Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek - legálisan - nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága - még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is - nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei - egymással nehezen kibékíthető - irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul - szintén erős múlthoz kötöttség jegyében - saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban - a rendszer logikájának megfelelően - a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt - félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer - finanszírozási és politikai technikákkal - lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta - olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé - a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában - ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén - leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon - talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is - nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

3. A szervezeti kérdés

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

4. Az új antikapitalista szervezetiség

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták - tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget - a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" - napjainkban már megvívhatatlan - konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" - miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről - a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

Jegyzetek

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat - noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól - nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.