A magát mástól előnyösen megkülönböztetni óhajtó - nem párt, nem állam, nem piaci szereplő - mouvementista (mozgalmár) politikai kultúra előszeretettel használja a civiltársadalom kifejezést, pedig voltaképpen "a társadalom" fogalmat is elég volna használnia. Az antikvitás és a feudalizmus viszonyaival szemben, ahol nem vált és válhatott még el egymástól a polgári társadalom és a politikai állam, az újkorban a tőkés fejlődés magával hozta ezt az elválást. A polgári társadalomban a személyi függetlenség és a gazdaság dologi kényszerei (piac, tőkeviszony) jelölik ki a társadalomszerkezet fő törésvonalait. Elkülönül egymástól a magánegyén (ahol burzsoá, proletár, paraszt, értelmiségi meghatározottságától eltekintenek stb.) és a közember (citoyen). A társadalom elválik a gazdaságtól és az állami szervezettől, bizonyos relatív autonómiára tesz szert.

Ha a "civil" a "társadalom" (azaz a nem állami és nem piaci szereplő, hanem valami más, ahogy - némi leegyszerűsítéssel - a szociológusok definiálják), akkor viszont nem lehet mentes sem a piactól, sem az államtól, mert a társadalomnak van állama - melyik milyen -, s minden árutermelő (nem naturál-gazdálkodó) társadalomban zajlik olyan tevékenységcsere, melyet a piac szervez, közvetít. Ha pedig a "civil" fogalma, absztrakciója mást jelent, akkor értelmet voltaképpen csak poláris ellentettjétől, a "katonai"-tól (rendvédelmitől) kaphatna. Szó sincs tehát tiszta helyzetekről.

Lehet-e mentes a civil társadalom a politikától? Abban az értelemben igen, hogy sokféle emberi szükséglet, cselekvés és terület helyezkedhet el a közvetlen politika világa előtt, attól (ideig-óráig) függetlenül. A társadalom és a társadalmi tagozódás (osztályok, rétegek, csoportok belső tagoltsága), a társadalom gazdasági és szociális (és még számtalan egyéb, mondjuk felekezeti, településszerkezeti vagy éppen ízlésvilágbeli) tagozódása potenciális politikummal bír.

A társadalmi tagozódásától különböző, másnemű a politikai tagoltság, ami érdek- és értéktörekvésekkel, befolyásolási képességgel rendelkezik, s közvetít a társadalom és a közhatalmat gyakorló szervezetek és intézmények, másképp a politikai állam között. A közvetítés kétirányú: demokratikus berendezkedésekben alulról felfelé és felülről lefelé, autoriter politikai rendszerekben dominánsan csak felülről lefelé. Az egyes szociológusok felfogásában megjelenő "civil társadalom - állam/piac" dichotómiája, ahol gyakori a civil mitológia, leegyszerűsítő, ezért adekvátabb Antonio Gramsci hármas felosztása. Nem elfeledve, hogy a piac is "civil" nem-állami értelmében, sőt, egyenesen magántulajdont kedvelő "civil" a piac (vö. a Friedrich Hayek Társaság törekvései).

Bármely tematikus problémát (édesvízkészletek, elsivatagosodás, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, munkaerő értéke, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert, azaz politizálódik. Épp ezért nem lehet a civil társadalomnak ab ovo a demokratikus vagy a progresszív társadalmi változások letéteményese értelmét adni. Jobboldali vagy szélsőjobboldali civil szervezetek, egyházak, sovén szövetségek, fajvédők, xenofóbok, kulturális intézmények és mozgalmak sokasága van jelen a hazai és a globális civil térben.

Az állam mögött a polgári társadalom rétegzett erővonalai húzódnak meg, akár azért, hogy megvédjék, akár azért, hogy megváltoztassák államukat és berendezkedésüket. Ez már a politikai társadalom, aminek a pluralista rendszerekben kétségtelenül a párttagoltság áll a centrumában. S minthogy akárcsak ismertségre - még csak nem is befolyásra - szert tenni a (tendenciájában) minden társadalmi viszonyt áruviszonnyá átalakító polgári (burzsoá) társadalomban ma már igen költséges, ezért - akarva-akaratlanul - gyakran a civil szereplők is átpolitizálódnak, kevés illúziót hagyva, hogy hol a helyük és szerepük a politikai tagoltságban.

Az elmondottak nem zárják ki, csak óvatosságra intenek a tekintetben, hogy a társadalmi önmozgásokat, új szükségleteket kifejező szerveződések lehetnek későbbi progresszív változások csírái. A civil tér saját identitásképző tér, s alkotóelemei ebben a minőségükben a mindenkori jelen problémáinak mintegy a regiszterét képezik, a társadalmi konfliktusok természetét fejezik ki. Alain Touraine klasszikus mozgalomismérvei ezért nem csak a saját identitásképzés oldaláról, hanem az ellenfelek és a mozgalom jövőképe, céljai oldaláról is megközelíti e szerveződéseket. Sokszor éppen a kívánatos - vagy legalábbis annak vélt - jövőbeni társadalmi rendre vonatkozó elképzelésekből érthető meg egy mozgalom, eszmeközösség, civil szervezet. Máskor meg abból, hogy függetlenül attól, mit gondol magáról (melyek vallott identitásjegyei) - mi vagy kik ellen lép fel.

Manuel Castells (Az identitás hatalma, Gondolat, 2006) ezen az alapon a globális világrend ellen fellépő, azt megkérdőjelező új társadalmi mozgalmak között is sokfélét jellemez, hangsúlyozva e mozgalmak sokrétűségét, eltérő törekvéseit. Castells a zapatistákat tekinti az első információs gerillamozgalomnak, indián, népi-önkormányzati és progresszív törekvésekkel, míg például az antiföderalista amerikai milícia és patrióta mozgalom az ún. hagyományos amerikai életformát kívánja megvédeni a globalizációnak áldozatául esett szövetségi kormányzattal szemben, fegyveres polgári önrendelkezéssel, a jobboldali populizmus érvrendszerével és ellenségképével. Az Al-Kaidát elsősorban vallási, kulturális identitása és hálózati szervezettsége teszi a globális dzsihád központjává. Szemükben a szent háborút a szent helyek, a muszlim föld nyugati érdekek által történt megszentségtelenítése igazolja. Az iszlám fundamentalizmus a vallási identitás kinyilvánított elsődlegességén alapul, párosulva a politikai iszlamizmussal, amely terveik szerint az igazhívők ummájának (a hívők világméretű közösségének) felépítéséhez vezet. Ellenségképük túlságosan is ismert ahhoz, hogy szót vesztegessünk rá. Az előzőekkel szemben az ökológiai és a feminista mozgalmakat nem a nagy megtagadás (grand refus), a létezővel szembeni ellenállás hívta életre, jellegüket tekintve inkább proaktív, megelőző mozgalmak.

Módszertani konzekvenciaként adódik, hogy a tematikus problémákat nem elszigetelni kell az adott társadalom alapviszonyaitól, amint ezt a civil társadalom egyes szervezetei és ideológusai teszik, hanem kapcsolatba hozni a tőkeviszony globális újratermelődési folyamataival. Ez persze már nem csupán baloldali, hanem posztkapitalista projekt. Nyilván nem fog hatni a polgári társadalom újratermelését elfogadó, abban öntudatos és aktív szerepet vállaló, a részvételi jogokkal élő, esetleg szocialista- és kommunistaellenes, sok-sok jobboldali, egyházi, nemzeti, sovén vagy éppen karitatív, zöld és akár feminista szervezetre, noha önképük szerint ők is civilek.

Az alapprobléma, hogy mit csináljanak a rendszerkritikai (antikapitalista) erők, amikor nincs forradalmi helyzet? Az ilyen típusú nyugat európai mozgalmak 40 éve nem adtak erre adekvát feleletet, még a nemzetállami politizálás relatíve egyszerűbb körülményei között sem, nem hogy a globális kapitalizmus triumfálása idején. Most két stratégiát pendítek meg, minimális és maximális perspektívákkal. A minimálisat Ignaciot Ramonet a globális ellenhatalom megteremtéseként fogalmazta meg, mintegy a globalizáció szuperstruktúrájával (tehát: WTO, IMF, WB, G8-ak, nemzetközi hitelminősítő intézetek informálisan együttműködő szervezetei és a washingtoni konszenzus ideológiája) szembeni ellenreakcióként. "A demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett informális politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóinak sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket. Azért, mert a hagyományos ellenhatalmak - parlamentek, pártok, médiák - vagy túlságosan is helyi érdekűek, vagy pedig túlzottan is cinkosok. Épp azért, hogy ellensúlyát képezzék ezen planetáris hatalomnak, valamennyien homályosan érezzük a szükségletét egy világméretű ellenhatalom talpra állításának" - írta 2002-ben. Elgondolását a pártok és civil szervezetek eltérő tulajdonságaival is indokolja. A pártoknak egyebek mellett két olyan jellemzőjük van, amelyek szavahihetőségüket csökkentik. Generalizálók, azaz a társadalom összes problémáját szabályozni óhajtják, miközben nagyon is lokálisan, országhatáron belül gondolkodnak. A civil szervezeteknek szimmetrikus és fordított attribútumaik vannak: tematikusak, a társadalom egy nevesített problémájához kapcsolódnak (pénzügyi hatalom, munkanélküliség, lakáskérdés, környezetvédelem stb.), viszont transznacionálisak: intervencióik hatóköre a glóbusz egészére kiterjed. Miután ezek a tulajdonságok eddig nem, vagy csak alig-alig találkoztak, egyesíteni kellene őket, a politikai cselekvés megújítása érdekében. A nemzetközi civil mozgalmak a "société civile" gazdagságának eleven hordozói, amelyek időnként ugyan kisegítik a pártok és szakszervezetek fogyatékosságait, azonban nyomáscsoportokként hiányzik a választásokon megszerezhető demokratikus legitimációjuk ahhoz, hogy követeléseik eredményre vezessenek. "Lényeges tehát, hogy a civil szervezetek és a pártok közötti kapcsolat megtörténjen." Ramonet a civil szervezeteket olyan ellenhatalomnak szeretné látni, amelyek elkülönülnek a hatalmat gyakorló politikai pártoktól, annyiban mégis összekapcsolódnak, amennyiben ellenhatalomként érvényesítik befolyásukat. Viszonyuk az elválasztott összekapcsoltság viszonya, amelyben megvalósítható a fenntartható fejlődés igénye. Egy világméretű démocratie spontanné (Bürgeriniciativen) nyomásának szeretné kitenni a választott nemzeti kormányzatokat, hogy mintegy ezzel ellensúlyozzák a globális informális hatalom külső erejét. Ez egy alternatív globalizációs stratégia reformer programjának megfelelő, demokratikus elgondolás. Nem veszi ki a civil szervezeteket a politikai tagoltságból, hanem újszerű, globális ellenhatalmi feladatokkal ruházná fel, éppen a legitimációs deficittel működő, informális világhatalmakkal szemben.

A maximális feladat az ellentársadalomból - a munkatársadalom alapzatán - olyan politikai többséget szervezni, amely túl van a tőkén (vö. Mészáros István: Beyond Capital). Egy ilyen projekt absztrakt lehetősége csak akkor válik konkréttá, ha átrendeződnének a globális kapitalizmus erőviszonyai, s a centrumban és a perifériákon egyaránt átfogó rendszerellenes mozgalmakban fejeződne ki az a válság, amit Lenin egykor a forradalmi helyzet objektív kritériumának tartott ("Az alul lévők nem akarnak a régi módon élni, a felül lévők pedig nem tudnak a régi módon uralkodni, kormányozni"). Ez ma globális válságot jelentene, legalább két értelemben: egyfelől delegitimálódna az a liberál-konzervatív (polgári) konszenzus, amely a mai világszellemet élteti, másfelől kapcsolatot találnak egymással a különböző fejlettségű országok progresszív erői, s a helyi-nemzeti elégedetlenség a regionális és globális szintek elleni támadásokká szerveződne. Erejét és energiáit a tömegeknek kellene biztosítaniuk; politikai céljait, érintkezési formáját, stratégiáját, taktikai lépéseinek összehangolását pedig egy új kulturális és politikai hegemóniát - intellektuális és morális meggyőző erőt - adó szerves értelmiségieknek (Gramsci). Egy ilyen maximális stratégia előtérbe kerülése, a "mouvement anti-systémique"-en (I. Wallerstein) belül, minden bizonnyal hordozná a minimális stratégiai törekvések sokféle tapasztalatát, az alterglobalizációs erők radikalizálódását, ha erőfeszítéseik ellenére az eredmények elmaradnának a várttól, ami könnyen előfordulhat. Történelmileg nagyon is elképzelhető, hogy a minimális stratégiák részleges eredményei vagy éppen eredménytelensége mutasson a maximális kihívása felé. A szociális mozgalmak, a zöld-zöld és a vörös-zöld környezetvédők, a szakszervezetek, a paraszti és földfoglaló mozgalmak, a zapatisták és a békemozgalmak, a kommunista és munkásmozgalom, az ATTAC, a női emancipációs törekvések, az imperialista elnyomás ellen küzdő nemzeti felszabadító mozgalmak, a felszabadítás-teológia, a haladó keresztények mozgalmai stb. sokféleségének közös tapasztalata kell ahhoz, hogy az objektíve romló, válságos körülmények közepette egzisztáló emberiség vagy annak relatív többsége e törekvések sokféleségét a tőkés újratermelés törvényein túlkerülő sokféleség egységeként érzékelje, gondolja el, és vonja le ennek stratégiai konzekvenciáit.