Óriási megtiszteltetetés nekem ez a kitüntetés¹; egyfelől a díj névadói iránt érzett mélységes tiszteletem miatt (különösen Isaak Deutscher gyakorolt rám komoly hatást ifjúkori tanulmányaim során), másfelől pedig azért, mert ezzel a korábban kitüntetett ragyogó elmék társaságának szerény tagjává avat; e társaság tagja az a Mészáros István is, aki ma is - 35 évvel azután, hogy első ízben előadást tartott itt a Deutscher-emlékdíj átvétele alkalmából - emlékezetünkben tartja, mi a lényeg. Remélem, jelen gondolataim is hozzájárulnak az emlékezet élénken tartásához.

Tételezzünk fel egy tökéletesen működő, versengő kapitalista gazdaságot, amelybe a ki- és belépés ingyenes és feltételek nélküli, és ahol ha az egyik jogrendszerben adókkal sújtják a tőkét, akkor a tőke átsétál egy másik jogrendszerbe. Tehát, vonhatnánk le a következtetést, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy a tőkét megadóztassuk.

Tételezzük fel, hogy termelési viszonyok egy adott konstellációja csak addig állhat fenn, amíg az nem akadályozza a termelőerők fejlődését; e feltételezésből kiindulva arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a kapitalizmus azért maradt fenn mindmáig, mert "optimális a termelőerők továbbfejlődése szempontjából" (Cohen, 1978, 206).

Tételezzünk azonos termelési függvényeket egy hitelpiaci szigeten és egy munkapiaci szigeten, ahol a bérért végzett munka "éppoly egyszerű és olajozottan működő tranzakció, mint almát vásárolni tíz centért" (Roemer, 1986, 269). A két szigeten tapasztalható azonos matematikai eredményekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tőkés kizsákmányolásnak nincs szüksége arra, hogy uralma alá vonja a termelést, pusztán a tulajdonnal való egyenlőtlen ellátottságból ered.

A fenti esetekben a következtetések az előfeltevésekből adódnak. Azt bizonyítjuk, ami eleve benne van a feltevésben. És ezek a példák rámutatnak annak szükségességére, hogy mindig alaposan vizsgáljuk meg a következtetéseket, hogy lássuk, vajon nem előfeltevéseinkből fakadnak-e.

Ha tehát elfogadjuk ezt a nagyon-nagyon egyszerű kiindulópontot, akkor vajon milyen következtetések rejtőznek látensen Marxnak abban a feltételezésében, miszerint "e létfenntartási eszközök tömege, bár formájuk változhat, egy meghatározott társadalom meghatározott korszakában adott, és ezért állandó nagyságként kell kezelni" (A tőke I., tizenötödik fejezet, 483. o.)? Vajon ez a kiindulópont azt jelenti, hogy a termelékenységnek mint olyannak a növekedése a munkásság javát nem szolgálja?

A tétel megfogalmazása

Mihelyt a Grundrissét olvasni kezdtem, és próbáltam megérteni, fennakadtam Marxnak azon a tételén, mely szerint a szükségletek szintje adott. Először is, Marx a Grundrissében hangsúlyozza a tőkének azt a sajátosságát, hogy új szükségleteket teremt a munkásoknak, s mint a szerző megjegyzi (Grundrisse, MEM 46/I, 189. o), ezen "nyugszik a tőke jelenkori hatalma". A tőke egy szót sem ejt erről a dologról. Hogyan lehet összeegyeztetni a tőke hatalmának ilyen jelentős forrását azzal a tételezéssel, hogy a munkásság szükségletei állandók? Sok évvel ezelőtt tisztán meg voltam győződve arról, hogy ez olyan kritikus megszorító feltevés, melyet Marx nyilvánvalóan a tervbe vett, bérmunkáról szóló könyvben akart feloldani (Lebowitz, 1977-1978).

Ám volt a Grundrissének egy másik, engem zavaró aspektusa is. E kötet feltárja, milyen a viszony egyfelől Marxnak a tőkéről általában, annak belső szerkezetéről adott elemzése, másfelől a sok, egymással versengő tőkének mint a tőke szükségszerű megjelenési formájának a marxi elemzése között. Újra meg újra csak azt látjuk, hogy Marx mindegyre hangsúlyozza: hogy nem a verseny szabja meg a tőke belső törvényeit; csupán láthatóvá teszi őket (Grundrisse, MEM 46/II, 128. és 210. o., lásd Lebowitz, 2006). Marx elég sokszor megismételte ezt a kijelentését ahhoz, hogy ne gondolhassuk pusztán esetleges megjegyzésnek. És mihelyt az ember megérti a tőke lényegének és megjelenési formájának összefüggését, világosan látható A tőkében, ahol Marx egyértelműen kifejti, hogy "A tőke általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól." (A tőke, I. kötet, 10. fejezet, 297. o.)

Ha azonban a tőkeverseny viszi véghez és manifesztálja a tőke belső törvényeit, akkor mindkét logikai szinten ugyanazt az eredményt kellene tudnunk felmutatni. És néha ez pofonegyszerű is. Például amikor Marx általában elemzi a tőkét, akkor azt magyarázza, hogy a tőke terjeszkedési hajlama okozza, hogy a tőke mindent elkövet a munkaidő meghosszabbítása és intenzifikálása, valamint a termelékenység növelése érdekében. Aztán ha megnézzük az egyes tőkék terjeszkedési kísérleteit, azt látjuk: minden lehetőt megtesznek a költségek csökkentése érdekében, miközben a verseny is ugyanerre készteti őket. Röviden, ebben az esetben demonstrálni tudjuk, hogy "a tőkés termelés benső törvényei a tőkék külső mozgásában megjelennek, a konkurencia kényszertörvényeiként érvényesülnek". (A tőke, I. kötet, 10. fejezet, 297. o.)

Mi történik tehát az egyes szinteken, amikor a termelékenység növekszik? Azon a szinten, ahol a sok tőke a valós világban egymással verseng, a növekvő termelékenység azt jelenti - minden más feltétel azonossága esetén -, hogy emelkedik a termelés mennyisége, az árak esnek, következésképpen a reáljövedelem is nő. Ugyanakkor azonban a tőke általános szintjén a növekvő termelékenység nem eredményez növekvő reálbéreket, hanem relatív értéktöbbletet hoz létre - ezt a történetet vázolja fel persze Marx az I. kötet 10. fejezetében. Ám ha a tőke belső törvényeit a verseny teszi láthatóvá, hogyan lehetséges az, hogy az egyik esetben a munkások profitálnak a növekvő termelékenységből, a másik esetben viszont a tőke profitál belőle? Adva volt a közvetlen rejtély.

Nos, természetesen, a megoldás az a tételezés, amelyet Marx az általános tőke szintjén vezetett be - az a premissza, hogy a munkások létfeltételeinek biztosításához szükséges eszközök mennyisége egy adott periódusban, egy adott országban állandó. Eredetileg ezt a tételt azzal magyarázta, hogy szükség van a leegyszerűsítésre - s ennek érdekében bizonyos dolgokat állandónak vett a kiinduláskor, és majd később kívánta feloldani ezeket az előfeltevéseket. "Csak ezzel a módszerrel lehetséges - fejtegette Marx Engelsnek - egy összefüggés kibontása anélkül, hogy minden összefüggést egyidejűleg elemeznénk." Ugyanígy jár el az ekkoriban keletkezett Grundrisse-kéziratban is; itt megemlíti, hogy ilyen rögzített feltevések azért szükségesek, nehogy "mindent összezavarjunk" (Lebowitz, 2003, 46). Csak azt nem magyarázta meg, hogy lehetséges, hogy a szükségletek szintjének rögzítése volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember elkerülje a dolgok végzetes összekavarását?

Néhány évvel később, 1861-1863-as Gazdasági kéziratok című munkájában Marx újabb indokot fűz előfeltevéséhez. A fiziokraták, írja, a létfenntartáshoz szükséges javaknak mint állandó mennyiségnek a feltevéséből indultak ki, és ennek alapján helyesen nevezték meg a termelés szféráját mint az értéktöbblet előállításának forrását. A létfenntartási bér e koncepciója alkotta, mondja Marx, a modern politikai gazdaságtan alapját, és Adam Smith csakúgy, mint általában az "említésre méltó közgazdászok", ezen a nyomon jártak (Lebowitz, 2003, 45).

Természetes, a létfenntartási bér feltevésének semmi köze sem volt a természeti vagy fiziológiai létfenntartáshoz (ezt a kapcsolatot a fiziokraták gyakorta feltételezik, hibásan). Az a létfenntartási bér lehet nagyobb vagy kisebb: "Az egyedül fontos az, hogy adottnak, meghatározottnak tekintik. Mindazok a kérdések, amelyek e szintre nem mint adott, hanem mint változó nagyságra vonatkoznak, a bérmunkára különösen vonatkozó vizsgálatokhoz tartoznak és a tőkéhez való általános viszonyát nem érintik." (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 35. o.)

Ebből következően, kritikus pont tehát az a különleges bepillantás a tőke természetrajzába, melyet a szükségletek állandó, változatlan szintjéről megfogalmazott feltételezés tesz lehetővé. Általa nyílik mód arra, hogy megértsük a szükséges munka és munkaerőérték elméletét (és ebből következően a többletmunka és az értéktöbblet elméletét is). Marx ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ha meg tudjuk határozni a munkaerő értékének alapját, az "a legnagyobb jelentőséggel bír a tőkeviszony meghatározása szempontjából". Vagyis annak ellenére, hogy Marx tisztán látta, a szükségletek szintje változó mennyiség, félretette a kérdést a bérmunka speciális megközelítéséről folyó kutatásai idejére: "Mi ellenben vizsgálatunkban mindenütt azt feltételezzük majd, hogy a létfenntartási eszközök tömegét és minőségét, tehát egyben a szükségletek terjedelmét valamely adott kulturális fokon sohasem nyomják le, mert maga a szint emelkedésének és esésének (kivált a mesterséges lenyomásának) ez a vizsgálata az általános viszony szemléletén mit sem változtat." (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 36. o.)

Így aztán nem nehéz megérteni, Marx miért tételezte adottnak a szükségletek szintjét - a) szükségesnek látta egyfajta egyszerűsítő előfeltevés alkalmazását, b) ez a klasszikus politikai gazdaságtanban már elfogadott tételezés volt (ami ezt az iskolát megkülönböztette a vulgáris gazdaságtani iskolától), és c) ez a specifikus tételezés megvilágította a tőkének mint a munkások kizsákmányolásából fakadó terméknek a természetét. Miközben Marx egyértelműen kijelentette azt is, hogy "azoknak az életszükségleteknek a színvonala, melyek összértéke a munkaképesség értékét alkotja, emelkedhet vagy süllyedhet", ezt később kifejtendő dolognak minősítette: "Ezeknek az ingadozásoknak az elemzése azonban nem ide tartozik, hanem a munkabér tanához" (Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei, Kossuth, 1988, 148. o.).

De vajon semleges volt-e ez az előfeltevés? Tényleg megvilágította a tőke természetének bizonyos sajátosságait, más jellegzetességeit viszont árnyékban hagyta? És, mivel tudjuk, hogy Marx sosem jutott el odáig, hogy feloldja, vajon e feltevés nem hordozott-e látens konklúziókat?

Marx feltevésének értékelésmentes voltáról

Gondoljuk el, milyen következmények adódnak a szükségletek változatlan szintjének feltételezéséből. A feltétel értelmében a szükséges munka (és ennek értékformája, a munkaerő értéke) csak abban az esetben csökkenhet, ha csökken az életszükségletek adott halmazának értéke. "Vizsgálatunkban - mondja Marx - a munkabért csak ennek a munkaképességnek az elértéktelenedése, vagy, ami ugyanaz, a munkások fogyasztásába bekerülő létfenntartási eszközök olcsóbbodása csökkenti" (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 457. o.).

Röviden, ha meg akarjuk érteni a tőke természetét, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a munkabéreket illető egyetlen, megfontolásra érdemes változás kizárólag az, ami a munkások által megtermelt árucikkek termelési feltételeinek változásából adódik. Ekként explicite ki van zárva a munkaerőpiacot érintő bármiféle változás. Marx ezt egyértelműen megfogalmazta: "Amennyiben a gépi berendezés az önmaga foglalkoztatta munkások bérének közvetlen leszállítását idézi elő, pl. azzal, hogy a munkából kitettek munkakereslete révén a foglalkoztatottak bérét leszorítja, ennek a kérdésnek a tárgyalása kívül áll a feladatunkon, a munkabérről szóló tanításba tartozik" (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 457. o.).

Térjünk tehát vissza a relatív értéktöbblet elméletéhez. Marx tételezéséből kiindulva, "az értéktöbblet nagyságváltozása feltételezi a munkaerő értékének a munka termelőerejében történt változás okozta mozgását" (A tőke I, 15. fejezet, 486. o.).Itt van tehát az első - Marx szerint elsőként Ricardo által pontosan megfogalmazott - összefüggés. Ennek megfelelően az értéktöbblet növekedésének története leegyszerűsödik a termelőerők fejlődésének történetére. Ez az a pont, amelyet Marx újra meg újra kifejt "a relatív értéktöbblet fogalmának" elemzése során: a tőkének "benső törekvése", állandó késztetése "a tőke termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye" (A tőke I, 10. fejezet, 300. o. Kiemelés tőlem. M. L.).

Tehát, mi a fontos a munkások együttműködését illetően? A közös munka társadalmi termelékenysége meghaladja az egyes munkások termelékenységének összességét. A termelékenység növekszik, ám hasznát nem a munkások, hanem a tőkés fölözi le. Mi történik a gyáriparban? A termelés növekedése a tőkést hizlalja. Mi történik a gépesített gyáriparban? A termelés növekszik, a tőkés hízik. E fejtegetés hangsúlyos eleme az, hogy a termelőerők fejlődése a tőkének hajt hasznot, mert úgy tesz szert relatív értéktöbbletre, hogy a termelékenység növekedésével párhuzamosan csökkenti a munkaerő-szükségletet. "Célja csak az egy meghatározott árumennyiség termeléséhez szükséges munkaidő megrövidítése" (A tőke I, 10. fejezet, 301. o.). Igaz, az egyes kapitalisták fel akarják számolni a szakszervezeteket, a gépeket a sztrájkok letörésére akarják használni, de a tőke egészében a zsákmányra szegzi tekintetét - "a munkások fogyasztásába bekerülő létfenntartási eszközök olcsóbbodására".

Mi váltja ki tehát Marx szerint a kapitalizmus fejlődését? A tőke növekedési és értéktöbblet-elsajátítási vágya - és csak ez. A tőke a cselekvő. A tőke csinálja a történelmet (igaz, nem a maga választotta körülmények között). E kép szerint tehát a tőke folytonosan arra törekszik, hogy fejlessze a termelőerőket, azaz olyan rendszert hoz létre, mely egyre jobb termelőerőket szabadít fel. És amikor a tőke már nem képes fejleszteni ezeket a termelőerőket, akkor kerül napirendre a forradalom. "A forradalmi változás szerepe az - vonta le a következtetést Cohen (1978: 150) -, hogy a termelőerők béklyóit leoldja." Ennek megfelelően, mivel a tőke jobb, hatékonyabb (és természetesen semleges) termelőerőket hozott létre, most az a feladat, hogy megragadjuk ezeket a vívmányokat, és a vívmányok jótéteményeit - a kapitalizmus és a szovjethatalom legnagyszerűbb eredményeit - a munkásoknak adjuk, és hogy ezekre a vívmányokra támaszkodjunk.

E különös történetnek vajon mekkora hányada következik a szükségletek állandó szintjének tételezésből? Ha egy másik tételből indulunk ki - a konstans értéktöbbletrátából (e feltevés a III. kötet 13. fejezetében megalapozza a profitráta csökkenő tendenciáját), akkor a növekvő termelékenység - ami csökkenti a létfenntartási eszközök értékét - hatására a reálbérek a termelékenységgel azonos arányban növekszenek. "Ebben az esetben, minthogy a munka termelékenysége emelkedett - magyarázza Marx 1861-63-as kézirataiban -, a használati értékeknek az a mennyisége, amelyet kap, a reálbére nőtt, de az értéke változatlan maradt, mert továbbra is ugyanolyan mennyiségű realizált munkaidőt fejez ki" (MEM 47. kötet, 498-499. o; Lebowitz, 2003: 114-115).

Egyszóval, ha abból az alternatív feltételezésből indulunk ki, hogy az értéktöbblet arányát állandónak tekintjük, akkor a munkások profitálnak a termelékenység növekedéséből. A munkások bérének összege nem változna, de a termelékenység megkétszerezésével "kétszer annyi, de viszonylag olcsóbbá tett használati értékben testesülne meg" (A tőke I, 15. fejezet, 486. o.). Persze, a feltételek szerint nem képződne relatív értéktöbblet. Így hát a termelékenység növekedése és a relatív többletérték közötti közvetlen kapcsolat megszűnne.

Mégis, lényegileg fontos, hogy megértsük, nincs szükség a konstans értéktöbbletráta explicit feltételezésére ahhoz, hogy arra az eredményre jussunk, mely szerint a reálbérek a termelékenységgel együtt növekednek. Mindössze arra van szükség, hogy hagyjuk el a szükségletek állandó szintjét tételező kiindulópontot. Akkor a termelékenység következtében a létfenntartási eszközök értékének csökkenése következik be, s ha minden más tényezőt változatlannak veszünk, a munkás bérének reálértéke növekedni fog. A termelékenység megkétszereződése az árucikkek értékét a felére csökkenti, s ezzel a reálbéreket is megkétszerezi. Mihelyt eltekintünk a munkás által elfogyasztott "meghatározott mennyiségű árucikk" követelményétől, az értéktöbblet állandó aránya - ha minden más elemet változatlannak tekintünk - a termelékenység növekedésével együtt mint annak egyik eredménye jelentkezik. Az általánosságban vett tőke szintjén ez a következmény ebben az esetben megegyezik azzal, ami az egymással versengő tőkék szintjén történik, ha minden más feltétel változatlan - vagyis, amikor a termelékenység változásai az égből pottyannak.

Röviden tehát a relatív értéktöbblet alapja nem a termelékenység növekedése (ahogyan az az I. kötet 10. fejezetében szerepel). Meg kell értenünk, hogy Marx előfeltevése nem semleges előjelű. E feltevésből következik ugyanis a termelékenységi mutatók emelkedése és a relatív értéktöbblet közötti eme specifikus kapcsolat tételezése. Ugyanakkor azonban, ha a társadalmi termelékenység növekedése az égből pottyanna, akkor - minden egyéb tényezőt változatlannak tekintve - a munkásoknak kellene profitálnia a folyamatból, és nem lenne relatív értéktöbblet. Valami sántít Marxnak a 10. fejezetben leírt gondolatmenetében. És ha valami itt sántít, akkor jogosan merül fel a kérdés, hol érhető még tetten ez a probléma.

Egy másik variáns, egy másik feltételezés

Hogy kiderítse, mi hibádzik, a Beyond Capital a kapitalizmus belső szintjén egy új specifikus elvet és egy új variánst vezet be - a munkások közötti elkülönültség mértékét.

Ez a koncepció azt a tényt tükrözi, hogy a kapitalizmust nem pusztán csak a tőke céljai mozgatják. A munkások céljai is meghatározó jelentőségűek. A tőkének az a megfogalmazott érdeke, hogy növelje az értéktöbbletet. A munkásoknak ugyanakkor szintén vannak megfogalmazott céljai: saját idejükért küzdenek (nemcsak pihenésük és regenerálódásuk miatt, hanem, mint Marx megjegyezte, "a munkásnak idő kell szellemi és szociális szükségleteinek kielégítésére [A tőke I., 8. fej. 217. o.]); küzdenek továbbá azért, hogy a munkaidő intenzitása csökkenjen, hogy maradjon energiájuk saját magukra; és küzdenek ezért is, hogy biztosítsák azokat a használati értékeket, melyek ezen a ponton kapcsolódnak "a társadalmi szükségletekhez, a társadalmilag kifejlődött emberek szükségleteihez". A munkások ezen szükségleteit nevezte Marx A tőkében "a munkás fejlődési szükségleteinek" (Lebowitz, 2003: 66-76).

Most tehát adott két "akarat" a kapitalizmusban: "a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban" (Bér, ár és profit, MEM 16. köt. 135. o; Lebowitz, 2003: 73-74). Akkor az a kérdés, mi determinálja "a harcoló felek erőviszonyait"?

Azt javaslom, vezessünk be egy új változót (nevezzük X-nek), ami a munkások közötti megosztottságot jelzi. "A munkások ellenállóképessége - írja Marx (A tőke I, 13. fejezet, 431. o.) - szétforgácsoltságukkal csökken"; és még azt is előtételezhetjük, hogy ez az X-faktor határozza meg, mennyire képesek a munkások a munkabérekért, a munkanap hosszáért és intenzitásáért, illetve a kapitalizmusnak mint olyannak a felszámolásáért harcolni.

Térjünk vissza a relatív értéktöbblet előállításának kérdéséhez. A relatív értéktöbblethez elengedhetetlen feltétel a szükséges munka csökkenése, amit úgy érhetünk el, hogy a termelékenységet (q) a reálbéreknél U) nagyobb mértékben növeljük. Mi határozza meg ebben az esetben a reálbérek mozgását? A reálbérek változását úgy is leírhatjuk, mint a termelékenységnek a munkásság megosztottságához való viszonyát (q/X). Ekkor a következő esetek lehetségesek:

a) ha a termelékenység növekszik és a munkások megosztottságának mértéke állandó, akkor a reálbérek a termelékenység arányával meg­egyezően nőnek. Ebben az esetben állandó a szükséges munka és az értéktöbblet aránya; a munkás a termelékenység növekedésének haszonélvezője;

b) ha a termelékenység emelkedik és a munkásság megosztottságának mértéke ezzel azonos arányban emelkedik, akkor a reálbér értéke állandó. Ebben az esetben a termelékenység növekedésének minden hasznát a tőke kebelezi be relatív értéktöbblet formájában; és

c) ha a termelékenység növekszik és növekszik a munkásság megosztottságának mértéke is, de a termelékenység növekedésénél kisebb arányban, akkor van egyfelől relatív értéktöbblet, másfelől van növekvő értéktöbblet és emelkedő reálbérek is.

Ebből a nézőpontból tehát a relatív értéktöbblet előállításának elengedhetetlen feltétele a munkások megosztottságának növekedése (vagy megfordítva, a munkások összefogásának csökkenése). A termelékenységi mutatók növekedése önmagában még nem elégséges magyarázat a relatív értéktöbblet növekedésére. De hogyan jelenthetjük ezt ki, amikor jól látható, hogy a tőke - lévén a munka által létrehozott termékek birtokosa - közvetlen haszonélvezője a termelékenység legkisebb mértékű növekedésének is (bármi idézi is elő ezt a növekedést)? A válasz egyszerűen csak az, hogy az X-tényező növekedése lényegi feltétele a relatív értéktöbblet növekedésének, mert ha a tőke közvetlen haszonélvezője a termelékenységből eredő nyereségnek, akkor az a kérdés, vajon a munkásnak miért nem sikerül megragadni ezt a nyereséget, amikor "a tőkés profitján méri igényeit és meghatározott részesedést kíván az általa létrehozott értéktöbbletből" (Lebowitz, 2003: 91; Marx, Grundrisse, MEM 46/II, 72. o.).

Miből fakad vajon a relatív értéktöbblet előállításához szükséges feltételek körüli félreértés? Pontosan abból, hogy a termelékenységi haszon általában a munkafolyamatnak a tőke által kezdeményezett változásaiból ered, míg a termelékenység változásait és a munkásság közötti megosztottság fokozódását azonban rendszerint figyelmen kívül hagyják. Vegyük például a munkások tevékenységét helyettesítő gépesítést, azt az esetet, amikor a társadalmi tudás terméke egyértelműen hozzájárul a társadalmi termelékenység növekedéséhez. A kérdés tehát az, hogy a munkások miért nem élvezik ennek előnyeit, és miért nem képesek az így keletkező hasznot reálbérek formájában realizálni, ami pedig a termelékenység emelkedésének arányában növekszik. Erre az I. kötet 10. fejezete nem ad választ.

Emlékezzünk arra ugyanakkor, hogy Marx a relatív értéktöbbletről szóló fejtegetéseiből kizárta azt az esetet, amikor "a gépi berendezés az önmaga foglalkoztatta munkások bérének közvetlen leszállítását idézi elő, pl. azzal, hogy a munkából kitettek munkakereslete révén a foglalkoztatottak bérét leszorítja". Pontosan itt van a hiányzó magyarázat. Ha minden egyéb feltételt változatlannak tekintünk, a munkások gépekkel való felváltása fokozza a munkások megosztottságának mértékét. Ennek eredményeképpen a termelékenység sokkal gyorsabban nő, mint a reálbérek, és a helyzetből következő, csökkenő munkaerő-szükséglet az értéktöbblet növekedéséhez vezet. Továbbmenve, láthatjuk, hogy ez a belső tendencia a versenyben ölt testet a sok tőke és sok bérmunkás alkotta valós világban. Minden egyéb feltételt változatlannak tekintve, a munkások pozíciója a munkaerőpiacon meggyengül, s ez lefelé nyomja a béreket, azaz azokat a feltételeket, melyek miatt a reálbérek növekedése a termelékenység növekedési szintje alatt marad.

Mondanunk sem kell, hogy a többi feltétel persze nem szükségképpen állandó. Míg a tőke azon van, hogy a maximumig fokozza a munkások megosztottságát, a munkások "állandóan az ellenkező irányú nyomást fejtik ki". Röviden, nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a munkások azáltal, hogy szerveződnek és egyesülésekbe tömörülnek, ellensúlyozhatják a tőke szándékait. Ha elhagyjuk a szükségletek állandó szintjének tételét, illetve ha bevezetjük a változó értékű X-et, azaz a munkások megosztottságának mértékét, akkor egyértelművé válik az osztályharcok központi jelentősége a kapitalizmus fejlődésében.

Az osztályharc tételezése

Az osztályharc fogalma persze jelen van A tőkében. Amikor Marx a létfenntartási eszközök "meghatározott mennyiségének" változására vonatkozó vizsgálódásait elhalasztotta a munkabérről szóló könyvének megírásáig, az osztályharc kérdését nem utalta későbbre. Ugyanakkor azonban befagyasztotta az osztályharc munkásokra vonatkozó elemeinek vizsgálatát. Hiszen mi más szolgálhatott volna alapul neki arra, hogy a növekvő termelékenységgel szemben állandó reálbéreket tételezzen fel? A tőkében a munkások nem harcolnak a bérek növekedéséért; ehelyett A tőke azzal számol, hogy növekszik a munkásság megosztottsága, s ez megakadályozza, hogy a munkások részesedjenek a társadalmi termelékenység áldásaiból (Lebowitz, 2003: 117-119, 89-91).

Mihelyt azonban felismerjük, hogy a munkásoknak is megvannak a saját céljaik, és hogy harcuk sikeressége érdekében egyesítik erejüket, attól kezdve nem vélhetjük úgy, hogy a termelékenység növekedése és az értéktöbblet közötti kapcsolat automatikus; ahogyan azt sem gondolhatjuk, hogy a tőke úgy cselekszik, mintha a termelékenység növekedése automatikusan relatív értéktöbbletté alakulna. A tőkének tagadnia kell tagadását, hogy önmagát állítani tudja - meg kell osztania és el kell szeparálnia a munkásokat, mert ez létének elengedhetetlen feltétele.

Az X-tényező viszont azonnal láthatóvá teszi a tőke lényegi elemét, pontosabban a tőkelogika lényegi aspektusát, azaz azt a késztetését, hogy a munkások körében meglévő antagonizmusokat és ellenséges érzelmeket a munkásság megosztására használja fel. Ezt a problémát Marx világosan látta az ír és az angol munkások közötti antagonizmust elemző kommentárjában - "ez az ellentét" - jegyezte meg - a titka annak, hogy szervezettsége ellenére miért tehetetlen az angol munkásosztály". Ez az a titok, melynek révén a tőkés osztály fenntartja hatalmát. És az az osztály tökéletesen tudatában van ennek". (Lebowitz, 2003: 159-160). Ám a rasszizmus és a szexizmus mégsem jelennek meg Marxnak A tőke című művében a tőke lényegi elemeként; és persze, ez korántsem véletlen.

Hasonlóképpen, mihelyt felismerjük, mennyire fontos a tőkének a munkásság megosztása, akkortól már nem tekinthetünk a tőke ezen törekvésére egyszerűen csak úgy, mint ami a termelékenység növekedését tévedhetetlenül előidézi (és mint ami nem kívánatos következményként előidézi a munkásság centralizációs, egyesülési és szervezkedési törekvéseit). A tőke állandó törekvése az értéktöbblet növelésére a termelési mód olyan specifikus változásaihoz vezethet, melyek a termelékenységet mint olyat csökkentik - mindaddig, amíg ezek a változtatások megosztják a munkásságot. Hiszen a tőkének - mint láttuk - nem a termelékenység, hanem a megosztottság mértéke és a termelékenység közötti kapcsolat számít (q/X).

A kapitalista globalizációt valóban jórészt az a vágy hajtja, hogy a munkásság erejét gyengítse - hiszen megkísérli decentralizálni, megosztani és egymás ellen fordítani őket.

Vajon a szükségletek adott szintjének tételezése segítségünkre van-e a modern kapitalista globalizáció jelenségének vagy a tőke szerződéses üzletkötési kedvének megértésében?

Ez azonban felveti a tőke által támogatott mindenféle, a termelőerőket érintő változások természetének elemzését. Tudjuk, hogy a tőkének van belső késztetése arra, hogy a dolgozók termelési együttműködését szorgalmazza. Az együttműködés formáinak megválasztásában azonban kérdéses, mennyire valószínű, hogy a tőke a munkafolyamatban olyan változtatásokat vezet be, melyek a munkásság egységét és öntudatát fokozzák? A tőke bátorítja a kollektív munkás fejlődését önmagában, de nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a magáért való kollektív munkás kiformálódásához asszisztáljon.

Mivel a tőke célja inkább a valorizálás, mint a termelőerőknek mint olyanoknak a fejlesztése, ezért a termelékenységnek a munkások megosztottságához való viszonya az a tényező, amit a tőkének figyelembe kell vennie, amikor a munkafolyamatba változásokat visz be. A tőke logikája hasonlóképpen azt követeli, hogy a tőke által a termelőerőkben bevezetett változások ne legyenek semlegesek. Azok a termelési erők egy adott szintjén a tőke céljait tükrözik a kapitalista újratermelési viszonyokon belül; és amennyiben a tőke ezen célja a relatív értéktöbblet, önmagukban, természetüknél fogva akár gyengíthetik is a munkás pozícióját.

És a tőke eredményeinek nem semleges mivoltára vonatkozó megállapítás - amit az ember nem érthet meg Marx 10. fejezetének olvasásakor - azt jelenti, hogy az a társadalom, mely meghaladja majd a kapitalizmust, nem lesz képes egyszerűen csak megragadni a kapitalizmus eredményeit, és a tőke áldásait a tőke helyett a munkásokra átruházni. Ahogyan a Beyond Capital című műben javasoltam: "Pontosan azért, mert a tőke célja nem önmagában a termelőerők fejlesztése, hanem a valorizáció, ezért a termelőeszközök és a tőkés termelési folyamat szervezetének természete bármely ponton a kétoldalú osztályharc kontextusában fejezi ki a tőke céljait. Röviden, ha a tőke viselkedését nem a magáért való bérmunka kontextusába helyezzük, hanem csak mint magánvaló bérmunkát tekintjük, egyértelműen kirajzolódik az a tendencia, hogy a termelőerők autonóm fejlődésének és a technika semlegességének fogalmaiban gondolkodjunk. Mindkét tendencia jellemző az ökonomista szemléletre" (Lebowitz, 2003: 123).

A termelőerők osztályjellegének megértéséhez a legjobb módszer annak felidézése, amit Marx a párizsi kommün munkásakcióit elemezve a munkásság államának természetéről megtanult. A párhuzamok döbbenetesek. Ahogyan a munkásosztály nem használhatja saját céljai érdekében a "készen talált" államgépezetet, ugyanúgy nem használhatja saját céljaira a készen kapott termelési gépezetet sem. Akárcsak a kapitalista állam esetében, a tőke által meghonosított, létező termelési erők is fertőzöttek - immanens sajátosságuk, hogy "rendszeres és hierarchikus munkamegosztásra" épülnek, és a kapitalista termelés olyan "közhatalmat jelent, mely a társadalmi rabszolgaság fenntartására, az osztálydespotizmus gyakorlati megvalósítására" szerveződött (Lebowitz, 2003: 194). Senki sem tagadhatja, hogy Marx felismerte a kapitalista munkahely e despotikus jellegét - a maga "kaszárnyaszerű fegyelmével" (A tőke I, 13. fejezet, 395. és 698. o.). De ki állítaná, hogy ez a förtelmes helyzet egyszerűen csak a termelőerők fejlesztésének igényéből fakad?

Miután megértettük az X-tényező jelentőségét, ami mondhatni, az osztályharc mindent átható jellemzője, egyúttal azt is felismerjük, hogy a társult termelők társadalmának építése szükségszerűen azt igényli, hogy lépjünk túl a kapitalista állam és a kapitalista termelőegységek megragadásán. A társult termelők megöröklik ezeket a tényezőket, de mindenképp át kell alakítaniuk őket ahhoz, hogy a társult termelők lényegi elvéhez illeszkedjenek - azaz összhangba kerüljenek a termelők önigazgatásával, azzal a formációval, mely lehetővé teszi a termelőknek, hogy mind körülményeiket, mind önmagukat átalakítsák, s mely serkenti, nem pedig megcsonkítja képességeik kibontakozási folyamatát.

Amikor Marx tételét félretéve, a munkásság által vívott osztályharcot be nem fagyasztva látunk hozzá a probléma elemzéséhez, akkor nemcsak jobban megértjük a kapitalizmust, hanem azt is tisztábban láthatjuk, hogyan haladhatjuk meg.

A tételezés politikája és ennek variációi

Vajon az olyan válogatott gonoszságok elfogadása, mint amilyen az ökonomista szemlélet, a determinizmus és az állami irányítás képviselete mind visszavezethetők a szükségletek szintjének egyszerű tételére? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meghatározó változók fontosságát, el kell gondolkodnunk új tételeinken. Mint azt Marxtól tudhatjuk, változóink, tételeink, az a mód, ahogyan a formulákat megfogalmazzuk, a megértés szempontjából lényeges elemekre irányítják figyelmünket.

Vegyük szemügyre a változó munkaerőértéket, azaz a munkaképesség fogalmát. Mivel Marx kidolgozta ezt a változót, azt is egyértelműen tisztázta, hogy különbséget kell tenni a munkás újratermeléséhez szükséges munka és a munkás által elvégzett munka között. Ez éles fényt vet a munkásosztály újratermelésének fontosságára, a tőke újratermeléséhez szükséges létfeltételekre; ám ez a központi jelentőségű elmélet fel sem merül a vulgáris (vagy neoklasszikus) gazdaságtanban. Hasonlóképpen áll a dolog azokkal a fentebb kifejtett fontos elméletekkel - az értéktöbblettel (függetlenül számtalan alkategóriájától) és az absztrakt munkával, ami viszont kulcsszerepet játszik a pénz rejtélyének megfejtésében. Mit is érne Marx A tőke című munkája ezen új, általa bevezetett elméletek és változók nélkül?

Láthatjuk azt is, hogy Marx milyen nagy fontosságot tulajdonított a változókkal kapcsolatos előfeltevéseknek. Idézzük fel, hogy a szükségletek szintjét állandóként kezelte. A fiziokraták nagy lépést tettek előre, amikor elméletük sarkpontjának a létfenntartási munkabért, "a szükséges létfenntartási eszközök egyenértékét" tették meg. Ha hibáztak is abban, hogy ezt "változhatatlan nagyságként" fogták fel, melyet teljesen a természet határoz meg, "a fiziokraták az értéktöbblet eredetéről való vizsgálódást a forgalom területéről magának a közvetlen termelésnek a területére tették át". Ezáltal, "megvetették a tőkés termelés elemzésének alapját", és joggal tarthatnak igényt arra, hogy "a modern gazdaságtan tulajdonképpeni atyjaként" tekintsünk rájuk (Lebowitz, 2003: 32, 44-45). És láthatjuk, hogy Marx azért tartotta meg ezt az előfeltevést, hogy továbbléphessen "az értéktöbblet eredetéről való vizsgálódásban". A tőke természetének megértéséhez, hangsúlyozta Marx, a szükségletek szintjét illetően "az egyedül fontos az, hogy adottnak, meghatározottnak tekintik".

Végül, tudjuk azt is, hogy Marx tudatában volt annak, hogy egy viszony megnyilvánulási formája ténylegesen elfedheti a viszony specifikus természetét. A klasszikus politikai gazdaságtan, jegyezte meg, kidolgozta ugyan a kizsákmányolás és az értéktöbblet arányának formuláit "lényegük szerint (...), de tudatosan kidolgozva nem" (A tőke I., 16. fejezet, 494. o.). Marx erősen bírálta azt a megközelítési módot, ahogyan ezek a képletek a viszonyt kifejezték. Azt állította, hogy a többletmunkát az egész munkanaphoz való viszonyban, az értéktöbbletet pedig a teljes értéktermelés egy elemeként kifejező klasszikus politikai gazdaságtan misztifikálta a tőkeviszonynak mint kizsákmányolási viszonynak a természetét, s ezzel inkább "egy társasviszony hamis látszatával" ruházta fel (A tőke I., 16. fej. 496. o.).

Mi okozta a problémát? Egyértelműen nem az, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan formulái valamiféle hamis kijelentést fogalmaztak volna meg. Végtére is formuláik alapvetően ugyanazok voltak - mind egyszerű "derivált" formula volt. A problémát az okozta, hogy "puha" derivált képleteik lehetővé tették hibás koncepciók becsempészését. Nem pusztán azáltal, hogy megengedik azt a feltevést, miszerint "munkás és tőkés a terméket különböző alkotótényezőinek arányában osztják meg" (A tőke I., 16. fej. 496. o.). Voltak még egyéb feltevések is, melyeket tudatos megformálás nélkül vezettek be. Az értéktöbbletet a teljes munkanaphoz viszonyítva Marx rámutatott arra, hogy: "A klasszikus iskola módszere, hogy a munkanapot állandó nagyságként kezeljék, a II. formulák alkalmazása révén szilárdult meg, mert itt a többletmunkát mindig egy adott nagyságú munkanappal hasonlítják össze" (A tőke I., 16. fej. 496. o.).

Mint köztudott, a munkanapnak mint adott tényezőnek (és következésképpen eltűnésének mint változó elemnek) a kezelése azt jelentette, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan (és sajnálatos módon Marx néhány későbbi magyarázója) számára a kapitalista munkanap kényszerjellege eltűnt. Azáltal, hogy az abszolút többletértékben oly nyilvánvalóan jelen lévő többletmunka kényszerjellegét elhomályosították, ködbe veszett a többlet forrása is - és a munkásság kizsákmányolásának a ténye nem jut nagyobb súlyhoz ezekben a magyarázatokban, mint mondjuk a gabona, az acél vagy a mogyoró kizsákmányolása.

Az olyan tételeket és viszonyrendszert kifejező formákat, melyek a misztifikálásnak nyitnak teret, el kell vetni. És ez persze nem tisztán akadémikus vagy tudományos kérdés. Megvolt az oka annak, hogy Marx olyan nagyon érzékeny volt a feltételezések és formulák politikai vonzataira. Bár Marx kétségkívül tudós volt, mindenekelőtt mégis forradalmárnak tartotta magát (mint azt Marx sírjánál elmondott búcsúbeszédében Engels kifejtette), akinek "igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom (...) megdöntésén" (MEM 19, 462. o.).

Mit gondolna vajon ez a forradalmár (és mit kellene minden forradalmárnak gondolnia) egy olyan feltételezéshez való ragaszkodásról, amely a munkások által elfogyasztott árucikkek értékcsökkenését immanens tendenciának tekinti, ám egyidejűleg elmaszatolja a tőke azon késztetését, hogy a munkásosztályt megossza? Mint kell nekünk vélekednünk egy olyan tézisről, mely eltakarja szemünk elől a tényt, hogy az értéktöbblet növekedésének problémája nem egyszerűen csak a termelőerők növekedésének következménye, hanem ténylegesen a tőke állandó képessége, hogy a munkásosztályt a társadalmi termelékenység fejlődése során megossza? Hogyan viszonyuljunk egy tézishez, ami a tőke által meghonosított termelési erőket semlegeseknek tünteti fel? Világosan előttünk áll az az ökonomista szemlélet, ami a Marx által kidobásra szánt tételezésből következik.

Elmélet és történelem

Felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezt a feltételezést kiiktatni? A Beyond Capital című munkában követtem Marx gondolatát, miszerint a tétel kiiktatását a bérmunkáról szóló könyvben lehet megoldani. Mégis felmerül a kérdés, vajon nem lehet-e a szükségletek adott szintjének tételét már a termelőerők - a kapitalista termelési viszonyok között végbemenő - fejlődésének történelmi elemzését megelőzően eltávolítani? Végtére is, a modern ipari termelés és gyártás e leírása "teszteli" A tőkében a relatív értéktöbblet-elméletnek a 10. fejezetben kidolgozott elméletét.

"Itt az elemzés minden lépésénél megvan a tényekkel, respective a gyakorlattal való ellenőrzés" - írja Lenin (Filozófiai füzetek, LÖM 29. köt. 279. o.) A tőkéről szóló megjegyzéseiben Tudjuk azt is, hogy Marx számára döntő fontosságú volt az elvont gondolatok helyességének bemutatása. Ahogyan Engelsnek írta 1867-ben: "Ami a IV. fejezetet illeti, sokat verejtékeztem, amíg magukat a dolgokat, ti. az összefüggésüket megtaláltam. Azután, amint ez megtörtént, az egyik Kékkönyv a másik után pottyant közbe a végső kidolgozáskor, és én el voltam ragadtatva, látván, hogy a tények teljesen igazolják elméleti következtetéseimet" (MEM 31. köt. 320-321. o.).

Tény, hogy Marx kitartott amellett, hogy csak miután fény derült a belső kapcsolatokra (az "elvonatkoztatóképesség" segítségével), csak akkor "lehet a valóságos mozgást megfelelő módon ábrázolni" (A tőke I., utószó a második német kiadáshoz, 19. o.).² Az én megállapításom azonban az, hogy Marx nem dolgozta ki az összes belső kapcsolatot. Mivel kizárólag a tőke azon "immanens törekvésére" koncentrált, hogy az árucikkeket olcsóbbá tegye azért, hogy magát a munkást is olcsóbbá tegye ezáltal, eközben Marx figyelmen kívül hagyta a tőke immanens törekvését a munkások megosztására, s így "a tőke általános és szükségszerű tendenciáinak" bemutatását csak részben, egyoldalúan végezte el. Vajon a "tesztelt" elméletnek nem kell-e explicite koncentrálnia mind a termelékenység, mind az X-tényező jellemzőire? A termelékenységi viszonyokra éppúgy, mint a munkások megosztottságára?

Úgy vélem, a válasz magától értetődik. A kapitalizmus fejlődésének milyen történelmi elemzését alapozhatjuk arra a feltételezésre, amely ténylegesen befagyasztja az osztályharcnak a munkásokat érintő vonatkozását? A történelmi példákkal ellenőrizendő elméletnek a kétoldalú osztályharc alapján kell állnia, vagyis explicite számításba kell vennie a megosztottság megszüntetésére irányuló harcot is.

És mégis, gondolkodjunk el ezen a történelmi elemzésen. Egy ilyen elemzés több, mint annak leírása, hogy egy meghatározott mennyiségű árucikk olcsóbb előállítása érdekében milyen termelékenységi fejlesztések történtek. Látjuk például azt is, hogy a női és a gyermekmunkaerővel folytatott verseny hogyan töri meg a férfi dolgozók ellenállását, hogyan kényszerülnek a munkások arra, hogy a gépekkel versengjenek, és látjuk azt is, hogy a gépeket fegyverként a tőkések a "sztrájkok leverésére", "munkászendülések elleni hadieszközökként" használják (A tőke I., 13. fej. 406-407. o). Ám az ilyen típusú történelmi megfigyelések ritkák és elszórtan vannak jelen; és még fontosabb, hogy ezeket Marx nem teorietizálta - a premisszáikat mint a belső kapcsolatok elemeit nem dolgozta ki.

Ebben a tekintetben a felvázolt történelem nem pusztán a relatív értéktöbblet elméletének igazolása a TÉNYEK, a valós történelmi mozgás erejével. Ha kísérletet teszünk a Marx által a 10. fejezetben kifejtett elmélet ellenőrzésére, találunk tisztán "magyarázat nélküli ingadozásokat" a modern ipar és termelés történeti áttekintésében. Ezek a megfigyelések azonban nem maradnának magyarázat nélkül egy olyan elméletben, mely számol azzal, hogy a tőke a munkások meggyengítésére és a munkások közötti megosztottság fokozására törekszik.

Hogy igazolja, a tőke a többletmunka terméke, Marx explicite félreteszi a kritikus kérdéseket addig, amíg "a bérmunkára különösen vonatkozó vizsgálatot" el nem végzi. Azzal azonban, hogy nem dolgozta ki elméletileg a bérmunka és az ebből eredő, a munkásság megosztottságának mértéke érdekében folyó küzdelem aspektusát már azelőtt, hogy a kapitalizmus történelmi fejlődését bemutatta, Marx meggyengítette saját elméletét és a marxi elmélet követőinek tevékenységét is.

Vajon Marx felismerte ezt? Engelsnek A tőke I. kötete harmadik kiadásához írott előszavából tudjuk, hogy "Marxnak eleinte az volt a terve, hogy az első kötet szövegét nagyrészt átdolgozza, egyes elméleti pontokat élesebben fogalmaz meg, újakat illeszt be, a történelmi és statisztikai anyagot a legújabb időkig kiegészíti." (A tőke I., előszó a harmadik kiadáshoz, 25. o.). Vajon a munkásság megosztottságának szintjére vonatkozó elméleti pontok szerepeltek volna a pontosabban megfogalmazott vagy az I. fejezetbe beiktatott kiegészítések között? Persze, már soha nem deríthetjük ki Marx szándékait; most tehát az a kérdés, vajon tovább tudunk-e menni mi magunk anélkül, hogy megfogalmaznánk és az elmélet részévé tennénk e pontokat?

Elmélet és politika

De vajon tényleg nélkülözhetetlen ennek az X-tényezőnek a kifejtése? Nem mondhatjuk-e, hogy elég annyi, ha nagyobb hangsúlyt helyezünk az osztályharc és az osztályerők egyensúlyának fontosságára? Szerintem nem. Bármennyire is üdvös az ökonomista szemlélet szerint, ha újra meg újra ismételgetjük az "osztályharc" kifejezést, ez korántsem elég.

Emlékezzünk arra, hogy egy változó azonosítása speciális megvilágításba helyezheti a dolgokat, hogy a korábban homályos elemekre is vethet fényt - és ez szerintem különösen is érvényes az X-tényezőre, a munkásság megosztottságát jelentő mutatóra. Ez a változó arról árulkodik, hogy kizárólag csak a munkásosztály egysége számít; s azt bizonyítja, hogy a munkásoknak a tőke által előidézett megosztottság és elkülönülése az oka a munkásosztály vereségének, és ez az oka annak, hogy a társadalmi munka termelékenységének növekményét a munkások nem élvezhetik. És ez az a változó, mely azt követeli tőlünk, hogy minden esetben tegyünk fel két kérdést:

1) mi oszt meg bennünket és

2) hogyan tudjuk ezeket a megosztottságokat felszámolni?

Mihelyt az ember felismeri ennek a változónak a funkcióját, véleményem szerint nem térhet vissza többé a marxista közgazdászok által kínált tudományos vagy determinista biztonsághoz; a marxista közgazdászok pedig azzal tudnának hozzájárulni a kapitalizmus megdöntéséhez, ha feltárnák a "transzformációs probléma" helyes megoldását (e rejtvény problémakörei sajnos nem jutnak el ezeknek az alkimistáknak a tudatáig). Amikor az ember a munkások közötti megosztottság mértékének csökkentéséért harcol, és amikor felismeri, hogy e harc eredményei milyen, látszólag objektív és szilárdan megalapozott gazdasági tényezőkre vannak befolyással (ilyen például a profitráta), akkor (legyen ez a perspektíva bármily rémítő a közgazdászoknak - akár nevelésül, akár hajlamaik miatt) azonnal evidenssé válik az indeterminizmus (a meghatározatlanság) ténye. Ez a meghatározatlanság a küzdelem elidegeníthetetlen eleme.

A megosztottság mértékéül szolgáló változó bevezetése rávilágít annak szükségességére is, hogy meghaladjuk a közgazdászok ökonomista szemléletét. Nyilvánvaló, hogy az X-tényezőt nem pusztán csak a gazdasági célokért folytatott harc determinálja. Hiszen folyik a küzdelem a tőke törekvése ellen, hogy a rasszizmust, a szexizmust a munkásság megosztásában felhasználja, hogy fokozza a széthúzást és a versengést a különböző országokban élő dolgozók között. Ezek elleni küzdelmünk olyan eszközöket hozhat felszínre, melyek egyesíthetik a munkásokat, melyek felléphetnek az állam ellen, s melyek az ideológia szférájában is eredményekkel járhatnak. Tény, hogy e küzdelmek végső mozgatója az elvek harca - e küzdelem nemcsak azért folyik, hogy rámutassunk: a kapitalizmus a kizsákmányolás következménye, hanem arra is, hogy e kizsákmányolást a munkások megosztottsága teszi lehetővé.

Ebben a tekintetben elsődlegesen fontos annak felismerése, hogy Marx tétele eredendően egyoldalú, másodsorban, hogy e tételtől meg kell válnunk, harmadszor pedig, hogy az általam X-tényezőnek nevezett elem bevezetését úgy kell tekinteni, mint az eszmék harcának részét, mint kísérletet arra, hogy a marxista gondolkodók figyelmét a forradalmár Marx tevékenysége felé fordítsuk. Ha explicite is részévé tesszük ezt a változót elméleti munkáinknak, akkor elméletünk a politikát és a politikai harcot is feltételezi majd. Tény, ezzel a politika lesz vezérelvünk.

A Beyond Capital 9. fejezetét azzal a következtetéssel zártam, hogy Marx A tőkéjének célja az volt, hogy fegyvert adjon a munkásság kezébe, melynek segítségével meg tudják haladni a kapitalizmust. És feltettem a kérdést, vajon Marxot mi akadályozta meg abban, hogy megírja a bérmunkával foglalkozó könyvét. A kérdésre akkor azt a választ adtam, hogy "ez az episztemológiai vállalkozás kevésbé érdekelte, mint forradalmi elképzelései" (Lebowitz, 2003: 177). Manapság, amikor Hugo Chávez (tanácsadójának, Mészáros Istvánnak köszönhetően is) egyértelműen emlékeztet bennünket az egyértelmű tényre - hogy a választás szocializmus vagy barbárság között lehetséges -, tehát most itt az ideje, hogy emlékezetünkbe idézzük ezt a forradalmi célt. Mi mást is várhatunk el azoktól, akik küldetése az, hogy így vagy úgy, de elősegítsék a kapitalista társadalom megdöntését?

Jegyzet

¹ A tanulmány a szerző 2005. november 4-én Londonban megtartott előadásának szövege. Az előadásra abból az alkalomból került sor, hogy M. A. Lebowitzot 2004-ben Isaak és Tamara Deutscher-emlékdíjjal jutalmazták Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class című, a Palgrave Macmillan Kiadónál 2003-ban megjelent könyvéért.

² Marx ezt akkor is hangsúlyozta, amikor az értékfogalommal kapcsolatban megjegyezte, hogy "ha könyvemben nem lenne fejezet az »értékről«, a valóságos viszonyoknak általam adott elemzése akkor is magában foglalná a valóságos értékviszony bebizonyítását és kimutatását." (MEM 32. köt., 540. o.)

(Fordította: Baráth Katalin)