A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt, az egész államot tekintve, a tartományi szeparatizmus jelensége. Ez utóbbi elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira "katalánosodott", hogy 1935-ben az anarchisták is részt vettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek.¹

Az erős lokális közösségek hagyománya azonban sokkal lényegesebb volt. Minden egyes falu úgynevezett "patria chica" (kis haza) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúlik vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány, illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol "pueblo" szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket.² A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega tizenhetedik századi drámaíró Fuente­ovejuna című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a "Ki tette?" kérdésre az összes paraszt így válaszolt: "Fuenteovejuna". Több mint négy és fél évszázaddal később, 1932. január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A "Ki tette?" kérdésre adott válasz a "Castilblanco" volt...³

Az agrárkérdés és a paraszti anarchizmus

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A paraszti világ azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutat (pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok "éljen Krisztus Király!" csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%-a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt).

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a "társadalmi bandita" típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: "Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól" - mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának.⁴

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben, illetve sztrájkokban nyilvánult meg. A megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott sztrájk egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült, hogy tulajdonképpen semmiért; úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül - jobb híján - rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a "Mano Negra" ("Fekete Kéz") szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket.⁵

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett "comunismo libertario", vagyis a "szabad kommunizmus" volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el) és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a kemény vonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

Az anarchoszindikalista szervezet: a CNT és a FAI

Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederación Nacional del Trabajo, továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfél millió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre. A szervezetet 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett "sindicató"-k voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, amit segélyre, illetve a szervezet újságjának, a Solidaridad Obrerának a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor "követutasítással" is ellátva. A helyi közösségi élet a "centro obreró"-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestanát és Salvador Seguít kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. Az 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását "egy természetes ideig", darabbér eltörlését, szakszervezetek vétójogát a törvényeket illetően, állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, ami néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel stb.)

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő "sindicató"-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a "sindicato único" lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt.⁶

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak). Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsinai és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek (Joaquín Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből, és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett). Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, aminek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, Salvador Seguí is.

A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a "moderáltak" és a "tiszták" között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, amit a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét, illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta a forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE - Partido Socialista Obrero de España) szövetkezni, melyek Primo de Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal, képviselői szakszervezet) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A "tiszták" élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették. (Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.) Úgyszintén elítélték a "moderáltak" alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a végrehajtó bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból kerültek ki. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanilyen volt, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről lévén szó ("bolsevik anarchisták"), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a "comunismo libertario" ("szabad kommunizmus") megteremtése. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre García Oliver volt a legnagyobb befolyással.⁷

Mindez nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a "comunismo libertario" volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon.

A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta a győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak.⁸

Az új állam a hangzatos "Minden osztály dolgozóinak köztársasága" nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek, és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki bracerók helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség) és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma (portugál vendégmunkások), és stabilizálta a földbérlők helyzetét. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, amit nem a tulajdonos művel. A megváltás összegét a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, pedig a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12 260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. "Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint" - jegyezte meg Caballero.⁹

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a "moderáltak" és a "tiszták" között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak - vagy legalábbis a "kisebbik rossznak" - tekintve a "comunismo libertario" felé vezető úton. A szélsőségesek ("faistas") ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a "tiszták" fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését.¹⁰

A "tiszták" erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. "Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink" - mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT székházát tüzérség bevetésével lőtték szét (ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de azt is tudták, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne). Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett "csavargótörvény", mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert, és riválisait így egyszerű sztrájktörőnek tartotta.¹¹

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a "tiszták" fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A "moderáltak" kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-án írták alá ("treintistas"). "Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére" - nyilatkozták.¹² 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancóban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat - sokszor a papírpénzt is - elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egy időben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán, illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. "Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém" - üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban hiú remény maradt.¹³

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában - a FAI "infantilis" módszereit bírálva - távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket ("los sindicatos de oposición"), és Pestana megalapította a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.¹⁴

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933. decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: "No votad!". Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal - melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal - így vereséget szenvedett.¹⁵

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében "El Bienio Negro", vagyis "a két fekete év" néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azaña-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentin élelmiszer-behozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentinok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, ami komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.¹⁶

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és -laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azon belül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva.

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azaña-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okulva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben részt vett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni - zömmel bányászokat tömörítő - CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is (habár fegyvert itt sem adtak). A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a "comunismo libertarió"-t. A felkelés bukását követő megtorlás - 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe - az anarchistákat is súlyosan érintette.¹⁷

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azaña-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt ("Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz"), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfél millió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet elsősorban a CNT döntésének köszönhette. "Először a Népfront azt hitte, hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek" - írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. "Nem támogatjuk a köztársaságot, és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen" - nyilatkozta februárban a CNT.¹⁸

1936

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot.¹⁹ Földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt, mint általában (azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon).²⁰ A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: "Nélkülünk nem győztetek volna" - figyelmeztette a kormányt Durruti. Komoly eltérést jelentett az Azaña-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balra tolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a "spanyol Lenin" becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesült szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kiugrott, egyedül hagyva a CNT munkásait. A falangistákkal is összecsaptak, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját, és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.²¹ A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek a történelem során a legközelebb kerültek az anarchisták által meghirdetett osztály és állam nélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai konferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. "Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A "comuna libré"-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat..." A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelmet. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá lett.²²

Az állam feladatainak átvétele

Ez alatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig - ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták - a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerrája szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT-vezetőket (Durruti, García Oliver, Abad de Santillán), és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: "Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben... Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen." Az ajánlatot elutasították; egyrészt elvi okokból, másrészt mert a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább ténylegesen a pozícióikon.²³

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt. Katalóniában ez a legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, FAI, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, 1-1 POUM ["trockista"], Rabassaires [parasztság]); cserébe a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában. Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: börtönök megnyitása, papok, gazdagok és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban rendőrség híján sem omlott össze. "A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat" - írta egy külföldi újságíró Barcelonáról.²⁴ Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek, a munkásjárőrök vették át a rendőrség helyét. A bűnözőket inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószer-kereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon.

Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a "comunismo libertario" paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor. Az anarchistáknak novemberben az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciába, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta).²⁵ A milícia egyébként választott parancsnokai, egyenlő ellátmány stb. révén a majdani osztály nélküli társadalom mintájának számított - a hivatásos tisztek szerepe leginkább csak a tanácsadásra korlátozódott -, többek közt ezért is volt ellenszenves a kormánypártok számára. A forradalmi Barcelonáról és a milíciáról George Orwell műve (Hódolat Katalóniának) adja a legérdekesebb leírást.

Az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját.

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-i rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan 5 és fél millió hektár föld kisajátítására került sor, amiből 2,98 millió került kollektív tulajdonba.²⁶ Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább, csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-át tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosóban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor agyonlövéssel való fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően - mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket - újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.²⁷

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Az elosztás a jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Máshol - főleg UGT-irányítás alatt - az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Egy faluban a bizottság, mivel egy család átlagosan 4,5 főből áll, minden családnak 4,5 főre járó élelmiszert utalt ki.²⁸

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A - döntően kollektivizált - Aragóniában a termés 20%-kal nőtt, míg - a döntően kisbirtokos - Katalóniában csökkent. Nőtt a megművelt földterület és a mezőgazdasági gépek használatának aránya is.

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé; Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá. Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltató szektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt).²⁹

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg, és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak, és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt megszabva (az átlag 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT- és UGT-egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti és 4 munkástanácsküldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt - a munkásokhoz hasonlóan - akár leváltani is a munkástanácsot. A "tiszták" a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, ami megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján a szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált.³⁰

Az ipari kollektivizálás során is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT-munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-ot dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás, kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, amik azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. A zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzá nem értése, harmadrészt a háború volt (infláció, nyersanyaghiány, kisebb felvevőpiac). Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak mondhatóak: például a textilipari termelés 40%-kal csökkent, a gépgyártásé 60%-kal nőtt.³¹

A meghátrálás

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentő folyamat, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság poten­ciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták.

A másik ok az "antifasiszta egység" volt, ami szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: "Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van, és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk." Az "antifasizmus" fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a "tiszta" anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI-tagok részvételével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt. ³²

A kettős hatalom megszűnésére már 1936-ben sor került. A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-jén az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. "Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják" - mondta később Federica Montseny anarchista miniszter asszony.³³ November 3-án négy miniszterrel a madridi kormányhoz is csatlakoztak. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom. Az 1937. májusi barcelonai felkelés, melyet a CNT vezetősége egyébként nem is támogatott, nem tudta ezt a folyamatot megfordítani.³⁴

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a még létező kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ez viszont már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. ³⁵ Franco győzelmével az 1936-os év hatalmas eredményeinek ezek az utolsó nyomai is megsemmisültek.

Hivatkozások

¹ Jackson: The Spanish Republic... 23. o.

² Bookchin: The Spanish Anarchists. 32-34. o.

³ Thomas: The Spanish Civil War. 75. o.

⁴ Borkenau: The Spanish Cockpit. 3. o.

⁵ Hobsbawm: Primitív lázadók. 123-135. o.

⁶ Bookchin: The Spanish Anarchists. 144-147. o.

⁷ Bookchin: The Spanish Anarchists. 196-198. o.

⁸ Jellinek: The Civil War in Spain. 211. o.

⁹ Borkenau: The Spanish Labirynth. 242-245. o.

¹⁰ Múltunk, 2000. 4. 92-93. o.

¹¹ Revolution and War in Spain. 144-145. o.

¹² Bookchin: The Spanish Anarchists. 322-323. o.

¹³ Carr: Spain... 623. o.

¹⁴ Múltunk, 2000. 4. 93. o.

¹⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 265. o.

¹⁶ Borkenau: The Spanish Cockpit. 52. o.

¹⁷ Brenan: The Spanish labirynth. 283-287. o. Jellinek: The Civil War in Spain. 174-175. o.

¹⁸ Communism and the Spanish Civil War. 36. o.

¹⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 254. o. Borkenau: The Spanish Cockpit. 74. o.

²⁰ Beevor: The Spanish Civil War. 83. o.

²¹ Beevor: The Spanish Civil War. 87-90. o.

²² Bookchin: The Spanish Anarchists. 268. o. Thomas: The Spanish Civil War. 151. o.

²³ Communism and The Spanish Civil War. 47. o.

²⁴ Beevor: The Spanish Civil War. 179-180. o.

²⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 505. o.

²⁶ Harsányi: A spanyol nép... 14-15. o.

²⁷ Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 468-472. o.

²⁸ Ehrenburg: Emberek... 358. o.

²⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 456. o.

³⁰ Jellinek: The Civil War in Spain. 586-605. o.

³¹ Beevor: A spanyol polgárháború. 186-196. o.

³² Carr: Spain... 665. o.

³³ Revolution and War in Spain. 240. o.

³⁴ Thomas: The Spanish Civil War. 543-557. o.

³⁵ Thomas: The Spanish Civil War. 601-602. o.

Irodalom

Antony BEEVOR: A spanyol polgárháború. Európa, Budapest, 2002.

Murray BOOKCHIN: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, 1999.

Franz BORKENAU: The Spanish Cockpit. Faber and Faber, London, 1937.

Gerald BRENAN: The Spanish Labyrinth. Cambridge, University Press, 1950.

Raymond CARR: Spain 1808-1939. Clarendon Press, Oxford, 1960.

Communism and the Spanish Civil War. University of California Press, 1965.

Ilja EHRENBURG: Emberek, évek, életem. Athenaeum, Budapest, 1963.

HARSÁNYI Iván: A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évforduló­jára. Történelmi füzetek, 1976. 2.

Eric J. HOBSBAWM: Primitív lázadók. Kossuth, Budapest, 1974.

Gabriel JACKSON: The Spanish Republic and the Civil War. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

Frank JELLINEK: The Civil War in Spain. Victor Gollanoz LTD, London, 1938.Múltunk, 2000. 4.

George ORWELL: Hódolat Katalóniának. Cartafilus, Budapest, 1999.

Revolution and War in Spain. Methuen, London, 1978.

A spanyol kommunista párt története. Kossuth, Budapest, 1964.

Antonio TELLEZ: Sabate, Guerilla Extraordinary. Cienfuegos Press Book Club, Catania, 1974.

Hugh THOMAS: The Spanish Civil War. Penguin Books, London, 1965.