Már a műfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? "Haladónak" mondható euroszkeptikus érvek gyűjteménye - egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságnak számít? Egy nagy "Európa-olvasókönyv", amely Bibótól Montesquieu-ig ívelő tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az "európai paradigmáról vallott szlovén álláspont"? Természetesen nemcsak "hivatalos álláspont", hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak műve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vető "önkritikai hagyományba" is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patočka, Václav Černy képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.

A szlovén és a magyar "álláspont" (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való "menekülésként" is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott "Franciaország folytatása más eszközökkel", a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a "vad" nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a "nagyok" nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.

És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periferikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az "eredmény" egyetlen 1989-ben elképzelt "alternatívának" sem feleltethető meg teljesen (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák).

Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülőföldje más utat járt be.

Az önálló államiságot először 1991-ben (győztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem "menekült" az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuverenitása jó részét "átruházta" az Európai Unióra.

Nemcsak a rendszerváltás, az eltérő történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentős három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.

Az európai megosztottság okait számba vevő Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentőséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentő, mert éppen a "nyelvbe költözés" lenne a magyar nemzettudat megőrzésének a legadekvátabb módja - ahogy a két világháború közötti nagy "nyelvvédő", Kosztolányi Dezső is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi "nyelvvitájának" politikafilozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)

A nyelvbe zártság nemcsak bölcső és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor először utaztam a barátnőmmel Portugáliában, az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, hogy mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók című rajzfilmet.) Egyszerűbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabandanyelv, kitalált "vízipóknyelv", a baszknál is rettenetesebb.

A nyelv - amely számunkra az identitás alapköve - virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthető, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél előbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló, vagyis természetes szülőföldélményünk? Számomra éppannyi képzelőerőt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai őseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A "kisebb körökhöz" való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint "európai polgárnak" lenni.

A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos "emlékezéstudomány" is. A kitűnő Magyar művelődéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.

Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére (l. Negatív jelképes földrajz). Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a "háború szelleméből" született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom című művében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szelleméről beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az "európázó" szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.

A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, corvináival, idecsődített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei- (Vitéz-) klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást előkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírű magyar költő - pontosabban egy délszláv, valószínűleg horvát származású hungarus -, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgető magyar államférfi volt.

De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedő, hanem a spontán "európaizálódás" is erősödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljunk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézőpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyűgöző egész nyugatos műfordítás-hagyomány is értelmezhető ekként.

A második világháború utáni nyugat-európai identitás - ha van ilyen - éppen a tőlünk, a vasfüggöny mögül jövő fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, "keletiek", ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetőek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az első "nyugati", akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam, egy minket - hátizsákkal utazgató, "keleti" kislányokat - megszólító, jól öltözött holland úr volt a Párizs-Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, hogy ez az ékesszóló "úr" a bordélyházakban végzendő "tiszta és érdekes" munka előnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínűtlennek tűnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.

A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedők nem szorulnak rá a német nyelvű ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló győzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk - bár lehet-e pusztán kriminalisztikai "kérdés", amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nőt sújt?

Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselője eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni "nyugaton", ha pusztán stilisztikai kérdésekről lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.

A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértődöttség majd úgyis begyógyul. Előbb-utóbb a köztünk lévő párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi előnyt kínál, hogy egyszerűen nem lesz érdemes megsértődni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törődünk.

De a Debeljak által annyit emlegetett "jugoszláv lecke" az európai szolidaritás másféle dimenzióit veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, "atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek" titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a "nem segítés" retorikája. Természetesen van szolidaritás - állítják az európai elitek -, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.

Nézzük meg közelebbről ezt a szolidaritást! A mai Európában - ahol színes bőrű diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy ők is "gallok" - már nem lehet érvelni a "vér jogaival", a "vér és föld" mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csődöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbből jövő, "segélyekre ácsingózónak", "agymosottnak" titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.

Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) előbb-utóbb elfeledteti a "keletnémet" sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a "vér jogaira" Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?

Mit tegyünk a "határon túli" (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az ő érveiket? A kettős állampolgárság mellett érvelők szájából elhangzottak "véres", történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi előítélet: a határon túli magyarok - bár akad egy-két jó közöttük is - segélyekre ácsingózó, szélsőséges eszmékkel "felheccelt" jöttmentek, akikkel sajnos - akárhogy szeretnénk - semmit sem tudunk kezdeni.

Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a "vér joga". Azt látjuk viszont, hogy egyelőre nincs ezt helyettesítő kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) - amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.

A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésű világpolgár-eszmeiség kevés követőre talált a reformkor előtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki "egy nemzettel ajándékozta meg Európát") Petőfi úgy ítélte meg, hogy a "vadregényes" Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülőhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tűrte sem az iróniát, sem a felületességet, még "belehalni" is szinte kötelező volt. (Ilyenféle, "mindent egy lapra feltevő" logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának "ifjú kalandora".) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. "Ich bin ein Berliner", mondták - és ez nem egyetlen napra szólt.

Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel "magyarosodó" német polgárait, zsidó kereskedőit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felső és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába "kitántorgott" parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy - testi szerelemhez hasonló - csábításának.

A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó "érzékeny utazók" tapasztalata művészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye.

Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelő szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelőket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelőket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok - akiket az unió bürokratái a projektjeik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz - éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza "az európaiaknak mindig kell egy ellenség" elmélet?

A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletről jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem "ítéltettünk könnyű viszonyra", ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika-Európa ellentétet a második világháború eltérő értelmezéséből is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus győzelmének fogta fel, míg Európa a szélsőséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetőséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelőt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.

Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik "kimaradtak Amerikából". A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítő: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nőknél az ilyesmi gyakran előfordul.

Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az "amerikanizálódás" kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).

Az európai "szolidaritás" mellett a "közös kulturális keret" kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínűség érzékeltetésétől, avagy a "misztikus pótlékok laboratóriumától". Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható "holdbéli tájak", nemzeti kultúrák "feletti" műszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca van, a másikon Mickiewicz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.

Pedig a sokszínű kultúra az egyik leginkább szerethető dolog Európában. De az unió elitje - márpedig egyelőre csak "elitje" van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje - vonakodik ezt a sokszínűséget jelképekben is megjeleníteni. "Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhető közös történetet", állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikő is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen "sok központú" kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.

Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez vagy egyelőre inkább a középkori mesék "veszedelmes tengereihez" hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élő hagyományok múzeumaként bemutatni?

És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) "nem jól járnának". Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író - legyen bármekkora géniusz - kénytelen sokkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan működő irodalom csúcspontján alkotó író.

Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a több központú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelőre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewiczet. A katolikusokat, a protestánsokat, a haszidokat sem. Egyelőre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínűséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a "kölcsönös tolerancia kulturális gettójává" (Debeljak) az egyes kultúrákat.

A kulturális konfliktusoktól, a jelképek "háborújától" való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a "kulturális keretről", a szív "közös szokásairól", de egyáltalán nem reflektál a művelődés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, "amerikanizálódás" stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépőjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom-vizsgán két dráma a limit.

Ha kiforgatjuk az Európa-erőd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelőre nem létező európai haderő elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évről évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az "európai keretbe" (ha egyszer lesz ilyen). Mickiewicz - na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha "nem sikerül" megőrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar művelődéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézőpontú Kelet-Közép-Európa-történet.

Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak "ébredése" is csak akkor kezdődhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költőket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani "felejtés", a műveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentről kinevezett EU-bürokraták projektje - állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig - hiszen a "nemzeti nagyság" ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század - csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.

A tömegessé vált felsőoktatás - hiszen tehetséggondozásra alig van mód - egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A "magas kultúra" fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.

A helyzet hasonlít a 11-12. századhoz. Az akkori nagy "Európa-projekt", a mindenütt jelen lévő és nemzetek felett lévő keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztődtek vagy ahhoz képest súlytalannak minősültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvű irodalmak a széttartás akkori alakzatai.

Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól ("mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik") oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni erről. Nem különböző (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, főként egymással hadakozó, a "széllel szemben" kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.

Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a "széthúzó erőket", amelyek - úgy vélem - elsősorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.