Mint hispanista kutatót, aki meglehetősen sokat publikált a XX. századi spanyol történelemről, nem utolsósorban a második Spanyol Köztársaság időszakáról, a folyóirat 70. számának olvastán a bőség zavara fogott el az, úgy tűnik, még tisztázandó kérdések tekintetében. Méltatlan lenne, ha nem azzal kezdeném: régóta nem látott napvilágot hazai folyóiratban ennyi érdekes és hasznos tudnivaló a kérdéskörről. Másrészt kevés olyan sajtótermék van Magyarországon, amely ennyire különböző nézőpontokból született írásoknak helyt adna egymás mellett. (Természetesen nem hiányolom az 1936. júliusi katonai lázadást és Franco tábornok háborúját igazolni szándékozó próbálkozásokat. Ezekkel a mai Spanyolországban is találkozhatunk, bár távolról sem ez a fő áram.) Különösen sok információhoz juthatott az olvasó a libertárius mozgalom (anarchisták és anarcho-szindikalisták) társadalomátalakító kísérleteiről, az általuk elért sikerekről és a körülöttük kialakult, egy ponton véres összecsapásig is eljutott konfliktusról. Így hát csak a szerkesztőknek és valamennyi szerzőnek szóló őszinte elismerés után van helye némely bíráló megjegyzéseknek, a további közös munka és a tisztázás reményében.

A téma időszerűségét formálisan a népfront tavalyi és a spanyol háború idei 70. évfordulója adta. Az előző folyóiratszámban napvilágot látott közlemények viszont mutatják, mennyire elengedhetetlenek erről a kérdéskörről a tisztázó jellegű viták. A baloldali gondolkodás szempontjából fontos volna a harcoló Spanyol Köztársaság alapjában vállalható hagyományát megszabadítani a történelmi folyamatoknak a historiográfiai tudományon kívüli szempontok által befolyásolt ábrázolásától.

A 70. szám említett rovatának minden cikke tisztességes elmélyülést, örvendetesen széles olvasottságot tükröz. Ám - különösen a spanyol polgárháború társadalompolitikai megítélése kapcsán - elég jelentős gondokat is látok. Ebben az értelemben a cikkeknek ez a csokra egy jól kezdődő vita fölvezetésének tekinthető.

Széles körben elterjedt ítéletek és előítéletek keringenek a spanyol háború körül, amelyek forrása elsősorban a vonatkozó történeti és egyéb irodalom egy-egy markáns szelete. Leginkább a polgárháború éveiben lezajlott társadalmi átalakítások értelmezése és értékelése körül folyik vita, szinte az első pillanattól. Az egyik felfogás szerint a spanyol munkásosztály veresége tulajdonképpen nem a katonai összeomlással (azaz 1939. február-márciusában) következett be; hogy ez valójában már 1937 tavaszán-nyarán, az emlékezetes 1937. májusi, a köztársasági táboron belüli barcelonai fegyveres összecsapás nyomán eldőlt. Mégpedig azért, mert ezt kihasználva - úgymond - a spanyol kommunisták, a polgári köztársaságiakkal, az autonomista katalán polgársággal és a mérsékelt szocialistákkal összefogva véget vetettek a Köztársaságban 1936 nyarán megindult helyi, önigazgató jellegű kollektivista-autogesztionárius forradalmi folyamatnak. Ezzel az lett volna a szovjet vezetők és a Komintern célja, hogy ne jöhessen létre egy, a sztálini gyakorlattal szembeszegezhető, annak bűneitől és tökéletlenségeitől mentes új szocialista forradalmi modell. Ezt az álláspontot nagyon leegyszerűsítve a korabeli és későbbi, a kommunistáktól balra elhelyezkedő forradalmi szervezetek és a hozzájuk kötődő történészek vallották és vallják.

Egy másik álláspont szerint a háború időszakában a munkásságnak ahhoz, hogy a rá támadó belső és külső erők offenzíváját elhárítsa, a lehető legszélesebb társadalmi szövetséget kellett teremtenie maga körül. Ennek pedig olyan szövetség ("népfront") felelt meg, amely figyelembe veszi széles rétegek magántulajdonosi ösztöneit, köztársasági érzületével összeférő vallásosságát, eltérő politikai kultúráit stb. Ebben a szemléletben politikailag egymással egyébként szemben álló személyiségek és áramlatok osztoztak és osztoznak: kommunisták, mérsékelt szocialisták, polgári republikánusok, nemzetiségi autonomisták. A háború tényei kétségkívül ezt az álláspontot támasztották alá, de győzelem esetén, ha a társadalmi átalakítást folytatni kívánták, a kommunisták javasolta centralisztikus intézményi megoldásoknak a korban egyetlen modellje lehetett - a szovjet gyakorlat... Ennek a logikai láncnak a hatástalanítását szolgálta José Díaz SKP-főtitkár híres levele a párt lapja, a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938 márciusában. A lap az előző napokban nehezményezte egy republikánus folyóirat megállapítását, amely szerint a spanyol háború egyetlen megoldása, ha az ország nem lesz fasiszta, se kommunista. Lehet, írja Díaz, hogy ez a folyóirat nem szeret bennünket. De az a megállapítása, hogy »"háborúnk egyetlen megoldása, ha Spanyolország nem lesz fasiszta, se kommunista«" teljesen helyes és pontosan megfelel pártunk álláspontjának."¹

A kérdés nem dönthető el politikai síkon, de az ellentét történettudományi feloldása sem történhet másod-harmadlagos források egymásnak szegezésével. Ebből a szempontból a 70. számban publikált cikkeknek, minden érdemük dacára, két fogyatékosságuk is van. Az egyik, hogy Farkas Miklóson (és e cikk íróján) kívül a szerzők nem használtak spanyol és orosz nyelvű forrásokat (talán mert nincsenek birtokában e két nyelvnek).² Külön probléma, hogy az idézett munkák között számottevő a hidegháború első évtizedeiben született írások súlya (Bolloten, Borkenau stb.). A másik, ezzel szorosan összefüggő fogyatékosságuk, hogy azokhoz az elsődleges forrásokhoz sem nyúltak, amelyek a maguk teljességében csak spanyolul férhetők hozzá. Ezek a legutóbbi évtizedekben nemcsak levéltári értelemben váltak publikussá. Kiemelkedő történészek gyűjtötték össze és tették közzé az 1936-1939-es háborús korszak szinte minden szereplőjének (kormányának, pártjának szervezetének, személyiségének, fegyveres testületének) a dokumentumait, amelyekre nagy monográfiák is épültek. Életrajzok, visszaemlékezések sorozatai jelentek meg. Ezekből kiderül, hogy a köztársasági táboron belül csak az álláspontok roppant egyszerűsítése árán redukálható a szembenállás egész szervezetek (anarchisták és kommunisták, trockisták és kommunisták, republikánusok és baloldali szocialisták stb. stb.) nézeteltéréseire, konfliktusaira. A szorongatott Köztársaságot körülfonó bonyolult problémaháló az egyes irányzatokon belül legalább akkora nézeteltéréseket gerjesztett, amekkorák az irányzatok között voltak.

Nézzük, miből állt az a forradalom, amelynek 1937-ben - úgymond - vége szakadt volna. A spanyol ipari burzsoázia tulajdonát az 1936. júliusi lázadás után nagyobbrészt állami ellenőrzés alá vonták, legtöbbször azért, mert a tulajdonosok külföldre távoztak, vagy a lázadók ellenőrizte területre menekültek. A nyugati demokratikus országok állampolgárai által birtokolt üzemeket országosan nem vették állami kézbe, de munkásaik ellenőrzése alá helyezték. Ez az ún. "inkautációs" folyamat eleinte magán viselte az önigazgatás jegyeit. Ez néhány hétig, legfeljebb egy-két hónapig tartott, amíg a jelentősebb vállalatok nem élték föl forgótőkéjüket, és nem kellett valahonnan eszközöket szerezniük a további működéshez. Akkor a pénzügyminisztériumhoz fordultak hitelért. Az akkori miniszter, Juan Negrín (későbbi miniszterelnök) szervezte meg pénzügyi ellátásukat. Ám az üzemek a háború további menetében sem kerültek vissza előző tulajdonosaik kezébe, kártérítést sem fizettek nekik. Addig sosemvolt jellegű szektor volt ez, azzal a korláttal, hogy amit a határon kívülről kellett beszerezniük, az a tőkés világpiac törvényei szerint cserélt gazdát. A hazai termelésben pedig (a kibontakozott belső háború és a német-olasz intervenció nyomán) elsőbbséget a hadiipar élvezett, az az ágazat, amely a legkevésbé alkalmas a gyűlésező típusú önigazgatásra. A lényeg azonban az, hogy egyetlen nagyvállalkozó sem kapta vissza a tulajdonát, se 1937 derekán, se később.

A másik nagy strukturális változás az agrárreform volt. A kommunisták nem titkolták, hogy a kollektív művelés hívei, mégis - a Komintern VII. kongresszusa szellemében - úgy foglaltak állást, hogy a földet térítés nélkül a parasztok magántulajdonába kell adni, mivel a Spanyolországban kialakult forradalmi helyzet nem olyan jellegű, hogy a nacionalizálás megfelelne a szövetségi politika igényeinek. Ám a kormányban lezajlott viták során a szocialisták a kollektivizálás mellett, a polgári republikánusok pedig az 1932-es mérsékelt reform fokozatos továbbvitele mellett foglaltak állást (ez merő ködevés volt, hiszen a spontán földfoglalásokkal a valóság részben már a lázadás előtt túlment rajta). Hogy a vita mit jelentett, azt jól szemlélteti, hogy 1932-től 1935-ig az említett törvény alapján összesen 119 000 ha földet osztottak ki. Az 1936. februári baloldali választási győzelem után átszakadt a gát: júliusig már 750 000 ha került a földnélküliek és a kisparasztok kezébe, különösen az ország azon területein, ahol a radikális baloldal hagyományosan erős volt (főleg Katalóniában, egyes andalúziai és aragóniai körzetekben). A kérdés az volt, hogy ennyiben marad-e a reform, vagy további lépésekre kerülhet sor. Az SKP ilyen körülmények között a szocialisták mellé állt. Az október 7-én elfogadott dekrétum területhatár nélkül megfosztotta földjeiktől azokat a birtokosokat, akik a lázadók oldalára álltak. Ezek személyéről provinciánkénti bizottságok döntöttek. A latifundisták és a jómódú középbirtokosok földje került elkobzásra. A kommunisták javaslatára azonban a rendelet végül úgy szólt, hogy a helyi földmunkások és parasztok maguk dönthetnek arról: közös vagy egyéni művelés alá akarják-e vonni a kapott birtokokat. A törvény alapján 46 896 birtokot sajátítottak ki, 4 086 386 ha területtel. Ez az 1936 tavaszán művelés alatt álló területek kereken 50%-a volt. Ezek mintegy 55%-át művelték közösen. Minthogy a törvény hatálya nem terjedt ki Katalóniára (ahol az anarchisták már hónapokkal előbb minden földet kisajátítottak és kollektivizáltak), a kisajátított földek aránya a köztársaság egész területén jóval meghaladta az 5 millió ha-t, és elérte a 60%-ot.³ A kormány által 1936 ősze és 1937 tavasza között eszközölt korrekciók nem érintették a föld tulajdonát és használatát, csak a kollektivizálás során alkalmazott kényszer következményeit igyekeztek orvosolni. Largo Caballero szocialista kormányfő az alábbiakat mondta erről a köztársasági Cortes 1937. február 1-i plénumán: "Nem fogadható el, még a mi szemünkben sem, akik radikálisabban gondolkodunk, hogy sporadikus és individualista módon rendszereket hozzanak létre, sőt rendszerkísérleteket folytassanak. Eleget kísérleteztek! Azt hiszem, már mindenki tudatáig eljutott az az eszme, hogy ezek a kísérletek nem hoznak eredményt."⁴ Mindenesetre Franco győzelméig sehol, semmikor nem került sor földek reprivatizálására. Igaz: a háború követelte központosítás miatt a parasztoknak kevés lehetősége volt termékeik szabad árusítására.

Ugyancsak forradalmi változások álltak be a fegyveres erők helyzetében. A felkelés alkalmával a szárazföldi erők egységeinek mintegy 70%-át a tisztikar egy szektora a lázadók oldalán sorakoztatta föl. A hadiflotta és a légierő egységei a köztársaság oldalán maradtak. Rajtuk kívül a megmaradt szárazföldi erőkből, a baloldali pártok fegyveres félkatonai szervezeteiből és a rendőri erők nem csekély részéből állt össze Spanyolország merőben új típusú hadereje, a Köztársasági Néphadsereg. Felső tisztikarában a Köztársasághoz hű hivatásos főtisztek mellett⁵ a polgárháború első harcaiban igen rátermettnek bizonyult népi katonai vezetők is helyet kaptak: a sajátos jellegű háború szükségleteinek sajátos hadsereg és tisztikar felelt meg. Ennek létrehozása hónapokat vett igénybe, mivel a radikális baloldal a felfegyverzett népet tartotta a győzelem zálogának. Abban Farkas Miklósnak nincs egészen igaza, hogy az anarchisták és a POUM végképp nem voltak hajlandók egységeiket betagolni a néphadseregbe, különösen azután, hogy a Spanyol Kommunista Párt elsőként föloszlatta 70-80 000 főnyi milíciáját, az "Ötödik Ezredet", ami által nagyszámú parancsnoki pozícióra tett szert. Az anarchista Cipriano Mera, mint Farkas írja, valóban megértette a reguláris hadviselés jelentőségét. Ám elsősorban azért volt a hadseregbe való betagolódás mellett, hogy a CNT-FAI a kommunistákéhoz hasonló pozícióikhoz jusson.⁶ Félkatonai szervezeteik nagy létszáma nélkülözhetetlenné is tette őket. Eközben elérték, hogy milíciáikat eredeti legénységi és parancsnoki összetételükben olvasszák be; ez pedig az egész polgárháború alatt több-kevesebb, a felsőbb parancsnokságoktól független játékteret biztosított nekik. Különösen Katalóniában volt hegemón pozícióban az anarcho-szindikalista vezetésű Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Aki tisztában van azzal, hogy milyen szerepet játszott és milyen vezetés alatt állt a XX. század korábbi évtizedeiben a spanyol fegyveres erő, aligha vonhatja kétségbe, hogy arculatában, szellemiségében, parancsnoki karának összetételében 1936-37 során valóban forradalmi változáson ment át.

Hasonló forradalmi erejű átalakulás ment végbe a nemzetiségi nyelvek szabad használatában, a kisebbségi területek önkormányzatában mindaddig, amíg a lázadók csapatai nem vették birtokba őket. A súrlódások, amelyek például a központi kormány és a katalán helyi kormányzat viszonyában előfordultak, a centrális és a regionális hatalom között a világon mindenütt szokásos viták és érdekütközések körébe sorolhatók, néha a tomboló háború szükségletei által hevített formában.

Bár a Köztársaságban már 1931 és 1936 között is fejlett szociális rendszer és a szakszervezetek (főleg a szocialista Általános Munkásszövetség - UGT) erős befolyása alatt álló munkaügyi döntőbírósági rendszer állt fenn, a minden üzemben létrejött munkás ellenőrző bizottságok még ehhez képest is forradalmian új szociális kapcsolatokat hoztak létre. Többek közt azért is így volt ez, mert számos tulajdonos (korántsem annyi, mint sokan gondolják) odahagyta üzemét, és átment a front túlsó oldalára. A munkás ellenőrzés sok esetben az üzem működtetésének szervévé is lett, részben a köztársasági kormányzat által utóbb kinevezett, hatáskörüket kétségtelenül korlátozó igazgatók mellett.

Ami a kormány összetételét illeti, 1936 augusztusáig valóban polgári republikánus kormányok irányították az államot. Augusztus 4-étől azonban már a munkáspártok hegemóniájával alakult meg Francisco Largo Caballero kormánya, amelybe 1936 novemberében négy miniszterrel az anarchisták is beléptek.

Az állam és az egyház viszonya ugyancsak - még az 1931 és 1933 közötti évek laikus törvényhozása által teremtett európai szintű jogrendszerhez képest is - tovább módosult, bár itt az ország egyes részein súlyos, ellenkező irányú kilengésekre került sor. A lázadás utáni hetekben a katolikus hatóságok magatartása, a lázadóknak gyakorta nyújtott segítsége miatt kiterjedt népi terror bontakozott ki, amelyek során számos egyházi személyt (papokat, szerzeteseket, apácákat) gyilkoltak meg. Az ország több részén nem került sor ilyen cselekményekre; a legerősebben az anarchista túlsúlyú Katalónián söpörtek végig. Hiba volna ezeket a bűntetteket egészükben az anarchisták, különösen pedig a népfrontpolitika jegyében meghökkentően mérsékeltekké lett kommunisták nyakába varrni. A spanyol történelemben többször előfordult spontán antiklerikális népi terror volt ez, bár ha valamely áramlat mégis erősebben részt vett bennük, ez az anarchista volt. Baszkföldön a helyi autonóm köztársasági koalíciós kormány a katolikus Baszk Nacionalista Párt vezetése alatt állt, egyház elleni fellépések nem voltak.⁷ Később az anarchisták elítélték Juan Negrín második köztársasági kormányának 1938. december 9-i rendeletét, amellyel utasította helyi hatóságait, hogy állítsák helyre az ország jelentős részén az előző években szünetelő egyházi szertartásokat.⁸ (A gyakorlat a legtöbb helyen már megelőzte ezt a rendeletet.) Itt azonban nem "forradalmi" intézkedések elmulasztásáról, hanem a legalitáson kívül alkalmazott káros erőszak megkésett elhárításáról van szó.

Folytathatnánk az élet különböző területein (pl. az oktatásban, a kulturális életben) végbement átalakításokat, ám rendre azonos következtetésre jutnánk: a Köztársaság területén mély forradalmi változások álltak be, amelyeket 1937 tavaszán-nyarán senki sem vont vissza. Ha tehát ez így van, miről szól "a forradalom elveszejtésének" tétele?

Valószínűleg arról, hogy a forradalmárok egy része által vallott célkitűzések (a gazdálkodás és a társadalom hézagmentes, az élet apró részleteire is kiterjedő teljes kollektivizálása, a polgári republikánusok eltávolítása, a demokratikus nagyhatalmakkal való - eléggé korlátozott - együttműködés figyelmen kívül hagyása, a gyűlésező önigazgató döntéshozatal stb.) nem valósultak meg, vagy a háború és a kormányzat közös nyomása alatt visszaszorultak. Farkas Miklós említi, hogy az anarchisták nem vették észre: Spanyolországban "nem hagyományos forradalmi helyzet" alakult ki. Csakhogy maga a "forradalmi helyzet" fogalma ma ismeretes formájában Lenin által pontosított marxista fogalom. Ha az anarchistákon számon kéri az alkalmazását, ez olyan, mintha azért vonnánk őket felelősségre, hogy anarchisták. Ez célszerűtlen. Lehet bírálni őket, ha a történelmi szituációknak nem megfelelő célokat tűztek ki, ha a Köztársaságot külső elszigeteltségbe sodró harci módszereket alkalmaztak; rá lehet mutatni, ha eltértek a maguk hirdette libertárius eszméktől. Ám magában véve ez utóbbi sem értékítélet; lehet, hogy éppen ez az eltérés vitte őket helyesebb vágányra. Ezt a gordiuszi csomót csak igen széles dokumentumbázison és nagy irodalom alapján lehet föloldani. Konok Péter, a sokat tudó, vasszorgalmú kutató is kénytelen részben a hidegháború vaskorszakában született, nem mindig a tárgyilagosság talaján álló angolszász és német irodalomra támaszkodni, ami nem könnyíti a helyzetét. (Ilyen nem csak a vasfüggöny innenső oldalán létezett.) Nem dolgozhat a hihetetlenül kiterjedt és érdekes spanyol és más anarchista és trockista irodalommal sem. Ez az irodalom apró részletekig tárja föl például az anarchisták tevékenységét, többek közt éppen az általa tárgyalt kérdésekben folytatott doktrinális és belső politikai vitáit.⁹ Hasonló úttörő munkát végzett Victor Alba a trockizmus holdudvarában született, de Trockij által a baloldal 1936. januári választási szövetségéhez való csatlakozása miatt megtagadott Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM) története, sőt előtörténete vonatkozásában.¹⁰

Mi lehetne a hozadéka egy ilyen, az alapvető dokumentumok és feldolgozások tanulmányozásán alapuló megközelítésnek? Elsősorban az, hogy az anarchisták és a trockisták élő valójukban, nem pedig valamely interpretáció szükségletei által meghatározott pozitív-negatív fantomképekként jelenhetnének meg az olvasó előtt. Ez azt is megkönnyítené, hogy letisztogassuk róluk a Komintern sajtójában rájuk szórt piszkot. Antonio Elorza 1977 utáni vizsgálódásai bebizonyították, hogy Franco titkosszolgálata a POUM egyetlen tagját sem tudta beszervezni. (Az anarchistákról ezt nem mondhatjuk el.) A szovjet titkosszolgálat baljós tevékenysége és a Kominternnek a kommunisták számára adott hegemonista ösztönzése évtizedes szembenállásokra rakódott rá, azokat katalizálta, mélyítette el.

Idekívánkozik néhány kérdőjeles mondat is, amelyekre nem biztos, hogy akár nagyobb terjedelem esetén is maradéktalanul válaszolni tudnék. Ha az anarchisták úgy vélték, hogy 1937 derekától az általuk értelmezett spanyol forradalomnak végképp bealkonyult, mi okból tértek vissza 1938 tavaszán Negrín második kormányába? Miért léptek be ugyanakkor a Népfrontba, amelynek addig sohasem (első kormányrészvételük idején sem) voltak tagjai? Miért vállalták el, hogy 1938-ban éppen ők dolgozzák ki a gazdaságirányítás új modelljét, amely a vállalati-helyi önigazgatást a központi irányítással kívánta elegyíteni? Mivel magyarázható, hogy míg az 1945 utáni évtizedekben a szocialista és kommunista csoportok a mély illegalitás dacára úgy-ahogy meg tudtak kapaszkodni, majd a rendszer válsága idején jelentősen hozzájárulni a francoizmus bukásához, az anarcho-szindikalizmus befolyása a munkások körében minimális maradt? Hogy szakszervezeti súlyuk 1977 után, a teljes legalitásban sem érte el az 1%-ot? Hogy az anarchista jellegzetes figurája már nem a sabadelli textilgyári munkás, hanem a diáksapkás egyetemista?

Elgondolkodhatnánk egy másik tényen is: 1917 után jelentős harcosok szegődtek a spanyol anarchizmustól a szocialista párthoz és szakszervezeteihez, majd nem kevesen a kommunista párthoz. Maga José Díaz, a polgárháború éveiben az SKP főtitkára, a Komintern VB tagja is a CNT soraiból jött - 1925-ben még a XIII. Alfonz ellen tervezett (meghiúsult) anarchista merénylet egyik kiszemelt végrehajtója volt. A POUM legfontosabb vezetői, Maurín és Nin ugyanezt az utat járták be. De még azok pályája sem vezetett vissza az anarchizmushoz, akik, mint az utóbbiak és mások, magas beosztású Komintern-vezetőkként, a sztálini módszerekből végképp kiábrándulva, az 1920-as évek végén vagy később odahagyták a kommunista pártot. Az anarchizmustól a szocialista párton át a kommunista pártig (pontosabban az egyik elsőként általa alapított Katalónia Szocialista Egységpártjáig - PSUC) ívelt Rafael Vidiella pályája is, aki élete jelentős évtizedeit (az ötvenes-hetvenes években) magyarországi politikai emigrációban töltötte.¹¹ A CNT-ből érkezett a kommunista Serafín Aliaga, az 1970-es évek híres munkásbizottságainak egyik legaktívabb vezetője is.

Csak hogy a dolog még bonyolultabb legyen.

Jegyzetek

¹ José Díaz: Con toda la claridad posible. Carta a la redacción de "Mundo Obrero". Frente Rojo, 1938. március 30. Közli José Díaz: Tres años de lucha. Collección Ebro, Paris, 1970. 557-560. o.

² E vonatkozásban kivétel Mezei Balint írása, akinek speciális, katonai vonatkozású témájában nagy mennyiségű, magyarra fordított orosz nyelvű irodalom állt rendelkezésre.

³ Ramón Tamames: La República. La Era de Franco. Historia de España Alfaguara VIII., Alianza Universidad, Madrid, 1973. 331-332. o.

⁴ Boletín del Congreso de los Diputados. 1937. Nº 63. (Sesión del 1 de febrero de 1937.)

⁵ A hiedelmekkel ellentétben a spanyol tábornokok, katonai körzetparancsnokok és vezérkari tisztek kétharmada nem állt a lázadók mellé. Hét tábornok és számos magas parancsnok (elsőnek Melilla főparancsnoka, Romerales tábornok) ezért életével fizetett. Kivégezték vagy egyszerűen lepuffantották őket, mint Gonzalo Queipo de Llano tábornok, Sevilla főparancsnokát, Miguel Campins Aura brigádtábornokot.) Ezekről a kérdésekről a mostani évfordulón is heves polémia folyt spanyol lapokban. (Lásd pl. Santos Juliá: Todo empezó un 17 de julio. El País, 2006. július 18.)

⁶ Erről - például a fegyelem hiányáról az anarchisták soraiban, a kommunistákkal való súrlódásokról rendkívül érdekesen ír maga Mera is a visszaemlékezéseiben. Cipriano Mera: Guerra, exilio y cárcel de un anarcosindicalista. Ruedo ibérico, Paris, 1976. (Többek közt 28-35. o.)

⁷ II. János Pál pápa regnálásának utolsó éveiben több száz 1936 nyarán-őszén meggyilkolt spanyol egyházi személyt avatott szentté. Ezek között egy sem szerepelt a baszk tartományokba bevonuló lázadó, Emilio Mola tábornok által, a baszk autonómiához való ragaszkodásuk miatt agyonlövetett papok közül. (A kivégzéseket később Franco leállította, mert szerepet játszottak abban, hogy a Vatikán sokáig hivatalosan nem ismerte el a lázadók juntáját.) Erről lásd a baszk kormány állásfoglalásait, többek közt José Antonio Aguirre baszk elnök 1936. december 22-i beszédét a "Radio Euzkadi" hullámhosszán. Ebben kérte a Szentatyát, hogy törje meg hallgatását a tartományban a jobboldali katonai erők által végrehajtott erőszakcselekmények ügyében (XII. Pius nem válaszolt). Dr. de Azpilikoeta: Le problème basque. Éditions Bernard Grassé, Paris, 1938. 40-48. o.

⁸ Libertad de conciencia y libre ejercicio de las prácticas religosas para todos los españoles. (María Carmen García-Nieto - Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. köt. La Guerra de España 1936-1939. Guadiana de Publicaciones, Madrid, 1974. 22-123. o.)

⁹ Terjedelem híján elegendő itt utalni az anarchista José Peirats La CNT y la revolución española című háromkötetes, több mint ezeroldalnyi munkájára, amely az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) szinte minden ülésének határozataiból és vitájából közli a legfontosabb részleteket (Ruedo ibérico, Madrid, 1978). Juan Peiro, a CNT elnöke Trayectoria de la CNT. Sindicalismo y anarquismo címmel ad áttekintést a szervezet egész történetéről, 1911-től (Ediciones Júcar, Madrid, 1979).

¹⁰ Victor Alba: La Revolución Española en la práctica. Documentos del POUM. Ediciones Júcar, Madrid, 1977; uő: Histoire du P.O.U..M. Le marxisme en Espagne. Champ Libre, Paris, 1975. Újabban ennél is szélesebb képet ajánl a spanyol-katalán Pelai Pagès: El movimiento trotskista en España (1930-1935) című könyve (Ediciones Península, Barcelona 1977), illetve a POUM főtitkáráról készített életrajza: Andreu Nin: su evolución política (1911-1937). Zero S. A., Madrid, 1975; napvilágot láttak a pártalapítók, Maurín és Nin írásainak gyűjteményes kötetei is (Joaquín Maurín: La revolución española de la monarquía absoluta a la revolución socialista. Editorial Anagrama, Barcelona, 1977, ill. Andrés Nin: Los problemas de la revolución española. Ruedo ibérico, Madrid, 1978; igen alapos német nyelvű munka Reiner Tosstorf: Die POUM in der spanischen Bürgerkrieg. Isp-Verlag, Frankfurt am Main, 1987.

¹¹ Lásd erről Montserrat Roig: Rafael Vidiella, l'aventura de la revolució. Editorial Laia, Barcelona, 1976.