Kína egy ország, de több külön világ.¹ A nemzetközi közvélemény elsősorban a kiemelt nagyvárosokat (Pekinget, Sanghajt, Sencsent), valamint a tengerparti övezet rohamosan fejlődő tartományait ismeri.² Kuangtung, Csiangszu és Santung a kínai GDP több mint egyharmadát termeli meg, a nyolc tengerparti tartomány együtt közel a kétharmadát adja. 2004-ben Kuangtung bonyolította le a külkereskedelem egyharmadát, a nyolc tengerparti tartomány együtt több mint négyötödét.³ Ez az a Kína, amelynek gazdasága az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan évi tíz százalék körüli növekedést produkált, amely Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot megelőzve mára a világ negyedik legnagyobb gazdasága, a kelet-ázsiai térség katonailag is domináns hatalma, az Egyesült Államok globális egyeduralmának egyetlen potenciális kihívója. Kínának ebben a boldogabb részében körülbelül 300 millióan élnek, valamivel többen, mint az Amerikai Egyesült Államokban.

Van azonban egy másik Kína is, amelyben túl sok ember él, és túl kevés a termőföld, ahol nincs elég ivóvíz, ahol magasak az adók, és korruptak a hivatalnokok. A kínai statisztikák ijesztő adatokat közölnek: a lakosság közel négyötöde, egymilliárd ember (!), nem rendelkezik egészségbiztosítással, több mint 300 millió lakos iszik szennyezett vizet.⁴ A vidéki lakosság romló egészségi állapota a szegénység egyik fő oka és következménye is egyben. Bármikor kitörhetnek járványok, amelyek globális következményei beláthatatlanok. A legutóbbi példa a madárinfluenza, de említhető a néhány évvel ezelőtti SARS-járvány is.

A gyorsan fejlődő tengerparti zóna mögött Kínának ez a hatalmas tömege egyre jobban lemarad. Nagy különbség van a városi és a falusi lakosság életszínvonala között. A lakosság egyharmadát kitevő városi lakosság egy főre jutó éves átlagjövedelme 1033 dollár, a mintegy nyolcszázmilliós vidéki lakosságé átlagosan 319 dollár. Ez kevesebb, mint a Világbank által szegénységi küszöbnek tekintett napi egy dollár! A 2005 végén kiadott legfrissebb kínai statisztika szerint a vidéki lakosság 67%-a, mintegy 540 millió ember, napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkezik. Az egy főre jutó kiadások éves átlaga vidéken 236 dollár, alig 130 forint naponta.⁵ A nemzeti kisebbségek szintén a szegény Kína részei. A Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának több mint 90 százalékát a legnagyobb nemzetiség, a han teszi ki, de az ötvenöt nemzeti kisebbség lélekszáma így is meghaladja a százmilliót. Ők is a legszegényebb vidékeken, a nyugati tartományokban élnek. A KNK hivatalosan szegényként számon tartott lakosainak 40 százaléka a kisebbségekhez tartozik.⁶

Az elmúlt évtizedben a világ talán legnagyobb népvándorlása zajlik Kínában. Miközben a gazdaság átalakulása következtében (az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint) 1995 és 2001 között mintegy 45 millióan veszítették el a munkahelyüket,⁷ becslések szerint 140-200 millió ember költözött városba a falvakból a jobb megélhetés reményében. Mára minden nagyobb kínai városban létrejöttek a nyomortanyák körzetei, ahol a minimális higiéniai feltételek is hiányoznak. A modern kulik végzik a "piszkos munkát": ők építik a modern felhőkarcolókat, ők dolgoznak a keleti partvidék gyáraiban a futószalagok mellett, ők azok, akiknek munkája elárasztja a világ piacait olcsó kínai áruval.

A nagyvárosok lakosságának immár jelentős részét teszik ki azok az emberek, akiknek otthonát lerombolták, hogy új városnegyedek épülhessenek. A földönfutók némi kártérítést kapnak ugyan, az azonban nem elegendő a megfelelő színvonalú új lakás megvásárlására. A kisajátítások következtében az elmúlt években több mint hetvenmillió paraszt vesztette el a földjét. Egyedül a Jangcén épülő Három-szoros vízerőmű építése miatt több mint hárommillió embert telepítettek ki.

Mindezek következtében a kormányzat egyre növekvő elégedetlenséggel kénytelen szembenézni. Hivatalos statisztikák szerint tavaly több mint nyolcvanhétezer tüntetés volt országszerte.⁸ Mivel a politikai és gazdasági intézkedések kedvezményezettjei jórészt a városlakók, és a falusi lakosság kevésbé élvezi a reformok gyümölcseit, a tiltakozó akciók a parasztok körében gyakoribbak. A kiváltó okok között a falusi és járási hivatalnokok korruptsága, a helyi adók és járulékok önkényes kivetése, a parasztok földjeinek kisajátítása szerepel.

A tüntetések általában a helyi hivatalok és hivatalnokok ellen irányulnak, nem a politikai rendszer ellen. Ennek oka, hogy miközben a tengerparti és a belső szárazföldi vidékek, valamint a város és falu közötti jövedelmi és életszínvonalbeli különbségek egyre nőnek, az adatok azt mutatják, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de a lakosság egészének nőtt az életszínvonala. A hivatalos statisztikai adatok szerint 2003-ban a lakosság felső 20 százalékának jövedelme 13 százalékkal nőtt az előző évhez képest, míg az alsó 20 százaléké 8,7 százalékkal.⁹

Az adminisztráció alsó szintjein, ahol a konfliktusok leggyakrabban fordulnak elő, a korrupció a mindennapi élet "természetes" része. A korrupció az egyik fő oka az, hogy a központi költségvetésből nem érkezik elég anyagi forrás a helyi kormányzat feladatainak finanszírozására. A szegény vidékeken az iskolák fenntartására, az útépítésekre, a hivatali dolgozók fizetésére a pénzt helyi adókból kell előteremteni, és az nem elegendő. A korrupció másik oka a tulajdonviszonyok tisztázatlansága. A kínai földművelő nem tulajdonosa a földnek, a művelhető terület köztulajdon, és a paraszt csak bérleti szerződéssel birtokolhatja. Az, hogy kié a föld, ki dönt az eladásáról (pontosabban 50-70 évre történő bérbeadásáról), és kit gazdagít a kisajátításból származó bevétel, a gyakorlatban nehezen követhető. A bizonytalanság az érdekellentétek, a nézeteltérések és gyakran az összetűzések melegágya. A pénzéhes helyi hivatalnokok és beruházók sokszor az érintett parasztok feje fölött, a gazdálkodók érdekeit figyelmen kívül hagyva döntenek, ami rendszeresen konfliktusokhoz vezet. A tiltakozók hangadói a közrend megzavarása címén nem ritkán börtönben végzik. A nagyobb városok körzetében sok a kisajátításra ítélt terület. 2004 júliusában 6866 fejlesztési körzet volt az országban, amelyek összesített földigénye közel fél Magyarországnyi, 38 600 négyzetkilométer.¹⁰ A föld iránti igény jelentősen meghaladja a rendelkezésre álló mennyiséget, ezért a beruházók falusi viszonylatban hatalmas összegeket hajlandók kifizetni a földért. Mivel a helyi kormányzatoknak minden bevételi forrásra szükségük van, szinte megfontolás nélkül hajlandók bérbe adni a kezelésükre bízott földterületeket a beruházóknak.

A gazdasági és a politikai reformok

A hetvenes évek vége óta Kína vezetői rendszeresen hangsúlyozzák, hogy az országnak belső nyugalomra és békés nemzetközi környezetre van szüksége a modernizáció sikeres végrehajtásához és ahhoz, hogy a számos feszítő belpolitikai probléma megoldására tudjanak koncentrálni. Vagyis a további gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen a stabilitás, a KKP hatalmon maradásának pedig előfeltétele a gazdaság sikere. A pártvezetés tisztában van vele, hogy legitimációjának feltétele az életszínvonal folyamatos emelkedése és a gyors gazdasági fejlődés negatív következményeinek, az egyenlőtlenségnek és a bizonytalanságnak a csökkentése. Sok jel mutatja, hogy törekvése a fent említett súlyos problémák ellenére is eredményes.

A gazdasági szerkezetátalakítás jelentősen különbözik a kelet-közép-európai és a posztszovjet államok fejlődési modelljétől. Andrew Walder amerikai sinológus a sajátos kínai fejlődés négy fő elemét emeli ki. Egyrészt a hatalmon levő kommunista párt túlélte az 1989 utáni kritikus időszakot, sőt újjáéledt, a pártelit nem került ki a hatalomból, hanem az elmúlt évtizedben megerősödött. A második sajátosság, hogy a piaci reformok sokkal jobban működnek, mint Kelet-Közép-Európában vagy a volt Szovjetunió államaiban. Ott a politikai intézményrendszer hirtelen összeomlása és a gazdasági szabályzórendszer gyors megváltoztatása nehézségekhez vezetett. Kínában fokozatosan vezették be a gazdasági reformokat, miközben a politikai rendszerben nem történt változás. Harmadszor: sokkal lassabban és óvatosabban folyik az állami tulajdon magánosítása, mint a posztszovjet államokban, ahol az állami tulajdon jelentős részét a rendszerváltozást követő első években privatizálták. (A "sajátosan kínai színezetű" modernizáció egyik sajátossága, hogy a gazdaság úgy tér[t] át a kapitalista gazdálkodásra, hogy a magánszektor nem az állami szektor lebontása nyomán, hanem annak fenntartása mellett, egyéni kezdeményezések és főleg külföldi tőkebefektetések révén jött létre.¹¹ ) Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba. A negyedik sajátosság a felsőoktatás elképesztő növekedése, aminek köszönhetően jelentős mértékben javult (elsősorban a városi) lakosság képzettségi színvonala.¹²

A stabilitás a gazdasági sikerek mellett a nacionalista propagandával sulykolt nemzeti öntudat erősítésének is az eredménye. A hazafias propaganda alkalmazására szükség is van, hiszen a hetvenes évek vége óta folyamatosan zajlik a gazdasági és részben politikai decentralizáció.

A Kínai Népköztársaság erősen központosított állam, ahol a helyi kormányok az Államtanács (kormány) utasításainak végrehajtói, és annak tartoznak felelősséggel. A központi kormány felülvizsgálhatja és megsemmisítheti a helyben hozott döntéseket. A tartományi népi gyűlések (helyi parlamentek) hozhatnak ugyan regionálisan hatályos törvényeket, de a legfelső törvényhozó szerv, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága felülbírálhatja, megsemmisítheti azokat. A gyakorlatban azonban a helyi kormányzatok és törvényhozó szervek szerepe egyre nő. Zheng Yongnian (Cseng Jung-nien) szingapúri politológus a kínai rendszert de facto föderalizmusnak nevezi.¹³ Jogilag nincs persze szövetségi kormányzat, és a föderális állam létrehozása politikai szempontból egyelőre nem is időszerű, a föderalizmus ellentétes a KKP elveivel. (A valódi föderalizmus Kína megosztottságát jelentené, vagyis a központi hatalom gyengeségét bizonyítaná, ráadásul egészen más megvilágításba helyezné Tajvan, Hongkong, Makaó, Tibet és Hszincsiang helyzetét.) A reform és nyitás politikájának következtében azonban a központi és helyi kormányzati szervek működése és kapcsolatrendszere - Zheng szerint - folyamatosan közelíti a föderalisztikus jelleget. A központnak nincs elegendő eszköze rendelkezései végrehajtására, a regionális és helyi közigazgatási szervek egyre erőteljesebben és hatékonyabban képviselik saját érdekeiket, és kezelik a konfliktushelyzeteket. A de facto föderalizmus a központ és a tartományok hallgatólagos, viszonylag intézményesített megállapodása: a tartományok akár intézményes keretek között, akár eseti alapon különböző előnyökhöz jutnak, juttatásokban részesülnek annak fejében, hogy bizonyos ügyekben garantálják a központ követelményeinek teljesítését. Vannak a politikának olyan területei, amelyek a központ hatáskörébe tartoznak: ilyen például a külpolitika, a honvédelem és a népességszabályozás; ezekbe a helyi kormányok beleszólása csekély. Gazdálkodási és belpolitikai kérdésekben azonban a tartományoké az elsődleges felelősség - idetartoznak a bizonyos összeget nem meghaladó infrastrukturális beruházások és külföldi tőkebefektetések is.

A decentralizáció célja a gazdálkodás hatékonyságának javítása. A profit (az állam szempontjából az állami bevételek) maximalizálása érdekében a helyi (sok esetben a magántőkéhez kötődő) érdekek pontos megjelenítése szükséges. Erre legalkalmasabb a piaci keret, vagyis szükségessé vált a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a magántulajdon megjelenése. Kínában a magánosítás úgy indult meg, hogy egyrészt az állam nem mondott le teljesen a tulajdonjogáról, másrészt mivel nem voltak piaci viszonyok, az egyedi gazdasági döntésekben a helyi közhatalom, közigazgatás is részt vett, ha másként nem, garanciák biztosításával. Vagyis a reformok kezdetén, a tulajdonjog decentralizációjának időszakában az állami vállalatok tulajdonjoga nem magánbefektetőkhöz, hanem a helyi kormányzatokhoz került át. (Ezért történhetett, hogy a kilencvenes évek elején, amikor vízumkényszer eltörlését követően több tízezer kínai telepedett le Magyarországon, a kínai üzletemberek különböző állami vagy tartományi tulajdonban levő vállalatok képviselőiként hoztak létre magyarországi leányvállalatot. Működésüket tekintve ezek semmiben sem különböztek a valódi magáncégektől.) Ahogy a központ kivonult a gazdasági vállalkozások működtetéséből, a helyi kormányok intézményesített szerepe megnőtt. Befolyásukat a központ elismeri, de közben igyekszik kialakítani egy másik mechanizmust, amely ellenőrizheti és befolyásolhatja a helyi elhatározásokat, és nem mellesleg érvényre juttathatja a központi akaratot. A megerősödött tartományok pedig nemcsak helyi ügyekben döntenek, hanem beleszólnak az országos szintű ügyintézésbe is. E folyamat valamiféle demokratizálódást eredményez. Noha az így kialakult rendszer messze nem azonos a nyugati polgári demokráciával, a politikába való beleszólás joga és lehetősége a gazdasági erőtől és a helyi vezetők érdekérvényesítési képességétől függ.

A lokális és regionális hatalmi központok bizonyos esetekben kihívást jelentenek a központi hatalom számára. A kilencvenes évek elején például jelentősen megromlott az állam pénzügyi helyzete, a központi költségvetés bevételei folyamatosan csökkentek. A folyamat megállítására 1994-ben új adóztatási szisztémát vezettek be, amelynek lényege az volt, hogy az adókat a tartományok szedték be, majd a bevételeken megosztoztak a központtal. A tartományok önállóan is adóztathatnak, aminek következtében kettős adórendszer alakult ki, dupla intézményrendszerrel. A decentralizáció következményeként nőtt a tartományok és térségek közötti életszínvonalbeli különbség, és zavarok keletkeztek. A központi kormány nem tudta érvényesíteni az egységes szabályzórendszert, nem volt képes hatékonyan ellenőrizni a gazdasági folyamatokat, a versengés olykor pazarlással járt. (A Gyöngy folyó deltájának 150 kilométeres körzetében például, a hongkongi és makaói nemzetközi repülőtér közelében, három újabb repülőtér épült.) A gazdagabb tartományok hatóságai figyelmen kívül hagyták a kormány által képviselt "nemzeti érdeket" és a központ rendelkezéseit, nagyobb önállóságot követeltek maguknak, a szegény vidékek pedig több figyelmet és anyagi támogatást vártak el a központtól. A tartományok egyre nagyobb mértékben függnek a külföldtől, miközben a többi tartománytól való függésük csökken. A kilencvenes évek elején a Világbank felmérése szerint a tartományok egymás közötti kereskedelme mindössze a GDP 22 százalékát tette ki, ami alacsonyabb volt, mint az akkori Európai Gazdasági Közösség országai közötti, illetve a felbomlás előtt álló Szovjetunió tagállamai közötti kereskedelem aránya (28, illetve 27 százalék).¹⁴ A Világbank már akkor figyelmeztetett, hogy a tartományok kvázi önálló országokként viselkednek, külkereskedelmük volumenét növelik, miközben a belkereskedelem aránya csökken.

Az 1989-es Tienanmen téri tragédiát követően a decentralizáció folyamata megállt, aminek következménye a gazdasági fejlődés ütemének lelassulása lett. Teng 1992-ben tett híres dél-kínai körútján a reform és nyitás politikájának folytatását és kiszélesítését szorgalmazta. Az eredmény a globalizáció hatásainak felerősödése, a külföldi tőkebefektetések mennyiségének növekedése, a gazdasági fejlődés ütemének felgyorsulása és ezzel együtt az export mértékének látványos növekedése lett. A globalizáció két ellentétes folyamatot indított meg Kínában: tovább gyengítette a központ befolyását a helyi gazdálkodásra, ugyanakkor szükségessé tette az egész országra érvényes központi szabályzórendszer megalkotását. E kettősség a Zheng Yongnian szerinti de facto föderalizmus intézményesülését segíti elő.

Politikai tekintetben nincs hatalommegosztás. A szigorúan a központból irányított politikai rendszer működésében azonban érzékelhetők változások. Van nyomásgyakorlás és érdekérvényesítés, de az elsősorban informális kapcsolatok révén zajlik. A helyi érdekcsoportok igyekeznek saját politikusaikat bejuttatni a központi vezetésbe, a helyi erős emberek egyre fontosabb szerepet játszanak az országos politikában. A kilencvenes évek eleje óta a KKP KB tagjainak többsége a gazdag tengerparti tartományokból származik. Sanghaj rohamos ütemű fejlődése a kilencvenes években nem utolsósorban az egykori sanghaji első titkár, Csiang Cö-min és a polgármester, Csu Zsung-csi jó személyes viszonyának volt köszönhető.

Az összefonódások csökkentésére a népköztársaság kommunista vezetése folytatja azt a császári hagyományt, amely szerint a központot képviselő hivatalnokokat (jelen esetben a kormányhivatalnokokat és pártfunkcionáriusokat) néhány éves (a császárkorban általában három év, a ma hatályos törvények szerint kétszer öt, azaz tíz év) szolgálat után más pozícióba kell áthelyezni. A központból a helyi politikába áthelyezett káderek egyik fő feladata az ellenőrzés. A helyi politikusnak egyszerre kétfelé kell megfelelnie: egyrészt a központnak, amely politikájának közvetítését várja el tőle, másrészt a helyieket kell meggyőznie, hogy érdekeiket a lehető leghatékonyabban képviseli a központi hatalom előtt.

A politikai vezetés szerint az ország szuverenitása érdekében, a centrifugális erők ellenében a központ befolyását és legitimációját kell megerősíteni.

A KKP szerepe és a párt reformja

A reformok kezdeti időszakában a párt fokozatosan veszített népszerűségéből, különösen vidéken, ahol a lakosságnak alig két százaléka párttag, és a pártot általában a helyi lakosság körében meglehetősen népszerűtlen és nem ritkán korrupt helyi apparátus jelentette. A népszerűségvesztést 2003-2004 folyamán a pártból kilépett vagy kizárt közel kétmilliós létszám is jelzi. Az ezredforduló Kínájában a fő gondot az jelentette, hogy a párt nem volt képes újradefiniálni saját szerepét a modernizáció folyamatában. Mindehhez hozzájárultak a WTO-tagsággal járó kihívások, amelyek elsősorban a mezőgazdaságban jelentkeztek, valamint a magánszektor folyamatos bővülése.

Az elmúlt évtizedben a Kínai Kommunista Párt reformjának két fő eleme volt: az egyik a szerkezeti és működésbeli megújulás, a vezetés új szempontok szerinti kiválasztása, a párton belüli demokratikus tendenciák erősítése, az ellenőrzési mechanizmusok kiépítése, a hatalommegosztás és a több jelölt állítása, a másik pedig az ideológia változása, a néppárti jelleg hangsúlyozása.¹⁵

A legfelső pártvezetők többsége (a tartományi titkár fölötti szinten) ma már nem pártmunkás vagy katonai szolgálati múlttal rendelkezik, hanem kormányzati tapasztalattal. Mára a központi vezetés is felismerte, hogy technokrata párttitkárokra van inkább szükség, akik jobban értik a gazdaság működési szabályait, mint a politikailag megbízható, de a gazdasági élethez keveset értő káderek.

Egy-egy közigazgatási egység legbefolyásosabb embere a párttitkár, annak ellenére, hogy feladata és szerepköre nincs pontosan meghatározva.¹⁶ A pártbizottságok és a párttitkárok fő feladata a tartományi és helyi kormányzatok ellenőrzése. A KKP-nak közel hetvenmillió tagja van. A megfelelő szintű pártszervezet az országos politika képviselőjeként kijelöli a helyi feladatokat, a fontosabb döntések előtt elbírálja a tervezeteket, intézi a személyzeti ügyeket, és rendszeres felülvizsgálja a határozatok teljesítését. A határozatok formai meghozatala és végrehajtása a helyi kormányzatok felelőssége. A pártbizottság (elvileg) a napi ügyintézésben nem vesz részt. A gazdasági reform némileg csökkentette a párt befolyását, és erősítette a népi gyűlések (a helyi államigazgatás) szerepét.¹⁷ Ezért a központ a hatékonyabb pártellenőrzés érdekében a párttitkárokat igyekszik a helyi törvényhozás (a tartományi népi gyűlés állandó bizottsága) élére segíteni. (A 31 tartomány és tartományi jogú város közül 24-ben a két funkciót azonos személy tölti be.¹⁸

Jelenleg Kínában nincs a KKP hatalmát fenyegető erő, érvényesül az állampárt totális hatalma, az állami erőszakszervezetek fölötti pártellenőrzés. Erőszakos eszközökkel, megfélemlítéssel azonban hosszú távon nem lehet egy rendszert fenntartani, még Kínában sem, ahol pedig ennek nagy hagyományai vannak. A KKP fő problémája az elmúlt évtizedekben a piaci átalakulás és az autoritariánus politikai rendszer ellentmondása. A párt nem mond le arról az esélyről, hogy liberalizálja a politikai rendszert, intézményes keretek között több részvételi lehetőséget biztosítson az embereknek a sorsuk alakításába, de mindezt úgy teszi, hogy a folyamat ne veszélyeztesse az egypártrendszert.

A törekvés nem sokban különbözik az 1987-ben meghirdetett programtól. Csao Ce-jang a KKP XIII. kongresszusán többek között a párt és az állam szétválasztásáról, a központosított hatalom decentralizálásáról, a kormányzati szervek létszámcsökkentéséről, a káderek szakértelmének javításáról, a népi gyűlések és a tömegszervezetek törvényalkotó és ellenőrző szerepének erősítéséről és a jogállamiság kialakításáról beszélt. 2005 októberében az Államtanács (kormány) Fehér Könyvben fogalmazta meg a "sajátosan kínai színezetű szocialista demokrácia" programját. A hetvenoldalas dokumentum hangsúlyozza a KKP vezető szerepét, és szerepel benne a helyi népi gyűlések rendszerének kialakítása, az ún. demokratikus pártokkal való együttműködés, a nemzeti kisebbségek területi autonómiájának biztosítása, az alsó szintű demokratikus folyamatok erősítése, az emberi jogok tiszteletben tartása.¹⁹

A reform és nyitás eredményeként kialakult új helyzetben a párt másik válasza az elméleti megújulás volt. 1978 óta a KKP ideológiájában jelentős változások következtek be. Csiang Cö-min idején számos, a decentralizációt elősegítő intézkedést visszavontak, arra hivatkozva, hogy nem bizonyultak hatékonynak. Ugyanakkor Csiang idején, 2001-ben került be a köztudatba az az elképzelés, hogy magánvállalkozók is lehetnek a párt tagjai. Utóbbi döntés jelentős eltérés a munkás-paraszt összefogás hagyományaira épülő, osztályharcos kommunista ideológiától. A Csiang Cö-min nevéhez kötött "három képviselet" elméletét hivatalosan 2002 novemberében, a KKP XVI. kongresszusán fogalmazták meg, és ma már az alkotmányban is szerepel. Eszerint a KKP a haladó termelőerők (beleértve a magánvállalkozókat s más "modern termelőerőket"), a haladó kulturális erők és a kínai nép szükségleteinek és érdekeinek képviselője. A párttagság gerincét továbbra is a munkások, a parasztok, az értelmiség, a katonák és a káderek alkotják, de a változó viszonyoknak megfelelően az új, haladó társadalmi csoportok bevonása is szükséges.

A kínai vezetés negyedik generációja, a 2002 novemberében megtartott XVI. pártkongresszuson hatalomra került Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök és Ven Csia-pao miniszterelnök nevével fémjelzett vezetői gárda az elmúlt három évben a társadalompolitikát, a vidéki társadalom problémáinak megoldását és a fenntartható fejlődés biztosítását tűzte zászlajára. Ebbe tartozik "a mezőgazdasággal kapcsolatos három probléma" Ven Tie-csün által megfogalmazott megoldása.²⁰ A KKP XVI. kongresszusán megválasztott KB ötödik plénumán Ven miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy "a vidék új, szocialista képének" kialakítása a 2006-tól 2010-ig terjedő tizenegyedik ötéves terv időszakában az egyik legfontosabb feladat.

A hivatalos álláspont szerint a jelenleg fennálló rendszert kell megjavítani, rendszerváltásról nem esik szó. A cél a harmonikus társadalom. A fogalom 2004 szeptemberében, a KKP XVI. kongresszusán megválasztott központi bizottság negyedik plenáris ülése után került be a köztudatba. 2005 februárjában, a Népi Gyűlésnek tartott beszámolójában Ven Csia-pao miniszterelnök arról beszélt, hogy a demokrácia, a jogállamiság, az igazságosság, az őszinteség és a biztos társadalmi egyensúly a harmonikus társadalom ismertetőjegye. A harmonikus társadalom fellép a társadalmi ellentmondások ellen, a stabilitás, a kormány és az emberek közötti bizalom fenntartása érdekében. E célok a biztos anyagi alapok megteremtésével érhetők el, gazdasági és társadalmi igazságossággal, jól működő jogrenddel és a lakosság képzettségi színvonalának folyamatos emelésével. 2005 júniusában Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök a harmonikus társadalom kapcsán gondolkodásbeli erényességről, a népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről,²¹ a környezet védelméről, a jó kormányzásról és társadalmi stabilitásról beszélt. A "régi" kommunista ideológiát tehát felváltja a közeli jövő elérhető társadalmi ideája, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek.

Eközben azonban folyamatosan zajlik a szocializmusból a kapitalizmusba történő békés átmenettel való fenyegetés. Mindennapos jelenség a hivatalostól eltérő hangok elfojtása, lapok megszüntetése, az Internet cenzúrája, a másként gondolkodók bebörtönzése. Mindez azt mutatja, hogy egyelőre a rendszer csak egy bizonyos szintig képes tolerálni a demokratikus folyamatokat. A lakosság, beleértve az értelmiséget is, nem hiszi, hogy a közeljövőben alapvető politikai változások következnének be Kínában.

A túlélési stratégia másik eleme tehát az osztályérdekeket képviselő párt helyett a nép pártjává válás, mégpedig anélkül, hogy a KKP-nak szabad választásokon kellene megmérettetnie magát. Az elmélet szerint ahhoz, hogy a párt a többség érdekeit képviselhesse, a gazdaság növekedésén kell dolgoznia, emelnie kell az oktatás színvonalát, erősítenie kell a "haladó kulturális erőket" - ehhez pedig a magántőkére is szükség van. A magyarázatot sokan elfogadják, mégis erősödik az a vélemény, hogy a párt a gazdagok érdekeit helyezi előtérbe a szegényekével szemben, és a konkrét lépések kapcsán szerzett tapasztalatok miatt egyáltalán nem nő a lelkesedés. A párt tömegtámogatása azon múlik, hogy tovább folytatódik-e a gazdasági fejlődés, és sikeresek lesznek-e a reformintézkedések a társadalompolitika, az adópolitika, valamint állampolgári jogok és a demokratikus kormányzási módszerek érvényesítése tekintetében. Mindehhez alapvetően fontos a vidék problémáinak megoldása. A kínai vezetés többek között a demokrácia egyes elemeinek bevezetésével és a szegénység felszámolásáért folytatott helyszíni munkával igyekszik javítani a vidéki lakosság életminőségén.

A falusi demokrácia és a szegénységpolitika

A falusi választások rendszerének kidolgozása az elmúlt közel két évized egyik legjelentősebb politikai reformja. Az első változatot 1987-ben vezették be, és bő egy évtizedes kísérleti időszak után, 1998-ban tették kötelezővé. Azt állítják, hogy a választás az alulról induló demokratizálódás első lépése, a valóságban azonban erre nem sok jel utal. A falubizottságok megválasztásának módja egyre letisztultabb, de szigorúan központilag szabályozott folyamat. Kétségtelen, hogy a vidéken élők lassan hozzászoktak, hogy maguk befolyásolhatják a falu politikáját, ami jelentős mértékben hozzájárul a kínai paraszt öntudatra ébredéséhez és állampolgárrá válásához. A választott falubizottságok politikai befolyása azonban meglehetősen korlátozott.

A kínai falvak nagy része még ma is egy vagy néhány nagycsalád lakóhelye. Ezeken a helyeken a falufőnök a legbefolyásosabb család feje, aki a köz érdekét nemritkán saját családjának érdekeivel azonosítja. A legtöbb helyen a hatalom a helyi és járási pártvezetők és hivatalnokok, e nagycsaládok (nemzetségek) családfői és az üzleti érdekeket megjelenítő elit kezében van, de a falu legbefolyásosabb embere továbbra is a párttitkár. A központi politika, hatalom és akarat képviselőjével a választott falufőnök nem szállhat szembe.

Egy tekintélyelvű rendszeren belül működő demokratikus kezdeményezés szerepe és befolyása a rendszer sajátosságából fakadóan csak korlátozott lehet. A falvak egy jó részében a választási folyamat közel sem az elvárható mértékben szabad. Egy felmérés szerint 1993-ban a megkérdezett falvak 53%-ában volt több mint egy jelölt egy-egy hivatalra, míg 2002-ben az arány már 70,4% volt.²² A számok ugyan előrelépésre utalnak, azonban a jelöltek számának növekedése mögött sokszor felső nyomás tapintható. Mindezek ellenére a demokratikus választások gyakorlata egyre jobban gyökeret ver a vidéki Kínában.

Kína falvaiban mintegy 740 000 falubizottság működik. A vidék gondjainak megoldása azonban meghaladja a falubizottságok hatáskörét és képességét. 2005-ben nem a választott falubizottságok nyomására enyhítették a vidéki lakosságot rendkívül megterhelő adó- és járulékrendszert, és töröltek el számos adófajtát, amely a kilencvenes évek közepe óta annyi elégedetlenség kiváltója volt. A döntés Pekingben született, talán éppen azért, mert a központi vezetést már aggasztották az elégedetlenség egyre agresszívabb megnyilvánulási formái. A demokratikusan választott szervezetek a földfoglalások ellen sem tudnak mit tenni. A fejlesztésre elvont földterületekért a helyi lakosság minimális kárpótlást kap, miközben a földhasználatról döntő hatóságok busás haszonra tesznek szert belőle. A falusi önvédelmi szervezetek számának növekedése és szervezettebbé válása is annak a jele, hogy a vidéki lakosok elégedetlenek a falubizottságok működésével.

A falvak helyzetének megítélését megnehezíti, hogy a vidéki Kína is gyorsan változik. Az ország nyugati területeinek fejlesztését célzó, 2000-ben meghirdetett program keretében megvalósuló útépítések és más beruházások sok helyen jelentősen megváltoztatták a vidék képét, sőt nemritkán a lakosság életmódját is.

A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és a javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból. A kínai közösségi hagyományok és a következtetéseket tekintve azokkal egybecsengő, terepmunkán alapuló kutatások azt mutatják, hogy hiú ábránd azt várni a kínai paraszttól, hogy egyéni gazdálkodóként fog belépni a versenyre alapuló piacgazdaságba. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja. Az ő mentalitásuk az állam számára egyelőre megoldhatatlan helyzetet eredményez. A hatóságok szándéka a falvak bevételeinek növelése és versenyképességük javítása, ami azonban gyakran a helyiek ellenállásába ütközik.

A falusiak helyzetén hivatalos szegénységpolitika - megnevezése: "fu pin" (segíteni a szegényeket) - igyekszik javítani. A falvakban központilag kirendelt munkatársak, úgynevezett "szegényeket segítő csapatok" dolgoznak. A szegénységellenes egységek tagjai a tartományi és járási szintű kormányhivatalok munkatársai közül kerülnek ki. A hivatal jelöli és küldi ki őket a szegény vidékekre, ahol általában egy évet maradnak. Nem kevés emberről van szó. A szegénységellenes programban országos szinten a közép- és alsó szintű káderek több mint fele részt vesz!²³ A központilag kirendelt szegénységfelszámolók egyrészt igyekeznek a helyi adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve egyedi programokat kidolgozni, ugyanakkor a teljesítménykényszer sokszor elsietett vállalkozásokat eredményez, amelyek nem hogy hosszú távon, de még rövid távon sem segítik a helyi szegénység felszámolását.

Egy-egy szegényeket segítő program futamideje három év. Keretében a szegénységellenes káderek a felettes hatóságoknak látványos, ám a lakosság gondjain nem sokat segítő akciókat kezdenek. Ilyen például az útépítés, akár olyan helyen is, ahol a rendszeres árvizek egy-két éven belül a használhatatlanságig rongálják az új utat. A helyi hagyományokat, lehetőségeket és igényeket felmérő, intézményesített segélyprogramok nélkül a próbálkozások többnyire kudarcra vannak ítélve.

A népi bölcsesség szerint az embereknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. A szegényeket segítő csapatok feladata annak eldöntése, hogy a helyi adottságok alapján a piac felé való nyitás az adott településen járható út-e. A központi hatóságok elképzelései szerint, ha a vidéki szegényparasztok kellően motiváltak, képesek megtanulni a piaci túlélés módszereit, és amint megízlelik a sikert, önszántukból a piacon maradnak. A szegénység felszámolásának kulcsa tehát szemléletbeli, kulturális változás lenne, amely azonban Kína esetében többnyire fentről irányított folyamat, nem pedig alulról jövő kezdeményezés.

A szegénységellenes csoportok célja az egész falu bevonása egy-egy közös vállalkozásba, amelyben a parasztok egyenlően részesednek. Az ilyetén elképzelések a magántulajdonon alapuló piaci viszonyokkal nem egészen kompatibilisek. Ugyanakkor a kínai közösségi hagyományok és a jelen gazdasági viszonyok alapján a kollektív tulajdon természetes tulajdonforma. Sok helyütt a falu mint közösség tulajdonosa az útnak, a víztározónak és az öntözőcsatorna-rendszernek. Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló, öntözéses földművelésre épülő, hagyományos - "ázsiai" - kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat. A helyszíni felmérések azt mutatják, hogy a kínai paraszt ma is szívesebben "vállalkozik" a (falu)közösség tagjaként, ahol a közösség tagjai egyenlő módon viselik a terheket és osztoznak a profiton. Nagyon hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a kínai paraszt egyéni vállalkozóként jelenjen meg a piacon... Érdekes módon a központi vezetés és a szegényeket segítő munka résztvevői gyakran nehezen veszik tudomásul, hogy a kínai paraszt nem feltétlenül akar piaci szabályok szerint "modernizálódni". Pedig a "kulturálisan elmaradott" parasztra sütött bélyeg nem segíti a piaccal kapcsolatos pozitív érzelmek kialakulásához és a piacon való hatékony jelenléthez is elengedhetetlen öntudat és önbizalom megerősödését.

Beteg a sárkány?

A kérdésre minden ellentmondás és probléma ellenére a válasz: a kínai sárkány nem beteg. A Kínai Kommunista Párt sikeresen hajtja végre az ország modernizációját. A gazdaság növekedése a lakosság döntő többsége számára életszínvonal-emelkedést hozott. Ez lehet az oka annak, hogy a növekvő különbségek ellenére a helyzetet a társadalom széles tömegei elfogadhatónak tartják. A kormányzat abban bízik, hogy amíg a növekedés fennmarad, az elégedetlenség kordában tartható. Az emberek pedig abban, hogy a jelenlegi fejlődés mellett a saját életszínvonaluk is emelkedni fog. Ennek megfelelően a központi kormányzatba és a pártba vetett hit arra alapul, hogy a vezetés az elmúlt több mint negyedszázadban sikert sikerre halmozott a gazdaság fejlesztése és az emberek életszínvonalának javítása tekintetében. A siker második eleme, hogy a KKP a kommunista ideológia kiüresedése nyomán keletkezett vákuumot a kilencvenes évek eleje óta sikeresen tölti be nacionalista propagandával.²⁴ Harmadsorban a KKP 1989 után megkezdte a politikai rendszer átalakítását, aminek mára mind intézményi, mind ideológiai szempontból jelentős eredményei lettek. A megújulás során a párt a "haladó" erők képviselőjeként, a reformok élharcosaként jelent meg. A párt, úgy tűnik, sikerrel jár, amikor egyrészt azt hangsúlyozza, hogy rajta kívül nincs olyan erő Kínában, amely biztosíthatná a társadalmi stabilitást, másrészt helyi szinten is igazságosnak és számon kérhetőnek mutatja magát. Az állami szervek és hivatalnokok számon kérhetősége, a kormányzat szakértelmének, átláthatóságának növelése, a jogállami keretek kialakítása, a helyi szintű politikában való részvétel lehetőségének megteremtése ezt a célt szolgálja.

Miközben a kínai politikai és gazdasági reformok sok kívánnivalót hagynak maguk után, több kínai felmérés is azt mutatja, hogy a kínai lakosság elégedett a jelenlegi vezetéssel.²⁵ Az átlagember jobban bízik a központi vezetőkben - akikről azt gondolja, hogy őt, "a népet" szolgálják -, mint a helyi hivatalnokokban, akiket korruptnak tart, mert visszaélnek a hatalmukkal. Az elégedetlenség nem vezet(ett) egy elit által szervezett ellenzéki mozgalom kialakulásához. A valós helyzetből kiinduló és lehetőségeit felmérő kínai értelmiség megelégszik a demokrácia elemeinek lépcsőzetes bevezetésével. Persze ebben is fontos szerepet játszik, hogy az ellenzéki hangok elfojtásakor az elnyomó hatalom nem válogat az eszközökben, a szervezkedéseket csírájukban számolják fel.

A kínai lakosság ugyan nem részesül azokból a szabadságjogokból, amelyek a nyugati politikai rendszerek és társadalmak alapértékei, alapjában mégis elégedett a fennálló egypártrendszerrel. A kommunista egypártrendszer keretei között zajló reformok erősítik a rendszer legitimitását. Ennek oka a KKP-nak tulajdonított pozitív szerep a gazdasági fejlődésben, a stabil, nyugodt, békés belső és külső környezet biztosítása és az ország egyre erősödő magabiztossága, amely nagyhatalmi igényekben is jelentkezik, és végül azok az óvatos próbálkozásai, amelyek az állam és a társadalom közötti viszony demokratikus átalakítására irányulnak. Amíg a KKP fenn tudja tartani a róla kialakult (pontosabban a tömegkommunikációs eszközök monopolizálásának köszönhetően magáról kialakított) képet, nem valószínű, hogy a hatalmát fenyegető szervezett erővel kellene szembenéznie.

Miközben tehát úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor. Az egypártrendszer ilyen körülmények között hosszú időn át fennmaradhat, és nemcsak azért, mert a KKP eredményesen nyomja el az ellenzéki hangokat, és csírájában elfojt minden politikai vagy ideológiai alternatívát nyújtani kívánó szerveződést, miközben learatja a gazdasági sikerek babérját. A fő ok az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy komolyan gondolja a jogállamiság megteremtését, a hivatalnokréteg megtisztítását és professzionalizálását, a kormányszervek fölötti nyilvános ellenőrzés megvalósítását, a helyi kormányzati szervek rendszerének erősítését, miközben biztosítja a "rendet", a társadalom stabilitását.

Jegyzetek

¹ A Kínai Népköztársaság 22 tartomány, 5 autonóm terület, 4 tartományi jogú nagyváros (Peking, Csunging, Sanghaj, Tiencsin) és a különleges helyzetű volt gyarmatok: Hongkong és Makaó közigazgatási egysége.

² A nagyobb kínai tartományok méretüket és lakosságszámukat tekintve önállóan is a világ legnagyobb államai közé tartoznának. Santung lakóinak száma 91,8 millió, Honané 97,2 millió, de Szecsuan, Kuangtung és Csiangszu lakossága is meghaladja a hetvenmilliót.

³ Tan Qingshan: China's Provincial Party Secretaries: Roles, Powers and Constraints. Discussion Paper 7. Nottingham: China Policy Institute, May 2006. 4. o.

⁴ Angang Hu: Overview of Chinese Society Today: The "Three Insecurities" and Their Implications for China's Future. In: Angang Hu - Linda Jakobson - Mingming Shen: China's Transforming Society and Foreign Policy. FIIA REPORT 11, The Finnish Institute of International Affairs 2005, 21-22. o. http://www.upi-fiia.fi 7-28. o.

⁵ Anne F. Thurston: Major Challenges Facing the Chinese Leadership. Testimony before the U.S.-China Economic and Security Review Commission. February 3, 2006. 3. o. internetes forrása: http://www.uscc.gov/hearings/2006hearings/written_testimonies/06_02_02wrts/06_02_02_thurston.htm

⁶ Uo. 4. o.

⁷ Mingming Shen: China: A Changing Society in the Eyes of Chinese. In: Hu-Jakobson-Shen: i. m.. 29-44. o., 37. o.

⁸ A 2002-es hivatalos adat 50 000, a 2003-as 53 000, a 2004-es 74 000 volt.

⁹ Shen: i. m. 36, 38. o.

¹⁰ Thomas P. Bernstein: Village Democracy and Its Limits. In: ASIEN 99 (April 2006), 29-41. o., 39. o.

¹¹ Ma a kínai ipari termelés több mint 40 százaléka és az export több mint fele külföldi tulajdonban levő cégektől származik. A külföldi tőke aránya az informatikai iparban meghaladja az 50 százalékot, a telekommunikációval kapcsolatos termékek esetében pedig a 70 százalékot. E kulcsfontosságú ágazatokban sok cég teljesen külföldi tulajdonban van. A "Made in China", vagyis a Kínában hozzáadott érték az ilyen gyárakból kikerülő termékek ára esetében meglehetősen csekély.

¹² Andrew G. Walder: The Party Elite and China's Trajectory of Change. In: China: An International Journal, 2 (2004), 189-209. o., 190-192. o. Idézi: Thomas Heberer - Gunter Schubert: Political Reform and Regime Legitimacy in Contemporary China. In: ASIEN 99 (April 2006), 9-28. o., 9-10. o.

¹³ Yongnian Zheng: De Facto Federalism and Dynamics of Central-Local Relations in China. Discussion Paper 8. Nottingham, China Policy Institute, June 2006.

¹⁴ Zheng: i. m. 5. o.

¹⁵ A kérdéskör jó összefoglalását adja: Nora Sausmikat: More Legitimacy for One-Party Rule? The CCP's Ideological Adjustments and Intra-Party Reforms. In: ASIEN 99 (April 2006), 70-91. o.

¹⁶ A kérdéskörről lásd Tan Qingshan tanulmányát.

¹⁷ 2004-es adatok szerint Kínában 44 067 község és kisváros, 1642 járás, 374 járási szintű kormányzóság, 845 város, 282 megyei szintű kormányzóság és 31 tartomány volt. Ezek mindegyikében működik népi gyűlés. Lásd: Jean-Pierre Cabestan: More Power to the People's Congresses? Parliaments and Parliamentarianism in the People's Republic of China. In: ASIEN 99 (April 2006), 42-69. o., 43. o.

¹⁸ Tan: i. m. 14. o.

¹⁹ Internetes forrása: http://english.people.com.cn/whitepaper/democracy/democracy.html

²⁰ A mezőgazdasággal összefüggő, de az egész társadalomra kiható három probléma (san nong wenti) a vidéki gazdaság strukturálisan hátrányos helyzetéből adódik: parasztság (nongmin), a falvak (nongcun) és a mezőgazdaság (nongye), vagyis a jövedelmi különbségek, a falusi társadalom elmaradottsága és a vidéki termelés integrációjának hiánya.

²¹ A kifejezést már Mao is használta 1957-ben.

²² Bernstein: i. m. 32. o.

²³ Shih Chih-yu: Reforming China's Anti-Poverty Policy from Below - Experiences from Western Hunan. In: ASIEN 99 (April 2006), 92-104. o., 101. o.

²⁴ A nacionalizmus kérdéséről magyarul lásd: Vámos Péter: Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. 213-243. o.

²⁵ Lásd Shen: i. m. 40-42. o.; Heberer-Schubert: i. m. 17. o.