[...] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek - parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek - mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége - a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája [...] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások - a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember - megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac... E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt... Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért - mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség - nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár...

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai - a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is - egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány... -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.