Nemrégiben Francesco Sisci, a népszerű olasz La Stampa című napilap Ázsia-rovatának szerkesztője cikket írt "Miért kell a Nyugatnak újraorientálódnia" címmel.¹ A cikk komoly visszhangot keltett Európa-szerte. Sisci amellett érvel, hogy az EU-nak és az Egyesült Államoknak váltania kell, "mivel a kínai gazdasági növekedés rendszerszintű változásokat idéz elő a világ egészében". Kína táplálja az ázsiai növekedést, és ez Sisci állítása szerint "egy új világot vetít előre, amelyben - legalább két évszázada először - a Nyugat gazdasági értelemben kisebbséggé válik".

A történelemhez visszanyúlva, Sisci emlékeztet rá, hogy William Shakespeare az Othellóban, A velencei kalmárban és a Rómeo és Júliában - sokakhoz hasonlóan - Velencét ábrázolta "a világ legfejlettebb országaként", holott "a valóságban Anglia járt élen az európai fejlődésben, míg Velence hanyatló korszakába lépett". A tanulság Sisci szerint az, hogy "gyakran kizárjuk a számunkra kellemetlen lehetőségeket; ha a valóság túl fájdalmas, gyakran hajlamosak vagyunk félremagyarázni".

Valami hasonló történik most, amikor az EU és az USA, amelyek lakóinak száma kevesebb, mint Kínáé, szembetalálja magát a nemzetek legnagyobbikának felemelkedésével, amely ráadásul egy kommunista párt vezénylete alatt zajlik. Ironikus módon az USA billiókat költött a Szovjetunió legyűrésére, szövetségben a maoista Kínával, hogy az "iszlám fundamentalistákkal" kötött szövetségről ne is beszéljünk. Most pontosan ez a végzetes döntés, amely magában foglalta Kína megnyitását a masszív külföldi tőkebeáramlás előtt, eredményezte, hogy Kína az előzősávba került, és ennek az imperializmusra, a fehér szupremáciára és általában a globális fejlődésre gyakorolt roppant hatását még nem mértük fel teljes terjedelmében.

Persze ostobaság lenne azt feltételezni, hogy a világimperializmus passzívan elfogadja sorsát, habár az Egyesült Államok elitjén belül jól látható a szakadás a tekintetben, hogy miként viszonyuljanak Kínához: akiknek nagy értékű befektetéseik vannak Kínában, azok önmérsékletre intenek, míg a kívül maradók az ország destabilizációját sürgetik.

Eközben a washingtoni héják igyekeznek felkorbácsolni a Peking-ellenes érzelmeket Tajvanon, Kína lázadó szigettartományán, amelynek jelenlegi rezsimje időnként függetlenségét hangoztatja. De óvatosabb hangok arra figyelmeztetnek, hogy a Tajvanra irányuló hatalmas fegyverszállítások végül lehet, hogy Kína arzenálját fogják gyarapítani, mivel mostanra a Tajpej és Peking közti gazdasági kapcsolatok annyira átfogóakká váltak, hogy az események jelenleg inkább a tajvani antikommunista rezsim trónfosztása és egy Kína-barát kormányzat hatalomra jutása felé mutatnak. Ez a dilemma jól példázza azt a fogós problémát, amellyel Washington Kína-politikáját illetően küszködik. Ahogy a jól informált elemző, a befolyásos Asia Times állandó publicistája, Henry C. K. Liu megállapítja egyik cikkében, "az USA haditengerészete mostanra Ázsiától, végső soron Kínától függ új hajói építésekor, és a méretgazdaságosság szempontja idővel az amerikai légierőt is rákényszeríti majd, hogy repülőgépeit Ázsiában gyártassa, és Kínában szereltesse össze".

Ám azok, akik szeretnének véget vetni Kína békés felemelkedésének, nem zavartatják magukat e kellemetlen igazságtól. A demokrata Charles Schumer New York-i szenátor és a konzervatív republikánus Lindsey Graham dél-karolinai szenátor kétpárti duója benyújtotta a "kínai valutatörvény-tervezetet", amelynek értelmében 27,5%-os vámot vetnének ki minden Kínából érkező termékre, amennyiben Kína nem hajlandó 27,5%-kal felértékelni valutáját a dollárhoz képest 180 napon belül. A törvénytervezet meghökkentően széles körű támogatást kapott mindkét párt körében, és egy hasonló törvénytervezetet egy hasonló kétpárti duó a képviselőházban is benyújtott.

Ám Liu erőteljesen érvel amellett, hogy "eljön a nap, amikor" a kínai valuta árfolyamának "technikai problémája" "másképpen fog felvetődni, mivel a kínai jüan természetes módon tartalékvalutává lép elő, tükrözve a változó világkereskedelmi erőviszonyokat", és kérdésessé teszi majd a dollár jelenlegi hegemóniáját. Amikor ez bekövetkezik, az megrázza majd az amerikai imperializmus egész monetáris és pénzügyi építményét. Az Egyesült Államok nem lesz képes olyan könnyedén a bankóprésre hagyatkozni sürgető gazdasági problémáinak kezelésekor, hanem a többi nemzethez hasonlóan kénytelen lesz a régi vágású módon, azaz munka és termelés révén külföldi devizához jutni. Ráadásul a kínai export megadóztatása pusztán az inflációt fogja felhajtani - különösen a fogyasztói javak esetében -, és súlyos csapást mér a Wal-Martra, a KMartra, a Sears Roebuckra és sok más hasonló vállalatra.

Valójában a Schumer-Graham-törvénytervezet közelebb hozza a napot, amikor a kínai jüan "árfolyamát egy valutakosárhoz kötik majd, amelynek a dollár csak az egyik eleme lesz a sok közül", írja Liu. Ekképpen "Kínának kevesebb dollárt kell tartania", aminek következtében mérséklődni fognak Peking jelenleg óriási volumenű amerikai kincstárjegy-vásárlásai. Márpedig ez utóbbiak tartják felszínen az amerikai költségvetést, figyelembe véve a kormányzó republikánus pártot eluraló adócsökkentési mániát. Ha Kínának vissza kell vonulnia az amerikai kincstárjegyek piacáról, akkor az Egyesült Államokban vagy az adókat kell majd emelni, vagy pedig a védelmi, egészségügyi, oktatási stb. programokat kell lefaragni.

Liu figyelmeztet rá, hogy két évtizeddel ezelőtt a Japánra irányuló hasonló nyomás az "1985-ös Plaza-egyezményhez" vezetett, amely "lerombolta a japán exportorientált gazdaságot, és stagflációt idézett elő az Egyesült Államokban, amelynek eredménye az 1987-es tőzsdekrach lett". "Jó esély van arra", hogy a Schumer-Graham-törvénytervezet "legyen a szikra, amely az elkövetkező években pusztító tűzvészt idéz elő az eladósodott amerikai gazdaságban".

Mindezek ellenére a Kína félreállítására irányuló kísérletek folytatódnak. Nemrégiben a Chicago Tribune hívta fel harsányan a figyelmet a kínai tulajdonban lévő autóalkatrész-gyártó Wanxiang Társaságra, amely üzletet nyitott az Illinois állambeli Elginben. "Csillogó-villogó, 42 000 négyzetméteres amerikai vállalati központja van az Interstate Highway 90 mentén", és igyekszik utánozni a Cnooc nevű kínai olajóriást, amely megpróbálta kivásárolni az amerikai Unocal olajcéget, illetve a Haier kínai elektromoskészülék-gyártó vállalatot, amely megpróbálta megvásárolni amerikai vetélytársát, a Maytagot. A Wanxiang a Delphivel verseng a General Motors alkatrészvásárlásaiban való nagyobb részesedésért. A Delphi ideje jelentős részét inkább munkásai kisemmizésével, illetőleg a csődtörvény manipulációjával, semmint a félelmetes kínai ellenféllel való versenyzéssel töltötte. Mindenesetre a chicagói központi bank figyelmeztetett, hogy az amerikai Közép-nyugatot jelentős állásleépítés fenyegeti az autóiparban, nem utolsósorban amiatt, hogy a Toyotához vagy a Nissanhoz hasonló "ázsiai autógyártók a déli államokban létesítettek összeszerelő üzemeket az utóbbi években". Ez "jelenti a legvalószínűbb strukturális fenyegetést a régió gazdaságára", mondja a pénztőkének ez eszköze, figyelmen kívül hagyva saját közreműködését e folyamatban. A Kia, a Hyundai és a Samsung - mind dél-koreai és mind hatalmas transznacionális vállalatok - szintén erős versenyt támasztottak az amerikai vállalatokkal szemben, és ez kivívta Washington rosszallását.

E gazdasági fejleményeket az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyában beállt óriási változás kísérte. Habár az amerikai héják szeretnék felvenni Észak-Koreát a rendszerváltó akciók célpontjainak listájára, a dél-koreai elnök figyelmeztetett, hogy nemzete és az USA közti viszony megszenvedné, ha az Egyesült Államok megkísérelné megdönteni az észak-koreai rendszert. Ebben részben Kína is szerepet játszik, hiszen a Szöul és Peking között drámai mértékben megjavult viszony Dél-Koreát az Egyesült Államokkal szembeni bizonyos fokú távolságtartásra ösztönzi. Nemrégiben az USA dél-koreai nagykövete felzúdulást idézett elő, mikor Észak-Koreát "bűnöző rezsimnek" nevezte. Le kellett mondania egy találkozót Szöul központjában, miután a Szakszervezetek Koreai Konföderációja (amelynek szintén vannak irodái az épületben) blokádot képeztek az épület körül, és nem voltak hajlandóak szavatolni a nagykövet biztonságát.

Ennek nyomán a Pentagon visszavonta a Dél-Koreában állomásozó, durván 37 000 fős amerikai kontingens közel egynegyedét. Egy 2004. januári felmérés azt mutatta, hogy a dél-koreaiak jelenleg az Egyesült Államokat nagyobb fenyegetésnek tartják, mint Észak-Koreát. A közhangulatnak ez a változása rábírta a Fehér Házat, hogy visszavegyen azokból a kirohanásokból, amelyek Phenjant a "gonosz tengelyének" központi szereplőjeként bélyegezték meg.

Kína kétségkívül örömmel veszi, hogy északi határánál csökken a feszültség, mivel Peking a békés fejlődést szorgalmazza. Az enyhülő feszültség kétségkívül növeli Peking mozgásterét Kubával kapcsolatban. A mélyülő kapcsolatok jeleként kínai buszok, vonatok és fogyasztási cikkek áramlanak Kubába, nem is beszélve a kínai néphadseregből érkező magas szintű látogatókról.

Az Egyesült Államok Indiát is szeretné felsorakoztatni a Kína-ellenes blokk mögé, és ennek érdekében márciusban Bush ellátogatott Új-Delhibe. India azonban korábban is az amerikai hegemóniával szembeszálló nemzetek élvonalába tartozott. Új-Delhi az egykori Szovjetunió egyik legfőbb szövetségese volt a hidegháború alatt, és sokat is szenvedett emiatt, mivel Pakisztán és az Egyesült Államok "iszlám fundamentalistákat" uszított az észak-indiai Kasmír tartományra. Mindenesetre nehéz lenne Indiát Kína ellen fordítani, mivel Indiában két militáns kommunista párt is van, amely ellenségesen viszonyul az USA-val való szövetséghez. Így hát India és Kína fő olajvállalatai épp nemrég egyesítették erőiket, hogy impozáns összegért, 573 millió dollárért megvásárolják a Petro-Canada 37%-os részesedését a szíriai olajmezőkben. Erre az akcióra úgy tekintenek, mint amely csak az első a világ két legnépesebb nemzetének összefogásával végrehajtott jövőbeli közös akciók sorában.

Egy olyan nemzetnek, amelyet a fehér felsőbbrendűség-tudat mérge úgy átjár, mint az Egyesült Államokat, igencsak nehezére fog esni a szorosabb együttműködés kialakítása azzal az Indiával, amelynek lakosai túlnyomórészt sötétebb bőrűek. Vegyük csak példának az indiai származású, amerikai állampolgárságú Neelima Tirumalasetti esetét, aki nemrégiben nyújtott be keresetet Texasban egy amerikai cég ellen, amelynek alkalmazottjaként állítólag ismétlődő rasszista zaklatásokban és diszkriminációban volt része, miután a vállalat bizonyos tevékenységek Indiába való kihelyezése mellett döntött. Indiában immár komoly problémát jelentenek azoknak az amerikai vásárlóknak a gyalázkodó és rasszista kirohanásai, akik számítógépükkel vagy valami mással kapcsolatos segítségért hívnak fel indiai telefonos ügyfélszolgálatokat. Tirumalasettit kollégái "barna bőrű szukának" és "mocskos indiainak" nevezték Texasban. Ezt megelőzően Indra Nooyit, a Pepsico indiai születésű elnökét, az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú üzletasszonyát még durvább rasszista inzultusok érték, miután egy manhattani beszédében bírálta az amerikai globális politikát. Léteznek olyan honlapok, amelyek az amerikaiakat megtanítják a legdurvább becsmérlő szavakra hindi nyelven, hogy legyen mivel szitkozódniuk, ha az ügyfélszolgálatnál indiai alkalmazott veszi fel a telefont.

Ha India felsorakoztatása a Kína-ellenes blokk mögé nem is tűnik egykönnyen kivihetőnek, még mindig ott van Japán, amelynek viszonya Pekinggel felettébb ellentmondásos, nem utolsósorban Tokiónak a XIX. századig visszanyúló erőfeszítései miatt, amelyek a legnagyobb ázsiai nemzet kizsákmányolására irányultak, Afrika és a két Amerika brit kizsákmányolásának mintájára. Ám, mint azt Tim Shorrock megállapítja, "a kínai-japán kereskedelem gyors bővülése, illetőleg a Japán és az ázsiai kontinens között szövődő kulturális kapcsolatok meglepő ütemű fejlődése enyhítik Kínában a japánellenes érzelmeket, és sok japánt meggyőznek arról, hogy a Kínával való kapcsolatok szorosabbra fűzése számukra is komoly előnyöket tartogat".² Példaképpen Shorrock megjegyzi: "Mérföldkőnek bizonyul, hogy tavaly a japán-kínai kereskedelem értéke elérte a 168 milliárd dollárt, amivel Kína - a második világháború óta először - Japán legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat. Az amerikai imperializmus hegemóniájának fennmaradása jelentős mértékben a Kína és Japán közti feszültség kiéleződésétől függ, ám ez pillanatnyilag valószínűtlennek látszik.

Ráadásul, hasonlóan ahhoz, mint amikor a kenőcs kiemeli a bőrhibákat, amelyeket el kellene tüntetnie, a körmönfont amerikai stratagémák csak még inkább aláássák az amerikai imperializmus globális pozícióit. Ez kétségkívül elmondható az illegális iraki invázióról. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásznak egy nemrégiben született becslése szerint (lásd: http://www.josephstiglitz.com/ ) a háború tényleges költsége valahol 1 és 2 billió dollár közé tehető, vagyis durván tízszerese annak, mint amennyit eredetileg terveztek. A többletkiadások időben egybeestek a folytatódó adócsökkentésekkel; rohamléptekkel folyik az amerikai hitelfelvétel, mindenekelőtt Japántól, Kínától és Dél-Koreától, és az amerikai hadsereg leragadt az iraki kátyúban, aminek következtében az USA képtelen erőszakos választ adni a világ egyéb pontjain felmerült kihívásokra.

A csapatok visszahívására vagy átcsoportosítására vonatkozó tervek süket fülekre találnak. Ezért a hadsereg ismétlődően képtelen teljesíteni a toborzási előirányzatokat, noha egyre inkább a gazdaságilag leromlott agrárterületekre és a munkáskerületekre koncentrálja erőfeszítéseit. Ám az iraki mocsár léte immár köztudott, és a megnyomorodott vagy hullazsákban hazaérkező katonák látványa nem kimondottan ideális reklám a toborzáshoz. A Zogby International által készített márciusi felmérés kimutatta, hogy az Irakban szolgálatot teljesítő katonák 72%-a az Irakból való egy éven belül történő kivonulás mellett foglal állást. E véleményhez csatlakozott két nyugalmazott, magas rangú katonatiszt; egyikük úgy jellemezte az iraki háborút, mint "az Egyesült Államok történetének legnagyobb stratégiai külpolitikai katasztrófáját". Még olyan jobboldali ideológusok is, mint Brent Scowcroft, Georg W. Bush elnök egykori tanácsadója, vagy William F. Buckley Jr. és Pat Buchanan is bírálta a háborút.

Ráadásul az amerikai hadsereghez köthető különféle botrányok sokat ártottak az USA nemzetközi megítélésének. Egy friss ENSZ-jelentés kimondta, hogy a Guantanamo-öbölbeli fogolytábort be kellene zárni, mivel az ottani fogva tartási körülmények kimerítik a "kínzás" fogalmát. Az Amnesty International hasonló atrocitásokkal vádolta meg az Egyesült Államokat és szövetségeseit Irakban. Ezzel összhangban a Human Rights Watch kijelentette, hogy Washington a foglyokkal való kegyetlen bánásmódot tudatos stratégiaként használja, vagyis az nem "a rossz kiképzés, a fegyelmezetlenség vagy a hanyagság, hanem tudatos döntés eredménye".

Az egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülő amerikai imperializmus elkezdte szítani a feszültséget Iránnal, hogy az iraki kudarcról elterelje a figyelmet. Ráadásul Irán maga is jelentős olaj- és földgázkincset birtokol, amelyre a texasi olajbárók már jó ideje fenik a fogukat.

Ám Irán vonatkozásában ismét csak Kína az egyik lehetséges fő akadály, mivel a kínai, állami tulajdonú energetikai vállalat nemrég kötött meg egy 100 milliárd dolláros szerződést, amelynek értelmében vezető szerephez jut az egyik óriási iráni olajmező feltárásában. Kína egyezséget kötött a brit energetikai céggel, a BP-vel is, amely ezáltal Peking legnagyobb tengerentúli partnerévé vált; ez némileg bonyolítja az Egyesült Államok és tradicionális szövetségese, Nagy-Britannia viszonyát is. Ezek után Abdullah király, Szaud-Arábia 82 éves uralkodója határkőnek számító látogatást tett Pekingben, hogy aláírjon egy átfogó energetikai együttműködésről szóló egyezményt. Ez egyben szaúdi figyelmeztetés is volt a washingtoni héják felé, hogy Rijádnak más opciói is léteznek az amerikai imperializmus előtti hajbókoláson kívül.

Mindeközben Li Csao-hszing kínai külügyminiszter meglátogatta a Zöldfoki-szigeteket, Szenegált, Malit, Libériát és Nigériát, szorosabbra fűzve a kapcsolatokat a bolygó legszegényebb földrészével - e kapcsolatok Kína afrikai kereskedelmének megnégyszereződéséhez vezettek az elmúlt öt évben. Talán a legjelentősebb állomása e látogatásoknak a nigériai út volt: Nigéria Afrika legnagyobb olajtermelője és egyben legnépesebb országa. A látogatás során megegyezés született arról, hogy Kína 2,5 milliárd dollárért megkapja egy tengerparti olajmező 45%-os részesedését. Li ezenkívül meghívta az afrikai vezetőket az abban az évben megrendezett pekingi Kína-Afrika találkozóra. 2000-ben negyvenöt afrikai nemzet vett részt a találkozón, és ezt követően ugrott meg Kína kereskedelme a kontinenssel. Ezek a kapcsolatok emblematikus példái a Kína által kezdeményezett "dél-dél" együttműködésnek.

Összességében, az amerikai imperializmus minden oldalról kihívásokkal szembesül, és ez a tény érthetőbbé teszi azokat a vitákat, amelyek az Egyesült Arab Emirátusból való Dubai Ports Worldnek egyes amerikai kikötők felvásárlására irányuló kísérletével kapcsolatban robbantak ki. E viták során kevés szó esett a közjavak privatizációjával kapcsolatos általános elvi problémákról; ehelyett az arabgyalázás valóságos orgiája szabadult el.

Ám ahogy a Financial Times egyik publicistája megjegyezte: "A globalizáció következő fázisának, az amerikai National Intelligence Council szavaival, ázsiai arca lesz. Az amerikaiak és az európaiak ezt felettébb kellemetlennek fogják találni."³ Ez így valószínűleg túlságosan általános megfogalmazás, habár tartalmaz egy alapvető igazságot. A fehér felsőbbrendűség elvének alapján kikovácsolódott nemzeteknek, mint például az Egyesült Államoknak, nehezére fog esni a XXI. század realitásához való alkalmazkodás, amelyben olyan nemzetek veszik át a globális vezető pozíciót, mint Kína és India.

Továbbá, a 2001. szeptember 11-i Manhattan elleni tragikus támadás nyomán kirobbant "iszlamofóbia" megnehezíti az USA számára, hogy megbéküljön azzal a helyzettel, amelyben a tartósan 70-80 dolláros olajár következtében mintegy félbillió dollár fog Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán és más olajországok koffereiben landolni. Ezek a nemzetek gyakran az Egyesült Államokban fektetik be újra ezeket a dollárokat - lásd például az említett dubaii kikötőüzletet - és ha az ilyen beruházásokat az amerikaiak blokkolják, az csak tovább nehezíti majd az amerikai imperializmus helyzetét.

Ennek egyik példája lehet Irán, amely azért áll most Washington támadásainak középpontjában, mert úgy döntött, hogy áttér az euró alapú olajkereskedésre. Irán azt tervezi, hogy a nemzetközi olajkereskedelem területén versenybe száll a New York-i Nymexszel és a londoni IPE-vel,⁴ euró alapú mechanizmust használva. Ez nyilvánvaló csapás lenne az amerikai dollár hegemóniájára, és talán a vég kezdetét jelenti a dollár mint a világ egyetlen tartalékvalutája számára. Ez a terv csak fokozza Washington vérszomját, amely a Teheránnal való feszült viszony mögött meghúzódik.

Kína Oroszországgal való kapcsolatait is erősíteni igyekszik, amelynek az Egyesült Államokkal való viszonya amúgy is megromlott. Jack Kemp és John Edwards, két egykori alelnökjelölt együttesen elnökölt egy kékszalag-bizottságban, amelynek jelentése élesen bírálta a Putyin-rezsimet, különösen annak energiapolitikáját. Mások Washingtonban Oroszországnak a G8-ból való kigolyózását szorgalmazzák, miközben a G8-ak idén nyáron Szentpétervárott tartják összejövetelüket.⁵ Moszkva a maga részéről az USA vezette katonai szövetségnek, a NATO-nak az Oroszország határai felé való terjeszkedése, illetve az Oroszország szomszédainál, például Ukrajnában és Grúziában végbement rezsimváltások NATO-támogatása miatt aggódik. Ennek közvetlen következménye a Peking és Moszkva között kötött szövetség lett.

Összegezve, lett légyen Európa, Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia, mindenütt Kína áll a megkérdőjelezhetetlen amerikai hegemónia útjába. Vajon tényleg túl korai lenne felvetni, hogy Nixon úttörő jellegű, jó 35 évvel ezelőtti pekingi látogatása talán mégsem a zsenialitás megnyilvánulásaként fog majd bevonulni a történelembe,, hanem úgy, mint ami a vég kezdetét jelentette az amerikai imperializmus számára?

(A cikk eredeti megjelenési helye: Political Affairs, 2006. május 25.)

Jegyzetek

¹ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

² Shorrock, Tim: Slowly but surely, China-Japan ties deepening, http://www.ipsnewsasia.net/bridgesfromasia/node/69

³ Stephens, Philip: A perilous collision of ideas, Financial Times, March 2 2006. Lásd: http://economistsview.typepad.com/economistsview/2006/03/will_economics_.html

⁴ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

⁵ A találkozóra július 15-17-én került sor. (A ford.)