Apám emlékének

Minden bizonnyal igen. Most még nem tudható, hogy konkrétan milyen formákban fog megvalósulni, de az nagy valószínűséggel állítható, hogy gyerekeink meg fogják érni. Történelmi mércével a globális forradalomig tartó néhány évtized csak egy pillanat, vagyis ha nézőpontunk történelmi, jószerivel már benne is vagyunk. Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok sem apokalipszis-, sem messiásváró, nézeteimet a szocializmus tudományos, forradalmi elméletére kívánom alapozni. Mindazonáltal, ha a politikai forradalom szubjektív feltételei – a forradalmi osztály tudatossága és szervezettsége formájában – nem teljesülnek megfelelően, az emberiség sorsa apokaliptikus véget érhet. Mészáros István, Marx és Rosa Luxemburg nyomán, úgy fejezte ki ezt a történelmi választást, hogy “szocializmus, vagy barbárság”. Teljesen osztom Mészáros aggodalmait, de úgy vélem, hogy Mészárosnál valamelyest szigorúbb determinizmussal szemlélem a világot, s ennélfogva erőteljesebb dialektikával fejezném ki magam: az emberiség fennmaradása, vagy teljes kipusztulása.¹ A forradalmi szocializmus mára nemcsak egy választható jobb létezést jelent, hanem a társadalmi létezést magát, miáltal a létezés csak mint szocialista létrejövés, csak mint egy új minőségű társadalmi lét lehetséges. Egyre világosabban látható, hogy rohamosan szűkülnek az emberiség előtti választási lehetőségek, s a szocializmus mára nem pusztán egy a számtalan lehetőség közül, hanem kényszerítő történelmi szükségszerűség. Időben felismeri-e planétánk (s benne hazánk) munkásosztálya ezt az objektív történelmi determinációt, vagy jön az emberiség s vele együtt valószínűleg a teljes bioszféra kipusztulása? Az alábbi írásban a globális szocialista forradalom – egyelőre hiányzó – szubjektív előfeltételeinek vázlatos vizsgálatára teszek kísérletet.

A világkapitalizmus strukturális válsága

A világkapitalizmus rendszere súlyos strukturális válságban van.² Mészáros e szerkezeti válság négy alapvető vonását különíti el.³

1. Egyetemes jellegű, vagyis nem korlátozódik bizonyos szférák válságára.

2. Térbeli kiterjedését tekintve globális méretű, nem korlátozódik országokra vagy országcsoportokra.

3. Időbeli kiterjedését tekintve folytonos, hosszan tartó, nem pedig korlátozott időtartamú és ciklikus, mint az előző válságok mindegyike.

4. A kibontakozás módja pedig lassú, lopakodó, fondorlatos, álcázott. A világtőke rendszere elérte növekedésének, fejlődésének történelmi határait, az ellentmondások új ellentmondásokká való transzferálása egyre erősebb és áthatolhatatlanabb anyagi korlátokba ütközik. A rendszert egyre inkább átható irracionalitás egy általános káosz felé sodorja a világot. A használati érték és a csereérték egyre élesebb ellentétbe kerül egymással, a termékek általános hasznosulási rátája erőteljesen csökken, egyre rövidebb élettartamú produktumok generációi születnek, szaporodnak az egyszer használatos áruk, melyek mind az általános pazarlás fokmérői. Ez a társadalmi reprodukcióban jelen lévő általános tékozlás, a természet kizsákmányolását, erőforrásainak kimerítését s végső soron az emberiség létének külső természeti feltételeit veszélyezteti egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák formájában. Ennek legsúlyosabb jövőbeli formája a világméretűvé váló klímakatasztrófa, mely közvetlenül háborúkat generálhat, és végső soron az általános gazdasági-politikai összeomlás láncreakciójának elindítója is lehet.⁴

Az általános hasznosulási ráta csökkenése a fejlett centrumországokban a tőke hasznosulását is elérte a profitráták általános szintjének csökkenése formájában. Ennek következménye, hogy a nagytőke a nemzetközi bankszférába áramol, és a monetáris terjeszkedés válik legfőbb expanziós területévé, pénzügyi függésbe vonva a kevésbé tőkeerős országokat, jelentősen kikezdve azok szuverenitását. Ezáltal a kizsákmányolás súlypontja az utóbbi évtizedekben a centrumon kívülre exportálódott. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi tranzakciók képében álcázott formát vesz fel, másfelől a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentmondása – az osztályharccal egyetemben – közvetlenül nemzetközivé válik, s a nemzetállamok közötti érdekellentét megtévesztő mezét ölti magára. Ez természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a különféle tőkés érdekkörök felhasználják ezen alapvető ellentmondást saját partikuláris céljaiknak megfelelően, s ideológiailag – egy velejéig hamis – civilizációs antagonizmust tulajdonítanak neki. Huntington⁵ és a Hardt–Negri szerzőpáros⁶ szándékuktól függetlenül az amerikai civilizatorikus felsőbbrendűség mítoszának megteremtéséhez járulnak hozzá, s ezzel a protofasizmus logikáját öltöztetik az “amerikai világpolitikai küldetés” szalonképes ruhájába, ahonnan a géntechnológia ma még tiltott emberi alkalmazása – természetesen a “fizetőképes kiválasztottak” számára – megnyithatja az utat a szociáldarwinizmus újjászülető ideológiája felé. A tőke logikájából eredő fenti tendencia növekvő veszélye korántsem elhanyagolható.

A világtőke mint önmagát túlélt gazdasági alap teljes mértékben aláásta a jelenkori nemzetállamok egységeiből álló világméretű politikai felépítményt. “Az imperializmus jelenlegi s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával olyképpen, hogy katonailag erőszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat mint a globális hegemón imperializmus vezető államát” – írja Mészáros.⁷ A világtőke, miután képtelen transzferálni általános válságát, utolsó nagy válságszublimációja a világméretű katonai uralom egyre közvetlenebb és egyre szélsőségesebb formája felé való haladás. Mészáros kis könyve utolsó fejezetének legfontosabb mondanivalója az emberiség jövőjéért való fokozott aggodalom: “Egy mindennél hatalmasabb nemzetállam terve, amely a tőke logikájából fakadó kényszereknek engedelmeskedve, ellenőrzése alatt tartja az összes többit, csakis az emberiség öngyilkosságához vezethet.”⁸ Mivel a tőke logikájában nincs immanens visszacsatolás, hogy fékezze az önnön rendszerét is elpusztító profithajszát, megoldást csak a tőkés rendszeren kívül kereshetünk. A végzetes pusztító erők termelőerőkké változtatását csak a világrendszer szocialistává való forradalmi átalakítása oldhatja meg.

Tőkés osztály, munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc

A világkapitalizmus válságának többé vagy kevésbé alapos elemzésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik⁹ , a szocialista forradalom szubjektív feltételeivel, vagyis a munkásosztály megszerveződésével, forradalmi osztálytudata fejlődésével, a szocialista forradalom vezetésének kérdéseivel jóval kevesebb. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a marxizmus elmélete és gyakorlata korunkban súlyos válságon s egyúttal megújuláson megy át. Az európai despotikus, eltorzult államszocialista kísérletek szükségszerű összeomlása nyomán a marxizmus elmélete is visszaszorult, s az ideológiai vákuumot a tőke eszmei képviselői töltötték be. Magyarországon is elbizonytalanodott a marxista baloldal, sőt magukat korábban marxistának vallók (“hívők”) tömegesen tagadták meg e forradalmi elméletet, amivel objektíve cserbenhagyták a munkásosztályt. Wirth Ádám nagyszerű tanulmányban vizsgálta, hogyan próbálja meg hazugságokkal, bűvészmutatványokkal palástolni tőkés jelenkorunk nyilvánvaló osztályellentéteit az uralkodó ideológia, a társadalomelméleti irodalom.¹⁰

A polgári ideológia már évtizedek óta előszeretettel alkalmazza az osztályszemlélet nem létezővé nyilvánítását, így képviselői kitörlik szókészletükből a munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc kifejezéseket. A tőke logikája szerint: ha verbálisan eltüntetik a forradalom alanyát, ha elhitetik a társadalommal, hogy nincs kizsákmányolás, az ún. munkavállalókat, bérből és fizetésből élőket megfosztják osztálytudatuktól, akkor a “fenyegető” forradalom problémája részükről megoldottnak tekinthető. Sajnálatos, hogy ezt a felháborító hazugságot baloldali társadalomtudósok is átveszik.¹¹ Szalai Erzsébet elméleti modellje egy elit- és rétegelmélet kombinációja, melyben az eliten kívüliek középrétegekre és alsó rétegekre oszlanak. Szalai relativizálja Marx kizsákmányoláselméletét, elveti osztályelméletét, a munkásosztály szerinte felbomlott, minek következtében osztályharc sincs. A következőket írja: “A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. Számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő. – A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a »legvidámabb barakk« lehettünk. Eme konszolidációs folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.” Az idézett részből kitűnik, hogy Szalai téved, amikor nem tesz különbséget a magában való osztály (Klasse an sich) és a magáért való osztály (Klasse für sich) fogalma között, vagyis osztálynak csak az utóbbit tekinti. Ez olyan természetű ontológiai és dialektikus logikai hiba, mintha egy dolgot csak akkor tekintenénk magának a dolognak, ha már elérte teljes kifejlettségét. Az egymást feltételező tőke és munka antagonisztikus ellentétére, vagyis a kizsákmányolásra épülő tőkés társadalom az egyes osztályok tudatától független, objektív létező. Az osztályok önmagában való léte a termelőeszközök tőkés magántulajdonából ered, annak a következménye. Bármelyik alapvető osztály létének megkérdőjelezése csak akkor lehetséges, ha az egész tőkés rendszert megkérdőjelezzük. Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar munkásosztály osztálytudatossága szinte majdnem felbomlott, morális állapotát leginkább a csalódottság és az elkeseredettség jellemezheti, szervezettsége nagyon alacsony, esetleges, de létének megkérdőjelezése – még ha az fejlett osztálytudat nélküli lét is jelen történelmi periódusunkban – a valóság súlyos meghamisítására tett kísérlet. Szalai a magyar munkásosztály letagadásával tudományos téren kapitulál a világtőke előtt, s mint magát baloldalinak valló szociológus vélhető szándéka ellenére objektíve a kapitalizmus egyik legjobb ideológusává válik azzal, hogy a fenti kijelentések az ő szájából hangzanak el.¹² Égető szüksége lenne pedig az éppen csak embrionális állapotban lévő, újjászületés előtt álló, magyar (és nemzetközi) forradalmi munkásmozgalomnak osztályharcos, bátor szociológusokra is.

A nemzetközi munkásosztály demoralizálódása történelmi léptékű. Kialakulása a revizionizmus jelentkezéséhez köthető, majd a bolsevik forradalom eltorzulásával egyre széleskörűbbé vált, a fasizmus elleni küzdelem ellentmondásaival, majd az államszocialista világrendszer gazdasági lemaradásával folytatódott, s e rendszer peresztrojkás kimúlásával érte el csúcspontját. A szocializmus megvalósításában kudarcot vallott forradalmi vezető rétegek elárulták a nemzetközi munkásosztályt, s ez az árulás napjainkban is tart.¹³ Ennek hazai politikai megfelelője a Magyar Szocialista Párt vezetése – mely magát nyíltan szociáldemokratának vallja, s teljes mértékben alkalmazkodott a kapitalista rendszerhez. Nem tud és nem akar ellenállni a globális világtőke nyomásának, privatizációs buzgalma az egyik legfőbb forrása a magyar munkásosztály demoralizá­lódásának. A másik oldalon a balos, szektás, sztálinista történelmi terhet cipelő, a kádári államszocializmust nosztalgikusan, idealizálón megszépítő Munkáspárt vezetése, mely elmulasztja az államszocializmus alapos kritikáját, miáltal határozottan eltér a marxizmustól, s anakronizmussá, történelmi kövületté válik. A szocializmus elméletének és gyakorlatának a fejlődése természetesen nem egyenes vonalú, hanem az uralkodó tendencia mindig ellentmondásokon keresztül érvényesül, a haladás örökös visszaesésekkel, elhajlásokkal terhes, de a világtörténelem menetének szükségszerűen szocialista iránya tagadhatatlan.

A burzsoázia általában vett ideológiai, morális szétesése sokkal előrehaladottabb, mint a munkásosztályé. Ha visszatekintünk a történelemben, kiderül, hogy a burzsoázia erkölcsi leépülése már a thermidor idején megkezdődött, vagyis több száz éves előtörténete van, s azóta osztálycinizmusa csak fokozódott. Lukács György Marx nyomán a következőképpen vázolja a tőkésosztály történelmi kutyaszorítóját: “A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei elleni harcot olyan »szabadság« nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formája jelenteti meg először a maga tiszta formájában az osztályharcot, bár csak e társadalomban rögződik meg ez történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból…” (kiemelés: B. Gy.)¹⁴ A burzsoázia osztálytudata tehát hatalomra jutásától fogva ezen ellentmondás foglya, morális leépülése tehát történelmi léptékű, ennek ismeretében könnyebb megértenünk osztályfélelmét a proletariátus – most már valóban világméretű – forradalmától. Két jellemző példa napjainkból, melyek világos fényt vetnek arra, hogy a világtőke egyes prominens képviselői már maguk sem hiszik, hogy osztályuralmuk hosszú ideig fenntartható. “Anélkül, hogy túlbecsülnénk az ilyen ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hisz saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni” (kiemelés: B. Gy.).”¹⁵ Ted Turner (a CNN fő tulajdonosa) és Soros György (pénzügyi nagybefektető), mindketten jóval világosabban látják osztályos társaiknál, hogy a világkapitalizmusnak, a magántőkések világuralmának meg vannak számlálva az évtizedei. Milliárdostársai osztályönzésén dohogva a következőket mondja Turner: “Az egész pénz ennek a néhány gazdag embernek a kezében van, és egyikük sem juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk még egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrösszekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.”¹⁶ Ha eltekintünk a médiás-bombasztikus-hatásvadász megfogalmazástól, láthatjuk, hogy a felvilágosult Turner erkölcsileg, ideológiailag elvesztette szubjektív meggyőződését a jelenlegi amerikai nagytőke uralmának fenntarthatóságára vonatkozóan. Soros György jóval tovább megy ennél, s a jelenlegi tőkés gazdasági és politikai világrendszert átfogó kritika tárgyává teszi.¹⁷ Gondolatmenetének lényege a következő: a globális pénztőke mind nagyobb része válik spekulatív tőkévé ahelyett, hogy a termelésbe áramolna és ott hasznosulna. Ez a spekulatív tőke teljesen amorális, nem létezik számára erkölcs, csak és kizárólag a profit, ezért kis tőkeerejű országokat, régiókat tesz tönkre, emberek millióinak okozva jóvátehetetlen károkat. A kapitalizmus mai formája a jelenlegi pályán vesztébe rohan, káosz felé tart, összeomlása elkerülhetetlen lesz. A világ vezető tőkés és politikai köreihez fordulva sürgeti egy mélyreható világgazdasági és világpolitikai reform megvalósítását. E gazdasági reformok lényege a tőkemozgásnak a jelenleginél sokkal szigorúbb világméretű szabályozása lenne, a politikai reformoké pedig a pénztőke aknamunkája következtében egyre gyengülő liberális társadalmi intézményrendszernek, a liberális államoknak és azok nemzetközi szövetségének, többek között az ENSZ-nek a megerősítése átfogó reformok útján. Soros természetesen nem forradalmár, de gyónásízű könyvében sürgős reformokat szeretne, megerősített demokratikus kapitalizmust, mert látja, hogy egyre ingatagabb és veszélyesebb a totális szabad piac elvére épülő rendszer. Soros szeretne morális tőkés lenni, de ő sem tud önként lemondani óriási pénztőkéjéről, legfeljebb háborgó lelkiismeretét nyugtatja meg adományaival: “a tőkés igazi korlátja maga a tőke” – idézi Marxot Lukács, s hozzáfűzi: “E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené.”¹⁸ A tőkés (pozitív) önmegszüntetés gondolata honi újburzsoáziánk körében jószerivel ismeretlen. Mai szemmel “alig hihető”, hogy Owen minden vagyonát utópista társadalmi kísérleteire költötte, hogy Engels önzetlenül támogatta pénzküldeményeivel Marxot, hogy Károlyi Mihály felosztotta birtokait, Lukács György pedig a forradalmi filozófia miatt lemondott a nagypolgári életmódról, és folytathatnánk a sort. Ezek az emberek osztálydeterminációjukkal szöges ellentétben gondolkodtak és cselekedtek, osztályuk nézőpontjából irracionálisan, abnormálisan. A tőke szabályát megszegő kivételek. Erkölcsi nagyságuk azért különösen tiszteletre méltó, mert az ár ellen úszva, osztálydeterminációjukat legyőzve tudtak cselekedni.

Mindazonáltal az uralkodó burzsoázia – az egyre növekvő és egyre kevésbé elleplezhető strukturális válság nyomán – ideológiailag a felbomlás tüneteit mutatja, mivel egyre több, a maga módján tisztességre törekvő tagja mond búcsút a szakadékba rohanó osztálycinizmusnak, s próbál tétova lépéseket tenni a tőkés rendszerből való kilépés felé valamilyen reform útján.¹⁹ Az átalakulás módja szempontjából kardinális kérdés, hogy a jó szándékú reformprogramok körül ki fog-e alakulni egy felvilágosult burzsoá réteg, mellyel megköthető a történelmi kompromisszum a világkapitalizmus tervszerű felszámolására? Kérdés, hogy ez a ma még éppen csak körvonalazódó felvilágosult réteg meg fog-e erősödni, s ki fogja-e termelni politikai téren a maga “Gorbocsovát”. Ha ez a kialakulóban lévő reformkor elég sikeres lesz, akkor utat nyithat a szocializmus békés, egyedül emberi átmenetének programjához. Ez természetesen nem a tőkésosztály fent említett önmegszüntetése, hanem a nemzetközi proletariátus osztályharcának következménye lenne. Az osztályharc rendkívül változatos – a teljesség igénye nélkül: tüntetés; üzemi, ágazati, általános sztrájk; politikai párt felépítése; gazdasági és kulturális szervezetek létrehozása, fejlesztése; választásokon való részvétel vagy bojkott; ideológiai osztályharc a maga sokrétűségében stb. –, tehát nem szűkíthető le a nyílt fegyveres felkelésre és munkástanácsok alakítására, mint ahogy azt Szalai Erzsébet teszi. Szalai ne tudná, hogy tudományos tevékenysége objektíve maga is az ideológiai osztályharc része?

A kapitalizmusnak egyre alapvetőbb legitimációs területe az ideológiai osztályharc. Jelentőségére Lukács idézett munkájában már 1920-ban felhívta a figyelmet, de Ontológiájában még kiemeltebben hangsúlyozta a tőkés manipulációval szembeni ideológia fontosságának különösen gyors növekedését.²⁰ Tanítványa, Mészáros István évtizedekkel később Az ideológia hatalma című könyvével²¹ meggyőzően bizonyítja az eszmei mozzanat felértékelődését. Ha végigtekintünk e történelmi folyamaton s e tendencia egyre gyorsuló ütemén, be kell látnunk, hogy a helyes elmélet (a forradalmi eszme mint információ termelése), a munkásság osztálytudatáért folytatott harc, mára a kapitalizmus megdöntésének egyik legfontosabb harci terepévé vált.

Elmélet, osztálytudat, forradalom

Miért fontos számunkra az, hogy tudatosítsuk a tőkés uralkodó osztály ideológiai harcának végletesen kifinomult manipulatív jellegét, életünk lassú elrablását? Azért, mert minden ideológiai ármánykodás leleplezése a proletariátus létbeli forradalmának – melynek az ideológiai, tudati forradalom elválaszthatatlan része – fontos előrevitele. “Ebben a tudatért folyó harcban döntő szerep jut a történelmi materializmusnak”²² – írja Lukács. Ezzel a burzsoázia is tisztában van, s ezért igyekszik teljesen kitörölni az iskolák tananyagából, illetve tudományosságát kétségbe vonni. A marxizmus történelmi mértékű vulgarizálása, hamis leegyszerűsítése valójában a munkásosztály lefegyverzését jelentette és jelenti ma is. Csak emlékeztetőül az elmélet fegyveréről. A történelmi materializmus tudományos világnézet, a dialektikus fejlődés egyetemes, a természettörténetet is tartalmazó elmélete. “Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát”²³ – állítja mély értelmű bölcsességgel Marx a Német ideológiában. Eszerint a tudományosság legfőbb kritériuma az anyagi valóság helyes megragadása, s ez nem nélkülözheti az időbeliség²⁴ , a kauzalitás, a mozgás, a fejlődés és az ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kategóriák helyes megragadását. Az igazi tudomány a valóság tudása, az igazi ismeret a valóság ismerete, az igazi logika a valóság dialektikus logikája. Egy dolog teljessége, konkrét totalitása a dolog története, a világegyetemről való reális tudás a világegyetem történetének az ismerete. A történelmi materializmus a világ forradalmi megváltoztatásának céltudatos eszköze. Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy hiteles egyéni lét csak forradalmár lét lehet²⁵ , hiteles tudás csak forradalmi tudás lehet. A történelmi materializmus sosem veszti szem elől, hogy egyik legfőbb lényege a konkrét totalitás megragadására való törekvés és a forradalmi gyakorlat összhangjának megteremtése, lüktető, dialektikus egymásra reflektálása, amiben elmélet és gyakorlat egymást hajtja előre, de a társadalmi lét elsődlegességét mint végső anyagi feltételt a tudattal szemben sosem tagadhatja meg. Általában véve a burzsoá lét a partikularitás léte, tudománya a partikularitás tudománya, erkölcse a kisszerűség erkölcse, míg a forradalmi proletariátus léte egyetemes lét, tudása a totalitás tudása, erkölcse a nagyszerűség erkölcse. A tőkés ideológia, tudomány, filozófia nem akar a társadalom lényegébe belelátni, de ha akarna sem lenne képes arra, mert nincs birtokában a forradalmi módszernek. Általában véve a burzsoázia esztétikája az etikamentes, üres forma, a valódi rút, míg a forradalmi proletariátus esztétikája a morálisan telített tartalom, a valódi szépség. A burzsoázia és a proletariátus szembenállása ideológiai téren is totális és kibékíthetetlen, aminek a forradalmi proletariátus tudatában van, ezért küzd a burzsoázia ideológiailag oly elkeseredetten a proletárok tudatának hatalmába kerítéséért. Lukács zseniális éleslátása – az emberiség hamleti kérdésében – napjainkban élő kontextusába kerül: “…ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”²⁶ A proletariátus osztálytudatának kérdése – mely feltétele a helyes cselekvésnek – mára az emberiség létezésének vagy kipusztulásának kérdésévé vált.

Történelem, osztálytudat, szervezet

A proletariátus minden történelmi veresége természetszerűleg demoralizálja, felbomlasztja osztálytudatát, s a forradalmi cselekvést a hiábavalóság, az utópia hamis látszatával ruházza fel. Minden történelmi vereség a proletariátus számára magában hordozza azt a tendenciát, hogy magáért való osztályból magában való osztállyá esik vissza, de ez a visszaesés csak relatív visszaesés, csak mindig az éppen adott történelmi helyzethez képest visszaesés, s a történelmi tanulságok Marx által olyannyira hangsúlyozott – társadalmi méretű – levonása után viszonylag könnyen elérheti, sőt meghaladhatja a vereség előtti szintet. Ezért fontos a történelem, a munkásmozgalom, a munkáshagyományok forradalmi szellemű ismerete, hogy a múlt kritikai feldolgozása eltávolítsa az akadályokat a jelenbeli helyes forradalmi cselekvés elől. Ennek hiánya miatt alkalmatlan például a jelenleg mély válságot átélő Munkáspárt – az elkövetett súlyos politikai hibák mellett – arra, hogy a magyar proletariátus vezető ereje legyen, mert képtelen kritikailag viszonyulni a történelemhez, eszmeileg rövidlátó, képtelen a tanulságokat elméleti fegyverré kovácsolni. A kádári rendszerbe való nosztalgikus visszavágyódás csaknem ugyanolyan retrográd és hamis, mint a Fidesz anakronisztikus nemzeti romantikája. Az MSZP szintén alkalmatlan a magyar munkásosztály vezetésére, mivel az eszmeileg teljesen kiüresedett nemzetközi szociáldemokrácia²⁷ hazai megfelelője, melynek megalkuvó, helytelen politikája nagyban hozzájárul a magyar munkásosztály további demoralizálódásához, forradalmi szelleme hanyatlásához, amivel utat nyit a jobboldali populista demagógiák előtt, mire talán legjobb példa a Fidesz új “munkáspolitikája”.

A magyar munkásosztálynak jelenleg még nincs magas eszmei szinten álló, korszerű forradalmi pártja, tehát még nincs lehetősége a hatékony, szervezett osztályharcra. Az egyre szaporodó spontán törekvések²⁸ bizonyítják, hogy eljött az ideje egy forradalmi szocialista párt mielőbbi létrehozásának. A forradalmi párt hiánya esetén az elméletnek egyfelől nincs közege a munkástömegek megragadására, másfelől nincs inspiráló, előrevivő, motiváló ereje az elmélet fejlesztése számára. A (létező) magyar proletariátus osztályharcos tapasztalatai – természetesen a mai globalizált világ nemzetközi kontextusába ágyazva – különösen értékesek lehetnének a nemzetközi mozgalom számára, mivel hazánk a nemzetközi reakció egyik centrumában van, s a proletariátus legkisebb sikere is átlagon felüli súllyal bír.

Axiomatikus, hogy a proletariátus osztálytudatának fejlődése osztályharcának következménye. Súlyos és durva leegyszerűsítés azonban az osztályharc fegyveres felkelésre való redukálása, a fegyveres harc az osztályharc csak egyetlen, bár legélesebb formája, melynek kényszerítő szükségszerűsége történelmi léptékben csökkenőben van, bár mint végső eszköz a szocializmus világméretű megvalósulásáig nem tűnik el. A Kommunista kiáltvány megjelenése óta tudható, hogy a proletariátus egyik legerősebb fegyvere szervezettsége, melynek legkifejlettebb formája a forradalmi programmal rendelkező politikai párt. A folytonosan fejlődő forradalmi program az, amiben koncentrálódik a forradalmi teória, mely a forradalmi párt közvetítésével és vezetésével terjed el a munkásosztályban és válik anyagi erővé. A forradalmi párt különleges szerepet tölt be az osztályharcban, s ezzel az osztálytudat fejlődésében, fejlesztésében, mert a párt maga az élő forradalom, a jövő szocialista társadalmának kristályosodási pontja a jelenben. Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányát a következőképpen indítja: “A kommunista párt koncepcióját – amelyet a legtöbb opportunista támad és rágalmaz, a legjobb forradalmi munkások viszont ösztönösen elfogadnak és magukévá tesznek – még mindig pusztán technikai kérdésként, nem pedig a forradalom egyik legfontosabb szellemi kérdéseként kezelik.”²⁹ Lukács a szervezet lényegét a következő filozófiai igényű állítással írja le: “A szervezet ugyanis a közvetítés formája elmélet és gyakorlat között. Minden más dialektikus viszonyhoz hasonlóan, a kapcsolat egyes tagjai itt is csak a közvetítésen keresztül nyerik el teljes konkrétságukat és valóságukat. A szervezetnek ez az elméletet és gyakorlatot közvetítő jellege legvilágosabban abban mutatkozik meg, hogy sokkal erősebben, kifinomultabban és biztosabban reagál az egymástól eltérő irányzatok meglétére, mint a politikai gondolkodás és cselekvés bármely területe. A puszta elméleten belül békésen élhetnek egymás mellett a legkülönbözőbb nézetek és irányzatok; ellentétük csak viták formáját ölti, s ezek nyugodtan folyhatnak egy és ugyanazon szervezet keretei között is – anélkül, hogy e kereteket szétfeszítenék. Ha azonban ugyanezek a kérdések szervezeti formában is megjelennek, akkor egymást mereven kizáró irányzatokként lépnek fel. Minden »elméleti« irányzatnak vagy véleménykülönbségnek azonnal szervezeti kérdésekbe kell átcsapnia, amennyiben nem kíván a puszta elmélet, az absztrakt vélemény szintjén megmaradni, hanem meg is akarja valósítani önmagát.”³⁰ Mint az előzőekben utaltam rá, a gyakorlat, esetünkben a forradalmi párt hiánya hozzájárulhat az elmélet ellaposodásához, kipróbálatlan téves nézetek tovább éléséhez, az ellentmondások meg nem haladhatóságához.

A forradalmi proletárpárt történelmi jelentősége – melynek hazai sürgős időszerűsége elvitathatatlan – Lukács szerint a következő: “Történelmi mértékkel mérve ugyanis a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával. A kommunista pártnak az osztály széles tömegeitől való szervezeti különválása maga is az osztály tudatának rétegződésén alapul, feladata azonban egyben e rétegződést az elérhető legmagasabb szinten kiegyenlíteni. A kommunista párt szervezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztálytudatát történelmi alakzatként közvetlenül megpillanthassa, hogy a mindennapi élet minden egyes eseményében világosan és minden egyes munkás számára érthetően jelenjék meg az az állásfoglalás, amelyet az egész osztály érdekei megkövetelnek; így az egész osztály számára tudatossá válhat osztályként való létezése.”³¹ A fenti idézetből kitűnik, hogy Lukács a forradalmat osztálytudatosulási folyamatnak fogja fel, s nem egyszerűsíti le az államhatalom megragadásának erőszakos aktusára. Ez azt jelenti, hogy Lukács világosan érzékeli, hogy a társadalmi forradalom nem a politikai hatalom meghódításával kezdődik, hanem a tőkés rendszer keretein belüli fejlődik ki, elsősorban a forradalmi szervezet formájában, mely megteremti a politikai forradalom szubjektív előfeltételeit. Ezt a napjainkra nem jelentőségének megfelelően alkalmazott szemléletet már a fiatal Marx és Engels is magáévá tette a Német ideológiában: “A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”³²

Egy általános forradalomelmélet felé

Lenin forradalomelméletének lényege a politikai forradalom kivívása az államhatalom erőszakos megragadása által.³³ A politikai forradalom – a proletariátus diktatúrájának segítségével – a termelőeszközök állami tulajdonba vétele révén elindítja a társadalmi forradalmat, amely egy hosszabb, történelmi időszakon át teljesen átformálja az emberek mindennapi viszonyait, a társadalmi lét és tudat teljes spektrumát felölelve, a társadalmi reprodukció (termelés és fogyasztás) totalitásának átalakításával a társadalmi makrostruktúráktól a mikrostruktúrákig bezárólag. Lenin elméletében a politikai forradalom győzelme nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi forradalom elindulásának, a forradalmi proletárállam teremt lehetőséget a munkásosztály politikai szférán kívüli, fokozatos, ontológiai felszabadítására a mindennapi lét síkján is. Ez a forradalommodell egy átfogó és rendkívül éles történelmi válsághelyzetet tükröz, melyben az idő sürgetése, a választható alternatívák teljes beszűkülése a domináns, s a társadalmi szükségszerűség egyúttal kényszerpálya.

Marx és Engels forradalomelméletét Lenin az adott történelmi viszonyokra sikerrel alkalmazta, de nem számolt időben azzal az eshetőséggel, hogy az adott objektív történelmi kontextus miatt – melyhez az “ostromlott erőd szindróma” is hozzájárult – a forradalom megreked, eltorzul, eredeti tartalmát elveszíti, s a forradalom szubjektív feltételeinek egyáltalán nem elhanyagolható hiánya miatt a szovjet kísérlet történelmi léptékben kudarccal végződik. Kétségtelen, hogy az objektív feltételek hatása döntő a történelem menetében, az a forradalmárok által nem befolyásolható, csak többé-kevésbé megismerhető. A forradalmi elmélet színvonala, a forradalmárok képzettsége, morális szintje, a forradalmi osztály szervezettsége, osztálytudatossága, vagyis a szubjektív feltételek összessége viszont a forradalmi osztály által fejleszthető. A munkásosztály forradalomra való felkészülése nem következik be a kizsákmányolás körülményeinek kényszerítő hatására közvetlenül és spontán módon, az osztályhelyzet nem teremt automatikusan forradalmárokat, s az objektív válság nem hoz létre automatikusan politikai forradalmat. Mindkét tényező csak determináló tendenciaként érvényesül. Ebben a folyamatban aktív, döntő szerepe a forradalmi elméletnek és gyakorlatnak van, mely a forradalmi pártban találkozik és válik a politikai forradalom szubjektív hajtóerejévé. E szubjektív feltételek tényleges fontosságuknak megfelelő kezelésével – például azzal, hogy a forradalmi szervezetnek önmagán messze túlmutató, paradigmatikus jelentősége van – a marxizmus eddig jórészt adós maradt.

Milyen legyen az általános forradalomelmélet? Meg lehet-e újítani a marxizmust úgy, hogy az eljövendő világméretű politikai forradalom felé való haladás a jelenkori társadalmak döntő többségét alkotó modern munkásosztály többsége számára is nyilvánvaló legyen? Helyre tudja-e állítani a szocializmus világmozgalma a fejlett termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közti gigantikus, mostanra ontológiai totalitássá váló ellentmondást? Racionálisan, ép ésszel persze senki nem akarhatja a jelenlegi emberi civilizáció elpusztítását, de a kis egyéni partikularitások, önös érdekek, hétköznapi erkölcsi lealacsonyodások atomjaiból épül fel az emberiségtől elidegenedett általános pusztító erő, s a tőkerendszer önfelszámoló mozgása, tehetetlensége olyan végeredményt szülhet, melyet egyénenként, külön-külön mindenki elutasítana.

Vázlatos forradalomelméleti hipotézisem – melyet ezennel vitára bocsátok – a következő: a politikai rendszer forradalmát, vagyis a proletariátus államhatalmának megvalósulását társadalmi forradalomnak kell előkészítenie, megalapoznia. E viszonyban a politikai forradalom a filozófiai lényeg, míg a társadalmi forradalom a konkrét totalitás. A társadalmi forradalom nem helyettesíti a politikai forradalmat, tehát nem lehet politikamentessé tenni, hanem magában foglalja, dialektikus egységben és kölcsönhatásban van vele. A politikai forradalom csúcspontja az államhatalom, a politikai rendszer új minőségbe való viszonylag igen rövid időtartam alatti átalakulása, a proletariátus forradalmi államhatalmának létrejötte, mely a társadalmi forradalmat meggyorsítja, magasabb fejlettségi szintre emeli. A társadalmi forradalom átfogja a társadalmi lét teljes spektrumát (benne a mindennapi lét teljes szférájával), a társadalmi reprodukció konkrét totalitását, vagyis a legegyszerűbb anyagi szükségletektől kiindulva a legösszetettebb szellemi szükségletekig, azok kielégítésének módjaiig, az elemi mezőgazdasági termeléstől a legbonyolultabb tudástermelésig, a legegyszerűbb interperszonális társadalmi viszonyok átalakításától a legkomplexebb globális emberi viszonyok átalakításáig bezárólag.³⁴ Ez az általános forradalomelmélet az általános emberi kultúra, a mindennapokban gyökerező társadalmi lét forradalmának elmélete egyben. Ez különösen megnöveli a szükségességét a társadalmi lét helyes konkrét totalitásának mind teljesebb feltárása iránt, hiszen legfőbb veszélyként a partikularitásban, a lényegtelen részletekben való terméketlen elsüllyedés tűnik fel. Itt egymás mellé kerülhetnek a mindennapiságban gyökerező osztálydeterminált kultúra – például az egészségmegőrzés bizonyos sajátos formái – és az irracionalitást dominánsan magukban hordozó szubjektív, önmagukba zárt, társadalmi szempontból lényegtelen cselekvésformák. Társadalmilag lényeges és lényegtelen határozott szétválasztani tudása, értékhierarchiák, preferencia-sorrendek felállításának rutinszerű készsége ebből a szempontból elengedhetetlen, mert a tévutak, zsákutcák kockázata igen nagy.

A társadalmi forradalom egyik legfőbb szerepe, hogy összeköti a társadalom mikrostrukturális és makrostrukturális (politikai, gazdasági) létviszonyait, a mikrostruktúrákban láttatja a makrostruktúrák jövőbeli megváltoztatásának szükségszerűségeit. A mindennapi lét a biológiai szükségletek önmagukban véve partikuláris kielégítésének szférája, mely mindennapi tudatot generál, domináns tulajdonsága a rendezetlenség, kaotikusság, irracionalitás, szubjektív esetlegesség, az ellentmondások tartós együttlétezése. A mindennapi lét és tudat ellentéte az egyetemes lét és tudat, amely az eddigi történelem során csak a kivételes, kiemelkedő egyéniségeknek jutott “osztályrészéül”. Sokan hajlamosak megfeledkezni azonban arról, hogy ezen egyetemességet, nembeliséget képviselő emberek léte is a mindennapiságukban gyökerezik, ezek az emberek is naponta visszazuhannak partikularitásukba, melyből a nembeliségbe való fölemelkedésért naponta újra és újra meg kell küzdeniük saját biológiai létük és abban gyökerező tudatuk korlátaival. A kivételes emberek is végső soron “csak” emberek. A társadalmi forradalom a mindennapi lét partikularitásának forradalmi leküzdése, a mindennapi lét szférájának nembeli szintre emelése, ugyanannak a mechanizmusnak tömegessé tétele, mely eddig csak a kivételes emberek mindennapjainak volt a kiváltsága.

A társadalmi forradalom a polgári demokratikus szabadságjogok nyújtotta lehetőségek kihasználása által bontakozhat ki, s bár két legfontosabb pillére az egyesülés szabadságához való jog (beleértve a politikai párt létrehozásának szabadságát) és az információs szabadság joga (beleértve a közérdekű információkhoz való hozzáférés s annak bármilyen médiában és formában történő nyilvánosságra hozatali jogát), ezeken túl alapvető területe a közösségi gazdasági tevékenységhez, illetve a termelőeszközök közösségi tulajdonához való jog. A társadalmi forradalom legkülönfélébb szegmensei végtelen pluralitásuk ellenére a politikai szférában koncentrálódnak, elősegítik a proletariátus haladását a politikai hatalom megszerzésének irányába. Ennek oka, hogy a politikai szférától elkülönülő társadalmi szférák forradalmasodási folyamatai – a tőkés politikai felépítmény és az azt tükröző tudatformák osztályuralmának következtében – sokszor elháríthatatlan, objektív akadályokba ütköznek, aminek természetes következménye, hogy a különböző, politikai szférán kívüli forradalmi törekvések közvetlenül politikai törekvésekké transzformálódnak. Egy példa ennek szemléltetésére: a fogyasztói piac tőkés manipulációja elleni ösztönös tiltakozási formákként a vásárlók különböző fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket hoznak létre. Ezek fokozatosan felismerik, hogy mint civil szervezetek képtelenek hatékonyan fellépni a nemzetközi nagytőke ellen, vagyis a tőke elleni egyetlen hatékony, szuverén erő az államhatalom, így a fogyasztók követelései egy bizonyos ponton túl átcsapnak konkrét (még nem általános) politikai követelésekbe. (Más lapra tartozik, hogy a globális tőke a nemzetállami szuverenitást egyre agresszívebben csorbítja, melyet csak nemzetközi osztályharc és végső fázisában a proletariátus nemzetközi osztályállamának formájában lehet meghaladni.) Ez az összefüggés is rávilágít arra, hogy a társadalmi forradalom ösztönös és spontán vektorai a politikai jellegű osztályharc felé mutatnak, azzal szerves egységet képeznek, s ezáltal a proletariátus osztálytudatosodásának fontos lépcsőfokait is jelentik. Mivel a társadalmi forradalom centrumát a politikai osztályharc képezi, ezért a legfontosabb forradalmi osztályszervezet a munkásosztály forradalmi politikai pártja. Ennek hiánya jelenleg az osztályharc legfőbb kerékkötője hazánkban s nemzetközileg egyaránt. Milyen legyen hát ez a párt?

Egy általános forradalmi szervezet felé

Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányának egyik kulcsmondatára újra visszatérek, mert igen fontos következtetések adódnak belőle. “…a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával...” ami elsősorban a forradalmi szervezetben realizálódik. Ha tehát a forradalmi szervezetre úgy kell tekintenünk, mint a forradalom kezdetleges, embrionális formájának fejlődésére, abból az a hangsúlyozottan jelentős következtetés adódik, hogy a forradalmi szervezet nem pusztán eszköz, hanem öncél is egyben. Itt röviden ki kell térnem a cél–eszköz viszonyrendszer dialektikus szemléletére és az egyensúly megtartására, mert bármelyik irányba való hangsúlyeltolódás a helyes iránytól való eltérést jelenthet. Ha a szervezet főleg csak eszközként funkcionál, kiüresített propaganda-hadsereggé degradálódik, a szervezet tagjai egy elvont cél érdekében tevékenykedő arctalan, határozat-végrehajtó gépezet alkatrészeivé silányulnak, miáltal maga a cél válik egyre elvontabbá és megvalósíthatatlanabbá. (Ilyen lett Sztálin alatt a bolsevik párt.) A másik szélsőség, amikor a szervezet puszta öncéllá válik, vagyis fejlődése megáll, megreked egy partikuláris szinten, utópista álmodozók szektájává válik, s szubjektív álelméletek és álcselekvések forrásaként stagnál az elkerülhetetlen széthullásig. Ha tehát a szervezet önmagáértvaló és másértvaló léte dialektikusan kiegészíti egymást, akkor egy dinamikus, hatékony szervezeti struktúra jön létre, mely entrópialeküzdő képességével ellenáll a külső és belső romboló hatásoknak, és létrejön a forradalmi szervezet tartós extenzív és intenzív fejlődése, egyre magasabb szintű makroközösséggé való átalakulása.

Ha tehát a forradalmi szervezetre önmagáértvalóságában is tekintünk, benne – mint gyermekben a leendő felnőttet – mint mikroforradalomban a leendő makroforradalmat láthatjuk. Ezzel a szervezetben mint egyediségben megjelenhet a történelmi egyetemesség, s e szemlélet következtében a szervezet tagjai mind egymásra, mind önmagukra mint a történelmi egyetemesség megtestesítőire tekinthetnek. Ez ugyanolyan felemelkedés lehet a mindennapi lét partikularitásából, mint a művészeti alkotás, s ugyanolyan katartikus és erkölcsi nemesítő hatással is bírhat. Ezzel a forradalmi szervezet nem egyike lehet a polgári politikai pártoknak, hanem “a” forradalmi közösség lesz, mely az utókor (ha lesz a jelenlegi emberiségnek utókora) figyelmét magára vonja. Az egyetemességnek ez a tudata – a “történelem szemének” motiváló ereje következtében – rendkívüli tettekre és áldozatvállalásra sarkallhatja a szervezet tagjait, s fejlesztheti ki azok képességeit. Ennek ontológiai oka, hogy mára a szocializmusért vívott harc azonossá vált az emberiség létéért vívott harccal, s az egyébként partikuláris hétköznapi cselekvést az egyetemesség szintjére emeli föl. Természetesen a döntő tényező nem az, hogy a leendő forradalmi szervezet tagjai mit hisznek vagy gondolnak magukról – bár mint szubjektív elem, az sem elhanyagolható –, hanem az, hogy a gyakorlatban helyesen fognak-e cselekedni mint szervezet, előreviszik-e a forradalmi osztályt a társadalmi forradalomban a politikai forradalom felé, vagy netán ezzel éppen ellentétes történelmi funkciót töltenek be. Itt a végső szót természetesen az utókor (ha lesz) mondhatja ki, az egyetlen kapaszkodó a cselekvők, a folyamatot belülről szemlélők számára az elmélet és gyakorlat szakadatlan, dialektikus egymásra reflektálása lehet.

A forradalmi szocialista párt és a forradalmi egyenlőség

Az egyik legfőbb cselekvési, szervezeti elvnek kell lennie, hogy: mindazoknak a céloknak és elveknek a szervezeten belül maradéktalanul meg kell valósulniuk – az adott konkrét lehetőségek és szervezeti méretek szintjén –, melyeknek a társadalom egészében történő megvalósításért a forradalmi párt küzd. A forradalmi szocialista, közösségi társadalomnak elsősorban a szervezeten belül kell létrejönnie, mivel nem lehet inkongruencia a forradalom egyes lépcsőfokai között. Ez a forradalom legfőbb identitási kérdése, ennek az elvnek a feladása előbb-utóbb machiavellizmushoz s magának a forradalomnak a feladásához vezet.

Magától értetődő, hogy a szervezet kezdetben tisztán csak politikai organizációként (pártként) működik, mivel ez a forradalmi gyakorlat lényege a makroforradalom totalitásához vezető úton. Hogyan konstituálódhat az osztályok nélküli társadalom eszméje a szervezet interperszonális viszonyaiban? A társadalmi egyenlőség eszméjének következetes érvényesítésével. Ez egy törekvést jelent a társadalmivá szilárdult – sokszor természet adta különbözőségekből származó – egyenlőtlenségek politikai módon történő kiegyenlítése irányában. A társadalmi egyenlőség egyetemes forradalmi elvének ontológiai megalapozása messze túlfeszítené e munka kereteit, egyelőre megelégedhetünk annak az előfeltevésnek az elfogadásával, hogy minden embert egyenlően megillet a létezéshez való jog, beleértve az egyenlő létesélyeket és létlehetőségeket. Mivel az emberiség jelenlegi léte egy igen komplex zéró összegű játszmaként értelmezhető, minden tőkefelhalmozás, minden hatalmi többlet mások létesélyének és létlehetőségének csökkenését, hiányát okozza. A társadalmi egyenlőség egyetemes etikai elvének a forradalmi szervezetre való konkretizálása azt jelenti, hogy általában véve senkit sem illethet több hatalom másoknál. A társadalmi egyenlőség követelménye a pártban elsősorban mint politikai egyenlőség követelménye jelentkezik, melynek meg kell akadályoznia bármiféle hatalomkoncentráció kialakulását személyek vagy csoportok kezében. A hatalomkoncentráció kezdetben általában információk koncentrációjaként és kisajátításaként jelentkezik, később anyagi erők fölötti kizárólagos rendelkezésként, még később személyek feletti rendelkezésként nyilvánul meg. Mindezen nemkívánatos folyamatok megakadályozására olyan szervezeti modellt kell megvalósítani, mely megfelel a hatalmi hierarchiamentesség követelményének, vagyis a demokrácia közvetlen módjának megvalósítását kell célul kitűzni. A közvetlen demokrácia nem univerzális gyógyír, nem a “tökéletes politikai forma” megvalósulása, hanem csak egyfajta általános politikai, jogi garancia az összesség politikai érdekének érvényesülésére. Jelenleg makroméretű gyakorlatban még sehol sem működik, elméletileg teljesen kidolgozatlan, de nézetem szerint a jövő általános s igen nagy fejlődési lehetőségek előtt álló átmeneti politikai formája az állam nélküli, tisztán erkölcsi önszabályozásra épülő társadalom felé. A közvetlen demokrácia gyakorlatának igen sok akadálya, megoldásra váró kérdése van, melyek lényege a rendkívüli erőforrásigény. Nélkülözhetetlen feltétele – a politikai, jogi feltételeken túl – az adott társadalmi entitás tagjainak a közügyek irányába történő több-kevesebb aktivitása, a résztvevők elegendő szabadideje, fejlett telekommunikációs eszközökkel, hálózattal való teljes ellátottsága. A makroszintű közvetlen demokrácia ma még csak absztrakt, alig körvonalazott elmélet, s társadalmi méretű realizálása egy hosszabb történelmi időszakot kíván, ám a megoldandó problémák sokasága nem tántoríthat el bennünket attól, hogy mindenkori adott szervezeti lehetőségeinknek megfelelően törekedjünk megvalósítására s folyamatos fejlesztésére, mivel a párt ebben a tekintetben is az össztársadalom forradalmi jövőjének előképe.

Milyen következtetések vonhatók le a fenti ideális modell gyakorlati alkalmazásának problémáiból? Hogyan oldhatjuk fel a térbeli, időbeli korlátokból adódó ellentmondásokat, megfejelve a munkásság anyagi erőforrásainak korlátaival? A munkásosztály történelmi osztályharcának egyik legfőbb, máig ható tanulsága, hogy a forradalom megvalósítására a lehető legnagyobb tudatossággal kell törekedniük a forradalmároknak, ebből következik, hogy a lehető legjobban szervezett párttal kell rendelkeznie, minek elválaszthatatlan része, hogy a forradalmi párt gerincét a mindenkori munkásosztály iránt erkölcsileg szilárdan elkötelezett, sokoldalúan képzett, hivatásos forradalmároknak kell alkotniuk. A hivatásos forradalmár életét a forradalom ügyének szenteli, átlagon felüli áldozatokat hoz a forradalom érdekében, céltudatosságból, bátorságból és kitartásból példát mutat, vagyis osztálya iránti erkölcsi elkötelezettsége a legfőbb feltétele annak, hogy annak elismert vezetőjévé váljon. Minél több morális tekintéllyel bíró, elméletileg képzett hivatásos forradalmár tagja van a pártnak, annál nagyobb esélye nyílik a hatékony működésre és létszáma, társadalmi befolyása növelésére. A professzionalitás általános követelménye időtálló üzenete a munkásmozgalom történetének. Hatalmának megőrzése érdekében a burzsoázia is egyre fokozottabban támaszkodik a képzett értelmiségre, s a korunkban tapasztalható menedzser- és technokratafizetések rendkívüli mértékű emelésével véli azt realizálhatónak. Talán nem szorul magyarázatra, hogy az amatőr, műkedvelő, spontaneista “forradalmiságnak” e totális harcban a dilettáns szerep jut, s esélye sincs, hogy valóban ringbe szálljon az osztályhatalomért folytatott küzdelemben.

Mindazonáltal melyek a legfőbb feltételei, hogy a párt által fizetett hivatásos forradalmárok közössége ne válhasson pártbürokráciává, pártoligarchiává? Ha a bernsteinizmusban és a sztálinizmusban megpróbáljuk megtalálni a lényeges közös jegyet, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét esetben az adott párt vezetése eltért a forradalom helyes céljaitól, vagyis az adott elmélet megbukott az adott gyakorlat próbakövén. Tehát elsősorban a célokban, programokban és azok gyakorlati következményeiben keresendők a párttorzulások okai, s ezek az objektív körülmények maguk alá gyűrték a morálisan gyenge személyiségeket. Ez újra felhívja a figyelmet a tudatosság, a helyes forradalmi elmélet, a dialektikus és történelmi materializmus kiemelt fontosságára. Bizonyos – egyébként többé-kevésbé minden emberben létező – negatív személyiségvonások nem kaphatnak teret, ha az objektív körülmények nem nyújtanak lehetőséget kibontakozásukra. Tehát sem Bernstein, sem Sztálin morálisan torz személyiségével döntő módon nem magyarázhatók azok az objektív torzulások, melyek a munkásmozgalom két egymás utáni hullámában végbementek.

Láttuk, hogy a közvetlen demokrácia intézményrendszere csak részlegesen és fokozatosan épülhet ki. Van-e hát objektív kritérium- és garanciarendszer, mely bizonyságot ad a pártnak mint cselekvő szubjektumnak a cselekvés helyességét illetően? Ez a munkásosztály ontológiai viszonya a világhoz, objektív osztályhelyzete, mely ontológiai kényszerítő erővel determinálja a munkásosztályt a forradalom végrehajtására. Ez a legfőbb oka annak is, hogy a történelemben egyedülálló módon ez az osztály saját, tudományos, forradalmi világnézetet fejlesztett ki harcának biztos keresztülvitelére. S újra itt vagyunk az elmélet és gyakorlat dialektikájánál. Mint látjuk, az egyik nélkülözhetetlen oszlop a tudományosság, a világról való reális ismeret, míg a másik abban rejlik, hogy az osztályharc küzdelemjellegénél fogva minden másnál világosabban kiemeli az egyén áldozatvállalásának szerepét. A forradalmárok a mindennapi küzdelmek által mérettetnek meg, hiteles pártvezetőik az osztályharc hosszú éveinek kemény erkölcsi próbatételei során választódnak ki. A történelmi példák sora bizonyítja, hogy az erkölcsi áldozatvállalás, példamutatás sokszor az egyéni élet feláldozásával járt. Az osztályharc során kialakuló kölcsönös bizalom a mindennél szilárdabb erkölcsi kötőanyag a forradalmi párt szervezetében. Ebből következőleg a munkásosztály forradalmi pártjának képviseleti demokráciája valódi bizalmon alapul, szemben a polgári pártok partikuláris hatalmi érdekektől motivált képviseleti hierarchiájával. Mindeközben a közvetlen demokrácia adott lehetőségekhez mérten történő érvényesítése a formális garancia arra, hogy a párt tagjai kölcsönösen “ellenőrzik” is egymást, ez azonban már a demokrácia egy új minősége, mely már túlmutat azon.

Versenyt futunk az idővel

A világkapitalizmus strukturális válsága – bár tempója még viszonylag lassú – egyre jobban elmélyül. Minden eddiginél robbanásveszélyesebb korban élünk, s az elkerülhetetlen összeomlás közelgő réme egyre irracionálisabb, egyre képtelenebb ideológiákat teremt, vagy támaszt fel új formákban. A manipuláció totálissá vált, látszólag bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani, mindennek egyetlen kritériuma, hogy elegendő pénz és hatalom álljon rendelkezésre. A “nagy varázserő” – a különféle válságelemek “eltüntetésének”, transzformálásának képessége – azonban kimerülőben van, s a világméretű ösztönös kapitalizmusellenesség futótűzként terjed. Egyre több elméleti szakember számára nyilvánvaló, hogy a marxizmuson kívül a horizonton egyetlen olyan elmélet sincs, mely rendszerszerű összefüggéseiben képes lenne valódi alternatívát nyújtani a súlyos válságban lévő kapitalizmussal szemben. Az utósztálinista despotikus szocialista kísérlet összeomlása megteremtette a feltételeit a marxista, forradalmi szocialista elmélet soron lévő megújítása előtt. A világ szocialistáira kikerülhetetlen történelmi felelősségként hárul ezen óriási, végtelenül komplex elméleti feladat helyes megoldása.³⁵ Versenyt futunk az idővel. Az elavult tőkés társadalmi lét növekvő gyorsasággal száguld a káosz, a szétesés felé, s ha a forradalmi osztály társadalmi tudata nem képes olyan fejletté és általánossá válni, hogy a világ munkásosztálya még az összeomlás előtt határozottan és helyesen cselekedjen, már késő lesz, mert visszafordíthatatlan, öngerjesztő negatív folyamatok indulhatnak be, amely az emberiség apokaliptikus pusztulását okozhatja. A tudományos törvényszerűségekkel és mindazzal, ami belőlük következik, nem lehet vakon, büntetlenül szemben haladni. Nem bízhatjuk sorsunkat, gyerekeink sorsát a szerencsés véletlenre.

“Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”

József Attila

Jegyzetek

¹ Mészáros István: “Socialism or Barbarism”. Monthly Review Press, New York, 2002. Magyarul: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005, ford.: Csala Károly. “Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azon veszélyek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy a halálosan magas szintű nukleáris sugárzást is képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának” (p. 92–93.).

Az Eszmélet szerkesztői felhívták a figyelmemet arra, hogy a félreérthetőség elkerülése végett pontosabban határozzam meg az általam vélt hangsúlybeli különbséget Mészáros alternatívái és az enyéim között. Mészáros két fő alternatívája az emberiség létezésének szférájában van, s csak harmadik lehetőségként jelenik meg a végső kipusztulás, ám a barbárság második alternatíváját mindjárt zárójelbe is teszi a “ha szerencsénk van” feltétellel, melynél a véletlen kategóriája csak egy igen speciális, nagyon sajátos szűk utat enged meg. Ez relatíve felértékeli a harmadik alternatíva erősségét, de nem annyira, hogy egyenrangú legyen az elsővel, a szocializmus kényszerítő szükségszerűségével. Tehát az én olvasatomban a szocializmus erős alternatívájával a barbárság véletlennel teljesen legyengített és a végső kipusztulás látensen tagadott, vagyis nem egyenrangú alternatívái állnak szemben. A második alternatíva – számomra logikailag zavaró – tételezése megakadályozza Mészárost, hogy a kérdést a maga ontológiai tisztaságában tegye fel. Mindezekből következik, hogy bár nézeteim valószínűleg szinte minden releváns kérdésben azonosak Mészároséival, úgy vélem, hogy az emberiség végső kipusztulásának gyakorlati veszélye közelibb és valószínűbb eshetőség, mint ahogy a kérdéses alternatíva fogalmi kifejezéséből Mészárosnál kiolvasható. Nézetem szerint a végső kipusztulás veszélyének ontológiai ténye minden eddiginél szélesebb körben és gyorsabban forradalmasítja majd a tömegeket, s a globális szocialista forradalom elindítója és egyúttal legfőbb hajtóereje lesz. Számos olvasónak jelentéktelennek tűnhet ez a fent említett hangsúlybeli különbség, ám e leheletfinom distinkció – a véletlen–szükségszerűség dialektikája és a determinizmus problémakomplexuma közvetítésével – a társadalmi cselekvéshez vezető következtetésekben, a forradalmi programban konkretizálódva akár jelentős különbségeket is eredményezhet. A leglényegesebb tételmondatban azonban teljesen egyetértek Mészárossal: “…a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (p. 92.).

² Mészáros István: Beyond Capital. Merlin Press, London, 1995. Part Three: Structural Crisis of the Capital System (p. 521–870.). (Tizenegy év telt el Mészáros “magnum opus”-ának első megjelenése óta, melyet sokan a Tőke jelenkori update-jének tartanak. Számos nyelvre lefordították, spanyolul már több kiadást is megért, úgy tűnik Dél-Amerikában igazi társadalomtudományi bestsellerré vált. Óriási szégyen a magyar tudományos és kulturális közéletre nézve, különös tekintettel a könyvkiadókra, hogy – bár ott lenne a helye a hazai köz- és iskolai könyvtárak polcain – még mindig várat magára a magyar megjelenés.)

³ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november.

⁴ David Stipp: The Pentagon’s Weather Nightmare The Climate could change radically, and fast. That would be the mother of all national security issues. Fortune, 2004. február 9. – A fenti cikket ismerteti Bihari László: A Pentagon tanulmánya a klímakatasztrófáról, Rapid változás akár 20 éven belül – permanens háborúk. Népszabadság, 2004. február 10., továbbá: A Pentagon a hidegre készül, A globális éghajlatváltozás fegyveres konfliktusok kiváltó oka lehet (nem szignált szerző), Népszabadság, 2004. február 11. Ez utóbbi cikkből: “Az amerikai katonai vezetőket aggasztja a klímaváltozás – derül ki abból a jelentésből, amelyet a védelmi tárca a főként gazdasági témákkal foglalkozó Fortune magazinnak adott ki. A hangsúlyozottan hipotetikus forgatókönyvet a Csillagok háborúja agg és különösen előrelátó szereplője nyomán csak a Pentagon Yodájaként emlegetett Andrew Marshall felügyelete alatt állították össze. A 83 esztendős, titokzatos szakértő több mint harminc éve vezeti a távlatilag stratégiai veszélyeket szemmel tartó, szigorúan a háttérbe húzódó csoportot. Állítólag ő áll a ballisztikus rakétákat elhárító fegyverrendszer terve mögött is.”

⁵ Huntington, Samuel Phillips: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

⁶ Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, Boston, 2000.

⁷ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november. – A német fasizmus politikai létrejöttének eszmetörténeti előzményeihez: Lukács György: Az ész trónfosztása. Magvető Kiadó, Budapest, 1978. “Ennek a könyvnek egyik alaptétele: nincs »ártatlan« világnézet. Semmiféle vonatkozásban nincs ilyen világnézet, de különösen nincs problémánkra vonatkozóan, mégpedig épp filozófiai értelemben: az ész mellett vagy az ész ellen való állásfoglalás eldönti egyúttal egy filozófiának mint filozófiának lényegét, a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét” (kiemelés: B. Gy.) (p. 11.). Lukács e művének az ad különös aktualitást, hogy minél közelebb kerülünk a kapitalizmus általános összeomlásához, a tőke egyre következetesebb logikával hozza létre az álcázott, egyre megtévesztőbb fasizmusmegalapozó ideológiákat.

⁸ Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005. (p. 104.)

⁹ A burzsoázia elmélyülő ideológiai válságát mutatja, hogy általános kortünetté, szinte divattá vált a kapitalizmuskritika, hangzatos címek röpködnek, de a forradalmi lényeg megragadását, a szaktudományos részeredmények közötti alapvető összefüggések koherens, filozófiai mélységű s nem utolsósorban gyakorlati jelentőségű elméletté olvasztását tükröző művet alig-alig találhatunk. Ennek egyik legfőbb oka, hogy hiányzik belőlük a valódi forradalmi szellem, a materialista dialektika helyes alkalmazása, mely nélkül lehetetlen egyetemes érvényű elméletalkotás. E tekintetben Mészáros munkái minden bizonnyal korszakos jelentőségűek.

¹⁰ Wirth Ádám: Hová lettek az osztályok?. Ezredvég, 2001. május.

¹¹ Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Népszabadság, 2004. április 30., lásd még: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest, 2001. (p. 248–259.) – A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, hogy nagyra értékelem Szalai Erzsébet empirikus szociológiai kutatásait, illetve baloldali, szocialista politikai megnyilvánulásait, de mindezeket sajnos zárójelbe teszi elméleti következetlensége. Ígérem elsők között fogom méltatni, ha a szóbanforgó kérdésben valóban forradalmi álláspontra helyezkedik.

¹² Krausz Tamás bár nem az osztálytudatosság, hanem a munkamegosztásbeli átstrukturálódás tekintetében, a következőképpen értékeli Szalai állításait: “Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk (kiemelés B. GY.), hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastrukturálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.” Beszélgetés Szalai Erzsébet könyvéről az Eszmélet Baráti Körben 2001. március 4-én. Eszmélet, 54. (p. 94.) – Egy helyes (forradalmi) szociológiai szemléletű és módszertanú munka: John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat, Budapest, 1985.

¹³ A történelem során igen sokszor előfordult, hogy az elnyomott osztályok forradalmi felkeléseit a megmozdulások egyes vezetői vagy vezető rétegei a legkülönfélébb módokon elárulták. Engels szinte történészi részletességgel foglalkozik az osztályharcok történetével A német parasztháború című munkájában, mely igen alkalmas e probléma szemléltetésére. Ezzel csak azt szándékozom jelezni, hogy a forradalmi mozgalom demoralizálódása nem a munkásmozgalom kizárólagos sajátossága, hanem általánosabb történelmi mozgástörvények fejeződnek ki benne, s megismerésük alkalmas lehet fontos vezetéselméleti következtetések levonására. Mindazonáltal az objektív folyamatok túlzott mértékű etikai megokolása súlyos történelmi tévedések forrása lehet.

¹⁴ Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (p. 292.). (Lukács az idézett tanulmányt 1920-ban írta, és 1923-ban jelent meg először önálló kötetben Berlinben.)

¹⁵ Lukács György: i. m. (p. 299.)

¹⁶ Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998 (p. 266.).

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapest, 1999, illetve: Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.

¹⁸ Lukács György: i. m. (p. 295.)

¹⁹ The Corporation (2004) (Dokumentumfilm. 140 perc). Rendezte: Jennifer Abbott és Mark Achbar, Független Média Kiadó, 2005.

²⁰ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. Történeti fejezetek (p. 40.). Lukács figyelmeztetése mit sem vesztett időszerűségéből: “A modern nyugati szociológia mind energikusabban fejlődik a tömegek társadalmilag tudatos manipulálásának általános elmélete felé. Karl Mannheim már harminc évvel ezelőtt (kb. 1930-as évek második felében – B. Gy.) tudományos módszert próbált kidolgozni ebből a célból; (…) – …a mai tudomány nemcsak egyszerűen tárgya az általános manipuláció felé tartó ellenállhatatlan társadalmi fejlődésnek, hanem aktívan részt vesz ennek kiformálásában és általános megvalósításában. Nem volna helyes, ha ezt az aktív szerepet a szociológiára és a gazdaságtanra korlátoznánk, hiszen a fordulat talán a politikai elméletben és gyakorlatban a legvilágosabb. – (…) az utóbbi évtizedekben bizalom ébredt az iránt, hogy a tömegeket korlátlanul lehet manipulálni.”

²¹ Mészáros István: The Power of Ideology. New York, University Press, 1990.

²² Lukács György: i. m. (p. 301.)

²³ MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. (p. 20.)

²⁴ “Az idő a rend keretét adja a térnek, strukturálja azt. A valós idő egységes ritmusa folytonosan ismétlődő viszonyítási pontokat ad számunkra, a mikro és makro létesemények kaotikus halmazát összefüggő történéssé, történelemmé integrálja. A dolgok története jelentheti a realitást, a valóságot, a lét teljességét, szintézisét a keletkezéstől (a létfeltételek megteremtődésétől) az elmúlásig (a létfeltételek megszűnéséig), míg a dolgok pillanatnyisága a létfolyamat egy kiragadott »szeletét«, a maga partikuláris, analitikus elvontságában, mely a létezésnek eme pillanatnyi darabja az irrealitás hordozója, a bizonytalanság megtestesítője.” – Bartók Gyula: Mi az anyag? (Természetontológiai bevezetés egy forradalmi társadalomontológiához), kézirat.

²⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Flow, az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. A kapitalizmus megfosztja az egyént élete valódi átélésének élményétől is, s helyébe egy hamis, valódi identitásától megfosztott, minden léteseményt pótlékokkal helyettesítő, boldogtalan létet ad. Csíkszentmihályi munkája a személyiség szubjektív forradalmasításának kézikönyve, az egyéni tudat önfelszabadításának fontos gyakorlati-módszertani összefoglalása.

²⁶ Lukács György: i. m. (p. 303.)

²⁷ Norbert Seitz–Hermann Glaser: Víziók és utópiák az Agenda-korszakban. Ezredvég, 2005. november. Az interjú világos bizonysága a német szociáldemokrácia mély intellektuális válságának.

²⁸ A MARKSZ (Magyar Reformkommunisták Szövetségének) létrejötte győri központtal, a Munkáspártból (új nevén: Magyar Kommunista Munkáspárt) kivált “lázadók” önálló párttá alakulása Magyarországi Munkáspárt 2006 néven, a Comrade-csoport feltűnése az interneten, a Hétköznapi Csalódások nevű pécsi anarchokommunista együttes növekvő sikerei jelzésértékűek. Ezeken túl joggal feltételezhető, hogy számos kisebb-nagyobb csoport is létrejött az utóbbi időben, melyek még nem léptek a szélesebb nyilvánosság elé.

²⁹ Lukács György: i. m. (p. 602.)

³⁰ Lukács György: i. m. (p. 608.)

³¹ Lukács György: i. m. (p. 643.)

³² MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, 1960. (p. 35.)

³³ Lenin: Állam és forradalom. Kossuth Könyvkiadó, 1973. – Marx és Engels dialektikus módszerükből következően nem abszolutizálják a politikai forradalom erőszakos útját és elméleti, speciális esetként számolnak a szocializmusba, a forradalomba való békés átmenet lehetőségével. Azonban a 19. század történelmének tanulságai alapján határozott gyakorlati célként a proletariátus diktatúrájának fegyveres úton történő kivívását tűzik ki. Lenin is elsősorban a gyakorlatra koncentrált – 1917 augusztus–szeptemberében írta fenti művét –, így érthető, hogy nem sok teret szentelt az akkoriban semmilyen aktualitással nem bíró békés forradalom elméleti lehetősége elemzésének. Mindazonáltal egyetlen helyen utal Engelsnek Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához című munkájára: “Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban »elképzelhető« (de csak »elképzelhető!«) a szocializmusba való békés belenövés…” (p. 98.) – ez egyben bizonysága Lenin dialektikus módszerének, vagyis nem állítható forradalomelméletéről, hogy abszolutizálná az erőszakot.

³⁴ Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

³⁵ Leo Panitch: Renewing Socialism; Democracy, Strategy and Imagination. Westview Press, Oxford, 2001.