"Lenint megismételni nem azt jelenti, hogy megismételni
azt, amit Lenin csinált, hanem azt, amit nem tudott
megcsinálni, az elszalasztott lehetőségeit. Ma Lenin egy
más korszakból való alaknak tűnik: nem azért mintha
a centralizált Párt eszméi stb. »totalitárius fenyegetést«
jelentenének, inkább úgy tűnik, hogy egy olyan korszakhoz
tartoznak, amelyhez nincsen többé közünk. [...] Azonban
ahelyett, hogy ezt a tényt úgy értelmeznénk, Lenin elavult,
meg kell kockáztatni az ellenkező hipotézist. [...]
Lenin megőrizte a maga aláaknázó potenciáját."

Sz. Żiżek*

Az Eszmélet hasábjain is megjelenő nemzetközi eszmecsere a "szervezeti kérdés" lenini tematikájáról jól tükrözi,¹ hogy a XXI. század elején ismét felmerül az antikapitalista mozgalom, a szervezett munkásmozgalom tapasztalatainak történeti rekonstrukciója. E nélkül ugyanis semmilyen autentikus újraszerveződés nem megy végbe, hiszen bármerre nézünk, a munkásmozgalom hagyományos funkcióit jelentős részben ún. civil szervezetek veszik át a maguk zavaros módján. Számos szerző figyelmeztet arra, hogy e "zavarosság" megmutatkozik abban is, hogy szervezeti elképzeléseik, eszméik sokfelé és gyakran az "antileninizmus" karikaturisztikus formáját öltik. Az intellektuális zűrzavar valójában az 1968-as régi "újbaloldal" összeomlásának és az új, 1999-ben Seattle-ben fellépő antiglobalista mozgalmak szervezeti és politikai válságának egyik megnyilatkozása. A történeti rekonstrukciónak van egy másik aktuális "küldetése": az államszocializmus romjai alól elő kell bányászni az időtálló történelmi teljesítményeket, mert hagyomány nélkül semmiféle komoly szocialista rekonstrukció nem lehetséges.² Persze a purifikátorokkal szemben is fel kell tennünk a kérdést: mi ez a használható hagyomány?

Nyilvánvaló, hogy a leninizmus fogalma a bukott rendszer egyik ideológiai tehertételének bizonyult.³ Noha a "leninizmus" még Lenin szerint sem létezett, ez az utólagosan megkreált fogalom napjainkban arra szolgál, hogy a "lenini hagyatékot" - a jelen témakörben is - besöpörjék a sztálinizmus fogalma alá.⁴ "Eltűnik", semmivé válik a történelem. Vagyis éppen az a "momentum" marad figyelmen kívül, hogy Leninnél a "szervezeti kérdés" egy végiggondolt politikai koncepció részeként formálódott ki - nem egyszerre és nem belső változások nélkül - a munkásmozgalom és az orosz forradalom szempontjából felívelő korszakban. Módszertanilag fontos továbbá az a mozzanat is, hogy a "szervezeti kérdés" sohasem önmagában állt, hanem mindig eleme, része volt egy politikai összefüggésnek, egy politikai vitának, politikai harcnak - vagyis egy meghatározott történelmi konstellációnak, amelyből az nem kimetszhető.

A "Mi a teendő?"

Amikor Lenin a szibériai száműzetésből 1900. január 29-én (február 10.) kiszabadult, nem telt el 6 hónap, és elindult külföldi emigrációjába. Júliusban Svájcban találkozhatott végre a "vezérrel", az orosz marxizmus alapító atyjával, G. V. Plehanovval és szerkesztőtársaival, Potreszovval, Akszelroddal és a szintén száműzetésből visszatért barátjával, Martovval, akikkel útjára indították még 1900-ban a nevezetes Iszkrát.⁵ Mint a marxizmus orosz képviselői mind úgy tekintettek az újságra, mint egy potenciális forradalmi - és természetesen a feltételrendszernek megfelelően illegális - szociáldemokrata párt egyik kezdeményező szellemi és szervezeti forrására.⁶ A párt elvben már 1898-ban, az I. kongresszuson Minszkben létrejött, azonban közismert (ha egyáltalán valami napjainkban annak tekinthető!), hogy a valóságos megalakulás 1903-ban Brüsszelben, illetve Londonban a II. kongresszuson történt meg, amelyen elfogadták a pártprogramot és a szervezeti szabályzatot.⁷

V. I. Uljanov mint pártszervező természetesen nem minden előzmény nélkül vált fontos tényezővé már nagyon fiatalon, alig járt húszas éveinek közepén. Felismerte ugyanis, hogy egyfelől az intellektuális körösdi, a forradalmi csoportocskák, a "kisipari módszerek" a kibontakozó tőkés rendszer feltételei között, mint a patak a sivatagban, kiszáradnak, felszívódnak... Az ohrana szabad prédájává válnak. Nem képeznek komoly ellenállást a rendszerrel szemben. Másfelől Leninék pontosan érzékelték a kapitalizmus viharos fejlődésének társadalmi következményeit, mindenekelőtt az orosz munkásmozgalom rohamos kibontakozását. A különböző eredetű forradalmi körökből, csoportosulásokból Martovval, Krzsizsanovszkijjal, Krupszkajával, hogy csak a legismertebb neveket említsük, már 1895-ben megkezdték a szociáldemokrata irányzat szervezeti megformálását, amely még decemberben a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadításáért illegális tömörülésben megtestesült. A szervezet létrehozásában a fiatal marxisták igen óvatosan közelítettek a forradalmi narodnyikizmus és a narodovolecek régi ideológiai tradícióihoz, tartózkodtak minden közvetlen ideológiai polémiától, míg a narodovolecek viszonzásul lemondtak a terror és az oroszországi gazdaságfejlődésre vonatkozó elképzeléseik propagálásáról.⁸ Még a fentebb említett hároméves száműzetése előtt, amit éppen azzal "szolgált meg", hogy részt vett a Szövetség létrehozásában, Vlagyimir Uljanov nagy elismerésben részesült. Maga Plehanov és Akszelrod Zürichből nagyrabecsülését fejezte ki Uljanovnak a pétervári munkásmozgalom fellendítésében végzett munkájáért. E reakciókra írt válaszaiból derül ki, hogy már ekkor pontosan értette és tudta, hogy a szociáldemokrácia meghonosodása Oroszországban attól függ, hogy képes-e a marxista értelmiség szerves kapcsolatba kerülni a fellendülő, spontánul fejlődő munkásmozgalommal, melynek képviselői maguk is keresték a kapcsolatot ezekkel a fiatal forradalmárokkal.⁹ A száműzetésben Uljanov elsősorban tudományos munkát végzett az orosz gazdaságtörténet területén,¹⁰ noha mint az Iszkra szerzője mozgalmi emberként, "pártszervezőként" sem szűnt meg létezni.

Külföldi letelepedése után szinte azonnal munkához látott, hogy felvázolja azokat az okokat és folyamatokat, amelyek "elkerülhetetlenül" elvezetnek egy össz-oroszországi centralizált és konspirációs elveken alapuló szervezet, egy valódi szociáldemokrata párt létrehozásához. Lenin a Mi a teendő? című híres vitairatában főképpen a Rabocseje Gyelo c. lap körül tömörülő (a külföldi orosz szociáldemokraták lapja) "orosz bernsteinizmus", konkrétabban az "ökonomizmus" irányzatával szemben formálta meg elképzeléseit, amelyek 1902-ben kerültek napvilágra Stuttgartban a Dietz kiadónál. Művei közül először ennek borítóján tűnt fel a Lenin álnév, pontosabban "N. Lenin".

E brosúra, amelyet sok évtizeden át a kommunista párt alapvető dokumentumaként szemléltek, a mai olvasó számára kétségtelenül nagy "csalódás". Nemcsak a terjengőssége és a rendkívül részletező és unalmas sajtóviták miatt, hanem azért, mert nincsen benne egy "politológiailag" kidolgozott szisztematizált "pártelmélet" (amit J. Bustelo úgy fogalmazott meg, hogy e brosúra hiányában van mindenfajta "titoknak", amelyet a forradalmárok és a kutatók évtizedek óta oly intenzíven keresnek e műben). Mégis, a brosúra nagy vitákat váltott ki a korabeli marxisták szűkebb csoportjai körében, hiszen már a címe is a narodnyik forradalmi hagyományok (Csernisevszkij: Mit tegyünk?) bizonyos folytatását implikálta.¹¹ Ám az Iszkra szerkesztői lényegében elfogadták a mű alapvető irányait.

Valóban, Lenin alapvető felvetése abszolút konkrét és történeti: egy az önkényuralom elleni forradalmi felkelés vezetésére alkalmas illegális párt létrehozása, amely a "hivatásos forradalmárok" pártja lehet csupán, akik ismerik a konspiráció szabályait, a marxista elmélet forradalmi következtetéseit, a politikai és a fegyveres harc különböző "logikáit" és történetét, valamint eszközeit. A párt mint szervezet célja (ezt a félreértések miatt szükséges leírni) csak végső soron a szocializmus, a politikai cél az azt előkészítő történelmi fázis - a Marxtól kölcsönzött terminológiával: a "proletariátus diktatúrája" -, hiszen Lenin szocializmuskoncepciójában nincsen helye olyan fogalmaknak, mint párt, piac, tőke, állam.¹² Lenin felfogásában és praxisában a párt keletkezési folyamatának fontos eleme, történelmi feltétele, hogy már létező mozgalom erjesztője és vezetője, amely formát ad az orosz forradalmi munkásmozgalomnak: a forradalmi irányzat megtestesítője.

Mint hangsúlyoztuk, a brosúra az ökonomistákkal való vitában bontakozott ki, akik (mindenekelőtt Je. Kuszkova és Sz. Prokopovics Credo címen elhíresült dokumentuma) a munkásosztály gazdasági harcát hangoztatva szembefordultak a napi politikai harc szükségességével - "importálva" így Oroszországba a "bernsteini revizionizmust".

Az alapvető problémafelvetés e keretben szinte "magától értetődően" vezetett a munkásosztály forradalmiságának kérdéséhez: 1902-től - mint láttuk, már nem előzmények nélkül - Lenin alapvető célkitűzése az volt, hogy meghatározza, "mi a szociáldemokrácia szerepe a spontán tömegmozgalmak tekintetében".¹³ Másképpen fogalmazva: hogyan válnak a "munkástömegek éretté" arra, hogy képesek legyenek megdönteni a cári önkényuralmat, aminek kezdeményezését az orosz burzsoáziától várni, éppen az orosz fejlődés sajátosságainak következtében, nem lehet. Vitapartnerei, az ún. legális marxisták (Sztruve, Bergyajev vagy éppen Sz. Bulgakov) "tágasabb" perspektívákat rajzoltak az orosz burzsoázia elé. A szociáldemokrata "ökonomisták" (mindenekelőtt Martinov) köreiben is felbukkantak hasonló nézetek, de Lenin főképpen vulgárökonomista megfontolásaikra reagált, amelyek a munkásosztály gazdasági küzdelmeit, bérharcait elválasztották a politikai követelésektől és szembeállították az előbbieket az utóbbiakkal; pusztán a szakmai ellenállás, a "trade-unionista tudat" állapotában fogták fel a munkásságot a spontaneitásra, az "önfejlődésre" hivatkozva. Az orosz ökonomisták, de már őket megelőzően Sztruve - álláspontjuk védelmében - a német szociáldemokrácia új irányzatára, Eduard Bernsteinre koncentráltak. Lenin - aki számára a szociáldemokrácia a szociális forradalom pártja volt - a bernsteinizmus lényegét igen pontosan abban látta, hogy "a szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából" át kell alakulnia "a szociális reformok demokratikus pártjává". Bernstein éppen e felfogása érdekében tagadta, hogy "a szocializmus tudományosan megindokolható" lenne, s ezzel magát a hozzá vezető "szocialista forradalmat" is levette a napirendről. (Mint tudjuk, ez a bernsteini tétel mind a mai napig a modern "szociáldemokrácia" [vagy annak utódszervezetei] ideológiai kiindulópontjául szolgál, és sokan úgy vélik, hogy az "állapotok" jelenlegi állása szerint a bersteinizmus a történelmi vitában győzelemre áll.)

Történetileg ekkor jelent meg Leninnél a Mi a teendő?-ben (is) az a nagy fontosságú felismerés, hogy a "forradalmi párt" és a "reformpárt" szembekerülése mögött az államhoz és a forradalomhoz való eltérő viszony húzódik meg. Bernstein (vagy éppenséggel Vollmar) "államszocializmusa" a szociáldemokrácia parlamentáris uralmának lehetőségét a "végcéllal" azonosította, tulajdonképpen a szocializmus, sőt a szocialista forradalom célkitűzésének helyére állította - ellentétben Marxszal, aki korábban maga is bírálta az államszocializmus vollmari koncepcióját.¹⁴ Az orosz ökonomizmus tábora is a szocializmushoz vezető forradalmi átmenetet igyekezett kiküszöbölni. A politikai konfliktus mélyén tehát az a nézetkülönbség állt, hogy Bernstein "tagadta a liberalizmus és a szocializmus elvi ellentétét; tagadta az osztályharc elméletét".¹⁵

Lenin "pártépítő" téziseinek középpontjában az a kérdés áll, hogy miképpen tehet szert a munkásság forradalmi osztálytudatra, hiszen a munkásosztály nemcsak általában van alávetve a polgári társadalomnak, hanem konkrétan, hiszen a tőkerendszerrel kapcsolatos összes előítélet "bekerül" tudatának legmélyebb rétegeibe, önmagától nem képes az előítéletektől megszabadulni. Tehát amikor Lenint olyképpen bírálják, vagy csak tárgyszerűen leírják, hogy Kautskytól vette át azt a tételt, miszerint a munkásosztályba kívülről kell bevinni az osztálytudatot, csak feltételesen igaz. Lenin tapasztalta, hogy maga a rendszer (a médiumok stb. útján) viszi be kívülről a munkásság tudatába a kapitalizmust fenntartó nézeteket. Ebből (is) arra a következtetésre jutott: "Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem", amibe bele kell érteni a mindennapos forradalmi propagandát és agitációt.¹⁶

A tömegek spontaneitásának és a szociáldemokrácia tudatosságának szerves összekapcsolódását persze könnyű forradalmi időkben deklarálni, de valójában a forradalmakra való felkészülés hosszabb-rövidebb időszakai a lényegesek, amikor a munkásosztály "képessé válik" a jövendő forradalom vezetésére. Könnyű fenntartani a forradalmi elméletet forradalmi időszakban. De "megtanulni" a politikai harcok "logikáját", a benne részt vevő erők természetét, nem lehetséges spontánul. Lenin elemzéseinek végeredményeként arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a polgári rendszerben "a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk" (itt fogalmilag persze mindig a forradalmi, marxista szociáldemokráciát kell érteni - KT). Később, 1907-ben a forradalom tapasztalatai nyomán feladta ezt a tézisét, sőt belátta, hogy a "hivatásos forradalmárok" mellett a proletariátus tömegei is beléphetnek a pártba,¹⁷ mert az önkényuralom "egy lépést tett a burzsoá monarchia irányába". Vagyis a legális szervezkedés új lehetőségeket kínál.

Természetesen Lenin alapvető mondanivalója nem valamiféle in statu nascendi antidemokratikus párt létrehozása volt, hanem az adott feltételrendszerben éppenséggel az ellenkezője, olyasmi, aminek napjainkban is lehet relevanciája.¹⁸

Ugyanakkor élete végéig fenntartotta a felvilágosítás, a nevelés általános jelentőségét, noha sohasem tagadta, hogy a mindennapi harcok "önnevelő" hatásának legalább akkora szerepe van, mint a "tanításnak". Ezt az "elméleti tudatot" - ahogyan Lukács később fogalmazta a Történelem és osztálytudatban, a "hozzárendelt tudatot" - a Mi a teendő?-ben éppen nem egy steril proletariátus képviseli, hanem "minden ország történelmi tapasztalata". Ezt a tudatot csak kívülről vihették be, mert "a munkásosztály saját erejéből kizárólag csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni". Így nem meglepő, ha Lenin óriási szerepet tulajdonított a forradalmi értelmiségnek, ami azonban nem annyira a narodnyik forradalmi hatás szerepéről tanúskodik, hanem sokkal inkább az oroszországi helyzet specifikus voltáról, a munkásság spontán forradalmasodásának és kulturális elmaradottságának sajátságos ellentmondásáról. Ami Lukácsnál erénynek számított, az Leninnél probléma. Lenin nagyon pontosan értékelte, hogy "Oroszországban is a szociáldemokrácia elméleti tanítása a munkásmozgalom spontán növekedésétől függetlenül jött létre mint a forradalmi szocialista értelmiség eszmei fejlődésének természetes és elkerülhetetlen eredménye".¹⁹

Ezért is a párt "felépítésében" az oroszországi munkásmozgalom konkrét tapasztalataiból indult ki. A történelmileg-politikailag "előírt" centralizmus és a konspiráció ellenére a szektás attitűdökkel szemben a nagy tömegek politikába való bekapcsolását tartva szem előtt "a hivatásos forradalomárok és a tisztán munkás mozgalom kölcsönös viszonyának kérdését" a tömegsztrájkból mint a munkásmozgalom egyik legfontosabb vívmányából kiindulva közelítette meg. A tömegsztrájkot természetesen nem titkos akcióként fogta fel, vagyis nézete szerint szükség van kisszámú "professzionális" szervezőre, akik képesek "technikailag" előkészíteni sok ezer ember megmozdulását, ám e harcot "a művészet összes szabályai szerint" kell megszervezniük olyan embereknek, akiknek "hivatásuk a forradalmi munka". Vagyis Lenin egyszerre több összefüggést kapcsolt össze láncolattá: a munkásság széles szakmai-szakszervezeti bázisát, a professzionális szervezettséget és konspirációt, az ideológiai-politikai tisztánlátást az új forradalmi elmélet, a marxizmus vonzásában.²⁰

Tulajdonképpen Lenin már 1901-ben ennek a "szakmai felkészülésnek" a jegyében bírálta politikailag és ideológiailag a két régi orosz forradalmi irányzatot, a narodnyikizmust és az anarchizmust, amelyek a modern polgári társadalom új kihívásaira nem tudnak adekvát választ adni. Fő ellenvetése az volt, hogy a narodnyikizmus nem érti az új orosz kapitalizmus jellegzetességeit, és ezért múltba forduló, romantikus ábrándokkal akarja a fennálló rendszer átalakítását elérni, ami nézete szerint nem vezethet már semmilyen pozitív eredményre. A másik irányzat, amellyel szintén "leszámolt", a "politikát tagadó" anarchizmus volt, amely "nem értette meg" a történelem ama fejlődési irányát, amely elvezethet a szocializmushoz, és hiányzott belőle "a kizsákmányolás okainak", "az osztályharcnak mint a szocializmust megvalósító alkotó erőnek a megértése". Úgy látta, hogy e két, ma azt mondanánk, "premodern" irányzat a munkásság megszerveződése szempontjából semmiféle pozitív eredményt nem hozott a korábbi történelmi tapasztalatok alapján. Sőt, Lenin az anarchizmust a "politika együgyű tagadásának" nevezte a polgári társadalomban, amely végső soron "a politika tagadása ürügyén" alárendeli a munkásosztályt a burzsoá politikának".²¹ A "Miben egyezik az ökonomizmus és a terrorizmus?" kérdésére azt a választ adta, hogy "meghódolás a spontaneitás előtt". Akit az orosz élet sok szörnyűsége sem izgat fel, azt nem fogja felizgatni "a kormány és egy maroknyi terrorista párviadala" sem - vélte Lenin.²² A Mi a teendő?-ben részletesebben is megokolta annak szükségességét, hogy a munkásság a napi politikában, politikai harcokban részt vegyen. Nem volt ez akkoriban (sem) magától értetődő. Mindenekelőtt a politikai osztályerőviszonyok alakulásának és megértésének problémájára, az "osztályharcos tudatosság" kialakítására hívta fel a figyelmet.²³

A forradalmárok szervezetét lényegében olyan emberekből képzelte el - az adott történelmi feltételek között -, "akiknek hivatásuk a forradalmi munka, ezért is beszélek forradalmárok szervezetéről, szociáldemokrata forradalmárokat tartva szem előtt", írta Lenin. Mindebben természetesen semmi meglepő nincsen, hiszen itt minden nap minden percében emberéletekről, életről és halálról volt szó. Csak "szakembereknek" teremhetett babér, azoknak sem gyakran, ha az ohrana sajnálatosan jól működő szervezetére gondolunk, akár a Sipov kalandjainak fényében is, ami éppen a visszájáról mutatja meg a titkosrendőrség működését. A pártnak, a forradalmárok szervezetének - ha a siker reményében akart fellépni - nemcsak a "legkonspiratívabbnak" kellett lennie, hanem bizonyos meghatározott értelemben a titkosrendőrség "alternatívájaként" kellett megjelennie.²⁴ A professzionalizmus, melyen a munkások és hivatásos forradalmárok élete múlt, nyilvánvalóan nem tűrte a naivitást és a jó szándékú dilettantizmust. (Ahogyan Lenin a "szakmaiság" védelmében sokféleképpen megfogalmazta: "pusztán politikai naivságból is demagóggá válhat valaki", "a demagógok pedig a munkásosztály legveszedelmesebb ellenségei", "hagyják a pedagógiát a pedagógusokra, nem pedig a politikusokra és a szervezőkre!", "a munkásforradalmárnak hivatásos forradalmárrá kell válnia" stb.²⁵ ) Ebben a "szakmai" értelemben írta Lenin a pártról, hogy "Formája szerint az ilyen erős forradalmi szervezet egy önkényuralmi országban »összeesküvő« szervezetnek is nevezhető".²⁶ Ez a szervezet a cárizmus elleni forradalmi felkelés alapvető eszközeként merült föl, amely "előkészíti" a nagy történelmi átalakulást, "kidolgozza" az "átmeneteket" a napi politikai-gazdasági harcok és a forradalmi végcél között. Ennek szellemében jegyezte meg a szóban forgó műben, hogy "tagadjuk a rohamra való azonnali felhívást".²⁷ Ebben az értelemben a párt ezen átmenet legfontosabb szervezeti eszköze a munkásosztály kezében.

Más összefüggésben már esett szó arról, hogy Lenin a párt széles bázisának és a célok megvalósításának szervezeti feltételét "a megbízottak hálózatában", a munkásmozgalom különböző szerveződési formáinak összekapcsolódásában látta, amely hálózat nélkül a felkelés nem lehetséges. Ezt nemcsak 1905 decembere, hanem még inkább 1917 októbere igazolta vissza.²⁸ Kitartó és folyamatos szervezőmunkáról ír, amely "végül megtanítaná az összes forradalmi szervezeteket Oroszország minden részében arra, hogy a legállandóbb és egyszersmind a legkonspiratívabb kapcsolatokat tartsák fenn egymással". Ezek a kapcsolatok lehetnek csak alkalmasak arra, hogy "létrehozzák a párt tényleges egységét, mert ilyen kapcsolatok nélkül semmiképp sem lehet kollektívan megtárgyalni a felkelés tervét, és a felkelés előestéjén nem lehet megtenni azokat az elengedhetetlen előkészítő intézkedéseket, amelyeket a legszigorúbb titokban kell tartani". Lenin tehát mindent a fő cél, "az egész nép fegyveres felkelése" előkészítésének, kitűzésének és végrehajtásának rendelt alá. Nem véletlenül jegyezte meg már az Iszkrával kapcsolatban is, hogy "Az országos politikai lap" sem az "irodalmárkodás" céljával jön létre, hanem "a felkelés gyakorlati szolgálatában".²⁹

Már a pártkongresszusi vitákban kiderült, hogy minden alapelv, mint a demokratikus centralizmus vagy az avantgárd, az élcsapat - az utókor szemében "politológiai" fogalmak csupán - kizárólag a mozgalmi megmérettetésben igazolhatja magát. Az 1905-ös forradalom az "összeesküvő", konspirációra épülő pártot hirtelen valódi tömegpárttá formálta, amelynek hamarosan több mint 160 ezer tagja lett. A forradalom lett az "alapelvek", vagyis a működés próbája.

A demokratikus centralizmus mint a párt működésének bürokratikus "törvénye" csupán a későbbi periódusok terméke. Ezzel kapcsolatosan J. Bustelo helyesen állapította meg, hogy magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmei során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki. Az OSZDMP és később a bolsevik párt az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően rendelkezett valódi visszacsatolással. Az OSZDMP potenciálisan már megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt (ideológiája, szervezeti szabályzata, hagyománya stb. alapján), amelyet 1905-ben (és 1917-ben) a munkásosztály legöntudatosabb tömegei saját politikai kifejeződésükként ismertek fel.

Leninnél a párt mint élcsapat csupán annyit jelentett, hogy a szervezet az osztály részeként ver gyökeret, magában foglalva minden progresszív és forradalmi elemet ("akik elsőnek mennek a barikádra"), akárcsak a Kommunista kiáltvány megfelelő passzusában. Az élcsapatjelleg természetesen nem mutat valódi rokonságot egy más korszakban létrejött struktúrával, a "sztálinista állampárt" bürokratikus megtestesülésével, annak ellenére sem, hogy a párt a maga genezisét mindenkor 1903-ig vitte vissza, éppen Leninre hivatkozva, aki a bolsevizmust mint politikai és eszmeáramlatot e nevezetes esztendőtől tartotta számon. Az OSZDMP II. kongresszusán részt vevő küldötteket az a közös meggyőződés vezette, hogy a kongresszus legfőbb feladata: megteremteni az oroszországi munkásmozgalom egységes irányítására képes, közös programmal rendelkező, a taktikai kérdéseket azonos módon megítélő, egységes szervezettel rendelkező szociáldemokrata pártot. E közös szándék jegyében a Szervező Bizottság ügyrendi szabályzatot dolgozott ki, ezt valamennyi bizottsággal elfogadtatta, végül pedig jóváhagyta. E szabályzat 18. pontját a következőképpen fogalmazták meg: "A kongresszus valamennyi határozata és a kongresszuson megejtett valamennyi választás a párt döntésének tekinthető, amely valamennyi pártszervezetre nézve kötelező. Ezeket senki semmiféle ürüggyel nem támadhatja meg, és csak a következő pártkongresszus helyezheti hatályon kívül, illetve módosíthatja őket." Ez a határozat - folytatta Lenin - "minden forradalmár szabad akaratát fejezi ki... ez egyértelmű volt az összes orosz szociáldemokraták által adott becsületszóval".³⁰ Ám a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek. A személyi-hatalmi harcok sokszor felülírják a becsületszó tartalmát is...

A pártszakadás - mítosz és valóság

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusának vitáiban Lenin mindvégig abból indult ki, hogy a "proletariátus pártja" funkciója szerint az "összérdekek" alapján álljon, hogy képes legyen leküzdeni a munkásosztályon belül éppen a munkamegosztás következtében előállt mindenfajta partikularitást és a részérdekek túlburjánzását. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy míg az állam össztőkésként a tőkés osztály általános érdekeit fejezi ki a tőkés részérdekek rovására, a forradalmi párt - a mindenfajta osztályszerű egyenlőtlenség megszüntetése céljából - magának az "egésznek", az "összmozgalomnak" a szervezeti érdekeit hivatott megtestesíteni. Az 1903-as szervezeti vita azért jelentős, mert ott foglaltak állást először egyértelműen, hogy egy végcélra (a "proletariátus diktatúrája", melyet Plehanov és Lenin közösen illesztett be a pártprogram tervezetébe) orientált párt tagsága nem állhat más szervezeti alapon, mint az itt jelzett "tudatosságon". Később Lukács ezt a tudatosságot tételezte föl a párt "demiurgoszaként", mintha a párt egyszerűen az elméleti tudatosság szervezeti formája volna.³¹

E sorsdöntő kongresszus után egy évvel keletkezett Lenin "visszatekintő" brosúrája a kongresszusról, amely Genfben jelent meg "Egy lépés előre, két lépés hátra" címmel.³² Ennek tükrében is fel kell adni végre-valahára azt a régi dogmát, hogy 1903-ban végbement a bolsevik-mensevik szakadás. Itt a szakadás még csak repedés volt, legfeljebb első stádiumáról volt szó, valójában ez egy hosszabb folyamat eredményeként vált végérvényessé,³³ aminek Lenin nagyon korán önálló tanulmányozását javasolta és folytatta le. Ugyanis a szervezeti kérdés, így maga a "pártszakadás" is "csak" egy, bár fontos mozzanata volt annak a politikai folyamatnak, amelyben egyre inkább eltérő politikai irányzatok alakultak ki. Lenin, amikor a bolsevizmus keletkezéséről "mint politikai- és eszmeáramlatról" szólt, nem véletlenül nem használta a "szervezeti" szót.³⁴

Az a híressé vált vita a kongresszuson a szervezeti szabályzat 1. pontjáról, hogy ki lehet a párt tagja, és amelyben Martov és hívei Lenin és hívei fölé kerekedtek, mint jeleztük, nem vált alapkérdéssé. Közismert, hogy Lenin a tagságot Martovnál szigorúbb feltételekhez, a program végrehajtásának aktív részvételéhez kötötte. (Sokkal fontosabbnak látszott, s talán fontosabb is volt akkor a Zsidó Munkásszövetség [Bund] szervezeti önállósága körüli polémia, ha már a szervezeti kérdésnél tartunk.) Nem mindenki tudja még ma sem, hogy a "szakítás" valójában a Központi Bizottság megválasztásakor, a személyi kérdés eldöntésekor következett be.³⁵ Vagyis a Központi Bizottságba Lenin hívei kerültek be, név szerint Krzsizsanovszkij, Lengnyik és Noszkov (a többség [bolsinsztvo] szavazataival szemben a kisebbségiekkel [mensevikekkel]).³⁶ Martov emiatt oly mértékben elveszítette "kiegyensúlyozottságát", hogy visszaadta a "mandátumát" mint annak a trojkának (Plehanov, Lenin, Martov) az egyik tagja, akiket az Iszkra szerkesztőségének választottak meg.

Természetesen végső soron a személyes torzsalkodások mögött a "mélyben" jelen esetben is politikai nézetkülönbségek húzódtak meg, melyekre hamarosan rátérünk, ám előbb jeleznünk kell, hogy a szervezeti szétesésnek vannak szociológiai és pszichológiai okai is, melyeket Lenin igyekezett nem figyelmen kívül hagyni.

Figyelemre méltó mozzanat, hogy Lenin a párt és benne a bolsevizmus-mensevizmus keletkezésének körülményeit áttekintve imént idézett brosúrájában külön kitért az értelmiségi mentalitás jelentőségére. Nézete szerint ez a mentalitás általában is megnehezíti a szervezet megszilárdítását mindaddig, amíg a pártot a munkásság "el nem foglalja". Jóllehet a kongresszus kisebbségének arra való képtelenségét, hogy a szavazás eredményét elfogadja, nem tisztán pszichológiai okokkal magyarázta: "A kisebbség a párt elméletileg legkevésbé állhatatos, elvileg legkevésbé következetes elemeiből áll. A kisebbség a párt jobbszárnyából alakult. A többségre és kisebbségre való megoszlás közvetlen és elkerülhetetlen folytatása a szociáldemokrácia forradalmi és opportunista szárnyra... való megoszlásának, amely nemcsak tegnap óta és nemcsak az orosz pártban létezik, és amely valószínűleg nem egyhamar fog megszűnni... Martov elvtárs hibája nem volt valami nagy (erre én már a kongresszuson, a harc hevében rámutattam), de ebből a kicsiny hibából sok baj lehetett (és lett is) annak következtében, hogy Martov elvtársat a maguk oldalára vonták azok a küldöttek, akik egész sereg hibát követtek el... és az opportunizmus felé hajlottak."³⁷ Hova vezet az, ha személyes indítékból Martov az ökonomistákkal fog össze, akikkel korábban neki is komoly nézeteltérései voltak? A kongresszuson az iszkrás irányzat ellenfelei is részt vettek, és az iszkrásokkal szemben álló csoportosulás fő szószólói, Akimov, Rjazanov, a Bund képviselői valóban nem lehettek az iszkrás Martovnak stabil szövetségesei.³⁸ Ám a reformista irányba tájékozódó Akimov volt az, aki idézett brosúrájában éleslátással rámutatott arra, hogy a kongresszuson egymással teljesen szolidáris Plehanov és Lenin felfogása a szervezeti kérdésben különbözik egymástól: "az, aki azt mondja, hogy a szociáldemokrácia meggyorsítja a proletariátus öntudatának fejlődését, láthatóan diametrálisan ellentétes gondolatot fejez ki, mint aki »kívülről« tartja szükségesnek a szocialista tudat meghozatalát a proletariátus számára, mivel úgy véli, hogy a munkásosztály a maga erejéből csak a trade-unionista tudat kidolgozására képes".³⁹

Többek között Martov e személyes-hangulati reakciója, hogy "kollégáival egyetemben, megtagadta a funkció betöltését pusztán azért, mert a régi kört nem erősítették meg", gondolkodtatta el Lenint "az intellektuel gerinctelenségéről", a párton belüli "marakodásról". A "tipikus értelmiségi pszichológiáját" - Kautskynak Franz Mehringről írott cikke alapján - szembeállította a proletár nagyipar által kialakított és "megregulázott" pszichológiájával.⁴⁰

Kautsky "az átlagos intellektuelen" azt az értelmiségit értette, "aki a polgári társadalom talaján áll, mely az intelligencia osztályának jellegét meghatározza", s amely "bizonyos ellentétben áll a proletárral". De ez az ellentét "másmilyen, mint a munka és tőke közti ellentét", nem gazdasági ez az ellentét, hanem "érzelmi és gondolkodásmódbeli", aminek forrása, hogy eltérő munkamegosztási viszonyok között dolgozik a két társadalmi csoport. Ennek következtében alakult úgy, hogy "a proletár mint elszigetelt egyén semmi", "egy erős szervezetként érzi »nagynak« magát", "a legnagyobb önfeláldozással harcol" "a személyi dicsőségre való tekintet nélkül". "Egészen másként áll a dolog az intellektuellel", amelynek munkaviszonyaiból az individualizmus következik, "személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik be alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen szintén a kiválasztott szellemekhez számítja... Nietzsche filozófiája a felsőbbrendű ember kultuszával, amely a legfontosabb célnak saját személyisége teljes kifejlesztését tartja, amely szerint a személyiség alárendelése egy nagy társadalmi célnak közönséges és szánalomra méltó dolog - ez a filozófia az intellektuel igazi világnézete, s ez teljesen alkalmatlanná teszi a proletariátus osztályharcában való részvételre... ideális mintaképe az olyan intellektueleknek, amilyenekre a szocialista mozgalomnak szüksége van, Liebknecht volt."⁴¹

Lenin "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. brosúrája Trockijt egy olyan vitairat⁴² elkészítésére ösztönözte, amelyre a modern antileninista irodalom még ma is hivatkozik. Trockij Lenin felfogását "a szervezeti-bürokratikus és jakobinus előítéletek" gyűjteményének nevezte, jelezve egyúttal, hogy a kibontakozó áramlatharcban a maga helyét az ökonomizmus (passzív szemlélődés, konzervatív politikai kvietizmus) és a régi Iszkra tradíciója (elszigetelt értelmiségi szellemi áramlat munkáskapcsolatok nélkül) között egyfajta tertium daturként határozta meg. A párt szerepét abban látta, hogy az megformálja az "osztály akaratát", és "tudatának" szervezeti formát adjon. Ennek során fogalmazta meg elhíresült meghatározását, amely Lenin koncepcióját és gyakorlatát "a proletariátus politikai behelyettesítéseként" ("blanquista", "antidemokratikus" stb. jelzőkkel megtoldva) értelmezte. Vagyis Trockij itt tagadta, hogy a proletariátus öntudatát a forradalmi értelmiségnek kívülről kell bevinnie.⁴³ Ha lehántjuk Trockij érveléséről a polemikus éllel megfogalmazott "bélyegeket", akkor kiderül, hogy a "probléma" az, hogy Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint "katonailag-bürokratikusan" szervezhető struktúra jelent meg, míg Trockij a harcos materialista eszmét és eszményt tette meg a történelem fő inspektorává. Trockij egyúttal pontosan érzékelte a lenini aufklérizmus veszélyeit, amelyek a "megfelelő" történelmi körülmények, az izolálódás körülményei között 1917 októbere után meg is nyilatkoztak; más kérdés, hogy akkor már Trockij Lenin után a második ember lesz a bolsevik pártban. 1904-ben azonban Trockij a pártkérdésben még Saulus. Hangsúlyozott "proletár közösségisége" a "forradalom után" vonásait kéri számon az önkényuralom keretei között működő szociáldemokrata párton. Nem véletlenül "lázad" Trockij Lenin gyáranalógiája ellen. Trockij a "pártegyént" oly módon integrálja "a proletár közösségiségbe", hogy - a proletár öntevékenységre vonatkozó nézeteit alátámasztandó - az egészet feloldja "a proletariátus általános szociális létfeltételeiben".⁴⁴ Ám a munkáspártot eloldani a konkrét termelési munkamegosztás szerkezetétől, végül is éppen egy szervezeti szétesés, egy individualista felfogás felé kormányozza a gondolkodást és magát a párt szervezetiségét.

Lenin a későbbiekben nemigen tért vissza a kongresszus tapasztalataira a fentebb jelzett "pszichológiai" nézőpontból (amely még a lelki folyamatoknak is a szociológiai hátterére koncentrált), amit azzal is magyarázhatunk, hogy az idő előrehaladtával, a forradalom, majd a forradalom bukásának tapasztalataival az ellentétek politikai aspektusai egyre élesebben rajzolódtak ki. 1907. szeptemberi értékelése⁴⁵ szerint a mensevizmus szervezeti frakcióvá válása mögött az a politikai tendencia rejlett, hogy "az orosz forradalom első időszakában (1905-1907) a proletariátust gyakorlatilag a polgári liberalizmusnak alárendelő specifikus politikát folytatott"⁴⁶ . Lenin éppen a munkásmozgalom önálló lábra állása, a forradalom "végigvitele" érdekében utasította el a polgári liberalizmussal való együttműködést, mert az a cárizmussal megegyezésre törekedett. Lenin Rosa Luxemburggal egyetemben megfogalmazta az 1907-es londoni kongresszuson: az orosz burzsoázia éppen az orosz történelmi feltételekből fakadóan alkalmatlan mindenfajta forradalmi funkció betöltésére. Ezen a pártkongresszuson került be a bolsevik felfogáson keresztül az OSZDMP-be - de a mensevikek többsége által soha el nem fogadott - a liberalizmussal való együttműködés helyett a szegényparasztsággal kötendő "baloldali blokk" politikája. Ezért nevezhetjük ezt a kongresszust az OSZDMP "második", végleges szakadásának⁴⁷ , noha Lenin a mensevik Plehanovval keresni fogja a szervezeti kapcsolatot és viszont, de többé a bolsevikok és a mensevikek közös kongresszuson már nem "egyesülnek". A taktikai-politikai szétválás tulajdonképpen 1905 nyarán meghatározódott, amikor a bolsevikok határozottan állást foglaltak a mensevikekkel szemben. A bolsevikok rámutattak arra, hogy a proletariátusnak a vezető szerepet kell betöltenie a demokratikus forradalomban, míg a mensevikek a "szélső ellenzék" feladataira korlátozták szerepét. A bolsevikok pozitívan határozták meg a forradalom osztályjellegét és a forradalom osztályjelentőségét, mondván: a győzedelmes forradalom "a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája", azaz egy új, szocialista forradalom előkészítő szakasza.⁴⁸

Tehát a politikai kérdésektől, álláspontoktól sohasem vált el a szervezeti kérdés, ami hatványozódottan mutatkozott meg a forradalom bukása után, amikor az OSZDMP részeire esett szét. Az OSZDMP története 1907 és 1917 között újraegyesülési kísérletek és frakciókra bomlás története. Már 1906-ban a stockholmi pártkongresszuson deklarálták a vágyott, de stabilnak nem bizonyuló újraegyesülést, amelyet a londoni kongresszuson a vázolt "második" szakadás kísért. A szétesés jellemzője, hogy a mensevikek a legalitás kereteit abszolutizáló ún. likvidátorok és a Plehanov vezetette "pártépítők" csoportjaira bomlottak fel. A bolsevikok is frakciókra estek: szembefordultak Leninnel az ún. otzovisták (a szociáldemokrata dumaképviselők visszahívását követelő és a választási bojkott taktikáját fenntartó Bogdanov vezetésével létrejött csoportosulás). Később is történtek egyesítési és szétválási kísérletek. Majd következik az 1912-es év, amelynek januárjában a bolsevizmus lenini csoportja szervezetileg is elválik az OSZDMP-től, amennyiben önálló központi bizottságot hozott létre a prágai konferencián. Majd augusztusban az addig legkitartóbb, legmarkánsabb "pártegyesítő", Lev Trockij hívta össze egy konferenciára a párt különböző irányzatait, ám a szervezeti összefogás nem valósult meg. 1913-ban létrejött az ún. területköziek szervezete, amely október előtt egyesült a bolsevizmussal. Még 1917 augusztusában maga Trockij is csatlakozott a bolsevik párthoz.

E frakcióharcok legérdekesebb és legkevésbé ismert lapja a bolsevik frakció kettészakadása, a Lenin-Bogdanov-vita,⁴⁹ amelynek elemzése során valóban új elemek tárulhatnak föl a bolsevik pártfelfogás és speciálisan Lenin politikai gondolkodásának történetében.

Lenin és Bogdanov

Az 1905-ös forradalom vereségét követő értelmiségi "árulás" (félelem, pánikhangulat), az új hatalom oldalára való átállás, átsodródás, behódolás (aminek klasszikus megnyilatkozása a "vehista", exbaloldali, sőt "legális marxista intellektuelek, mint Bergyajev vagy Sztruve, Sz. Bulgakov vagy Frank ismert pálfordulása) a csalódott pártértelmiségiek "hangulatát", új útkereséseit is erősen befolyásolta. Értelmiségiek sokasága hagyta el a forradalom süllyedőnek látszó hajóját, visszavonult és "lemerült" a "magánszférába".

Igazán eredeti reakció volt, hogy a szociáldemokrata szervezetiség szétesésének folyamatában a bolsevik frakcióban "baloldali" irányból "szakítottak" Leninnel és híveivel. Mindez legáltalánosabban szólva Bogdanov, Lunacsarszkij és Gorkij körében a végcélok, a finalitás iránti odaadás megerősödésében jelentkezett, ami elméletileg transzcendens filozófiai kísérletekben is formát öltött. Ez a reakció igazán nem ritka forradalmárok körében éppen olyan periódusokban, amikor hirtelen bekövetkezik a forradalmi apály időszaka. Ez a beállítódás "színeződött" az ún. emigráns betegséggel, amely az izolációban a belső széthúzásnak, önigazolásnak, a más összefüggésben már jelzett "marakodásnak" kedvez. Míg Lenin a politikai reáliák irányába kezdte újratájékozódását, miután visszatért az emigrációba: "megtért" - elfogadva az új valóságot - a parlamenti harcok világához azzal a céllal, hogy a szociáldemokrata dumaképviselők propagálják a forradalmi taktikát és stratégiát az új forradalmi hullám elérkeztéig. A bolsevikok másik szárnya, amelynek legsúlyosabb képviselője a filozófus "babérokra" is pályázó Bogdanov volt, elutasította a forradalmi politika "feloldását" a parlamenti politikában. Nem arról volt szó, hogy politikai értelemben "ultrabalos" módon a szocialista forradalom azonnali meghirdetését tűzték volna napirendre, hanem inkább arról, hogy az adott történelmi-politikai feltételek között a "tiszta" szocialista jövőképet megőrizzék, amelyet a reálpolitika gyalázata nem piszkít be.⁵⁰ Számukra - letekintve a történetfilozófiai magaslatokról - a szociáldemokrácia különböző csoportosulásainak kisstílű vitái a dumáról és saját szervezeti szétesésükről, csupán az átmenetinek felfogandó ellenforradalmi korszak szánalmas, kiábrándító reflexeinek tűntek. A politika mint tevékenység az igazi egyéniség és közösségiség pusztulásával azonosult. Tisztának maradni annyit jelentett, mint a jelenben a jövőre készülni. E kétféle attitűd a bolsevizmuson belül szinte születése másnapján megnyilatkozott. Lenin és Bogdanov, a bolsevikok belső meghasadása "leninistákra" és a Vperjod csoportra (akiket lényegében Bogdanov és hívei alkottak) bizonyos értelemben és feltételesen már 1904 augusztusában az ún. 22-ek tanácskozásán szervezetileg is körvonalazódott.⁵¹ Ám az 1904-es bolsevik Vperjod "feltámadása" más formában a forradalom mozgalmi egységet teremtő periódusában nem tűnt irányzatmeghatározó lehetőségnek a bolsevik frakción belül.

Ha rekapituláljuk a szakítás történetét, mégis 1904-től kell kiindulnunk, jelezve, hogy mintha a bolsevikok körében már akkor eltérő viszony létezett volna a politikához. Lenin maga csaknem tíz évvel később a bolsevizmus történetét felvázoló rövid írásában ekképpen foglalt állást a "baloldali bolsevizmus" politikai fejlődését illetően: A mensevizmus és a bolsevizmus, "A két legfőbb áramlat gyakorlati nézeteltérései 1905 őszén: a bolsevikok a Buligin-duma bojkottja mellett, a mensevikek a részvétel mellett. 1906 tavaszán: ugyanaz a Witte-duma kérdésében. I. Duma: a mensevikek dumakormány (a kadetkormány) jelszavának támogatása mellett, a bolsevikok pedig azt a jelszót támogatták, hogy meg kell alakítani a baloldaliak (a szociáldemokraták és a trudovikok) végrehajtó bizottságát a tömegek közvetlen harcának szervezése végett stb. ... A stockholmi kongresszuson (1906) a mensevikek győztek, a londoni kongresszuson pedig (1907) a bolsevikok. 1908-1909-ben a bolsevikoktól elszakadtak a "vperjodisták" (a machizmus a filozófiában és az "otzovizmus", illetve a III. duma bojkottja a politikában: Bogdanov, Alekszinszkij, Lunacsarszkij és mások). 1909-1911-ben a bolsevizmus - harcolva ellenük (vesd össze V. Iljin: Materializmus és empíriokriticizmus. Moszkva, 1909), valamint a likvidátorok (az illegális pártot tagadó mensevikek) ellen - összefogott a pártigenlő mensevikekkel (Plehanovval és másokkal), akik erélyes harcot hirdettek a likvidátorság ellen..."⁵²

Valójában a szakadás a bolsevizmus két irányzata között a "bojkott-taktikánál" egy jóval mélyebb, szemléleti-világnézeti kérdés miatt következett be. Bogdanov magát a parlamentáris, "polgári" politikában való részvételt utasította el, míg Lenin a párt alapfeladatának a politikai hatalomért való küzdelmet állította, és ennek elemeként, részeként fogta fel a "nevelési" kérdéseket. Lenin nem a szocializmus jövőképének megalkotásával és "meghonosításával" foglalkozott (ő ezt lényegében a szocialista forradalmat követő szakasz fejleményeként gondolta el), hanem a cárizmust megdönteni képes forradalom szervezeti és szellemi előkészítésével. Ez a szemléleti különbség hamarosan számos taktikai nézeteltérésben is megnyilatkozott.

A Lenin által jelzett történeti keretben itt nem teljesen világos, hogy nem Bogdanov, hanem ő maga szakított a "régi bolsevizmussal", illetve annak bojkottista taktikájával, amit nem fogadtak el Bogdanov és hívei, mondván, vissza kell hívni (otziv) a dumaképviselőket, amennyiben a dumafrakció alá rendelik a párt vezetőségét. Lenin "antibojkottista" fordulatára az 1906 áprilisában megtartott stockholmi Egyesítő kongresszuson került sor, amelyen ő és 16 bolsevik is megszavazta a dumaválasztásokban való részvételt. Ez volt - a bogdanovista szóhasználatban - a bolsevik "centrizmus" első megjelenése, mivel a tammerforsi konferencián 1905 decemberében a bolsevikok még a választásokban való részvétel ellen foglaltak állást, fenntartva a bojkott politikáját. A londoni kongresszuson is tovább folytatódott a "parlamentáris" és a "forradalmi" politikai tendenciák közti konfliktus. 1907 júniusában a II. duma feloszlatása és 16 szociáldemokrata dumaképviselő letartóztatása, a választásokon való részvétel jogi korlátozása felerősítette a konfliktust. Kotkában (Viborg) 1907. július 21-23-án, amikor a párt az össz-oroszországi konferencián felülvizsgálta a dumapolitikát, Lenin és Bogdanov egészen más taktikai elképzeléseket képviselt.⁵³

Bogdanov ekkori értelmezésében Plehanov, Akszelrod és Lenin már olyasféle "osztály-együttműködésben" ludas, amely a napi parlamentáris politikában való részvételből ab ovo következik. Lenin világosan leírta, hogy a bojkott taktikája csak a forradalmi fellendülés periódusában helyes, ám komolyan csak 1909-ben kezdte meg újra a szervezeti együttműködést Plehanovval, amikor jobbról a likvidátorok, balról az otzovisták korlátozták politikai-stratégiai elképzeléseinek megvalósulását, egy olyan szociáldemokrata irányzat megszilárdulását, amely egyidejűleg foglalja magában a parlamentáris politikát, illetve annak eszköztárát (amit Bogdanov "árulásnak" tekintett) és a forradalmi propagandát, a forradalmi perspektívák fenntartását. Amikor Plehanov 1908 decemberében kilépett a Golosz szocial-demokrata mensevik újság szerkesztőségéből, a szervezeti egységesülés megint reális lehetőségnek tűnt.

A bolsevik pártlap, a Proletarij, amely Lenin kezében volt, kétségtelenül fontos mozzanat az erőviszonyok Lenin számára kedvező alakulása szempontjából. Ám a Plehanovhoz való mindenfajta közeledés "árulásnak" tűnt Bogdanov szemében, míg Bogdanov törekvései, hogy önálló szervezeti-politikai erővé váljanak a "baloldali bolsevikok", Lenin számára volt egyértelműen elfogadhatatlan "frakciózás".

Ráadásul az elvi-politikai vitákat "megfűszerezték" a pénzügyi nézeteltérések, amelyek az emigrációban mindig nyomorúságos veszekedések forrásait képezik. Noha az idézett szerzőnek, J. Biggartnak igaza van abban, hogy az 1907-09-es években a bolsevikok két frakciója versengett a Proletarij újság pénzügyi eszközeiért, nem helyes eltúlozni a pénzügyek jelentőségét a bolsevikokon belüli szakításban sem. A bolsevikok a stockholmi kongresszus határozata ellenére sem számolták fel a maguk szervezeti formáit és a törvénytelen akcióikat - írja Biggart a valóságnak megfelelően, sőt ellenkezőleg, létrehozták "a katonai-technikai irodát" pénzszerzés céljából. Emlékezzünk rá, hogy Lenin vereségként aposztrofálta a bolsevikok szempontjából az 1906-os pártkongresszust, nem készült igazán a bolsevik struktúrák felszámolására. Viszont a londoni kongresszuson létrejött bolsevik centrum (BC), amelyet Bogdanov, Kraszin és Lenin alkottak, a pénzügyi ellenőrzést is kézben tartotta. 1907. június 13-án (25.) történt Kraszin vezetésével az a híres-hírhedt akció, amikor Kamo vezetésével (és Sztálin közreműködésével) a tifliszi bankból 241 ezer rubelt elraboltak. Ebből Kamo Kraszinnak 100 ezret adott át Kuokkalában (július-augusztusban). E "törvénytelen" akcióval kapcsolatban vetette fel Biggart a nem túl meggyőző kérdést, hogy mi történt volna, ha Lenin nem jutott volna alternatív pénzügyi forráshoz, ugyanis csak a pénzügyi önállósodása engedte meg neki, hogy szakítson az elvtársaival.⁵⁴ Valójában a történelem ilyen "vulgárfinanciális" felfogása nem vezet messzire. (Ráadásul a rablott pénznek csak kis hányadát tudták felhasználni.) Jelen esetben sem tartalmas a "mi lett volna, ha?" kérdése, mert Lenin több lábon állt pénzügyileg, még ha "szerencséje" is volt jelen esetben.⁵⁵

Amikor Lenin 1907 végétől a Proletarijt alárendelte a dumafrakciónak, és Dubrovinszkijjel összefogott Bogdanov ellen, már világosan kirajzolódtak az elvi-ideológiai és politikai nézetkülönbségek. De Lenin még nem tartotta időszerűnek a nyilvános és deklarált politikai szakítást, a filozófiai vitát alárendelte a politikai célszerűségnek. Mindezen nem érdemes moralizálni, miként azon sem, hogy Bogdanov a maga híres pártiskoláit Caprin és Bolognában, amelyeken "a munkásosztály kulturális fejlődésének" kérdéseit állították középpontba, saját frakciós érdekeinek vetette alá. De mi mást is tehetett volna egy a szakítás irányába tendáló fejlődés keretei között? Mindkét irányzat igyekezett a maga álláspontját érvényre juttatni anélkül, hogy itt bármelyik fél morális fölényéről beszélhetnénk.

Lenin Capri szigetén 1908 áprilisában Gorkij villájában találkozott Bogdanovval, aki elhódította híveinek jó részét. (Itt játszották fényképen is megörökített híres sakkcsatájukat, amely Lenin bosszúságára Bogdanov győzelmével végződött.) A vita, amely kibontakozott 1908-ban, nem sokáig volt a frakción belül tartható. Hiába fogadta meg a Proletarij, hogy a filozófiai vitában a semlegesség mellett tart ki, áprilisban kiderült, hogy az álláspontok nem közelíthetők. Lunacsarszkij és Gorkij Bogdanovval tartottak egy olyan jövőre orientáltság jegyében, amelynek a jelenben nemigen voltak "ontológiai" gyökerei. Lunacsarszkij "a tudományos szocializmusról mint... a vallás új, legmagasabb formájáról" értekezett már egy 1907-es cikkében, "vallásos ateizmusa" a jóra, a boldogságba vetett hitre akarta a proletárokat megtanítani. A szocialista kultúrára hivatkozó olyan "istenépítés" ez, amely Lenint a II. Internacionálé "szűk prakticista" megtestesítőjeként látja a politika világára irányuló gyakorlati orientációjával.⁵⁶

Májusban Lenin a British Museumban már Bogdanov kritikáján dolgozott, amiből téziseket küldött Dubrovinszkijnak ("Tíz kérdés a referensnek"), amely reakcióként is felfogható Bogdanov május 15-i genfi előadására. G. Alekszinszkij és Miha Chakaja júniusban Leninnek írt tiltakozó levelükben Dubrovinszkijt azzal vádolták, hogy nem tartja be a filozófiai semlegességet, sőt politikai támadást intézett Bogdanov és Lunacsarszkij ellen, mondván, hogy azok aláássák a marxizmust. Eközben idézték Lenin márciusi cikkét is a híres Karl Marx-kötetből "Marxizmus és revizionizmus" címmel, amely támadta az empíriomonizmust, és név nélkül ugyan, de nyilvánvalóan Bogdanov nézetei ellen irányult. Bogdanov válasza az volt, hogy a szerkesztőségtől követelte, hogy mondják ki, az empíriomonizmus nem áll szemben a bolsevik frakció elméleti alapvetéseivel. Amikor Lenin és Dubrovinszkij elutasították a határozatot, akkor Bogdanov kilépett a szerkesztőségből. Lenin ezt úgy értékelte, hogy a szerkesztőségen belül Bogdanov "hivatalos ellenzéket hozott létre".⁵⁷ Leninék Bogdanovot kizárták a Bolsevik Centrumból (BC) 1909 júniusában. A "baloldali bolsevikok" válasza az volt, hogy létrehozták a Vperjodot Caprin 1909 decemberében, utalva némi nosztalgiával az 1904-es hasonló című lapra, hogy bizony ők őrzik az igazi bolsevizmust.

A "filozófiai" vita bogdanovi recepciója

A filozófiai és politikai vita határai nehezen szétválaszthatók. Mindenesetre annyi világosnak tetszik, hogy a "hagyományos" parlamenti politizálással szakítani kívánó bolsevikok Bogdanov vezetésével olyan pártiskolák létrehozásával kísérleteztek, amelyek maguk is egyfajta szervező központokként működtek, szervezeti kihívást intézve így a Lenin körül csoportosuló bolsevikok számára. Noha ez Bogdanov "kiátkozásához" vezetett,⁵⁸ szándékában Bogdanov egy másfajta "kultúrát", a politizálás másfajta "iskoláját" kínálta a szociáldemokraták, mindenekelőtt saját frakciótársai, a bolsevikok számára. (Bogdanov a maga "kiátkozásainak történetéről" később egész könyvet írt, amire a maga helyén még visszatérünk.) A leggyakrabban előkerülő fogalmak a politikájukkal kapcsolatban az otzovizmus, ultimatizmus, elméleti-filozófiai törekvéseiket a proletár kultúra, proletár tudomány, proletár művészet fogalmai jelzik, amelyeket maga Lunacsarszkij részben szindakalista-sorelista eredetű jelenségként fogott fel. Noha Lunacsarszkij vállalta a soreli anarchoszindikalista kötődést, valójában egy új filozófiai kísérletet indított, amelyet "istenépítő" koncepciójában igyekezett megformálni. Lunacsarszkij, Gorkij, részben Bogdanov e tisztán jövőre orientálódó és hipertrofizálódott "forradalmi tudata" egy újfajta közösségiséget hirdetett. E "kollektivisztikus aktivitásfilozófia" a proletariátus adekvát tudatát, mint láttuk, egy utópikus-messianisztikus szocializmusban igyekezett lehorgonyozni.⁵⁹ Tulajdonképpen a "proletár kultúra" elméleti konstrukciójában egyfajta reményfilozófiáról van szó. Az "istenépítés" pedig a harmónia utáni vágyként jelenik meg, a szocializmus lesz egyfajta vallás. Ez a tiszta, "purifikált" tudat Bogdanovnál érte el fogalmilag a legmagasabb szintet, noha valójában filozófiai eszmefuttatásai sohasem állták ki a marxista filozófia kritikáját. Mai szemmel olvasva Tektologiáját vagy az 1914-ben íródott, csak nemrégen napvilágot látott, A marxizmusból való kiátkozásom évtizede c. munkája kifejezetten dilettáns megoldásokkal van tele. Főképpen a "proletár tudomány" elméleti megalapozása bántóan problematikus.⁶⁰

Az "empíriomonizmus" főképpen azzal verte ki Leninnél a biztosítékot, hogy félredobta a marxisták számára "kötelező" filozófiai alapkérdést, a materializmus és idealizmus közötti választást.

Bogdanov saját szervezeti tudományát ajánlotta megoldásként, amely minden eredetisége és izgalmas kérdésfelvetése ellenére nehezen illeszthető be a filozófia történetébe.⁶¹ Bogdanov számos levele bizonyítja, hogy maga is úgy fogta fel az ellene irányuló filozófiai támadásokat, mint amelyek egyúttal politikai támadások is. Teljesen igaza volt. Egy a Proletarij szerkesztőségébe írt 1909. április eleji levelében felháborodva írta, hogy a jelentős anyagi eszközökkel rendelkező szerkesztőség nem tolerálja "a szerkesztőséggel nem teljesen egyetértő gondolati árnyalatokat". És Bogdanov azzal vádolta Leninéket, hogy azért gátolják bürokratikusan a pártiskola indítását, mert konkurenciát látnak benne.⁶²

Amikor a capri és a bolognai pártiskolák 1909 augusztusa-decembere, illetve 1910 novembere és 1911 márciusa között sikeres kísérleteknek bizonyultak abban a tekintetben, hogy Bogdanov és követői az oroszországi munkásmozgalom perspektíváira vonatkozó elképzeléseiket átadták munkásaktivisták számára, a szervezeti küzdelmek tovább folytatódtak a konkurens irányzatok között. Egy 1909. december 28-i dokumentum tájékoztatott arról, hogy létrehozták Bogdanovék a Vperjod c. lapot mint a bolsevizmus igazi örökösét.⁶³ Talán erre is válaszként 1910 januárjában Bogdanov elveszítette posztját a KB-ban, ugyanakkor a Vperjod csoportot elismerték mint "irodalmi-kiadói csoportot" a párton belül. Lenin meg is írta Rikovnak némi irigységgel, hogy Bogdanovék milyen erősek (pártiskola, 80 ezer rubel stb.). De arra Lenin szervezetileg "alapozhatott", hogy Gorkij viszonya Bogdanovval és Lunacsarszkijjal hamar megromlott, Bolognába már nem is ment el, és nem írt a Vperjodnak felkérésre sem. 1910-ben Bogdanov korábbi hívei, Alekszinszkij, Pokrovszkij, V. Menzsinszkij fogtak össze Bogdanov-Lunacsarszkij "kultúrmarxizmusa" ellen, a Vperjodban közölve cikket, amely "revizionistának" nevezte "a proletár kultúra és tudomány" elméletét. Pokrovszkij belefáradva a hiábavaló vitákba, kilépett a Vperjod csoportból, majd később, 1911 januárjában követte őt maga Bogdanov is. Az ideológiai és szervezeti-politikai nézetkülönbségek szétvitték tulajdonképpen az egész bogdanovi frakciót. Ugyanakkor a Lenin által 1912-ben létrehozott Pravdában, ha nem is konfliktusmentesen, de a Pravda állandó munkatársai között több "baloldali bolsevik" neve szerepelt: Alekszinszkij, Bazarov, Bogdanov, Volszkij, Ljadov, később került fel Lunacsarszkij és Manuilszkij neve. Bogdanov 1913 elejétől cikksorozatot írt a Taylor-rendszerről ugyanott. Más kérdés, hogy Lenin Krakkóból, illetve Poroninóból követve az eseményeket, igyekezett Bogdanovot kiszorítani a szerkesztőségből, ami 1913 végére sikerült is.⁶⁴

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak a politikai-szervezeti kiszorítást szolgálta az ideológiai vita. A szervezeti harcok nem fedhetik el a bolsevik frakció kettéválásának mélyen fekvő okait. Bármennyire keményen és kitartóan harcolt Lenin Bogdanov ellen, mégiscsak "magától" dobta be a törülközőt Bogdanov, amikor maga ismerte el, hogy alkalmatlan a pártpolitikai harcok mindennapjaihoz való alkalmazkodásra, filozófiai nézeteinek mozgalmi realizálására. A genfi kör hiába hívta vissza a Vperjodba 1912 márciusában, így válaszolt: "Az utóbbi időben mind világosabb a számomra, amit munkám közvetlen tapasztalatai megerősítenek, hogy a forradalmi kulturális feladatnak óriási jelentősége van. S úgy döntöttem, ennek szentelem magam. Amikor majd eljön a pillanat, amikor lesznek emberek és eszközök, minden erőt megfeszítek a »Szocialista kultúra szövetségének« létrehozásához, amely feltételezésem szerint nem pártfrakció lesz, és nem fog konkurálni politikai szervezetekkel." Csaknem két évvel később, január 14-én pedig egyenesen azt közölte egy levelében, melyet a Novaja rabocsaja gazeta szerkesztőségébe írt, hogy pártpolitikai publicisztikát nem folytat többé, mert sikertelen, "csakis tudományos-felvilágosító feladatokkal" foglalkozik, ami természetesen nem zárta ki, hogy Bogdanov 1913-ban publikált filozófiai jellegű írásaiban keményen bírálja Plehanov, Lenin és Akszelrod materializmusát, filozófiai alapállásukat. Marxról és a szervezeti tudományról (Tektologija) írt terjedelmes opusai olyan eszmei kísérleteknek bizonyultak, amelyek gyakorlati megvalósítására sohasem nyílt tér, nem véletlen tehát, hogy Bogdanov gyakorlatilag nem tért többé vissza a pártpolitikai tevékenységhez.⁶⁵

Ezekbe a frakciós vitákba áramlottak bele az elméleti-stratégiai felvetések, koncepciók, elméletek. Lenin inkább közvetlenül politikai-harci csoportok szervezését támogatta, és ehhez is szolgáltatott elméleti-ideológiai támogatást. Bogdanov a maga szemléletét "a munkásosztály kulturális hegemóniájának" kérdésében összegezte. Ő úgy képzelte - mint korábban jeleztük -, hogy a bolsevikok előtti közvetlen feladat már az önkényuralom időszakában is az, hogy létrehozzák a proletár kultúrát, amely szabadabb és alkotóbb, mint a burzsoá kultúra. Ezen kulturális felszabadulás nélkül nem tudta elképzelni a szocializmust, amelyért ő harcba szállna. Bogdanov már ebből a megfontolásból is ellenezte Lenin közeledését Plehanovhoz, mert tartott attól, hogy ez a mensevik opportunizmusnak tett engedménnyel párosul. Feltehető, hogy a Vperjod csoportot is azért hozták létre, hogy ezt a közeledést meggátolják.⁶⁶

Ugyanakkor Lenin és Bogdanov "hagyományos" politikai-stratégiai végkövetkeztetései tulajdonképpen egybeestek, hiszen mindketten a forradalmi fegyveres felkelés perspektívájában gondolkodtak, ám eszközrendszereik nyilvánvalóan különböztek. Bogdanov meghatározóbb szerepet tulajdonított a tisztán szocialista osztályöntudatnak, mint Lenin. Lenin inkább a politikai forradalomra irányuló antikapitalista és önkényuralom-ellenes gondolkodás gyakorlati-"technikai" összefüggéseit hangsúlyozta. Mint láttuk, Bogdanov egy steril szocialista jövőkép fontosságát húzta alá, amelynek középpontjában a proletárkultúra állott. Lenin az önálló proletárkultúra lehetőségét viszont elutasította, mondván (október után is úgy vélte), hogy a polgári civilizáció vívmányainak elsajátítása az elsődleges feladat, s mire a proletariátus rendelkezhetne saját autentikus osztálykultúrával, már mint osztály nem is fog létezni, hiszen a cél éppen az osztálytársadalom felszámolása. Bogdanov "antipolitikai" érvelése Lenin számára teljesen haszontalannak tűnt az adott szituációban - függetlenül most az elvi megfontolásoktól. Úgy látszhatott, hogy Bogdanov egy intellektuális megváltás vonzásában gondolkodik az orosz munkásság tekintetében. Ilyesmi megfogalmazódott abban a levélben, amelyet Bogdanov még 1909 júliusában a Proletarij kibővített szerkesztőségéből eltávolított elvbarátainak írt: "az osztálytudat szocialista alapjait nem mélyen és nem szilárdan sajátították el, a szocializmus mint világnézet viszonylag kevéssé terjedt el". A tömegek figyelme a napi jelszavakra koncentrálódik, amelyek természetesen nagyobb sikerrel honosodtak meg a tömegtudatban, mert "közelebbről fejezték ki saját hangulatukat"; "magán a proletariátuson belül nem tudott kialakulni - sajnálkozott Bogdanov - elegendően erős és hatásos mag azokból az elemekből, akik egészében és teljesen elsajátították volna a szocialista nevelést, és a legnagyobb tudatosságot vihették volna be a munkástömegek által átélt harc minden akciójába". Hát ebből a tézisből eredt Bogdanov szervezeti következtetése: "Ki kell dolgozni a pártiskola új típusát, amely beteljesíti a dolgozók pártos nevelését... megbízható és tudatos vezetőket ad a proletárharc minden formája számára." Még a bojkott-taktika fenntartását sem valami tisztán politikai racionalitással magyarázta, hanem a szocialista perspektíva intellektuális megalkotásának nézőpontjából: "tiszta forradalmi talajon kell tartani a tömegmozgalmat".⁶⁷

Később is visszatér Bogdanov nemegyszer a "Lenin-jelenség" elemzésére. Egy a Vperjod genfi szellemi körének írott 1912. június 23-i levelében tulajdonképpen csalódással írja - a lenini szemlélet felé való közeledést érzékelve -, hogy "Lenin mint »valami politikus« veti fel a forradalom jelszavait (demokratikus köztársaság, konfiskáció stb.)", hogy "megemelje a maga forradalmi reputációját, ugyanakkor nem kételkedem abban, hogy Lenin jelöltjei [dumaválasztásokra - KT] zsebre rakják ezeket a jelszavakat a kampány idejére". Szerinte a vperjodisták is hasonlóan cselekszenek, de a probléma igazi megértése nélkül: "A választási kampány az ügy ilyen összefüggésében mindenütt tisztán mensevik módon folyik." (Bogdanov olyan megvetéssel ír a politikáról, mint ami a forradalmi tisztaság legsúlyosabb beszennyeződését jelenti.)⁶⁸

Egy december 1-jei levelében igen érdekes módon éppen e megvetett "politizálás" ("polityikansztvo") miatt úgy vélte, hogy Oroszországban a szociáldemokrata értelmiségieknek "a leninistákkal való egyesülése" elkerülhetetlenül végbemegy. "A mi szocdem értelmiségünk »radikalizmusáról« a maga tömegében beszélni sem érdemes. Ez nem pesszimizmus..." Ezt a politikának való "behódolást" szociáldemokrata opportunizmusként azonosította, ami "a gondolkodás burzsoá módszereinek uralma a proletár tapasztalat fölött, a politikai harc burzsoá módszereinek uralma a proletár érdekek védelme fölött..."⁶⁹ Azért vonult ki a vperjodista kiadványokból is, mert nem akart "haszontalanul energiákat elpocsékolni", mert nem olyan naiv, hogy azt higgye, szabadon kifejthetné gondolatait, hiszen e kiadványoknál a csoport "3/4-e a proletár kultúra ellen van". "Nem engedhetem meg magamnak, hogy a csoport, amely véglegesen elárulta a Vperjod programját, egészében a perspektívákat diplomáciai kombinációkra építi először Plehanovval, majd Trockijjal, aztán a mensevikekkel."⁷⁰

Bogdanov 1913. június 9-i levelében még tovább ment, fogalomként írja le a "leninség" elméleti tartalmát. A "vperjodisták és a baloldali leninisták" összeolvadásáról beszélt, amelyben "a leninség alatt - írta - itt nem a Leninnel való személyes kapcsolatot értem, hanem a politika és a politikai módszerek azon általános koncepcióját, amelyet ő bárki másnál jobban kifejez. A vperjodista számára a szociáldemokrácia politikája azon szervezeti folyamat kifejeződése, amely a munkásosztályon belül megy végbe. A leninista számára, legyen az a legbaloldalibb is (mint amilyen például sok otzovista volt) a politika egy különálló foglalkozás, amely saját törvényeinek van alávetve, és képes fejlődni többé vagy kevésbé függetlenül az általános osztályszervezeti folyamattól. A vperjodista számára a munkásosztály politikája forradalmi kultúrájának alkotórésze, amely a történelmi feltételektől függően e kultúra más oldalainál korábban és szélesebben bontakozik ki. A vperjodista számára a politika a maga értelme szerint mindig osztályméretű... A leninista számára a politika politika, amely lehet sikeres mint csoport-, mint kör-, sőt mint személyes politika; a politika művészete a jó sakkozó művészete, a megfelelő figurát a megfelelő időben a megfelelő helyre kell tenni, hogy megnyerje a partit." Bogdanov Lenin és Plehanov közeledését ezen az alapon támadta, hiába határolódtak el jobbra és balra. És Bogdanov végül üdvözölte, ha a vperjodisták szakítanak a baloldali leninistákkal, mert össze nem illő gondolkodásról van szó.⁷¹

Bogdanov gondolkodásának - most nem a filozófiai "igazságainak" megítélésére gondolok⁷² , és nem is Lenin vele való vitájára a "Materializmus és empíriokriticizmus"-ban⁷³ - egy sajátos ellentmondására feltétlenül utalni kell. Miközben elutasította a "politikát mint szakmát", az "osztályméretűnél" alacsonyabb szintű politikát, illetve az embereket, akik azt szakmaszerűen űzik, nem reagál arra, hogy akik úgy fogják föl a politikát, mint ő, éppen a forradalomról (ami akkor a fegyveres felkeléssel volt azonos) mint gyakorlati tettről "mondanak le" a mindennapi harcokban. Hiszen annak "szakszerű, szakmai előkészítése" során a "tömegpolitika" intézményeit - beleértve a parlamentet is - nem utasíthatják el mint a felvilágosítás eszközeit, annak a "külön világnak" a belső, kedvező irányú alakítását, ami elengedhetetlen a fegyveres felkelés megvívásához. Éppenséggel a tömegbefolyás lenini "szervezeti" teljesítményéről van szó, amit Lenin mensevik ellenfelei is megirigyeltek tőle és a vele tartó bolsevikoktól. Bogdanovnak az elmélet és a gyakorlat összekapcsolódásáról kialakított felfogása kapcsán az embernek önkéntelenül Lukács "objektum és szubjektum azonossága" jut eszébe, illetve a "hozzárendelt osztálytudat", ami történelmileg csak kivételes pillanatokban, a forradalmak rövid időszakaiban "aktuális". Lenin a maga franciás-oroszos aufklérizmusával tudatosan, a "tett" nevében vállalta azokat az egyoldalúságokat, amelyek abból a tényből következtek, hogy az élcsapatnak joga van a burzsoá politikában a proletariátus egészét képviselni. A forradalom majd elrendezi a dolgokat... (Más, itt nem elemzendő problematika, hogy a forradalom Oroszországban végül is nem "rendezte el" a dolgokat.)

Bogdanov, a "szervezeti tudomány" alapítója nem tette fel magának a kérdést: hogyan legyen jelen a bolsevizmus Oroszországban, ha a munkások mindennapi "ösztönei", érdekei és a távlatos szocialista cél között csak pártiskolákon és gyűléseken teremtenek "átmeneteket", kapcsolatokat. A mensevikek 1912-ben felvetették nem kevés irigységgel azt a kérdést, hogy vajon miért tudott kifejezésre jutni Lenin és a vele tartó bolsevizmus intellektuális és politikai ereje Oroszország szívében, Pétervárott is. Martov is csak később értette meg, hogy Lenin, illetve követői Oroszországban ebben a periódusban a szociáldemokrácia számos struktúráját, szervezetét ellenőrizték.⁷⁴ 1912-ben létrehozták a híressé vált Pravdát, miközben áprilisban kiadták a Zvezdát 29 000 példányban, a mensevikek tartósan csak hetilapot (Zsivoje Gyelo) tudtak "üzemeltetni", noha májusban kiadták egy újságot is, a Nyevszkij goloszt, de a Pravdából kétszer annyit adtak el 1913-14-ben, mint a mensevik lapból. 1912 végén a duma munkásválasztói hat bolsevikot választottak meg és egyetlen menseviket sem. Később Martov megjegyezte egy Potreszovnak írt levelében, hogy a választásokon "a mensevikek veresége a munkáskúriában (...) még egyszer megmutatja, hogy a mensevizmus későn fogta föl a leninizmus növekvő veszélyét és túlbecsülte időleges eltűnését".⁷⁵ 1913-ban folytatódott a mensevikek vereségsorozata a Fémunkás Szakszervezetben történt választásokon Péterváron, ahol a bolsevikok kaptak többséget. Ám a valóságban a bolsevikok sikereinek záloga nem csupán a Martov által emlegetett szervezeti teljesítményben ragadható meg, hanem egyúttal abban is, hogy a bolsevikok a részköveteléseket és az egész rendszer megdöntését, vagyis a napi munkásköveteléseket és a forradalmi perspektíva fenntartását összekapcsolták (példának okáért egy éhséglázadás vagy elbocsátások miatti tiltakozás és egy a rendszer legitimációját megkérdőjelező általános sztrájk lehetősége közötti kapcsolatok keresése, a tőkés rendszer leleplezése és egyben elutasításának deklarálása mindig a konkrét feltételek között), ami egyidejűleg a legális "tömegmunkán" és az illegális forradalmi szervezkedésen alapult.

A munkásmozgalom háború előtti újabb fellendülése adott erőt Leninnek ahhoz, hogy szervezeti (anyagi és szellemi) forrásait képes legyen hatékonyan mozgósítani, olyannyira, hogy a háború kitörése és a nacionalista áradat, amely két évig uralta a munkásság tudatát is, 1916-tól szinte észrevétlenül "rehabilitálta" Lenin bolsevizmusát. 1917 februárja, következményeinek adekvát elemzése és szervezeti elképzeléseinek igazolása az októberi forradalomban kulminált. Bogdanov "értelmiségi vitaklubjai" viszont éppen akkor nem játszottak történelmi szerepet, amikor elvben a leginkább kellett volna.⁷⁶

A vita vége

Mint fentebb láttuk, Trockij már 1904-től szerette volna "újraegyesíteni" a pártot.⁷⁷ Ám ez minden erőfeszítés ellenére sem sikerült. Ott, ahol mindenki egyesíteni akar, senkinek sem sikerül egyesíteni. Leghamarabb Lenin értette meg, hogy az OSZDMP eredeti alakjában többé nem visszaállítható. Trockij 1908-ban a "Szpilka" Ukrajnai Szövetség orgánumaként létrehozta "munkásújságját", a Pravdát (amely oly kiválóan szerkesztett lap volt, hogy Lenin a bolsevikok lapját később szintén Pravdának keresztelte). Trockij érzékelve a szociáldemokrácia oroszországi fejlődésének egyik fontos sajátosságát, nevezetesen értelmiségi jellegét, vezetőségének értelmiségi túlsúlyát, meghirdette, hogy "a munkásoknak kell kezükbe venniük saját pártjukat teljes egészében", mivel "a munkásküldöttek szovjetjeiben és különösen a szakszervezetekben a szervezeti építkezés és a munkás-önigazgatás felbecsülhetetlen tapasztalatait szerezték meg".⁷⁸ Később arról olvasni ugyanebben a forrásban, hogy "a tömegeknek nem érthető a mensevikek és a bolsevikok vitája, nem is szólva a szakadásról..."⁷⁹

Ami viszont Lenin specifikuma volt szervezeti téren, hogy - vállalva a szektásság vádját - a különböző irányzatokat kizárólag úgy volt hajlandó összeegyeztetni, ha a meghatározó erő, a kezdeményezés az ő oldalán maradt. Trockij csupán "diktátori" és személyes motívumok keretében értette Lenin célját, így értelmezte az 1912. januári pártkonferenciát is, melyet egy új, felülről létrehozandó párt első lépéseként értékelt. "Pártszakadásnak" nevezte abban az anyagban, amelyet ő publikált az általa szervezett "augusztusi konferencia" alapvető dokumentumaként 1912-ben. A lenini konferenciára "válaszként" hívta meg "az összes áramlatot". Jellemző, hogy e törekvés nem realizálódott.⁸⁰

Trockij Pravdája 1912 márciusában hírt adott az "OSZDMP Szervező Bizottsága" létrejöttéről, amely körül "minden életképes szociáldemokrata csoportosulás" gyülekezhet.⁸¹ Csupán Lenin frakcióját nevezte meg, amely akadályt képez az egyesítés folyamatában, amennyiben januárban összehívta frakciós konferenciáját.⁸² A "leninistáknak" a "likvidátorok" elleni harcát a dumaválasztási kampány során nagyon elítélte ugyan, de mindkét irányzatot mégis megpróbálta valamiképpen szervezetileg összefogni a saját maga által szervezett konferencián. Ami persze nem több puszta "fontoskodásnál", de a frakciók fölé helyezkedni már korábban sem lehetett. A vperjodistáktól a likvidátorokig olyan sokféle irányzat létezett, hogy azok legalább háromfajta pártot rejtettek magukban.

Trockij a konferenciájáról kiadott "Információban" ezt így fogalmazta meg: "A Központi Bizottság a belső viták hatására szétesett, a lenini csoport a »két párt« zászlaját emelte fel és e zászló alatt mobilizálta a korábbi bolsevik frakció legkibékíthetetlenebb és a leginkább szakításra hajló elemeit."⁸³ Trockij ezzel csaknem beismerte a tényt: maradandó szervezeti nyomokat nem hagyott maga után, a jelentéktelennek ítélt lenini konferencia viszont történelmi lépésnek bizonyult. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy maga Trockij is - ellentétben a mensevikekkel, akik megálltak a polgári köztársaságnál - végül Leninhez csatlakozott éppen öt esztendővel később, jelezve egyúttal egy történelmi vita végét.

Konklúzió helyett

Lenin vázolt "hagyatéka" közvetlenül nem ad semmilyen fogódzót a mai szituációban a mi régiónkban, mert "pártkoncepciója" nem a munkásmozgalom apályára, hanem forradalmi helyzetre "készült". Márpedig a baloldal mai válsága mindaddig nem szüntethető meg, amíg tart a munkásmozgalom jelenlegi apálya. Ám aki akar és aki képes - mindig tanulhat valamit a történelemből... Hiszen tudjuk, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a változás és a változtatás.

*Sz. Żiżek: 13 opitov o Lenine. Ad Marginem, Moszkva, 2003, 252-253.o.

Jegyzetek

¹ Paul Blackledge: Learning from defeat: reform, revolution and the problem of organisation in the first New Left. Contemporary Politics. Vol. 10. no. 1. March 2004. 21-36. o. és uő.: 'Anti-Leninist' anti-capitalism: a critique Contemporary Politics. Vol. 11. No. 2-3., June-Sept. 2005. 99-116. o. Ez utóbbi tanulmány magyarul az Eszmélet előző számában jelent meg, és lásd e számunkban Joaquín Bustelo tanulmányát: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához.

² Erre a problémakörre és irodalomra hívja fel a figyelmet Paul Blackledge idézett tanulmánya. Feltétlenül progresszív hozzájárulás a Lenin-interpretációhoz Zizek tanulmánya is: S. Zizek: 'Afterwords: Lenin's Choice', in S. Zizek, ed.: Revolution at the Gates, London, Verso, 2002.

³ Másutt kimutattuk, hogy a leninizmus fogalmának keletkezése a hatalom 1922. évi, illetve az azutáni megragadásáért folyó harc terméke volt 1922-ben, illetve az azt követő időben. L. Krausz T.-Mesterházi M.: Mű és történelem. Bp., Gondolat, 1985.

⁴ Igaza van J. Bustelónak idézett cikkében, hogy a "leninista párt", a "hatalom pártjának" modellje az 1917-es októberi forradalom után keletkezett, de ennek - állításával ellentétben - nem két fő hajtóereje volt, hanem legalább három. Az egyik az a próbálkozás - véli helyesen Bustelo -, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát, és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. Nézetem szerint azonban a legfontosabb "modellteremtő" összefüggés az volt, hogy az - ezúttal nem részletezendő történelmi okok következtében (példának okáért ezeket az okokat összefoglaltam: Font Márta, Niederhauser Emil, Szvák Gyula, Krausz Tamás: Oroszország története. Bp., Pannonica, 2001. 456-499. o.) - előállt "objektív" helyzetben (ellenforradalom, imperialista intervenció stb.) a politikai hatalom fenntartásának és menedzselésének nem lehetett más eszköze, mint a Vörös Hadsereg képében felfegyverzett kommunista párt. Csak is e párt lehetett a polgárháborúban az új hatalmi gépezet centruma. Igaza van J. Bustelónak, hogy az évtizedek folyamán "leninista pártként" összegereblyézett "elméletnek" kevés köze van a valósághoz, ugyanis a párt nem az "eszme" megtestesüléseként létezett, még csak nem is "az osztály valóságos mozgalmának adekvát kifejeződéseként", hanem végső soron "állampártként". Vö.: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához az Eszmélet jelen számában.

⁵ Vlagyimir Iljics Lenin. Biograficseszkaja hronyika. Tom 1. 1870-1905. Izdat. Pol. Lit., Moszkva, 1970, 241, 259-261. o. Lenin intellektuális tevékenységét az Iszkrában több munka elemezte. Az egyik legátfogóbb még a 70-es években született: V. A. Makszimova: Lenyinszkaja "Iszkra" i lityeratura. Izdat. "Nauka", Iszkra, Moszkva, 1975.

⁶ A "lenini Iszkra" szerepéről az orosz munkásság "szociáldemokratizálásában" l.: A. I. Szereda: Lenyinszkaja "Iszkra" i sztanovlenyije mesztnih organyizacii RSZDRP. Moszkva, "Miszl", 1983.

⁷ L. a kongresszus dokumentumait: Vtoroj szjezd RSZDRP Ijul-avguszt 1903 goda. Protokoli. Moszkva, 1959. 850 p.

⁸ L. erről Vlagyimir Loginov: Vibor putyi. Vlagyimir Lenyin. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005, 230-239. o.

⁹ Vö. uo. 235. o.

¹⁰ L. erről tanulmányomat e folyóirat hasábjain: 1905 a lenini paradigmában - adalékok. Lenin kapitalizmuselemzése és a forradalom. Eszmélet, 68. sz. 155-181. o.

¹¹ Vö.: R. Service: Lenyin. Minszk, Popurri, 2002. 159-161. o. E szerző eltúlozza a narodnyikizmus szellemi befolyását a "Mi a teendő?"-ben.

¹² E koncepció tartalmi elemzését több mint két évtizeddel ezelőtt elvégeztük. L.: Tütő L.-Krausz T: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz.

¹³ N. Lenin: Mi a teendő? Előszó. LÖM 6. köt. Bp., Kossuth, 1964. 5. o.

¹⁴ Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990, március) 103-114. o.

¹⁵ LÖM 6. köt. Uo. 6-8. o. Lenin politikai nézeteinek ez irányú előtörténetét és a bernsteinizmussal való egészen korai vitáját az 1890-es évek második felében V. Loginov nagy hozzáértéssel rekonstruálja. Vö. V. Loginov: Vlagyimir Lenyin. Vibor putyi. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005,. 331-355. o.

¹⁶ LÖM 6. köt. I. m. 22-23. o. "Másodszor: a szociáldemokrata mozgalom lényegénél fogva nemzetközi. Ez nem csak azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nemzeti sovinizmus ellen. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha alkalmazza más országok tapasztalatait... nem elegendő azok egyszerű lemásolása... bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat." Végül az alapfeladatok kapcsán utalt az orosz helyzet eredetiségére: "Harmadszor: az orosz szociáldemokrácia nemzeti feladatai olyanok, amilyenek még nem álltak a világ egyetlen szocialista pártja előtt sem."

¹⁷ Hogy már a "Mi a teendő?"-ben mennyire a munkásmozgalomra volt kitalálva az OSZDMP iszkrás-lenini koncepciója, azt Leninnek az "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. (LÖM 8. köt.) brosúrájában való visszautalása világosan alátámasztja, amennyiben elhárítja a vádat, hogy ő valamiféle összeesküvő szervezettel azonosítja a szociáldemokráciát: 243. o., "feleslegesen figyelmeztetett engem Martov elvtárs arra, hogy a forradalmárok szervezetét széles körű munkásszervezeteknek kell körülvenniük. Erre már a "Mi a teendő?"-ben utaltam, a "Levél egy elvtárshoz" című írásomban pedig konkrétabban fejtettem ki ezt az eszmét... Legyen minden gyár a mi erődünk... itt megjelölöm a pártba való belépés feltételeit, mégpedig a következőkben: 1. a szervezettség bizonyos foka és 2., a pártbizottság jóváhagyása..." (Vö. LÖM 7. köt. Bp., Kossuth, 1965,. 14-17. o.) Lenin itt egész szervezeti láncolatot vázolt fel, amely a munkásságot a szociáldemokrácia körül tömörítené az illegális és legális szervezetek egész struktúrájával, hálózatával. Az "összeesküvés" természetesen csak egy adott feltételrendszer speciális cselekvési módszere, nem alapelve a pártnak.

¹⁸ A Lenin által feltételezett cselekvési hálózat elősegíti egymás közötti kommunikációjukat és hatékony akcióikat. Caffentzis ezt Lenin "kommunikációs forradalmi elméletének" nevezi, és azt állítja, hogy ennek a jelentősége ma éppolyan nagy, mint 1902-ben volt: a tüntetést internet segítségével szervező aktivisták, bár magukat nem gondolják "leninistáknak", a forradalmi szervezet azon kommunikációs modelljét használják, melyet eredetileg Lenin tételezett fel. Idézi Blackledge i. c. Eszmélet, 69. sz. G. Caffentzis: 'Lenin on the Production of Revolution', És Blackledge igen helyesen utal arra a tényre, hogy az 1905-ös forradalom tapasztalatait elemezve Lenin "A párt újjászervezése" című fontos írásában már 1905-ben úgy látta, hogy megváltoztak azok a feltételek, melyek között a bolsevik párt 1902 és 1905 között működött - az önkényuralom az alulról jövő nyomás hatására liberalizálódott -, tehát a párt struktúráját is ehhez kell igazítani.

¹⁹ LÖM 6. köt. Uo. 46. o.

²⁰ Vö. Uo. 101-103. o.

²¹ LÖM 5. köt. 346. o. "Anarchizmus és szocializmus". Tézisek 1901. (1936-ban jelent meg először, feltehetően nem függetlenül a spanyolországi eseményektől.)

²² LÖM 6. köt. Mi a teendő? 69., 71. o.

²³ Uo. 46. o., 64. o. "A munkástömegek tudata nem válhat igazi osztályöntudattá, ha a munkások nem tanulják meg konkrét és amellett feltétlenül időszerű (aktuális) politikai tények és események alapján, hogy valamennyi többi társadalmi osztályt szemmel tartsák szellemi, erkölcsi és politikai életük minden megnyilvánulásában"... "A munkásnak, hogy szociáldemokratává lehessen, világosan kell látnia a földbirtokos és a pap, a magas rangú hivatalnok és a paraszt, a diák és a lumpenproletár gazdasági természetét, társadalmi és politikai arculatát, ismernie kell erős és gyenge oldalaikat, el kell igazodnia a közkeletű frázisoknak és legkülönfélébb álokoskodásoknak labirintusában, amelyekkel minden osztály és minden réteg önző szándékait elleplezik... el kell igazodnia abban, hogy mely intézmények és törvények tükrözik vissza ezeket vagy azokat az érdekeket."

²⁴ Vö. LÖM 6. köt. Mi a teendő? Uo. 101-103. o.

²⁵ Vö.: Uo. 113. o., 121. o.

²⁶ Uo. 123-124. o. skk.

²⁷ Uo. 158. o.

²⁸ Uo. 163-164. o.

²⁹ Uo. 174. o.

³⁰ LÖM 8. köt. Kossuth, 1965, 188. o.

³¹ Lukács még a nagyszerű Lenin-brosúrájában, 1924-ben is ragaszkodott ahhoz, hogy "a kommunista párt a proletariátus látható alakot öltött osztálytudata", amely megfogalmazás és az elidegenedett szervezeti struktúrák szerepét nem veszi számításba. Vö.: Lukács György: Lenin. Bp., Magvető, 1970, 42. o.

³² E tapasztalatok számba vétele céljából szólított fel a II. kongresszus jegyzőkönyvének tanulmányozására: "E sorok írója úgy fogja érezni, hogy munkája nem veszett kárba, ha sikerül legalább ösztönzést adnia a pártkongresszus jegyzőkönyvének átfogó és önálló tanulmányozásához." V. I. Lenin: Egy lépés előre, két lépés hátra (1904. május), LÖM 8. köt Kossuth, 1965, 185.o.

³³ Memoárok, életrajzok (N. Valentyinov, N. Krupszkaja és mások) erősítik meg, hogy Lenin a II. kongresszus és az "Egy lépés előre..." brosúra megírásának hónapjaiban rendkívüli idegfeszültségben élt, határozottan beteg ember benyomását keltette, nagyon megviselték az események. Vö. erről V. Melnyicsenko: Licsnaja zsizny Lenyina. "Voszkresznyije", Moszkva, 1998. 228-229., 232. o.

³⁴ A brosúrájában így tette fel a kérdést a II. kongresszusával kapcsolatban: "Mi is volt a vitás kérdés lényege? Már a kongresszuson megmondottam és utána is nemegyszer ismételtem, hogy nézeteltérésünket (1. pontban) korántsem tartom oly lényegesnek, hogy ettől a párt léte vagy nemléte függ. A szervezeti szabályzatnak egy rossz pontja miatt semmiképpen sem pusztulunk még el... magában véve semmiképpen sem okozhatta azt a kettéválást (ténylegesen, kertelés nélkül szólva: szakadást), amely a kongresszus után bekövetkezett. De minden kis nézeteltérés naggyá válhat, ha ragaszkodnak hozzá, ha előtérbe tolják, ha hozzálátnak e nézeteltérés összes gyökereinek és összes elágazásainak felkutatásához. Minden kis nézeteltérés óriási jelentőségre tesz szert, ha bizonyos téves felfogások felé való fordulat kiindulópontjává válik, és ha ezek a téves felfogások új és további véleménykülönbségek folytán anarchikus cselekedetekkel párosulnak, melyek a pártot a szakadásig viszik." Azáltal vált az első pont oly fontossá, hogy a KB megválasztása és általában a vezető szervek megválasztása során az erőviszonyok következtében Lenin hívei erősebbek voltak, mint Martovéi. Ez félig véletlen, mint maga Lenin is elismerte, de nem csak véletlen, hiszen az már nem véletlen, hogy a kongresszust a jobboldali, Martovot támogató ökonomisták hagyták el főképpen. Opportunizmus és anarchizmus így kapcsolódott össze: a szervezet iránti megvetés és a szervezetet politikai okokból konkrétan elutasító "liberális szocialisták". (Vö. uo. 233-234. o., l. még. 195. o.)

³⁵ M. Liebman helyesen hangsúlyozta, hogy a forradalom tette demokratikus tömegpárttá a korábbi "elitpártot", de nincsen igaza, amikor a bolsevik-mensevik vitát a centralizmus igenlése vagy tagadása körüli vitaként ábrázolja a II. kongresszuson. Vö.: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975, Édition du Seuil, 1973, 38-45. o. skk. A kérdés valójában az volt, hogy ki és hogyan fogja centralizálni a pártot, ami természetesen személyi-hatalmi kérdés is volt.

³⁶ L. erről a kongresszus 31., 1903. augusztus 7-i (20) reggeli ülését, amelyen 36 küldött, akik 44 mandátummal rendelkeztek, szavazhattak. Vtoroj szjezd, i. m. 369-385. o.

³⁷ LÖM 8. köt. 320-321. o.

³⁸ Vö. Akimov: K voproszu o rabotah Vtorogo Szjezda RSZDRP. Zsenyeva, 1904. N. Rjazanov: Razbitie illjuzii. K voproszu o pricsinah krizisza v nasej partyii. Zsenyeva, 1904.

³⁹ Akimov i. m. 8-9., 14-15., 27., 77. o. E részletkérdések kidolgozását Donáth Péterrel, kedves kollégámmal két évtizeddel ezelőtt jórészt elvégeztük egy máig publikálatlan tanulmányban, amelyet hozzájárulásával és köszönettel felhasználok.

⁴⁰ LÖM 8. köt. Uo. 300-301. o. K. Kautsky írását l. Neue Zeit, XXII. I. 1903. 4. sz. 99-101. o.

⁴¹ Uo. 302. o.

⁴² L. D. Trockij: Nasi polityicseszkije zadacsi. Genf, 1904.

⁴³ Trockij i. m. 9-12., 131-136., 140-142., 155-158., 176. o. Ez utóbbi kérdésről később maguk a trockisták is komoly elméleti és politikai vitát folytattak, aminek talán legmagasabb szintű elméleti megnyilvánulása N. Krasso és E. Mandel vitájában érhető tetten. Vö. E. Mandel: Trotsky's Marxism: a rejoinder. New Left Review, 56. sz. 1969. 69-96. o., a vita előzményeit l. NLR 44., 47., 48. számban.

⁴⁴ Trockij i. m. 90-107., 140-142., 181-208. A következő idézet a 102. o.: "Ahhoz, hogy a proletariátust előkészítsük a politikai uralomra, szükséges benne az öntevékenység és a forradalom egész végrehajtó személyzete fölötti állandó, aktív ellenőrzés kifejlesztése és gyakorlása. Ez a nagy politikai feladat, amelyet a nemzetközi szociáldemokrácia maga elé állít. De a »szociáldemokrata jakobinusok«, a szervezeti behelyettesítés rettenthetetlen képviselői számára hatalmas társadalmi-politikai feladat - vagyis az osztály előkészítése az állami uralomra - felváltódott egy szervezeti-technikai feladattal, a hatalom apparátusának kidolgozásával." Úgy tűnt, hogy 1905 "spontán" forradalma, amelyben Trockijnak mint a Pétervári Szovjet elnökének oly jelentős szerepe volt, igazolta néhány hónappal korábban vázolt kritikai koncepcióját. Ám a forradalom bukását követő széthullás új módon vetette fel a kérdéseket!

⁴⁵ L. "Előszó a »12 év« című gyűjteményhez" (LÖM 16. köt. Kossuth, 1968, 87-103. o.), mely kötetben Lenin néhány fontos írása jelent meg újra, például az "Egy lépés előre, két lépés hátra" vagy a "Szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban".

⁴⁶ LÖM 16. köt. 102. o.

⁴⁷ E problematikát sok évvel ezelőtt részletesen kifejtettem a kongresszusi források tükrében. L. Krausz T.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia "második" szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840-870. o.

⁴⁸ Vö.: "A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban" (amely 1905 nyarán jelent meg Genfben). LÖM 11. köt. 101-102.,

⁴⁹ Magyarországon egyetlen komoly munka, Donáth Péter könyve született e témában (a "baloldali" bolsevikok, mindenekelőtt Bogdanov és frakciótársai, főképpen M. Gorkij és A. V. Lunacsarszkij), amely végül a rendszerváltás periódusában napvilágra is került. Noha a kiváló kutató azóta kutatási profilját megváltoztatta, e műve sok új forrás felbukkanása ellenére sem kerülhető meg, magam is sok mindenben támaszkodom rá. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A "baloldaliság" korai történetéhez: Gorkij, Lunacsarszkij, Bogdanov. Budapesti Tanítóképző Főiskola, 1990.

⁵⁰ Vö. erről részletesebben Donáth i. m. 15-70. o.

⁵¹ L. erről a történetről részletesebben: John Biggart: Antileninist Bolshevism. The Forward group of the RSDRP. Canadian Slavonic Papers, 1981. no. 2. és Robert Williams: The other bolsheviks: Lenin and his critics 1904-1914. Bloomington, 1986. Noha Biggart a történéseket lényegében Bogdanov nézőpontjából értelmezi, sok értékes forrásanyagot használ, s így vizsgálódásaira komolyan lehet támaszkodni. Szilárd meggyőződésem szerint 100 évvel az események után már nem érdemes "igazságot szolgáltatni", valamely vitázó fél oldalára állni. A történelmileg maradandó mozzanatok feltárására és azok értelmezésére érdemes az energiákat fordítani. Ebből lehet ma "tanulni".

⁵² Lenin: A bolsevizmusról. LÖM 22. köt. Bp., Kossuth, 1969, 274-276. o.

⁵³ Vö.: John Biggart: Előszó. "Antilenyinszkij bolsevizm": gruppa RSZDRP "Vperjod". In Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugov.) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. knyiga 2. Moszkva, AIRO - XX, 1995, 6-7. o.

⁵⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 9. o.

⁵⁵ Maga a szerző is leírja a közismert történetet: 1907 februárjában Nyikolaj Pavlovics Smit, Sz.T. Morozov textilmágnás sógora öngyilkos lett a börtönben, és az OSZDMP-re hagyta részvényeit. A hosszú huzakodás (Taratuta, Ignatyev, Kraszin és mások részvételével) végeredményeként Lenin, amikor 1908 áprilisában (ápr. 10-17. között) Caprin találkozott Bogdanovval (ott volt A. M. Ignatyev, aki benne volt a Kamo-féle akcióban és a Smit-ügyben is), már bizonyos volt abban, hogy 200 ezer rubelhez jut. És kvázi ezért engedhette meg magának, hogy szakítson Bogdanovékkal és közeledjen Plehanovhoz. Egy szervezet működéséhez már akkor is pénz kellett, s az ugyan befolyásolta a kapcsolatokat, de az alapvető irányzatokat ez nem érintette, s Lenin Plehanovhoz való közeledését sem ez határozta meg, hanem a szektává válás, a széthullás veszélye.

⁵⁶ Vö.: Donáth i. m. 187-193. o. A könyv tartalmazza a téma elméleti-filozófiai irodalmának részletesebb ismertetését.

⁵⁷ Vö.: Biggart i. c. 12-13. o. A moszkvai májusi pártkonferencián a baloldali bolsevikok, hogy elkerüljék a pártszakadást, úgy módosították álláspontjukat, hogy ultimátumot intéztek a dumaképviselőkhöz, hogy vesse alá magát a dumafrakció a KB-nak. Az OSZDMP párizsi, 1908. decemberi össz-oroszországi konferenciáján Bogdanov vezetésével öt bolsevik olyan határozatot ért el, hogy a dumafrakció rendelje alá magát a párt politikájának. Lenin kénytelen volt közölni Bogdanov, Alekszinszkij és Sancer "ultimatista" cikkeit. De Lenin már június 18-án azt írta Vorovszkijnak, hogy érik a szakadás (raszkol) Bogdanovékkal. (L. LÖM 47. köt. oroszul.) Végül Bogdanov helyére Sancer állt be a szerkesztőségbe. A decemberi konferencia után az "antibojkottista centrum" pénzügyi nyomással is visszaszorította a "baloldali bolsevikok" befolyását. 1909 februárjában a Proletarij, feladva a "filozófiai semlegességet", Lunacsarszkij ellen közölt cikket: Lev Kamenyev: Nye po doroge. Mezsdu dvumja partyijami (Két párt között). A BC Lenin kezén maradt. A Plehanovval való együttműködés előtt megnyílt az út.⁵

⁵⁸ Donáth i. m. 81-83. o.

⁵⁹ Donáth uo. 174-184. o.

⁶⁰ A. A. Bogdanov: Gyeszjatyiletyije otlucsenyija o markszizma. Jubilejnij szbornyik (1904-1914). Kn. 3. (szosztavityel - N. Sz. Antonova) Moszkva, 1995. Vö. Főképpen 66-86. o.

⁶¹ L. pl. uo. 30-32. o. Lenin később elhíresült ideológiai jellegű munkája, a Materializmus és empíriokriticizmus lényegében Bogdanov ismeretelméleti "kalandozásainak" hatására íródott. Erről egy magyar szerző is megnyilatkozott sok évvel ezelőtt: Sziklai László: A materializmus és empíriokriticizmus történelmi tanulságai. Társadalmi Szemle, 1971. 6. sz.

⁶² Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugova) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. Knyiga 2. Moszkva, AIRO - XX, 1995. Levél. V raszsirennuju redakciju "Proletarija" ("BC") 11 aprel 1909. 159. o.

⁶³ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., no. 1. dok. Izvescsenyije o szozdanyii gruppi "Vperjod". 36. o.

⁶⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 18-19. o.

⁶⁵ Vö. Biggart i. m. 23. o.

⁶⁶ Uő uo. 17. o.

⁶⁷ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., 21. dok. Otcsot tovariscsam-bolsevikam usztra­nyonnih cslenov raszsirennoj redakcii "Proletarija", 3 ijulia 1909. 175., 177-190. o. 1909 nézőpontjából már elképzelhető stratégiaként ismerték el a dumaválasztásokon való részvételt, de hogy ez legyen a harc alapvető iránya, azt elutasították: "Az 1907-es júliusi konferencián a 10 bolsevik vezetőből egyedül Lenin állt a Dumában való részvétel mellett."

⁶⁸ Vö. uo. 218-220. o.

⁶⁹ Bogdanov, kn. 2. Uő. uo. 223-224. o. 42. dok. Levél... 1912. dec. 1.

⁷⁰ Uo. 225. o.

⁷¹ Bogdanov, kn. 2. Uo. 231-233. o.

⁷² Nem itt a helye annak, hogy a filozófiai kérdések körül kibontakozott vitákat felrajzoljuk, de megjegyzem: ezek a viták nem söpörhetők le azzal, hogy itt Lenin csupán politikai vitát folytatott volna. Itt reális szemléleti-ideológiai polémia zajlott, mert Bogdanov az akkor gyökeret eresztő orosz (és nem csak orosz) marxizmusnak a legfontosabb ismeretelméleti téziseivel került szembe. A filozófiai kérdés olyan fontos volt, hogy Leninnek Bogdanov - még október után is - egyenesen renegátnak tűnt föl, s Lenin később sem vette fel vele az emberi kapcsolat fonalát, noha sokaknak "megbocsátott". Lenin a "renegátság" miatt korábbi elvbarátaitól tudott a legridegebben elfordulni. Az igazsághoz tartozik, hogy Bogdanov élete végéig meggyőződéses szocialista maradt, sosem volt renegát. L. Lenin ezen emberi gyengeségéről a lenini hagyatékot kitartóan ápoló Vlagyimir Melnyicsenko megjegyzéseit: Licsnaja zsizny Lenyina. Moszkva, "Voszkreszenje" 1998. 54-56. o.

⁷³ Ismétlem, nem a szakfilozófiai vita a tárgya jelen munkának, azt vizsgálják meg a szakfilozófusok. Csupán azt hangsúlyozom, hogy itt a filozófiai viták keretei között egy éles ideológiai harc folyt a marxista filozófia mibenlétéről, bárhogyan ítéljük is meg ma e vita szellemi színvonalát.

⁷⁴ Amikor a bolsevikok Manuilszkijjel az élen a Dumában szakítottak a mensevikekkel (éppen ez a cselekvési önállóság volt Lenin célja). Martovék az Internacionáléhoz fellebbeztek a szakítás nyomán, hogy az egyesítse újra őket a bolsevikokkal. Vö.: Getzler, 137. o.

⁷⁵ Vö. erről részletesen: Israel Getsler: Martov. A Political Biography of a Russian Socialdemocrat. Cambridge at the Univ. Press - Melbourne Univ. Press, 1967. 134-135. o.

⁷⁶ Vö. Biggart i. m. 24. o. Bogdanov 1918 januárjában, a Novaja zsiznyben közölt írásai alapján körvonalazódik az októberi forradalomról való értékelése, miszerint az Alkotmányozó Gyűlésnek és nem a szovjeteknek kellett volna megvalósítaniuk Oroszország politikai intézményeinek átalakítását.

⁷⁷ Trockijt, aki kezdetben a mensevikekhez csatlakozott Leninnel szemben, az utóbbi nagy csalódására, már 1904-ben a mensevikek között azzal "gyanúsították" - amint Lev Davidovics egy Martovhoz írt levelében sértődötten hangot is adott -, hogy "békíteni" akar, s a békítő mindjárt azt is megkapta, hogy harmadik irányzatot, pártot akar létrehozni. Vö. Nic. Coll. (Boksz 1.) No. 17. 51-59. 3-4. o.

⁷⁸ Pravda, 1908. okt. 3. (16.) 1, sz. 1. o.

⁷⁹ Pravda, 2. sz. 1908. dec. 17. (31.) 10. o.

⁸⁰ 1911 decemberében a mensevik "pártigenlők" (plehanovisták) képviselői és a vperjodisták tanácskozása Trockij bécsi Pravdájának szerkesztőségéhez fordult annak a javaslatnak a megvitatása céljából, hogy egyesüljön-e minden pártirányzat és áramlat. A. Joffe a Pravda szerkesztőségének titkára ezt a javaslatot nagyon üdvözlendőnek tartotta. Később a Vperjod csoport támogatta a Szervező Bizottságot, amelyet a mensevikek, a Lett SZDP KB, Trockij Pravdája, a Bund képviselői alkottak, ám a konferenciára a Vperjod képviseletében már csak egy embert küldtek, G. Alekszinszkijt, őt is csak tanácskozási joggal, mert Trockij ellenőrizetlenül kezdett fellépni, és egyetlen központi csoport sem képviseltette magát Oroszországból. Alekszinszkij nem ismerte el, hogy az "OSZDMP szervezeteinek konferenciája" jött össze, sőt az augusztusi konferenciáról a vége előtt eltávozott, mert nem kívánt politikai felelősséget vállalni a rendezvényért. Vö. Biggart i. m. 256. o.

⁸¹ Ezzel kapcsolatban jellemző történet, hogy Trockij egyesítő kísérletét, az ún. augusztusi blokkot 1912-ben még a mániákus pártegyesítők is elutasították, mondván, hogy a(z elképzelt) pártegység ellen irányul. Egyébként az augusztusi konferenciára meghívott Za partyiju (Pártért) c. lap nevében "Mark" (Ljubimov) egy Sz. Szemkovszkijnak írt, 1912. augusztus 31-i keltezésű levelében már a maga korában megragadta a probléma lényegét, noha politikailag maga is azt gondolta, hogy a szakadást azzal akadályozza meg, ha nem vesz részt Trockij egyesítési kísérletében sem: "Ilyen feltételek mellett [pl. a szervező bizottságban nem vett részt minden irányzat - KT] az Önök konferenciája lényegében nem pártkonferencia, még kevésbé összpárti, hanem csupán szervezetileg elmélyíti a Lenin által elkezdett szakadást, bármennyit beszéljen is a Szerv. Biz. A párt egyesítésére vonatkozó kívánságáról. A »Pártért« szerkesztősége nem kíván és nem fog részt venni semmiféle olyan kísérletben, amely szétveri a pártot. Azoknak a küldötteknek, akik velünk együtt nem kívánnak segédkezet nyújtani a pártszakadáshoz, azt tanácsoljuk, hogy követeljék a konferenciától, hogy alakuljon át magántanácskozássá..." Hoover Archive Nic. Coll. No. 119. item.

⁸² Pravda, 1912. március 14. (27.), no. 24. 1. o

⁸³ Izvescsenyije o konferencii organyizacii RSZDRP. Izd. Organyizacionnogo Komityeta, 1912. szept. 3. o., 16. o.