító műsorainak. Néha szentségtörő módon úgy érzem, hogy korunk embere nem a munkahelyén, hanem a szabadidejében idegenedik el igazán. A számítógépet installáló fiú, a szerkesztőségi titkárnő, a villamoskalauz, az autószerelő, az angoltanár és az önkormányzati képviselő a maga módján egyaránt összetett, komoly tudást és figyelmet igénylő munkát végez. Amikor hazamegy, és napi több órára bekapcsolja a televíziót, akkor a munkájánál messze igénytelenebb és primitívebb módon "szórakozik". Ráadásul a szórakozási szokások már nem feltétlenül függnek össze a végzett munka szellemi szintjével. A bevásárlóközpont polcait éjszakánként feltöltő lány nappal olvashat filozófiát, a rasztafrizurás kerékpáros futár szabad idejében foglalkozhat kísérleti zenével, míg könnyen lehet, hogy a fogorvos és a minisztériumi előadó otthon már csak a legostobább tévésorozatokat nézi.

Az igazi elidegenedés azokat sújtja, akik tartósan kívül rekednek a munka világán. A modern társadalom egész menete a munka ritmusára épül. Munkanapokon az emberek reggeltől estig dolgoznak, hétvégén pedig szabad idejük van, s ehhez igazodnak a szolgáltatások, a közlekedési menetrendek és a kulturális programok. A városok légszennyezési ábráin ugyanúgy kimutatható a munkába járás üteme, mint a baleseti statisztikákban, a víz- és áramfogyasztásban, vagy az internethasználatban. A kisgyereket ugyanolyan óraműpontossággal adják be hétfőtől péntekig az óvodába és aztán az általános iskolába, ahogy a kamasz jár a gimnáziumba, a felnőtt fiatal az egyetemre, s a városi alkalmazott vagy a bankigazgató a "dolgozóba". Természetesen vannak, akik éjszaka vagy hétvégén dolgoznak, de az ő munkarendjük is szigorú beosztást követ. A piszkos, nehéz és embertelen munkakörülmények között élőket sajnáljuk, egyebekben azonban széles körű konszenzus uralkodik szocialisták, liberálisok és konzervatívok, ateisták és hívők, szegények és gazdagok között abban a tekintetben, hogy (legalábbis a nyugdíjkorhatárig) mindenkinek dolgoznia kell. A munkahely nemcsak a megélhetés, hanem a függetlenség garanciája is. A dolgozó nő nyolc órára kiszabadul családi kötelezettségeiből, más jellegű ismeretségekre tesz szert, s ha elviselhetetlen a házassága, akkor saját keresetére alapozva bármikor kezdeményezheti a válást. A többgyermekes anyák egész életre szóló mentesítése a munkába járástól (ami egy marslakó szemében akár rokonszenves szociális vívmánynak is tűnhetne) a mi világunkban ezért őskonzervatív és szélsőséges ötletnek, a női egyenjogúság sárba tiprásának számít.

A tartósan munka nélküliek mindebből családjukkal együtt kirekesztődnek. Néhány évi próbálkozás után mindennapi életritmusokat tekintve is kikopnak a munka menetrendjéből, s valóban alkalmatlanok lesznek arra, hogy időre dolgozni menjenek és "végiggályázzák" a heti negyven vagy akárhány óra munkaidőt. Ettől kezdve pedig semmilyen társadalmi szolidaritásra sem számíthatnak. Aki dolgozhatna, de úgymond "nem akar dolgozni", az a társadalom peremére szoruló, gyanús, antiszociális személy lesz. A tartósan munka nélküli szülők gyermekei úgy nőnek fel, hogy nem is érzékelik otthon a munka mindent meghatározó ritmusát. Munkanap és ünnepnap, munkahét és nyári szabadság, munkába indulás és hazatérés számukra semmit sem jelent. Az iskola ugyan megpróbálja rájuk kényszeríteni a dolgozó társadalom menetrendjét, de nagyon nehéz úgy reggel fél nyolckor iskolába indulni, hogy a felnőttek és az idősebb testvérek még fel sem keltek az ágyból, s egész napra semmit sem terveznek. Aki pedig idő előtt kihullik az iskolából, annak esélye sincs arra, hogy valaha normális, rendszeresen fizető és jogi védelemmel körülbástyázott munkahelyet szerezzen magának. Marad a segély, az alkalmi munka és a bűnözés-közeli életforma. A szövetkezetek széthullásával a magyar falun gyorsan újratermelődött az egyszer már meghaladottnak remélt cselédrendszer. A nagygazdák és a fekete "vállalkozások" félállati sorban dolgoztatnak olyan embereket, akiknek a fentiek miatt esélyük sincs normális munkahely elnyerésére. Sokak az uzsorakamatra felvett kölcsönök, a "kamatos pénz" miatt adósrabszolgaságba is kerülnek gyermekeikkel együtt. A fekete cselédmunka, a "adósrabszolgaság" és a gyermekszegénység mind a munka szabályozott világából történő kirekesztődés következménye. Ennyiben elmondható, hogy a mai magyar (és nyugat-európai) társadalomban az igazi elidegenedés a tartós és öröklött munkanélküliségből ered. S megjelenési formája a szociális kirekesztés, a többségi társadalom szokásrendjéből való kihullás, az emberhez méltó életforma hiánya, az a fajta archaikus szegénység és kiszolgáltatottság, amely az állam által elérhető és szabályozható élettérben egyszerűen nem következhet be.

Ha a szocializmus huszonegyedik századi esélyeit latolgatjuk, akkor az egyenlőség és a munka új értelmezése mellett át kell gondolnunk az állam szerepét is. A huszadik század nagy tragédiái és nagy sikerei egyaránt az államhoz kötődnek. A totális állam terrorisztikus kalandja arra figyelmeztetett minket, hogy az államnak semmi köze sem lehet hitünkhöz, kulturális és politikai meggyőződésünkhöz, szokásainkhoz és életformánkhoz. Egyéni szabadságjogainkat a legmosolygósabb államtól is meg kell védenünk. Még a "jó erkölcsöket" propagáló állam is gyanús, s az egyház és az állam bármilyen összefonódása ellentétes az európai civilizáció fejlődési irányával. A jóléti állam sikertörténete ugyanakkor azért születhetett meg, mert demokratikus körülmények között az államnak igenis pozitív szerepe van nemcsak a gazdaság élénkítésében, hanem a társadalmi különbségek mérséklésében, a munkahelyi jogviszonyok rendezésében és a szociális biztonság megteremtésében. A nyugat-európai jóléti államot alapvetően a szociáldemokrácia teremtette meg szívós politikai munkával, kemény bérharcokkal és sztrájkokkal, több évtizedes kitartó küzdelemben. Az Egyesült Államokban pedig a Demokrata Párt liberális szárnya vitte diadalra többé-kevésbé ugyanazt a modellt. (Tanulságos, hogy a neoliberális ellenforradalom idején ott sikerül jobban megvédeni a jóléti államot, ahol nem fentről "osztották le", hanem maguk a dolgozók vívták ki sokszor igen kemény harcban.) De nem lebecsülhető a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista kísérlet közvetett hatása sem. A nyugati polgárság elég hamar megértette, hogy ha nem akar az orosz burzsoázia sorsára jutni, s elejét kívánja venni a szovjet példa másolásának, akkor társadalmi megegyezésre kell jutnia a munkavállalókkal, pártjaikkal és szakszervezeteikkel. Ahogy Márai Sándor írta, Buda romjait szemlélve, a magyar uralkodó osztály önzéséről: "Nem fizették meg teljes értékükben az adókat, amelyeket a nyugati társadalmak gazdagjai - mindig nyögve, néha békés evolució törvényeinek engedelmeskedve, néha forradalmi kényszer következtében - nagyjából mindenütt máshol már megfizettek. Nem akartak belenyugodni, hogy fizetni kell, mert nincs harmadik út - vagy reáladózás, vagy anarchia és bolsevizmus." A nyugati burzsoázia kelet-európai társaival szemben megértette ezt a leckét, de mostanában a neoliberális próféták mintha megpróbálnák kitörölni a köztudatból ezt a fájdalmasan megtanult igazságot.

A második világháború óta eltelt hatvan év bebizonyította, hogy a polgári demokratikus állam alkalmas a jövedelmi különbségek mérséklésére, a dolgozók munkajogi védelmének biztosítására és a nagy szociális rendszerek működtetésére. Ehhez természetesen állandó nyomásra van szükség a szakszervezetek és a baloldali pártok részéről. De szerintem e nyomásgyakorlásnak - szemben bizonyos szélsőbaloldali kritikákkal - van értelme. A dolgozók élet- és munkakörülményeinek mégoly szerény léptékű emelése is többet ér az elvont értelmiségi vitáknál. Nem véletlen, hogy a jóléti társadalom szétverésére és a nagytőke gátlástalan profitérvényesítésére törekvő neoliberális erők össztüze nem a szakszervezetekre, s nem is a baloldali pártokra, hanem az erős államra irányul. Demokratikus körülmények között az állam a saját munkájukból élők és a szociális transzferre szorulók jogainak legfőbb védelmezője. Az Európai Szociális Charta szellemében úgy is fogalmazhatunk, hogy a szociális jogok biztosítása végső soron az állam feladata. Az államnak kell garantálni, hogy minden polgára emberhez méltó körülmények között él és megfelelő szociális jogokkal rendelkezik. Aki igent mond a szocializmusra, az nem retten vissza a "gondoskodó állam" kifejezéstől. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az állam természetes feladata megvédeni a dolgozó embert a munkaadók túlkapásaitól, az államnak kell gondoskodnia a szegényekről, a betegekről és a védtelenekről, az állam hivatása a társadalmi különbségek folyamatos mérséklése. Ehhez pedig az államnak eszközökre is szüksége van. Ilyen eszköz a progresszív adózás, az össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdaságpolitika és a nagy szociális ellátórendszer. Mivel ma ezeket éri a leghevesebb támadás a vadkapitalizmus, az "ember embernek a farkasa" szellemét képviselők részéről, a szocializmus híveinek itt és most az államnak ezeket az eszközeit kell megvédeniük. A polgári demokrácia akkor tekinthető társadalmilag progresszívnak (s egyáltalán demokráciának), ha a nép által választott testületek érdemben beleszólhatnak a társadalmi újraelosztásba. Ahol ezt kicsavarják az állam kezéből, ott kiüresedik a demokrácia intézménye.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a huszadik század átértékelte a baloldali gondolkodás néhány alappillérét. Az egyenlőségen ma már nem a teljesen azonos életkörülményeket, hanem az esélyek és a lehetőségek méltányos kiegyenlítését értjük. S elfogadjuk, hogy a tehetséges embereknek maguk és a közösség hasznára előbbre kell jutniuk a társadalomban. A verseny nem nulla összegű játék, és megfelelő újraelosztás esetén nem csak a nyertes vállalkozót, hanem az egész társadalom javát szolgálhatja. A munka csak akkor elidegenítő hatású, ha piszkos, megalázó, embertelenül nehéz, vagy igazságtalanul alulfizetett. Egyebekben azonban társadalmi létezésünk legfontosabb dimenziója és szociális jogaink forrása. Az államot pedig nem megszüntetni, hanem erősíteni és demokratizálni kell, hogy minél több jogot és újraosztott jövedelmet biztosítson a társadalom saját munkájából élő többségének és a rászorulóknak. Ez a három peremfeltétele annak, hogy az úgynevezett "kommunista rendszerek" bukása után is értelme legyen a szocializmusról mint a jövő társadalmáról beszélni.

Az államszocializmus mérlege

Könnyű lenne "államkapitalizmusnak", a szocializmus felszabadító eszményétől tökéletesen idegen rendszernek minősíteni a Lenin által kialakított, Sztálin alatt rémuralommá torzított, s utóbb "puha diktatúrává" enyhült bolsevik kísérletet. Önfelmentő módon látszólag ügyes ötletnek látszik a huszadik századi államszocialista rendszerek bűnét áttolni a kapitalizmusra. Ennek a bűvészkedésnek azonban kevesen dőlnek be. S a szocializmus megvalósíthatóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg, ha nem dolgozzuk fel a huszadik század szocialista kalandjának tapasztalatait. A kelet-európai és ázsiai államszocializmusok alapvetően modernizációs diktatúrák voltak, amelyben minden a gyorsított ütemű iparosítást, a fejlett nyugati országok erőltetett ütemű beérését szolgálta. Ezt részben kétségkívül indokolta az állandó külső fenyegetés, amely szükségessé tette a katonai-ipari potenciál gyors fejlesztését. Az államszocialista rendszerek jellegzetes bűnei - vagyonelkobzások, bizonyos társadalmi rétegek üldözése, a parasztok ipari munkára kényszerítése - sok tekintetben hasonlítottak azokra, amelyek a kapitalizmus kialakítását kísérték Angliában, az indiánoktól meghódított Észak-Amerikában, vagy éppen a gyarmatokon. II. Lipót belga király hajcsárai több mint tízmillió kongóit gyilkoltak meg a gumi- és az ásványkincsek kinyerése közben Belga-Kongóban. A napi normát nem teljesítő bennszülöttek kezét levágták, s a belga tisztviselők esténként lelkiismeretesen összeszámolták a kosárban eléjük rakott, több száz emberi kezet. Nem a sötét középkorban, hanem száz esztendeje, amikor Belgium a liberális demokrácia modelljének számított a korabeli Európában. A profit utáni hajsza jegyében, kapitalista viszonyok között a történelem során sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahányat a kommunista rendszerek öltek meg.

De ez nem bizonyít semmit, a bolsevizmus bűneit nem menti semmilyen történelmi párhuzam. Modernizációs diktatúraként az államszocialista rendszerek a fejlődés első, extenzív szakaszában mindenesetre látványos eredményeket produkáltak. De a határozott állami döntéseket igénylő reformok és ipari nagyberuházások megvalósulása után az intenzív fejlődésre már nem tudtak átállni. Ehhez a kutatás és a verseny szabadságára, demokratikus viszonyokra és az államhatalom korlátozására van szükség - ami ellentétes a diktatúra lényegével. Modernizációs, ipari diktatúraként az államszocialista rendszerek imponáló fejlődése egy bizonyos szint elérése után szükségszerűen lelassult és megtorpant, s a hidegháborús fegyverkezési versenybe a szovjet blokk végső soron egyszerűen belerokkant.

Az európai államszocialista rendszerek ugyanakkor - talán Csehországot és Németország keleti részét leszámítva - olyan országokban jutottak hatalomra, amelyekben még a polgári átalakulás sem történt meg teljesen a szovjet csapatok megjelenéséig, illetve a kommunista hatalomátvételig. A kommunista és a baloldali mozgalmak a félfeudális viszonyok között a haladó polgári értelmiségre is nagy hatást gyakoroltak, s az 1945-ös felszabadulás széles körben az újrakezdés, a nagy illúziók "nulla órája" volt. Magyarországon fél évszázadon át nemcsak a baloldali és népi mozgalmak, de a jobboldal jelentős része is szorgalmazta a földreformot, de ezt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megoldani. Az agrárkérdés 1848 és 1945 között lényegében egy évszázadon át "befagyott". A szovjet csapatok megérkezése után alig néhány hét alatt sikerült törleszteni ezt a régi adósságot. A magyar történelem első valóban szabad és titkos választását is 1945-ben rendezték meg. A nyolcosztályos általános iskola, a feudális címek eltörlése, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, a nők és a férfiak teljes jogi egyenlősége szintén az új rendszer vívmányai közé tartozott. Ezek polgári demokratikus reformok voltak, de a felszabadulásig egyetlen kormány sem szánta el magát a meghozatalukra. A régi úri Magyarország több évszázados tabui és beidegződései néhány év alatt megdőltek, széles néptömegek emelkedtek ki az öröklött szolgaságból. Az 1956-os forradalom önigazgató, ideális szocialista követelései jól mutatták, hogy a magyar társadalom alig egy évtized alatt végérvényesen leszámolt 1945 előtti múltjával, amiben a magyar kommunista mozgalomnak jelentős része volt.

Bár sokan szeretnék letagadni, tény, hogy a magyar történelem első igazán szabad választásán a szocializmust igenlő erők - a szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt - megszerezték a szavazatok 42 százalékát. Ha nem is teljes, de jelentős legitimációt kaptak a szocialista fordulatra. Ezzel együtt a szocialista kísérletet alapvetően a geopolitikai átrendeződés, a világháborús vereség és a szovjet bevonulás tette lehetővé. Ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később egy újabb geopolitikai átrendeződés, a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása buktatta meg az államszocialista rendszert, utat nyitva a kapitalista restaurációnak. Ebben nincs semmi újdonság. Az 1848-as és az 1918-19-es magyarországi forradalmakat is a geopolitikai változások indukálták. Bár a "mi lett volna?" kérdése történelmileg felettébb ostoba, a Kádár-rendszer reformjainak története azt valószínűsíti, hogy ha nem omlott volna össze a Szovjetunió, akkor a magyar államszocialista rendszer tovább araszol a szemérmes piaci átalakulás irányába. Ma már nehéz elhinni, de a Kádár-rendszerben a piaci reformok ügye széles társadalmi konszenzust élvezett, a társadalom zöme el sem tudta képzelni, hogy a piacgazdaságnak nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lehetnek. 1985 táján a magyar társadalom nagy többsége (beleértve a "munkáspárt" zömében hivatalnok tagjait) fenntartás nélkül elhitte és hirdette a ma megvetően neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai tanokat. ("A magántulajdon hatékonyabb, mint az állami, a piac jól elszabályozza önmagát és a társadalmat, az államot le kell építeni, némi munkanélküliség serkenti a gazdaságot.") A reformkommunisták eszményképe nem Nagy Imre, hanem Thatcher asszony volt, aki a világon talán sehol nem volt olyan népszerű, mint a magyar "kommunisták" között.

A magyar baloldalnak nem kell különösebben szégyellnie az államszocialista kísérletet, hiszen azt geopolitikai kényszer erőltette az országra, s az 1956-os forradalom után a nemzetközi lehetőségek között a "legkevésbé rossz" modelljévé fejlődött. De visszatérni hozzá semmilyen módon sem lehetséges, s aki ezt nem veszi tudomásul, azon könyörtelenül átlép a történelem. A legfontosabb szó, ami a magyar államszocializmusról és a Kádár-rendszerről elmondható, így hangzik: elmúlt. E szó visszavonhatatlan igazságához képest minden más csak magyarázat, széljegyzet, elvont okoskodás.

A jövő szocializmusa

A jövő szocializmusának esélyeiről szólva három rövid állítással kell kezdenem.

(1) A jelenlegi világrend súlyos válsága esetén a szocialista fordulat történelmileg belátható időn belül megvalósítható.

(2) Szocialista kísérletbe egy országban elszigetelve lehetetlen belekezdeni. Magyarországon csak Nyugat-Európával együtt lehet bármilyen értelme a szocialista átalakulásnak.

(3) Európában szocialista fordulatra akkor van esély, ha újabb geopolitikai átrendeződés történik a világban. Magyarán, ha az Egyesült Államok megrendítő vereséget szenved, s megszűnik a világ csendőre lenni.

E három állítás csakis együtt érvényes. A baloldali, progresszív erőknek azért is erkölcsi kötelességük felkészülni erre, mert "az Egyesült Államok veresége" negatív forgatókönyv a nacionalista, rasszista, fasiszta mozgalmak győzelmét is hozhatja Európa-szerte. A magyar baloldalnak tudnia kell, hogy egy újabb geopolitikai fordulat esetén félelmetes erők szabadulnak el, s jó eséllyel az győz majd, aki gyorsabban tud reagálni a viharos változásokra. Ne legyenek illúziónk: szélsőjobboldali fordulatra is van esély a nyugati kapitalizmus megrendülése esetén. Az Egyesült Államok a maga sajátos érdekeit követve Európában nemcsak a valóban baloldali, hanem a nacionalista és fajgyűlölő erők hatalomra jutását is megakadályozza. (Függetlenül attól, hogy a világ többi részén általában a legsötétebb jobboldalt támogatja.) Az Egyesült Államok veresége természetesen nem feltétlenül következik be a huszonegyedik században. "Nem jósolok nagy jövőt Amerikának", mondta egy bizonyos Adolf Hitler nevű ember 1941-ben, és jóslata szerencsére éppúgy csődöt mondott, mint a rendszere. De a geopolitikai átalakulás úgy is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok saját belső változásai miatt önként mérsékli világcsendőri aktivitását.

Számos jel mutatja, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége. Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a "struggle for life"-ot, a túlélésért folytatott harcot szítja majd. A genetikai kísérletek, a betegség terjedését korlátozó, utazási korlátok leomlása és más okok miatt újabb, világméretű járványokat valószínűsítenek. A rémült és tehetetlen lakosság vagy bűnbakkereséssel, vagy teljes apátiával reagál a járványokra, amire az AIDS afrikai terjedése máris plasztikus példákat mutat.

2030-ra a nyugati társadalmak a demográfiai trendek miatt vészesen elöregednek, a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlással fenyeget, s jelentős bevándorlás nélkül a mindennapi civilizáció működtetése is gondokat jelenthet. Az iszlám országokban ugyanakkor minden korábbinál több fiatal él majd, akik a nyugati iszlámfóbia és a rá reagáló iszlám fundamentalizmus szellemében, Amerika és a Nyugat szélsőséges gyűlöletében nőnek fel. Félő, hogy egyre többen így gondolkodnak majd a Nyugat-Európában élő, sok millió muzulmán fiatal soraiban is. A nyugat-európai "intifáda" a kontinens legnagyobb városait változtatná élő pokollá. A dzsihád nem történelmi szükségszerűség, de ha a szellemét mindkét oldalon folyamatosan szítják, akkor a sokféle válságtól megroggyant és elöregedett Nyugattal szemben valóban kirobbantható lesz.

Mai világunkban a környezetvédelem ügye az egyik legdöntőbb bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes. Ez a külső erő lehet az erőforrások végső kimerülése és a vele járó környezeti katasztrófa, s lehet egy olyan közösségi akarat, amely az emberi élet természeti és környezeti feltételeinek megóvása érdekében már előbb megállítja az ökológiai pusztulást. A környezetszennyezés egy része - elsősorban a szegény országokban - a túlnépesedés következménye, s a helybeli népesség fizikai fennmaradását szolgálja. Ez nemzetközi együttműködéssel megszüntethető, ha a gazdag országok megértik, hogy a globális környezeti egyensúly érdekében tiszta levegőért és háborítatlan természetért cserébe érdemes ingyen élelmiszert és iparcikket adni a legszegényebb nemzeteknek. Ez némi kormányzati ráhatással kapitalista körülmények között is működhet, hiszen többlettermelést igényel. A szennyezés nagyobbik része azonban a felesleges túltermelésből, a kapitalista rendszer által keltett hamis igény kényszerű kielégítéséből származik. Az árucikkekbe beépített gyors elavulási idő, a szemétre termelő civilizáció, a természetes emberi kapcsolatokat fogyasztói javakkal helyettesítő konzumidiotizmus a modern kapitalizmus lényegéből fakad. A globális környezeti egyensúly felborításáért döntően a mesterséges igény és annak perverz kielégítése a felelős. Ezt a halálos körforgást csak egy másféle, közösségi elven működő, szelídebb és békésebb erkölcsű társadalmi rendszer tudja leállítani.

Marx és Engels A Kommunista párt kiáltványa (közkeletűen a Kommunista Kiáltvány) lapjain zseniális képet adott a tőkés globalizációról, amely akkor még csak az angol kapitalizmus méhében készülődött életre kelni. "Az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak és napról-napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket helyükből, melyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik: olyan iparok, amelyek már nem a hazai nyersanyagot dolgozzák fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelynek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem valamennyi világrészben egyképp fogyasztják." E globalizáció a huszonegyedik századra közhelyes valósággá vált. A globalizáció helyi vagy nemzeti tagadása ezért szükségszerűen bukásra van ítélve. Bezárkózást, elmaradást, diktatúrát és végül csődöt jelent azoknak, akik egy ilyen kalandot elszenvedni kényszerülnek. A helyes válasz csakis a globalizáció szocializálása lehet. A világgazdaság intézményei fölé olyan demokratikus kontrollt kell rendelni, amely a globalizáció motorját az emberek és a természet érdekében működteti. A szükséges reform szociális részét a profit elvonása és újraelosztása jelentené egy globális, az egész világgazdaságra kiterjedő adórendszer segítségével, környezetvédelmi részét pedig a fenntartható fejlődés megvalósítása, a természeti környezetet károsító tevékenység megszüntetése alkotná. A szociális és a környezeti értékek között némi érdekellentét mindig lesz, s a megfelelő arányok kialakítása a demokratikus szocializmus egyik izgalmas feladata.

Az Európai Unió intézményrendszere minden csökevényességével és bürokráciájával együtt potenciálisan csírája lehet a szociális globalizációnak. Ez annyira kézenfekvő gondolat, hogy sokaknak el is siklik a tekintete felette. Az EU viszonylag jól működő intézményrendszert állított fel a regionális különbségek kiegyenlítésére és részben a szociális igazságtalanságok mérséklésére is. Határain kívül egyáltalán nem számít természetesnek, hogy a gazdag országok és régiók jövedelméből fejlesztési forrásokat biztosítsanak a szegényeknek, s jusson pénz a munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek átképzésére. Rendeletekkel és irányelvekkel szabályozza a környezet védelmét, biztosítja az Unión belüli élelmiszertermelést, a tiszta ivóvizet, a nők és férfiak egyenjogúságát, a munkaidő maximumát, a nemzetközi diákcserét és megannyi más üdvös dolgot. Thatcher asszonynak valamiképp igaza volt abban - bár ő ezt elrettentésül, mi pedig dicséretként mondjuk -, hogy az Európai Unió maga a "megvalósult szocializmus". Jelen pillanatban persze csak jelképesen, embrió-állapotban, hiszen az egész rendszer működtetésére a tagállamok csak nemzeti jövedelmük egy százalékát fordítják. Ha a már említett nemzetközi konstelláció esetén az európai nemzetek a szocializmust választják, akkor az Európai Unió intézményeinek jelenlegi vázára ráépíthető lesz az európai szocializmus első, átmeneti változata. Ebben az esetben természetesen nem a nemzeti jövedelmek egy, hanem akár tíz-húsz százalékát is a regionális és szociális különbségek kiegyenlítésére lehet majd fordítani, egyetlen jóléti állammá (államszövetséggé) formálva Európát. A magyar baloldalnak ezért, és más okokból is, a föderatív, államszövetséggé alakuló Európai Unió mellett kell elköteleznie magát. Nyugat-Európa az esetek nagy többségében progresszívabb utat jelent, mint amit a magyar belpolitika lehetővé tesz, s ha Magyarország kivételesen mégis előbbre lép a Nyugatnál, akkor ez a kísérlet a történelmi tapasztalatok szerint elbukik a belső reakció és a nemzetközi közöny miatt.

Az Európai Unió két nagy szellemi vezérelve a francia államrezon és a német-Benelux jóléti állam modellje. Az egyik a francia forradalom, a másik pedig a huszadik századi szociáldemokrácia öröksége. Mindkettő alkalmas arra, hogy - radikális politikai változások révén - egy szocialista fordulat kiindulópontja legyen. Ezzel tehát elutasítom az "állam megszűnéséről" szóló teóriákat. Az állammal mint a társadalom biztonságát, a javak újraelosztását és a környezet védelmét garantáló intézménnyel szemben a nemzetállam jelentősége ugyanakkor valóban elhalványul. Funkcióinak egy része alacsonyabb szintre, a régiókhoz települ, más részük pedig uniós szintre kerül. A régió, a nemzetállam és az uniós államszövetség együttesen alkotja azt az állami mechanizmust, amelynek birtoklása révén a szocializmus demokratikus eszközükkel is létrehozható és fenntartható.

A jövő társadalmi modelljének felvázolása szükségszerűen utópia, s mint ilyen, messze áll a tényektől és a realitásoktól. Ha a feltételek megérnek a szocializmus európai bevezetésére, akkor a szocialista mozgalom képviselői és a tömegek a maguk igényei szerint alakítják majd ki az új társadalmat. Néhány jóslat azonban megkockáztatható. A marxi szocializmus és a huszadik századi szociáldemokrácia tapasztalatai egyaránt tanulságosak lesznek a jövő szocialistái számára. A nagy nemzetközi vállalatbirodalmak társadalmi tulajdonba vétele, illetve irányításuk demokratikus kontrollja és profitjuk újraelosztása a szocialista rendszer elengedhetetlen feltétele. E nélkül sem a szociális igazságosság, sem a környezet hatásos védelme nem biztosítható. A jövő hordja ki magában azt a tulajdonformát, mely a társadalmi kontrollt és a versenyképességet egyaránt biztosítja. A legnagyobb vállalatbirodalmak esetében ez azonban valószínűleg nem a magántulajdon lesz. A kelet-európai államszocializmus gyakorlatával szemben a kis- és középvállalkozások esetében azonban súlyos hiba lenne mindenféle államosítás. Versenyre a jövő szocializmusában is szükség lesz, s ennek motorja az emberi találékonyság, a vállalkozó kedv, a profitérdekeltség. E szektorban a profit újraelosztása alapvetően a skandináv jóléti állam modellje szerint történhet majd, melyben a progresszív adózás bizonyos határ fölött a jövedelem- vagy profithányad nagyobbik részét elvonja. Ilyen értelemben - amennyire múltbeli kategóriák egyáltalán felhasználhatók a jövő modellezésére - az európai szocializmus az államszocializmus és a szociális piacgazdaság ötvözetét jelenti majd. Új elemként jelenik viszont meg a környezet védelme és a világméretű szolidaritás. Nem csak humánus jókívánságként, hanem a fenntartható európai jólét biztonsági feltételeként is. Akármilyen társadalmi rendszerek is legyenek Európán kívül, kontinensünk elemi érdeke a globális környezeti egyensúly és az elviselhető szociális, egészségügyi, közbiztonsági állapotok biztosítása világszerte. Már csak az "Európa-erőd" elleni rohamok és menekülthullámok visszafogása céljából is.

Az új társadalom feltehetően az egyenlőséget is az élet természetes törvényeihez illeszkedve, s nem falanszter-rendszerként teremti meg. Mind a skandináv szociáldemokrácia, mind a kádári rendszer olyan társadalmat hozott létre, amelyben a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka közti jövedelemkülönbség nagyjából háromszoros-négyszeres volt. Az egyéni tehetséget, munkabírást és a vállalkozó kedvet figyelembe ez az a normális és egészséges arány, amelyet a társadalom még elviselhetőnek érez. Csak arra kell vigyázni, hogy a nagy ellátórendszerekben - oktatás, művelődés, egészségügy - mindenki legalább nagyjából egyenlő színvonalú ellátáshoz juthasson. S természetesen generációkként újrateremtődő esélyegyenlőség érvényesüljön a szakképzésben és a pályaválasztásban. A hetvenes-nyolcvanas években az Európát kettészelő vasfüggöny mindkét oldalán láttuk csíráit egy ilyen társadalomnak, a közösségi és a piaci elvet kiegyenlítő, demokratikus szocializmusnak. A diktatórikus államszocializmustól a piaci reformok és a demokratizálás, a svéd jóléti államtól pedig a nagytőke fokozatos társadalmasítása felé tapogatódzott a baloldali gondolkodás. A reformkommunista és a Blair előtti szociáldemokrata modell számára a hetvenes, kora nyolcvanas évek nemcsak az "aranykort", hanem az egymáshoz közelítés, a "konvergencia" reményét is jelentették. Végső soron a neoliberális ellenforradalom törte meg ezt a folyamatot, s kényszerítette ki az államszocialista országok radikálisabb és a jóléti államok visszafogottabb mértékű visszatérését a vadkapitalizmus irányába. Ez a neoliberális ellenforradalom áll a világméretű környezetszennyezés, az agresszív amerikai hegemónia, a tömeges szegénység és a világ többi nyomorúsága mögött is. Bukása egyszer történelmi szükségszerűség lesz. Ha az európai baloldal elég bátor, elszánt és felkészült, ha humanizmusa ellenáll a szélsőséges kalandoknak, akkor a felszabaduló térben lehetségessé válik a szocializmus. Ehhez azonban fel kell készülnünk elmélettel, gyakorlati programokkal és nem utolsósorban a baloldali ethosz ébrentartásával. Egyebekben cudar és barbár világ köszönt néhány évtized múlva ránk és utódainkra.

Igen, Rosa Luxemburg mondása ma igazabb, mint valaha. Európa a jelenlegi világrend megrendülése esetén csak a barbárság és a szocializmus között választhat.