A Kommunista Internacionálé (a Komintern) VII. kongresszusa (1935. július 25-augusztus 30.) a fordulatos pályájú világszervezetnek az az összejövetele, amelyről a legtöbbet írtak. Emellett - az 1919-es megalakulástól eltekintve - egész történetének egyetlen mozzanata, amely az 1989-es szellemi nagytakarítás után is makacsul tartja magát a tankönyvek lapjain, különbözőképpen interpretálva. Ezt a kiseperhetetlenségét az antifasiszta népfront ott megfogalmazott gondolatának és programjának köszönheti.

A II. világháború előkészületeinek jegyében telt harmincas évekből nehéz olyan mozzanatot kiragadni, amely ne adna lehetőséget ellentétes értelmezésekre. Természetesen a népfront fogalma, gyakorlata, történelmi pályafutása és a világpolitikát alakító hatása sem kivétel. Vannak, akik pusztán spanyolfalnak tekintik, amellyel a szovjet hatalmi politika fedezte a maga játszmáit. Így kerülhet a népfront kifejezés sok szerzőnél a fantomjellegét jelezni kívánó idézőjelbe. Mások, a korabeli folyamatok még köztünk élő részesei, nehezen tudnak elszakadni attól a legendáriumtól, amellyel a népfront gondolatát és az utóbb hozzá kapcsolódó, nálánál jóval szélesebb világpolitikai fejleményeket körülvette a közvetve kétségtelenül a népfront gyermekének tekinthető világháború alatti ellenállási mozgalom és környezete, az Egyesült Nemzeteknek a háborúban győztes tömbje. Ez a vita, amint maga a népfront eszméje is, mostanában lépett túl a hetvenedik évén, és aligha döntheti el egyetlen (vagy öt, vagy tíz) rövid írás. Ezúttal én is csak némely vonatkozásait szeretném világosabbá tenni.

A rendszerint az "antifasiszta" jelzővel megfejelt népfront gondolata a kommunista mozgalom stratégiai műhelyéből pattant ki a harmincas évek fehér izzásig hevült bel- és világpolitikai harcainak a színterére. Tojáshéjként magán viselte az előző tizenöt év bélyegét, aminek a során a kommunista pártok nemzetközi mezőnye, a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé rengeteg tévelygés közepette úgy-ahogy kihordta annak a csalódásnak a terhét, hogy a szörnyű 1914-1918-as vérfürdő nem a világforradalom tisztítótüzébe torkollott, hanem a kapitalizmusnak a Komintern által ideiglenesnek és részlegesnek látott és hitt stabilizációjába. Amikor a népfrontpolitikát meghirdették, még nem indult el (bár küszöbön állt és előre jelezhető volt) az olasz királyság etiópiai háborúja. A Szovjetunió is előtte állt még (ha csak hetekkel is) a nagy pereknek, és 1937-1938 megrendítő belpolitikai kataklizmájának. Túl volt azonban a Kirov-gyilkosságon, Zinovjev és Kamenyev letartóztatásán. Eközben helyreállították a volt kulákok állampolgári jogait, és megkezdték az új alkotmány kidolgozásának munkálatait. Nem volt könnyű a hatalmas országban az események mozgásának irányát biztonságosan megjósolni. Nem is kevesen olvadást jósoltak.

Mivel a népfront (különböző okokból) viszonylag kevés helyen öltötte pártok és szervezetek formalizált, írásos megállapodásának formáját, hatása - amely az 1935-1947 közötti bő évtizedben volt a leginkább mérhető - szélesebben a benne megtestesült gondolat(ok) révén terjedt. Az a felfogás, amely a népfront eszméjét táplálta, szögesen ellentétes volt a kor politikai szellemiségével (és nem csak a "népfront előtti" retorikához és tézisekhez szokott kommunistákéval). A korabeli politikai mozgalmak, a jobb- és a baloldalon egyaránt, eszméik gyakorlati érvényesítésének lehetőségét szinte kivétel nélkül, az egykori hitvitázók szenvedélyével, kizárólag az általuk kristálytisztának fölfogott ideák abszolút, minden mást kizáró érvényre jutásától remélték. Ezt a beállítottságot vonta kétségbe - nem teljes következetességgel, még kevésbé teljes sikerrel - a népfront alapeszméje. Ki nem mondott lényege az volt, hogy a harmincas évek első harmadában a nemzetiszocializmus előretörésével előállt nagy veszélyhelyzetben a mindenáron az előtérbe türemkedő, közvetlenül a végcélokra orientált partikuláris stratégiákat hátrább kell parancsolni; csak így juthat hatékonyan érvényre a veszély elhárításában ilyen vagy olyan mértékben érdekelt, nemegyszer ellentétes részérdekű társadalmi, politikai és világhatalmi csoportok alapvető érdekközössége.

A Komintern népfrontpolitikájának előzményeit csak gondos munkával lehet kibontani a benne és körülötte folyó vitákból. Pontos fölvázolásukat zavarják azok az erőfeszítések is, amelyekkel az 1970-1980-as évek nyugati euro- és keleti reformkommunistái a kommunista mozgalom minden korábbi, általuk ebből a jövőből visszatekintve kedvezőnek ítélt fölismerését a maguk őstörténeteként értelmezték. A kommunista mozgalom számos politikusának az 1918 és 1934 közötti eseményeket, bennük különösen a fasizmus jelenségeit differenciáltan elemző erőfeszítései nem tagadhatók. Elsőnek két vezető, a bolgár Georgi Dimitrov és az olasz Palmiro Togliatti jut az eszünkbe. (Az utóbbi a fasizmusról tartott híres előadás-sorozatában először hívta föl a figyelmet arra, hogy a jobboldali diktatúrákat nem lehet egy kaptafára húzni.)¹ Ám egy ilyesfajta politikai gondolatvilág elemei a kommunista mozgalomban régen munkáltak, és nem voltak idegenek a munkásmozgalom egyes más áramlatai körében sem. Hasonló elképzeléseket, a "dimitrovi fordulattal" szinte egyidejűleg, a Szocialista Munkásinternacionálé balszárnyának kiemelkedő politikusai (Otto Bauer, Fjodor Dan, Jean Zyromski)² is megfogalmaztak. Ezzel azonban csak a jéghegy csúcsára irányítottuk a figyelmet. Néhány specialistán kívül ki ismeri ma a maga korának baloldali irodalmában ismert magyar Sas Gyula ("Giulio Aquila")³ nevét, aki nem sokkal keletkezése után az olasz fasizmus első alapos kommunista elemzője volt? Ki figyel a perui José Mariáteguí páratlan kísérletére, hogy hét híres tanulmányában⁴ a húszas években megpróbáljon kialakítani egy az indiánproblémával is megterhelt latin-amerikai országban alkalmazható politikai eljárásmódot? Ki fogja föl, mennyire sajátos volt a kínai kommunistáknak a forradalom vuhani korszakában alkalmazott szövetségi politikája? Ismertebbek Antonio Gramsci elemzései a nyugati társadalmak politikai specifikumairól, amelyek a világnak abban a szférájában az új, szocialista társadalom kivívásának (magát a feladatot nem vonva kétségbe) az oroszországitól eltérő menetét valószínűsítették. Ez valóban fontos gyökér. Végtére is a népfrontpolitika a Nyugat, az európai félperiféria és a gyarmatvilág számára készült. Szovjet belpolitikai viszonylatban - a sztálini megtorlást zárójelbe téve is (amit persze nem tehetünk) - a harmincas években már értelmezhetetlen.

Nem könnyíti feladatomat annak a fórumnak, a Komintern VII. kongresszusának a hiányos dokumentációja, amely rátette pecsétjét a népfrontpolitikára. Végül is ez volt a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek pontos jegyzőkönyvét nem publikálták. (Korábban szerkesztett formában még a Komintern végrehajtó bizottsági plénumainak a jegyzőkönyvei is kivétel nélkül napvilágot láttak.) A kommunista világmozgalom hetilapja, a Rundschau tucatnyi számán keresztül nagy terjedelemben közölte a kongresszus 151 felszólalásának bő kivonatát⁵ . Ám ezekből sem állítottak össze még egy brosúrát sem. Az 1980-as évek második felében, a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben a Kiril Sirinya vezette kutatócsoport a lassan hozzáférhetővé váló teljes anyag alapján megkísérelte egy autentikus jegyzőkönyv összeállítását. Ezt a munkát a szovjet állam széthullása megszakította. Rendelkezésre állnak persze külföldi Komintern-lexikonok és bibliográfiák⁶ , különböző szemszögből megírt Komintern-történetek⁷ , illetve más monográfiák Komintern-vonatkozású fejezetei.⁸ Itthon a 40. évfordulón megjelent egy vaskosabb kötet a Komintern 1919 és 1943 közötti dokumentumaiból, amely jellegénél fogva csak a határozatokat tartalmazta. Az 1980-as évek közepén került nyomtatásba kétkötetnyi újabb gyűjtemény.⁹ Ennek jelentősége sok egyéb mellett az, hogy a II. kötet függelékében elolvasható a francia népfrontegyezménynek, valamint a spanyol baloldali pártok 1936. januári választási programjának a szövege, két olyan országból, ahol a népfrontgondolat az eszmék magasából valóban leszállt a mindennapi politika, az Ibériai-félszigeten a katonai küzdelmek föld közeli szintjére is. A német Wilhelm Pieck németül, Dimitrov és Togliatti¹⁰ magyarul publikált szövegeiből összeszedhetők a kongresszuson elhangzott legfontosabb beszámolók. Arra azonban, hogy mi történt a kongresszus közvetlen előterében, hogyan alakult szinte az utolsó pillanatig a fő beszámolók szelleme és szövege, s hogy milyen háttérmegbeszélések folytak a szünetekben és a napirendi pontok vitái között, csak visszaemlékezések néhány soros bekezdéseiből következtethetünk. Az MSZMP Politikai Főiskoláján 1985-ben, a kongresszus 50. évfordulóján lezajlott reprezentatív nemzetközi tudományos konferencián elhangzott, nagyobbrészt sohasem publikált felszólalások is ládafiában pihennek. Még azt a híresztelést sem lehet ellenőrizni, amely szerint Sztálin megjelent a kongresszus valamelyik ülésén. Erről semmiféle dokumentum nem szól, noha a kor légkörét ismerve elképzelhetetlen, hogy ezt ne verték volna nagydobra; no meg a nagyszámú küldött és vendég erről kézen-közön, valahol-valamikor be ne számolt volna. A néhány évtizede még közöttünk élő magyar delegátusok sohasem említették ezt. A kongresszus menetében voltak zártabb, intern vezetői tanácskozások; ezekről viszont nincs birtokunkban írásos feljegyzés. Az utóbbi másfél évtized számottevő új fejleménye viszont Dimitrov nemrégiben előkerült naplójának a közzététele, amelyre később kitérek.¹¹

Számos jel mutat arra, hogy a VII. kongresszuson meghirdetett politikai irányvonal nem valamely leülepedett, előzőleg gondosan kimunkált és a világmozgalomban megvitatott, elfogadott vagy elfogadtatott programon nyugodott. Ellenkezőleg: az utolsó pillanatig, sőt azon túl, a tárgyalások szüneteiig formálódott, új elemekkel telítődött. A Komintern VB 1933. november-decemberi XIII. plénumának dokumentumaiban nagyítóval is csak erőltetetten lehet bármiféle, a népfront irányába mutató elemeket fölfedezni. (Voltak ilyen kísérletek.) A trockista IV. Internacionálé iránt elkötelezett Pierre Frank történész első ízben egy a KI Titkársága és VB-irodája által előkészített, 1935 elején kiadott kötetben mutatja ki a kétféle gondolkodásmód egyfajta elegyét.¹² Az általa idézett részben még előfordul a szociáldemokráciára korábban általánosan alkalmazott "szociálfasiszta" minősítés, de egy új, szélesebb körű antifasiszta együttműködés gondolata is fölvillan. Franknak nincs egészen igaza, hiszen a kongresszust előkészítő bizottságok egyikében 1934 júliusában a náci fogságból kiszabadított Dimitrov már merőben új szemléletet tükröző kérdéseket vetett föl.

Ennek dacára a fordulat a VII. kongresszus előestéjén sem volt még egyértelmű. Visszaemlékezők és elemzők egyaránt emlegetik, hogy sokakban nagy meglepetést keltett Dimitrovnak a napirend 2. pontjához előterjesztett beszámolója, még inkább vitazárszava. Ugyanezt emlegetik Togliattinak a háború és a béke kérdéseit elemző 3. napirendi pont tárgyalását bevezető előterjesztésével és utána elmondott zárszavával kapcsolatban. Ismert kommunista vezetők álltak zavartan a Komintern sokéves tételeit nyíltan bíráló vagy félretevő új tézisek hallatán. Kun Béla például a Dimitrov-beszámoló után a magyar küldöttek körében még annak a lehetőségét is mérlegelte, hogy a másnapi szavazáskor esetleg ne szavazzák meg az előterjesztést.¹³ A vita későbbi szakaszában azonban megváltoztatta az álláspontját, és az előterjesztést támogatva szólalt föl. Ám ennél is sokkal feltűnőbb, hogy több neves Komintern-vezető előre elkészített felszólalásai is részben a régi irányvonal szellemében hangzottak el, feltehetően a Dimitrov-beszámoló végső szövegének ismerete hiányában. Ebből a szempontból a küldötteknek a Rundschauban közölt felszólalásai is ellentmondásosak, nyoma sincs bennük "karmesteri beintésnek". Ezt tükrözte sok egyéb mellett Wilhelm Georgijevics Knorinnak, a Komintern VB póttagjának, a KI-apparátus vezető munkatársának a 3. napirendi pont vitájában, augusztus 14-én elmondott beszéde is, noha ő részt vett több dokumentum legfelső szintű előzetes megvitatásában.¹⁴ Ilyen mozzanat egyik mondatának az a korábbi gondolkodásmódot tükröző része is, amely szerint a békét (a japánok és az olaszok mellett) fő szervezőként "az angol imperialisták által támogatott német nemzetiszocialisták fenyegetik".¹⁵ Ám ha igazságosak akarunk lenni hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy magának Dimitrovnak a szövegéből is itt-ott "kikönyököltek" a régi szólamok. Angaretisznek, a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elnökének a beszámolójából pedig, ha úgy tetszik, már a KI külföldi vezetőit is elérő nagy tisztogatások előszele érezhető. Mégis: az egész kongresszusból nemcsak a kommunisták tábora, hanem a nemzetközi politikai közvélemény egy nagy szelete is elsősorban az előrelépést olvasta ki. Ebben része lehetett annak is, hogy a KEB-beszámoló visszhangja alig lépte túl a kongresszusnak otthont adó Szakszervezetek Házának (Dom szojuzov) falait. A figyelem főleg Dimitrov beszámolójára összpontosult.

A dolgoknak ez a bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy teljességgel használhatatlanok azok a sztereotípiák, amelyeket a népfrontpolitikával, általában a Kommunista Internacionáléval kapcsolatban napjaink közkeletű, tudományos és publicisztikai írásokban egyaránt uralkodó felfogása sugall. Ilyen az az állítás, hogy a Komintern nem volt élő szervezet, csupán a szovjet kormányzat, közelebbről Sztálin manipulátorkarja. Korabeli tárgyilagos megfigyelők és elemzők, bármely politikai irányhoz tartoztak is, a hosszabb történelmi visszatekintés lehetősége híján is ennél pontosabb, analitikusabb képet alkottak erről. A történész, ha tárgyilagos, magától is tudja, hogy valamely, ilyen sok mozaikból (országos pártok, emigráns csoportok, központi apparátus, külföldre kihelyezett lapok és titkárságok, milíciák, front- és társszervezetek, kulturális kapcsolatok stb.) összetevődő organizmus sohasem lehet teljesen homogén, maradéktalanul egyenirányított. A mai jobb történetírás ezt már a német náci államról és az olasz fasizmusról sem állítja. A Kominternről mégis gondolkodás nélkül leírják.

Miután a nyilvánvaló fő manipulátor csakis Sztálin lehetett, érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyult a diktátor a népfront gondolatához és gyakorlatához. Az előzmények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy a kongresszus által kisugárzott új eszmék intellektuális forrása nem ő volt. Ha viszont valaki azt mondja, hogy ellenében születtek, lehetetlenséget állít; egyszersmind agyonvágja azt a másik divatos állítást, hogy Sztálin mindenhatósága eleve kizárt minden más cselekvő tényezőt. A KI dokumentumaiból ismert, hogy a világgazdasági válság éveiben a szovjet vezetők a veszélyt még elsősorban az angol-francia, talán észak-amerikai vezérlésű újabb katonai intervencióban látták. Ehhez hozzájárult a francia és az angol kormányzat egykori karmesteri szerepe a szovjetellenes katonai intervenciókban. Azt érdemes vizsgálnunk, milyen tényezők változtathattak Sztálin álláspontján a harmincas évek első harmadában. Nyilván elsősorban az a goromba tény, hogy a Szovjetunióval korrekt, sőt szívélyes kapcsolatban álló Weimari Köztársaság helyén agresszív, kommunistaellenes, mind érzékelhetőbben területhódító háborúra készülődő nemzetiszocialista állam született. Másrészt 1933 novemberében Washingtonban aláírták a legfelső szintű amerikai-szovjet diplomáciai kapcsolatok létesítéséről szóló egyezményt, és a két ország közt a második szovjet ötéves terv szempontjából létfontosságú kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. 1934 szeptemberében, francia kezdeményezésre, az angol kormány közreműködésével 30 ország kormánya kérte föl a Szovjetuniót, hogy csatlakozzék a Népszövetséghez, a szervezet Tanácsában (a mai Biztonsági Tanács elődjében) is állandó tagságot biztosítva neki. 1932 novemberében francia-szovjet megnemtámadási, 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez Csehszlovákia is csatlakozott. Sztálin számára a régi mumust logikusan új váltotta föl.

Érdekes, hogy bizonyos történészek, miközben gyakorta beszélnek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a Kominternben érvényesített, vitathatatlanul meghatározó befolyásáról, még föltevésként sem fogalmazzák meg azt, hogy a sok tucat kommunista pártnak a világ minden részéről érkező információi, a bennük fölvetődött újszerű gondolatok is befolyásolhatták a szovjet kormánypolitikát, uram bocsá!, Sztálin mindenkori állásfoglalásait is. Márpedig - különösen, amikor két országban, Franciaországban és Spanyolországban a népfront (bárhogyan nevezték is, és bárminek tekintették is résztvevői) kezdett testet ölteni - ez elkerülhetetlen volt. Sztálin soha egy szót sem írt le a népfrontról. Az általa teremtett új lehetőségek is elsősorban a szovjet biztonsági érdekek szempontjából érdekelték. Ám éppen ebből a szemszögből nőtt meg a KI "nyomóereje", különösen, amikor 1934. február végén a nácik börtönéből kiszabadult Dimitrov Moszkvába érkezett, majd - nyilván nem Sztálin akarata ellenére - átvette a Komintern vezetését.

A szolidaritási mozgalom sikerének tulajdonított szabadulás olyan politikust dobott a felszínre, aki Berlin és Lipcse előtt már 1923-ban, Bulgáriában is számottevő tapasztalatokat szerzett egy szélsőjobboldali diktatúra elleni küzdelem némely sikereiről és súlyos kudarcáról. Már a második napirendi pont dokumentumainak előkészítésére alakult bizottság első ülésein kényelmetlen kérdések, illetve világos tézisek formájában élesen vetette föl a változtatás szükségességét.¹⁶

A népfronteszme természetesen nemcsak gondolati folyamat, hanem frissen szerzett tapasztalatok gyümölcse is volt. Mintegy két héttel azelőtt, hogy Dimitrov elhagyhatta németországi börtönét, zavarba ejtő események zajlottak le Ausztriában. Az 1933 márciusában diktatórikus vágányra kanyarodott Dollfuss-kormányzat 1934 februárjában elhatározta, hogy katonai erőire és félkatonai szervezetére, a Heimwehrre támaszkodva rajtaütésszerűen lefegyverzi a Köztársasági Védszövetséget (Schutzbund), az osztrák szociáldemokraták ugyancsak fegyveres rendezőgárdáját. A "schutzbündlerek" azonban a támadás fő pontjain ellenálltak, más pontokon pedig maguk keltek föl. Harcukat a kormány erői véresen leverték és megtorolták. Egyben a harcok ürügyén betiltották a szociáldemokrata pártot és a szabad szakszervezeteket. A diktatúra új szakaszába lépett: a parlament és a választott önkormányzatok után a politikai és az érdekvédelmi ellenzéket is törvényen kívül helyezték.¹⁷ A kommunista doktrína szempontjából ez az eseménysorozat különösen festett. A proletariátus (ez esetben a valóságos) elszánt, bár reménytelen fegyveres harcra kelt a jobboldali diktatúra totalitárius törekvései ellen. Ám ez a proletariátus 90 százalékban ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet a KI határozatai rendszeresen megalkuvással vádoltak. A kis kommunista párt emberei pedig, helyenként saját vezető szerveik utasítására sem várva, melléjük álltak. A bécsi Marx-udvar, Floridsdorf barikádjain, a linzi Schutzbund-ház védelmében létrejött a munkásegység. Valóban nem a "csúcsokon", hanem "középen és alul", ahogy ezt a Komintern határozatai sorra jövendölték. Ám nem a kommunisták vezetésével, ahogyan az előrejelzések szerint ennek történnie kellett volna. Ez a tapasztalat még igen messze volt a népfront későbbi gondolatától (amelybe Ausztriában 1937 körül már akár az 1934-es fő ellenség, a hivatásrendi állam némely, a nemzetiszocialista térhódítástól megrettent hívei is belefértek). Ám a munkásegység eredeti, korábban sosem volt formája jött létre.

A következő erős impulzus Franciaországból érkezett. A francia szélsőjobboldal (a Tűzkeresztesek, "A Király Rikkancsai", a Francia Cselekvés aktivistái) egy héttel az ausztriai események előtt tömegek élén (sikertelenül) megrohamozták a párizsi parlament épületét. A válasz 9-én a munkásság tömegdemonstrációja volt, amelynek során összeütközésekre is sor került: több tüntető munkás meghalt. A tüntetésen a szocialista és a kommunista párt tagjai vállvetve vettek részt; amit korábban tucatnyi kommunista vagy szocialista egységfelhívás nem ért el, "elintézte" a hatalomra törő szélsőjobb színre lépése. A halottakat 12-én kétszázezres tömeg temette, a megmozdulást négy és fél milliós általános sztrájk támasztotta alá.

Dimitrov már javában belevetette magát az új politika formálásába, amikor 1934 májusában Maurice Thorez, a Francia KP titkára odalátogat. Dimitrovval és Dmitrij Manuilszkijjal tárgyal, akik sürgetik: kezdeményezzen további közös akciókat a szocialista párttal (SFIO). Ilyen impulzusokat persze az FKP már sokszor kapott, kifejezetten taktikai céllal. Ezek képlete egyszerű volt: az FKP kezdeményez - az SFIO elutasít - az FKP leleplez. Thorez azonban hazatérve már nem ilyen szándékkal fordul az SFIO-hoz. A vezetőségnek szintén javasol tárgyalásokat. Ezek meg is kezdődnek, és július 27-én megszületik a két nagy párt (itt a pártok közti erőviszony nem annyira féloldalas, mint Ausztriában) akcióegység-megállapodása.¹⁸ Ez "megnemtámadási egyezményt" is tartalmaz: vállalják, hogy tartózkodnak egymás vezető politikusai megnyilvánulásainak nyilvános bírálatától. A francia munkásegységfront, majd az 1936 januárjában 98 szervezet (pártok, szakszervezetek, társadalmi egyesületek) aláírásával létrehozott "Népi Tömörülés" nekilendülése, a spanyol baloldali (munkás-, polgári és nemzetiségi) pártok 1936. februári választási győzelme, majd a francia baloldal kormányalakítása után Dimitrov tekintélye tovább nőtt. Sztálinnak "szimultánoznia" kellett a szovjet külpolitika és a kommunista mozgalom nem teljesen azonos szempontjaival. Még inkább így volt ez az 1936. július 18-i spanyol katonai lázadás után, amikor el kellett dönteni, milyen módon segítsen a Szovjetunió a bajba jutott Spanyol Köztársaságnak. "A kommunizmus fekete könyve" és a Kominternt balról bíráló radikális baloldali történetírók egyetértésben hangsúlyozzák, hogy a Szovjetuniót a lázadás után hónapokig nem érdekelte a spanyol forradalmárok sorsa.¹⁹ A valóság az, hogy a Külügyi Népbiztosságnak és az SZK(b)P-nek a legelső napoktól behatóan foglalkoznia kellett a kérdéssel. Nemcsak azért, mert a polgári köztársasági José Giral spanyol köztársasági elnök már július 25-én fegyvereket, sőt katonákat kért²⁰ , hanem azért is, mert Dimitrov ezt nyomatékosan sürgette. A Moszkvában akkreditált magyar ügyvivő, Jungerth-Arnóthy Mihály ezt olyan módon ismertette, hogy azt mai történész sem tehetné találóbban, az azóta eltelt hetven év összes, újabban megismert aktáinak a birtokában sem. "Az egyik oldalról az egyik »Liebkind« [kedvenc gyermek - H. I.], a Komin­tern kérte, sőt követelte a vörösök nyílt támogatását, a másik oldalról a másik »Liebkind«, a szovjet-birodalom diplomáciája hangoztatta, hogy Oroszországnak érdeke, hogy e kérdésben ne szakítsanak [a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás szovjet elfogadását szorgalmazó - H. I.] Angliával és Franciaországgal." Az ügyvivő szerint Sztálin meg is neheztelt Dimitrovra, aki így érvelt volna: "Ha a Szovjet-Unió magát a kapitalista államokkal azonosítva a spanyol proletariátus e végső küzdelmében félreáll, és elpusztulni hagyja azt, akkor nemcsak a spanyol és a francia, hanem az egész világ proletariátusa előtt kompromittálva lesz a Komintern és a Szovjet-Unió."²¹

A VII. kongresszus 1935 nyarán és őszén a szociáldemokrata mozgalomban is élénk visszhangot vert. Kommunista és szociáldemokrata vezetők sokévi kiélezett kapcsolatai után az utóbbiak azt kutatták, vajon mennyire tekinthető valóban újnak és őszintének a Moszkvában elfogadott új irányvonal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt színvonalas elméleti-politikai folyóiratában, a Szocializmusban a kiadvány rendszeres külpolitikai elemzője, Historicus (vagyis az emigrációban élő Rónai Zoltán) így próbálta meghatározni a kongresszus dokumentumaiból kihámozható új mozzanatokat: "Négy fontos eltérés van a korábbi és az újabb taktika között. Az első a demokrácia értékelése. A Komintern ma, ha nem is végleges, de jelentős átmeneti értéknek tartja a demokráciát. A fasizmus ellen elfogadhatónak tartja a korábban annyira lebecsmérelt koalíciós kormányban való részvételt... A második lényeges eltérés a múlt és a jelen között: a béke hangsúlyozott megbecsülése. Az a szempont, amely új forradalmak kohóját látja az új háborúban, s ezért ha nem is kívánja, de nem is irtózik tőle - eltűnt a Komintern gondolatvilágából. A Komintern tudja: a háború ma veszélyeztetné az orosz forradalom sorsát. A harmadik eltérés a szociáldemokrácia értékelésének kérdésében van. Az egységfronttaktika ma nem úgy jelentkezik, mint a tömegekkel, hanem mint a pártok vezetőivel és a legfőbb nemzetközi szervekkel való egységfront. A negyedik különbség: elfordulás az egész világ egy kaptafára húzásától... a Harmadik Internacionálé új, dimitrovi taktikája hirdeti a sematizálás káros voltát."²²

Bármit gondoltak vagy mondtak is a korabeli kommunista mozgalom vagy az SZK(b)P egyes vezetői, a népfrontpolitika a bolsevik szövetségi politika és a kommunista gondolkodásmód minden korábbi koncepciójához képest vadonatúj jelenség volt, amelynek lényegét Rónai jól ragadta meg. A fasizmus elleni harc középpontba állítása ugyanis új "oldalmegvilágításba" helyezte a társadalmi és a nemzetközi küzdelmek számos más vetületét. Ezek korábban is megjelentek a kommunista politika horizontján, ám mindig csak taktikai szemszögből. Ilyen volt a demokratikus-alkotmányos politikai rendszerhez, a nemzeti függetlenséghez, illetve a háborúkhoz fűződő viszonyuk. Maga a fasizmus is újfajta, nem tisztán belpolitikai megközelítést kívánt, mihelyt olyan országban jött létre, amelynek ereje és elszántsága is volt új világháború kirobbantásához.

Az, hogy a polgári parlamentarizmus nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki kell használni, Marx és Engels óta - az 1917-et követő néhány forradalomváró évtől eltekintve - mindig evidenciának számított. Az August Bebel vezette német szociáldemokrácia 1878 és 1890 között, a szocialistaellenes kivételes törvény éveiben mestere volt ennek a munkának. 1920-tól, a "»Baloldaliság« - a kommunizmus gyermekbetegsége" megírásával Lenin visszahelyezte ezt az eszmét az őt megillető piedesztálra, a nyugati baloldali kommunisták óriási megrökönyödésére. Ennek a gondolatnak a középpontjában nem az a megfontolás állt, hogy a kommunisták számára a polgári parlament a törvényhozásban való alkotó részvétel terepe volna. A forradalomra készülő proletariátusnak - vélték - fórumként kell használnia ezt az intézményt, ahol leleplezheti a burzsoá állam intézkedéseit, nagyobb nyilvánosságot teremthet a maga számára, új híveket toborozhat.

A kommunistákat az új típusú reakció, a fasiszta diktatúra, annak is leginkább nemzetiszocialista változata oktatta ki a politikai demokrácia önmagában vett jelentőségére. Miután belekóstolhattak egy olyan uralomba, amely a Bismarck-féléhez képest a féllegális munkaformák ezredrészét sem tette lehetővé, hirtelen evidenssé lett számukra annak a fontossága, hogy a munkások pártjai, jóllehet nem a maguk alkotta intézmények keretében, szabadon hirdethessék az eszméiket, szervezkedhessenek, védelmezhessék a munkásság és más hátrányt szenvedő társadalmi rétegek érdekeit. Ez az új gondolatvilág többé-kevésbé egységes koncepcióvá gyúrva jelent meg Dimitrovnak a kongresszuson elhangzott megnyilvánulásaiban, a második napirendi pont beszámolójában és zárszavában.²³

A munkásmozgalom horizontján természetesen a nemzeti-nemzetiségi kérdés sem ekkor bukkant föl. Ismeretes, hogy Marx, Engels és az I. Internacionálé is vissza-visszatért rá, egyrészt mint az elnyomott népek-nemzetek iránti szolidaritás kötelezettségére, másrészt mint az osztályküzdelmeket messzemenően befolyásoló tényezőre. Az 1890-es évektől, a szaporodó, Európán kívüli háborúk kapcsán már a II. Internacionálé is megpróbálta kiterjeszteni ezt a problémakört a gyarmati kérdésre. Század eleji kongresszusain - elsősorban az 1907-es stuttgarti kongresszuson - azonban alapvető nézeteltérés bontakozott ki a gyarmatosítást feltétlenül elutasító és az anyaországok, úgymond, civilizáló küldetését hangoztató szocialisták között. A Komintern ehhez képest kezdettől nagyot lépett előre. Az ázsiai gyarmati térséghez közelebb eső (részben azt határai között tudó) Oroszország forradalmárai több empátiával közeledtek a térséghez: fölfogták függetlenségi törekvéseinek a jelentőségét. Szervezetileg is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat Kínára, Iránra, Indiára, Délkelet-Ázsiára, Latin-Amerikára. A bolsevikok összehívták a keleti népek kongresszusát; közvetlen kapcsolatba léptek a kínai forradalmat vezető Szun Jat-szennel és pártjával, a Kuomintanggal. Bár ezt a törekvést kudarcok is kísérték, ez a nemzeti kérdés kommunista felfogását "globalizálta", hozzáigazította a nemzetközi fejlődés új kereteihez. (Ne felejtsük, a szociáldemokrácia komolyabban csak az 1970-es évektől, a Brandt-Kreisky-Palme-korszakban talált utat az ún. "harmadik világ" népeihez.)

Ennek dacára a német nemzetiszocializmus megjelenése és a japán hódítás a nemzeti kérdésnek a kommunisták számára Európában is éppúgy vadonatúj dimenziót kölcsönzött, mint a demokrácia ügyének. Korábban itt a szocialista munkásmozgalom sok osztaga a nemzeti tényezőben csupán az osztályharc frontjait összezavaró, az uralkodó és az alávetett társadalmi csoportok között az érdekazonosság látszatát teremtő, ezeket egy táborba terelő, a munkásságot saját nagy céljaitól eltérítő mozzanatot látott. Amikor síkraszállt az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogáért vagy legalább kulturális autonómiájáért, ebben két szempont vezette. Egyrészt úgy látta, hogy ennek a megteremtése mintegy megtisztítja a terepet a munkásság szociális felszabadulásáért folytatandó küzdelem számára. Másrészt fölvillantotta annak a lehetőségét, hogy a proletárforradalom a döntő pillanatban szövetségesévé tehet a szokásos bázisán messze túlmenő tömegeket, amelyek síkra lépése akár el is döntheti a küzdelmet. Az első világháború idején a fegyveres nemzeti önvédelem gondolata a háborúellenes baloldalon eretnekségnek számított; az ilyen célból más szociáldemokraták által vállalt nemzeti összefogást ("Burgfrieden") a baloldali szocialisták árulásnak tartották. Lenint éppen a "honvédő" osztálybéke ilyen megnyilvánulása indította arra, hogy röviddel a háború kitörése után fölvesse új Internacionálé alakításának a gondolatát.

Az 1930-as években viszont számos új mozzanat színezte a nemzeti problémakört. A náci propaganda céljai már korai, viszonylag burkolt korszakában is megnevezhető országok függetlenségét, nemzeti létét kérdőjelezték meg. S itt kapcsolódik be a népfrontpolitika formálódásába a harmadik nagy súlyú tényező, a háborúk megítélése. Bár Marxék (lásd: "Polgárháború Franciaországban") nem tagadták, hogy sajátos pillanatokban a burzsoá állam háborús cselekményei tartalmazhatnak igazságos, támogatható elemeket, az első világháború előtti években és a háború menetében a forradalmi munkásmozgalom kategorikusan elzárkózott attól, hogy bármely hadviselő állam ügyét a magáénak tekintse. Ezt az attitűdöt még olyan országokra is kiterjesztette, amelyek (mint Szerbia, Belgium) agresszió áldozatai voltak, azzal érvelve, hogy mindkét állam hódító nagyhatalmi célokat kitűző szövetségi rendszerek részese volt, ilyen minőségükben sodródtak bele a háborúba. Ez az állásfoglalás mélyen berögződött a forradalmi szellemű munkásszervezeteken messze túlmenő, politikailag tevékeny rétegek tudatába.

Most azonban fölvetődött a kérdés: el lehet-e zárkózni olyan országok védelmi erőfeszítéseinek a támogatásától, amelyeket a hitleri Németország vagy a fasiszta Olaszország, netán Japán támadása fenyeget, vagy ez a támadás már be is következett. Logikus-e, ha a forradalmárok ilyen körülmények között is ragaszkodnak régi elvi álláspontjukhoz, és például a francia parlamentben automatikusan a védelmi költségvetés, a hadihitelek elfogadása ellen szavaznak. Egyfajta helycsere is végbement: az egykori 1914-es "honvédők" utódai gyakran az agresszív államok megbékítésének pacifista híveivé lettek; a magukat forradalmi erőként meghatározó kommunisták és baloldali szocialisták pedig a nácizmus, a fasizmus elleni határozott, fegyverek alkalmazásáig menő (egyszerre szociális és nemzeti tartalmú) harc hirdetőivé váltak. Ez a problémakör előkerült az etiópiai háború kapcsán, Kína vonatkozásában, mindenekelőtt pedig a spanyol polgárháborút érintő állásfoglalásokban és cselekvési formákban. 1935-ben a Komintern ebben az ügyben szakított minden sémával. Erre mutatott rá helyesen Rónai Zoltán.

A sémák elleni fellépés törekvése konkrét szervezeti változtatásokban is megnyilvánult. Az 1. napirendi pont, a Komintern VB beszámolója kapcsán Wilhelm Pieck fölvetette, hogy - az egyes pártok önállóságának fokozása végett - szüntessék meg a KI VB által hozzájuk kirendelt "instruktorok" intézményét, és helyettük az országos pártok delegáljanak képviselőt a VB mellé. Ez meg is valósult, Spanyolországot kivéve, ahol az SKP vezetése a polgárháború kirobbanása után, a sajátos helyzetre utalva kérte: egyelőre maradjanak meg náluk az instruktorok. (Ez aztán igen vegyes következményekkel járt, mivel a tanácsadók a helyi ügyekbe durván beavatkozó Gerő Ernő és az anarchistákkal is kapcsolatot kereső Togliatti közötti sávban mozogtak.) Dimitrov persze kétféle értelemben is realista volt. Egyrészt igen jól ismerte a Szovjetunió határain kívül elterülő világ realitásait. Igyekezett is ráébreszteni ezekre Sztálint, valamint a főtitkárnak a nyugati adottságok befogadása iránt jórészt vak és süket munkatársait, azokra támaszkodva, akik munkájuknál fogva naponta érintkeztek ezekkel. Ám Sztálint is ismerte, és tudta, hogy ezt óvatosan kell tennie, nehogy másokat és végső soron önmagát is bajba keverje. Végtére is a legfőbb, sematizmust szülő tényező a szovjet politikai módszertan elemeinek a helyenként szélsőségesen nehéz helyzetben lévő kommunista pártok eszköztárába való, sokszor határozatilag kötelezővé tett átplántálása volt. Dimitrovnak a népfront egész időszakában zsákba kötve kellett futnia.

Új szelek fújdogáltak a szakszervezeti kérdésben is. Lenin 1921-es figyelmeztetése ellenére az 1920-as években nagy erőfeszítésekkel (és általában csekélyke sikerrel) sok helyütt kiépültek a Vörös Szakszervezeti Internacionálé országos szervezetei. Ám a VII. kongresszus utáni fél évben, dimitrovi kezdeményezésre, a vörös szakszervezetek sorra beolvadtak az amszterdami székhelyű, szociáldemokrata arculatú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (IGB) országos szakszervezeteibe. A munkásság szociális nyomóereje ezzel megnőtt. Ennek a gyümölcse volt a munkásmegmozdulások 1936. május-júniusi hulláma is, amely a híres Matignon-egyezmény révén a francia munkavállalókat számottevő előnyökhöz juttatta.²⁴ Ez olyan kedvezően hatott a szakszervezetek általános befolyására (mellesleg a kommunistákéra is), hogy 1945 után, a hidegháború kibontakozásáig az újonnan alakult Szakszervezeti Világszövetségben egységesen vettek részt a baloldali, egy ideig még egyes keresztény szakszervezetek is.

*

A népfronttörekvés kezdettől hordozott feszítő belső ellentmondásokat. Résztvevői vagy a kommunista szövetségi politika által megcélzott potenciális támogatói az előző évtizedekben túlságosan is sok sértést, becsmérlő jelzőt szórtak egymásra, szenvedtek el a kommunistáktól, azok pedig másoktól. Ám a múlt csak egy, talán nem is a legsúlyosabb akadálynak bizonyult. Végül is a népfront híveinek nagy élménye volt, hogy az új politika sok kényelmetlen béklyótól megszabadította őket. Különösen Franciaországban, ahol a népfront kormányra kerülését nem követte polgár- vagy intervenciós háború, mély benyomást keltett, hogy a vörös zászló és a nemzeti trikolór egymás mellett lebegett az utcára vonuló baloldali tömegek feje fölött. Nagy dilemma volt viszont, hogy meddig hajlandók elmenni a fasizmus (illetve a jobboldali diktatúrák) elleni harcban az újonnan szerzett szövetségesek, a burzsoázia és a kispolgárság nagy erejű és nagy hatalmú republikánus, radikális, liberális vagy liberálkonzervatív csoportjai. Ennél is nagyobb kérdőjel volt, hogy mekkora kockázatot vállalnak az első világháborúban győztes, parlamentáris rendszerű demokratikus nagyhatalmak a fasizmus mint világuralomra törő, velük szemben mindinkább nemzetközileg is megszerveződő, államokban és hadseregekben megtestesülő erő elleni fellépésben. Kérdéses lehetett, hogy maguk a frontpolitikát meghirdető kommunisták mennyire gondolják komolyan az egyenlő partneri viszonyt szövetségeseikkel (és azok velük, különösen olyan esetekben, amikor nagy szociáldemokrata tömegpártok álltak szemben kis kommunista káderpártokkal). Végül ott volt a nagy ismeretlen, Sztálin és a szovjet vezetés legfelső rétege; vajon meddig vállalják az "egy országban épülő szocializmus" általuk értelmezett érdekeinek összehangolását a nemzetközi munkásság, akár csak a nagyobb vagy fontosabb nyugati kommunista pártok szempontjaival.

A legjelentősebb ellentmondások egyike az általános demokratikus célok (a szabadságjogok, a béke, a függetlenség védelme) és a munkásság szervezetei által hirdetett szociális célkitűzések viszonya volt. Ez már Franciaországban is megmutatkozott. Az 1936. május-júniusi tömegmozgalmak által kiharcolt jelentős szociális vívmányok alaposan belemarkoltak a nagyiparosok és a banktőke pénztárcájába, amelyek érdekeit a munkáspártokkal szövetséges Radikális Párt egyik szárnya védelmezendőnek tekintette. A francia frank őszi leértékelése viszont hatásai révén bizonyos mértékig elértéktelenítette a kora nyári vívmányokat. A baloldali szocialista csoportok, amelyek a Révolution prolétarienne című lap és a Gauche révolutionnaire csoport köré tömörültek, emiatt mind kétkedőbben nyilatkoztak a népfront értelméről a munkásság számára. Ám Franciaországban "békevilág" volt; a kormányok váltakoztak, de parlamenti keretben; senkinek nem juthatott az eszébe, hogy az ország valamely részén forradalmi kísérletezésbe fogjon.

Más volt a helyzet Spanyolországban, ahol az 1936. júliusi lázadás két szempontból is új helyzetet teremtett. Az alig megszilárdult baloldali köztársasági kormány sokáig nem volt ura a helyzetnek. A lázadással elsősorban nem a szárazföldi hadseregnek a köztársasághoz hű, de szétszórt, dezorganizálódott kisebbsége, hanem a fegyveres munkásmilíciák, illetve sebtében fölfegyverzett munkásosztagok szálltak szembe. Az országnak azokon a részein, ahol a munkásmozgalomban az anarchoszindikalisták játszották a fő szerepet, viharos forradalmi kísérletek kezdődtek, helyi önigazgató közösségek jöttek létre, amelyek a libertáris anarchokommunizmus elvei alapján rendezkedtek be. A katonai lázadás leverését ezek a radikális forradalmi erők a teljes kollektivizálástól, egyáltalán a társadalmi forradalom előzetes maradéktalan véghezvitelétől várták. A mérsékeltebb szocialisták, valamint a Komintern iránymutatásai által erre kötelezett kommunisták, nemkülönben az 1936 szeptemberében kormányra került szocialista munkásvezér, Francisco Largo Ca­ballero, akinek (immár a munkáspártokat is magában foglaló kabinet élén) külpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lennie, azzal próbálkoztak, hogy valamilyen törvényes mederbe tereljék ezt a forradalmi folyamatot. Többek közt megkísérelték, hogy reguláris hadsereggé egyesítsék a szétszórt, pártok és egyéb szervezetek irányvonalát követő milíciákat. Az új földreformtörvénnyel igyekeztek legalizálni, egyben korlátozni a végbement viharos változtatásokat. Ez nagyon hamar kiélezte a népfronton belül egymásnak feszülő ideológiák és politikai felfogások közötti ellentéteket.

A spanyol polgárháború nemzetközi irodalmában mindig is erőteljes radikális "szélbal" historiográfia egyik alaptétele, hogy a központilag végrehajtott korrekciók révén a népfront mérsékelt erői, úgymint a kommunisták, a mérsékelt szocialisták és a baloldali köztársasági pártok 1937 elejére tulajdonképpen "letörték" a forradalmat. A kommunistáknak pedig ezzel az lett volna a célja, hogy megakadályozzák egy a sztálinitól eltérő, "igazi" szocialista modell kialakulását, amely példát mutatott volna Nyugat-Európa és a Szovjetunió munkásai számára is. A spanyol önigazgatási kísérlet ezért a kommunisták szemében "időszerűtlen" forradalom volt, ezért is akartak véget vetni neki.²⁵

Valójában a katonai lázadás és a nagyarányú német-olasz beavatkozás tett súlyos kérdőjeleket a helyi kollektivista kísérletek mögé. Spanyolországban nagy 19-20. századi hagyománya volt a polgárháborús és a gerilla harcmodornak. Most azonban a legkorszerűbb fegyverekkel folytatott totális háború bontakozott ki, amelyet, ha egyáltalán, csakis hasonlóan modern eszközökkel, professzionális katonai erőkkel lehetett sikeresen megvívni. Ez erős centralizációt kívánt, ami a kommunistákkal szemben álló radikális szélsőbal számára gyűlöletes volt. A kommunisták jelszava, amely éppen a háború megnyerését nyilvánította a már megkezdett forradalom sikeres befejezése fő feltételének, nem hidalhatta át a nézeteltéréseket, hiszen maga a célba vett forradalom se ugyanazt jelentette a marxisták és az anarchoszindikalisták számára. Az említett realitások felismerése egyébként az anarchisták táborában is hasadást okozott. Ezt tükrözte négy anarchista miniszter 1936. novemberi belépése Largo Caballero kormányába, illetve a politikai tevékenység merev elvetésének legalább ideiglenes feloldása az anarchista szervezetek, az Országos Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) több magas szintű vezetője részéről.

A kommunisták és a radikális szélsőbal szervezetei közötti stratégiai polémia nem maradt meg az elméleti viták szintjén. Az 1935 őszén létrejött, trockista színezetű Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), amelynek Katalóniában viszonylag erős befolyása volt, és amely aláírta a baloldali pártok 1936. januári választási egyezményét, vörös posztó volt a Szovjetunió és a Komintern szemében. Vezetői és lapjai, köztük a népszerű Batalla nyíltan leleplezték az induló koncepciós pereket és Sztálin szellemiségét. A POUM akkor sem tett lakatot a szájára, amikor kiderült, hogy a szovjet anyagi és katonai segítség gyakorlatilag az egyetlen jelentős támogatás, amelyre az ostromlott köztársaság számíthat. Az 1936. december 28-án, a Komintern VB elnökségének ülésén hozott határozat emiatt egyenesen a fasizmus fölötti győzelem feltételének nyilvánította a "Hitler és Franco érdekében" - úgymond - a beugrató ügynökség szerepét vállaló spanyolországi trockizmus teljes és végleges szétzúzását.²⁶ Ennek a szellemében 1936 őszén a szovjet elhárítás ügynökhálózatot telepített Spanyolországba, amely mindinkább illegitim eszközökkel törekedett a trockisták "kikapcsolására". A POUM egyébként maga is élezte a belharcot. Vezetője, Andreu Nin 1936. szeptember 6-án, két nappal Largo Caballero kormányának megalakulása után a koalíciós köztársasági kormány forradalmi megdöntésére szólított föl, azzal a jelszóval, hogy "a munkásosztály nem harcol a demokratikus köztársaságért". "Vajon Katalónia és Spanyolország munkásosztálya azért vállal óriási áldozatokat, azért ontja vérét, hogy visszatérjünk Azaña úr köztársaságához?"²⁷ (Nem! - kiáltották egyhangúan a gyűlés résztvevői.) A spanyol munkásságot azonban nem a demokratikus köztársasághoz való "visszatérés", hanem a legszélsőségesebb, a fasizmussal szövetséges radikálkonzervatív uralomra való áttérés fenyegette. A Francóval szemben harcoló polgári köztársaságiak kiseprűzése, hajmeresztő belpolitikai következményein túl, teljes külpolitikai elszigetelődéssel fenyegethetett.

Ehhez már csak valamely ostoba véletlen kellett, hogy 1937. május elején Barcelonában többnapos fegyveres harc bontakozzon ki az anarchisták és a POUM, illetve a kommunisták, a republikánusok és a katalán nacionalisták között. Ezt a csatát az anarchista miniszterek segítségével még le lehetett csillapítani. Ám a következő hetekben a hatóságok anarchista- és POUM-ellenes megtorló hadjáratot indítottak. Ennek fedezékében az NKVD emberei elrabolták és meggyilkolták Andreu Nint, akiről azt akarták bebizonyítani, hogy összejátszik a fasisztákkal.²⁸

Dimitrov naplójából drámai kép bontakozik ki a harcról, amelyet a spanyol köztársaság és az újabb japán offenzíva által fenyegetett Kína hatékony megsegítéséért, a népfrontpolitika érvényesítéséért folytatott. Ennek során erőfeszítéseket tett arra, hogy a spanyol népfront támogatására akcióegység-megállapodást hozzon tető alá a Szocialista Munkásinternacionáléval. Nagyon jól érezte, hogy a folyamatban lévő moszkvai perek végletesen megnehezítik ennek a megvalósítását. A jól értesült moszkvai magyar követség diplomatája, Cindric már 1936. október 15-én jelezte: Maurice Thorez, a Francia KP főtitkára figyelmeztette Dimitrovot, hogy "a trockijista per hatása alatt a II. és a III. internationale megegyezése, legalábbis ez idő szerint, teljesen lehetetlen"²⁹ . Néhány naplóbejegyzés jelzi Dimitrovnak a perekkel kapcsolatos óvatosan fogalmazott, de komoly aggodalmait.

" 1.Nem világos, miért követtek el a vádlottak ilyen bűncselekményeket.

2. Nem világos, miért ismer el minden vádlott mindent, annak tudatában, hogy ez életébe kerülhet.

3. Nem világos, hogy a vádl(otta)k vallomásait miért nem támasztják alá semmiféle bizonyítékkal.

4. Nem világos, miért van szükség ennyire súlyos büntetésekre polit(ikai) ellenfelekkel szemben, amikor a szov(jet) rendszer ennyire erős...

5. A per jegyzőkönyveit hanyagul állították össze, tele vannak ellentmondásokkal, nem meggyőzőek.

6. A pert borzalmasan irányítják."³⁰


Sztálin tehát mint kockázati tényező 1937-ben már erőteljesen működött.

Sztálin népfronttal kapcsolatos álláspontjának alakulását erőteljesen befolyásolták a másik fő rizikófaktor, a nyugati hatalmak lépései. A főtitkár erősen csalatkozott a francia politikához fűzött reményeiben. Ivan Majszkij, a Szovjetunió londoni diplomáciai főmegbízottja a Benemavatkozási Bizottság ülésén nem hogy azt nem tudta elérni, hogy irányozzák elő Portugáliának mint a lázadókhoz áramló hadianyag fő útvonalának az ellenőrzését, de az angol ellenállás miatt azt sem tudta elérni, hogy a kérdést egyáltalán a bizottság napirendjére tűzzék.³¹

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A brit konzervatív kormány, amelyet nem érdekelt, hogy az orosz bolsevikok történelmi gárdájának egyes tagjai irtják a többieket, nagyon is fölkapta a fejét, amikor 1937-ben Sztálin német provokáció nyomán szinte lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Nagy-Britannia számára a Szovjetunió elsősorban olyan hatalom volt, amelyet föl lehet használni arra, hogy keletről sakkban tartsa Hitler államát. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi hírnevű Mihail Tuhacsevszkij marsall és társai kivégzése után ebbe vetett hite súlyos csorbát szenvedett.

1938-ban a népfrontpolitika már sokat veszített életerejéből. Ehhez nemcsak Blum távozása, illetve a spanyol köztársaság területének lassú, de biztos zsugorodása járult hozzá. Az újabb per, Nyikolaj Buharinnak és társainak a kivégzése eloszlatta jelentős szociáldemokrata vezetőknek azt a reményteli várakozását, hogy az új szovjet alkotmánnyal enyhébb periódus kezdődik a Szovjetunió életében. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény viszont, nem is ok nélkül, Sztálin szemében értékelte le a francia-szovjet-csehszlovák szerződésrendszer potenciális biztonságteremtő funkcióját. Végül is arról volt szó, hogy a szerződések egyik oszlopa, a francia kormány, olasz-német követelésre föláldozta a másik oszlopot, Csehszlovákiát, a tárgyalások asztalához oda se engedve a harmadikat, a szovjet kormányt. Az SZK(b)P kongresszusán, 1939. március 10-én elhangzott Sztálin-beszámoló, néhány nappal a "maradék" Csehszlovákia szétzúzása előtt, noha ironikus hangnemben, megfogalmazta a súlyos szovjet kételyeket a "nem-agresszív államok" nemzetközi politikájával szemben.³² Manuilszkij beszéde azt a kitételt is tartalmazta, hogy ezek az államok láthatóan "szeretnék a Szovjetunió öklével kitöretni az agresszor tépőfogait". Amikor a nyugati államok Hitler prágai bevonulása után némi jelét mutatták a további hódításokkal való szembeszegülésnek, és felkérték a Szovjetuniót, hogy maga is vállaljon garanciát a leginkább fenyegetett országok biztonságáért, ez nemcsak a kollektív biztonság, de a népfrontpolitika utolsó fölvillanása is volt. Ám az említett kockázati tényezők halmozódása, az angol-francia-szovjet tárgyalások ellehetetlenülése augusztusra meghozta a népfront gondolatára és gyakorlatára súlyos csapást mérő éles szovjet külpolitikai fordulatot. A szovjet biztonságpolitika és a népfrontpolitika érdekei nemcsak elváltak, de hosszabb időre szembe is kerültek egymással. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény és titokban tartott súlyos záradékai azonban csak azáltal váltak a népfrontpolitika koporsószögeivé, hogy Sztálin elvárta a Kominterntől és pártjaitól: a háború kitörésekor ne csak maradéktalanul sorakozzanak föl a szovjet lépések mögé, de tegyék magukévá a Molotov-féle téziseket is a küzdő felek egyenlő kezeléséről. Szüntessék be továbbá az antifasiszta propagandát, általános háborúellenes és a munkásérdekeket minden ország burzsoáziájával szemben egyformán védelmező nyilatkozatokkal helyettesítve a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus elleni állásfoglalást.

Dimitrov keserű pirulája volt, hogy ezt a fordulatot is részben neki kellett levezényelnie. A Kommunyisztyicseszkij Intyernacional, a Komintern elméleti-politikai folyóirata 8-9. száma 1939. november elején közölte a VB felhívását az 1917-es októberi forradalom 22. évfordulójára. A szöveg desifrírozásához a kulcsot Dimitrovnak kellett megadnia "A háború és a tőkés országok munkásosztálya" című cikkével.³³ Mint írta: "A tömegek antifasiszta beállítottsága következtében megváltoztak a tömegek eszmei félrevezetésének az eszközei. Most »antifasiszta« háborúról beszélnek, »a demokrácia háborújáról a fasizmus ellen, a népek szabadságáért«." Valójában "a munkásosztálynak, a dolgozóknak nincs semmi megvédenivalójuk ebben a háborúban. Ez nem az ő háborújuk, hanem kizsákmányolóik háborúja". A cikk írása közben Sztálin többször hívta telefonon, Andrej Zsdanovval is elolvastatta a szöveget, aki javításokat is eszközölt rajta, majd a Kremlben hármasban tárgyaltak róla. A "Napló" bejegyzései erről a megbeszélésről ellentmondók, azt tükrözik, hogy Dimitrov ezt-azt át akart menteni a népfront irányvonalából.³⁴

Olyan másfél év következett, amely az antifasiszták számára, akár keservesen vagy meggyőződéssel alávetették magukat a sztálini diktátumnak, akár (mint Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának főtitkára) nyíltan berzenkedtek ellene, lidércnyomással ért föl. Ez a másfél esztendős kanyar csak a németek balkáni hadjárata idején kezdett átmenni óvatos náciellenes tiltakozásba, ami akkor már a Komintern sajtójában, a Baselből menekülésre kényszerült Rundschau helyett Stockholmban kiadott Die Weltben is fölbukkant.

A népfrontpolitikában eltervezett széles politikai és katonai szövetségek koncepciója, minthogy eleve reális érdekekre alapozták, ezeknek az érdekeknek az újjászületése után, 1941 derekán maga is főnixmadárként éledt föl. A Komintern föloszlatása, aminek a gondolata már 1941 májusában felvetődött,³⁵ de a háborús események miatt csak 1943 tavaszán ment végbe, előmozdította ezt a redivivust. Az 1939-1941-es intermezzo emléke persze sem a nagyhatalmak kapcsolatában, sem a munkásmozgalomban nem múlt el nyomtalanul. Ám a kövér könnycseppek, amelyek Anthony Eden visszaemlékezései szerint Molotov szeméből hullottak, amikor a vnukovói repülőtéren 1941 júniusában fogadta a brit-szovjet kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezmény aláírása végett érkezett brit politikust, azt mutatták: végül találkoztak azok az erők, amelyeknek a történelem józan logikája folytán találkozniuk kellett. Nem szerelemből, hanem érdekek mentén, amelyek azonban egyszersmind az egész emberiség érdekei voltak. Ez a találkozás - éppúgy, mint a német megszállás alatt álló országok nemzeti függetlenségi erőinek a (sohasem problémamentes) kézfogása - nem születhetett volna meg a harmincas évek második harmadának népfrontpolitikája nélkül. Az ellenállási frontokban létrejött (a vetélkedés elemeitől korántsem mentes) együttműködés, majd a kommunisták részvétele kilenc nyugat-európai kormányban ugyanezt látszik bizonyítani. Ennek a trendnek néhány év múlva a hidegháború kibontakozása szabott határt.

Jegyzetek

¹ Palmiro Togliatti: Előadások a fasizmusról. Budapest, 1968. - A legfontosabbat ("A német és az olasz fasizmus hamis párhuzamba állítása ellen" című, 1932. szeptemberi előadást) lásd még Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 11-34. o.)

² Otto Bauer: Egységfrontot a világpolitikában!, ill. Jean Zyromski: Egység Dimitrovval. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 265-269., ill. 277-278. o.

³ Lásd Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus, 1921-1929. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

⁴ José Carlos Mariáteguí: Hét tanulmány a perui valóságról és más tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, 1977.

⁵ Lásd a Rundschau 1935. augusztus 7-e és december 18-a közötti számait. A VB beszámolójához (Wilhelm Pieck) 51, Dimitrovéhoz 69, Togliattiéhoz 30 és Dmitrij Manuilszkijnak, a szovjet párt fő KI-képviselőjének beszédéhez egy küldött szólt hozzá.

⁶ Biographical Dictionary of the Comintern. By Branko Lazitch in collaboration with Milorad M. Draskovitch. Hoover Institution Publications 121, Stanford Junior University, 1973.; The Communist International and its Front Organizations. A Research Guide and Checklist of Holdings in American and European Libraries. By Witold S. Sworakowski. The Hoover Institution of War, Revolution and Peace. Stanford, California, 1965.; A Contribution to the Identification of the Pseudonyms used in the Minutes and Reports of the Communist International. By Vilém Kahan. International Review of Social History. Vol. XXIII. part 2. 1978; Áttekintés a Kommunista Internacionálé csúcsszerveinek az összetételéről (1919-1943). Megjelent Prispevký k dejinám KSČ, 1966. n° 6. Fordította: Lőrincz Irén dr. Sokszorosítás 1-129. o.; stb. stb.

⁷ A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971 (a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet A. I. Szoboljev vezette kollektívája által készített, a Politizdatnál 1969-ben megjelent mű magyar előszóval megtoldott fordítása.); Pierre Frank: Geschichte der Kommunistischen Internationale 1919-43. Band 1-2. ISP-Verlag, Frankfurt am Main, 1981; Julius Braunthal: Ge­schichte der Internationale. Band 1-3. Verlag J. H. W. Dietz Nachfolger GmbH, Berlin-Bonn. 1978 (elsősorban a 2. köt.).

⁸ A bőség zavara miatt itt csak öt, a magyar olvasó számára is hozzáférhető kötetet említenék. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, 1985; B. M. Lejbszon-K. K. Sirinya: Fordulat a Komintern politikájában. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, 1935. Kossuth Könyvkiadó, 1978: Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó, 1977; Székely Gábor: Profintern-krónika. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé kongresszusainak és a központi tanács üléseinek krónikája. Népszava Kiadó, 1982; A Népfront Franciaországban (1934-1938). Tanulmányok - visszaemlékezések - dokumentumok. (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Moharos Éva.) MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1995.

⁹ A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai (a továbbiakban: KIVD). Kossuth Könyvkiadó, 1975.; A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból [1-2. köt., 1932-1937, ill. 1938-1939]. MSZMP Politikai Főiskola, Budapest, 1985.

¹⁰ Wilhelm Pieck: Über die Tätigkeit des Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale. In: VII. Weltkongress der Kommunistischen Internationale. Referate - Aus der Diskussion - Schlusswort - Resolutionen. Verlag Marxistische Blätter, Frankfurt am Main, 1971. 22-73. o.; Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Id. kiad. 35-107. o. - Dimitrov munkáira a továbbiakban többször fogunk hivatkozni.

¹¹ Georgi Dimitrov: Dnevnik 9 mart 1933-6 fevruari 1949. Universzitetszko izdatelsztvo Szv. Kliment Ohridszki, Szofija, 1997. E kötet témánk szempontjából meghökkentő fogyatékossága, hogy a feljegyzések 1935. január 31-ével, fél évvel a VII. kongresszus előtt minden magyarázat nélkül megszakadnak, és csak 1936. augusztus 19-én, egy évvel a kongresszus időpontja után kezdődnek újra. Ennek okát nem említi sem "Az olvasóhoz" című terjedelmes bevezető tanulmány, sem az előszó.

¹² Die Kommunistische Internationale vor dem VII. Weltkongreß (Materialien). Idézi Frank: i. m. 2. köt. 616-617. o.

¹³ Lásd a magyar kongresszusi delegáció egyik egykori tagjának, Lakatos Évának a felszólalását az említett 1985. szeptemberi budapesti tudományos ülésszakon. (Magnetofonszalagról leírt jegyzőkönyv, kézirat.)

¹⁴ Özvegye, M. J. Knorina, kiadatlan emlékirataiban írja: "Sok napi és éjszakai munka volt ez, éspedig nemcsak magában a Kominternben. Este 10-11 óra felé a Komintern VB felelős munkatársainak egy csoportja elindult Sztálinhoz, és hajnali 3-4-kor tértek vissza. Láttam ezeknek a tervezeteknek az oldalait, amelyeken szinte minden mondat őrizte a megvitatás nyomait." (In N. V. Kuznyecov: V. G. Knorin. Belarusz, Minszk, 1979, 150-151. o.)

¹⁵ Komintern und Friedenskampf. Die Kommunistische Internationale über die Aufgaben der Kommunisten im Friedenskampf. (Auswahl von Dokumenten und Materialien 1917-1939.) Dietz Verlag, Berlin, 1985, 188. o.

¹⁶ Georgi Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, 1974, 85-96. o.

¹⁷ Az esemény hatalmas irodalmából itt csak a legjobban hozzáférhetőt, Kerekes Lajos Ausztria hatvan éve, 1908-1968 című monográfiáját emelném ki (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 174-183. o.).

¹⁸ A tárgyalások jegyzőkönyvét és az akcióegység-megállapodás szövegét lásd: A Népfront Franciaországa... 83-91. o.

¹⁹ Lásd Stéphane Courtois-Jean-Louis Panné írását. In A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, a kiadás helyének és évszámának megjelölése nélkül, 341-360. o.

²⁰ Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Fegyeracii, f. 048 "z", op. 14-16, pap. 4, d. 7, 69. Idézi: Marklen Tyihonovics Mescserjakov: SZSZSZR i grazsdanszkaja vojna v Iszpanyii. Otyecsesztvennaja isztorija, 1993. 2. sz. 85. o.

²¹ Magyar Országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium politikai iratai (Küm pol). K63-29/1-II-2438-1936. 147-148. f. - Mondta vagy nem mondta ezt Dimitrov Sztálinnak, nem áll módunkban kideríteni; ám a Dimitrov-naplóból tudjuk, hogy a kérdéses időpontban valóban tárgyalt Sztálinnal.

²² Historicus [Rónai Zoltán]: A Komintern hetedik kongresszusának mérlege. Szocializmus, 1935. októberi (10.) sz., 450-451. o.

²³ Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. 97-209. o.

²⁴ A francia népfront történetéről, benne a május-júniusi harcokról és a Mati­gnon-egyezményről sokoldalú képet nyújt a már idézett, A Népfront Franciaországa című kötet.

²⁵ Egyebek között lásd Fernando Claudínnak, az 1960-as évek közepén a Spanyol KP-ból Jorge Semprúnnal együtt kizárt jelentős ideológusnak és politikusnak a tanulmányát. (The Untimely Revolution. New Left Review, 1972. július-augusztusi (74.) sz., 1-32. o.)

²⁶ Határozat Spanyolország Kommunista Pártja tevékenységéről. KIVD, 456. o.

²⁷ La revolución española en la práctica. Documentos del POUM. Introducción y selección de Victor Alba. Ediciones Júcar, Madrid, 1977. 96-97. o. - Hasonló felhívásokat intézett a spanyol munkássághoz maga Trockij, még 1938-ban is. Léon Trotsky: Leçon d'Espagne: dernier avertissement. In Léon Trotsky: La révolution espagnole (1930-1940). Les éditions de Minuit, Paris, 1975. 494-496. o. Szövegét magyarul lásd Harsányi Iván: A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. MEASZ, Budapest, 1996, 75-77. o.

²⁸ Lásd erről Harsányi Iván: Andreu Nin (1892-1937). A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 347-353. o.

²⁹ Az orosz segítség Spanyolország számára. Október 15-i ügyvivői jelentés. MOL Küm. pol. K63-29/1-2438-1936. 149. f. - Az ennek dacára összeült magas szintű, de korlátozott sikerű Komintern-Szocialista Munkásinternacionálé megbeszélésről lásd Harsányi Iván: Az 1937-es annemasse-i konferencia és a nemzetközi munkásegység. In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1977. Kossuth, 1977, 40-51. o.

³⁰ Dimitrov: Dnevnik, 119. o.

³¹ Guerra y revolución en España 1936-1939. II. köt. Editorial Progreso, Moszkva, 1966, 109. o.

³² Sztálin: A leninizmus kérdései. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945. 593-598. o.

³³ A VB felhívását magyarul lásd KIVD, 465-470. o.; Dimitrov cikkét A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból. 1938-1939 c. kiadványban, 284-304. o.; A helyzet behatóbb ismertetését lásd Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth Könyvkiadó, 1988, 304-311. o., ill. uő: A Komintern a háború első évében (1939-1940). In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1990. Párttörténeti Intézet-Politikai Főiskola, Budapest, 1989, 87-96. o.

³⁴ Dimitrov: Dnevnik. 184-185. o.

³⁵ Uo., 233-234. o.