"Igazságot akarunk ott, ahol jelenleg a létfenntartás minimuma sincs meg. Nem akarjuk kisajátítani az élcsapat fogalmát vagy azt mondani, hogy mi vagyunk a fény és az egyetlen alternatíva, vagy egyik vagy másik áramlat számára fösvény módon lefoglalni a forradalom fogalmát."Marcos alparancsnok

Az a fajta kortudat, amit jobb híján posztmodernnek lehet nevezni, és amit az egészelvű, rendszerező gondolkodás válságával lehet jellemezni, nem álmodik már forradalmakról. Ugyanakkor a fennálló renddel szembeni elégedetlenség, a változás követelése és a gyakran erőszakos ellenállás továbbra is jelen van. Ez az írás azt a kérdést kívánja feltenni, hogy milyennek látjuk az ellenállásból kiinduló aktivitás formáit, ha a dekonstrukció felől vesszük szemügyre őket. Milyen módokon lehet nemet mondani egy rendszernek, attól függően, hogy milyen alaptulajdonságokat feltételezünk egy rendszerben?

Derrida struktúrafelfogása, ami a dekonstrukció egyik kiindulópontjaként szolgált, azt veti egyrészt a strukturalizmus, másrészt az egész nyugati filozófiai hagyomány szemére, hogy a struktúrát egy központi elv vagy középpont köré szerveződött egységként képzeli el: "Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltal egészen a fenti eseményig, amelyet meg szeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte a középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze - hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát -, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervező elve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. (...) A centrált struktúra fogalma valójában azonos a megalapozott játék fogalmával, mely egyfajta, a játék rendszeréből kivont fundamentális mozdulatlanságra és megnyugtató bizonyosságra épül. Ez a bizonyosság úrrá lehet a szorongáson, mely abból fakad, hogy úgy érezzük: magával ragad a játék, részesei lettünk, mintegy játékból beléptünk a játékba. Tehát abból kiindulva, amit középpontnak nevezünk, s amire, minthogy egyaránt lehet belül vagy kívül, tetszés szerint alkalmazhatjuk a kezdet vagy a vég, az arkhé vagy a telosz elnevezést. Az ismétlődések, váltakozások, átalakulások és permutációk mindig egy iránnyal bíró történetnek - egyszóval: a történelemnek a részei, melynek jelen formájában mindig felidézhetjük a kezdetét, vagy előre láthatjuk a végét."¹

Derrida szerint a nyugati filozófiai hagyomány valamennyi filozófiai rendszerét egy bizonyos középpont köré szerveződött, egyetlen rendezőelvre visszavezethető struktúraként lehet jellemezni, mely rendszerek elfojtották magukban a struktúra strukturálódását, a struktúra folyamatszerűségét, és nem vállalták a biztonság nélküli játékot: "A struktúra fogalmának egész történetét, a szakadásig, amelyről szóltunk, úgy kell elképzelnünk, mint a középpontok át- meg áthelyeződésének sorozatát, a középpont különböző meghatározásainak láncolatát. A középpont fokozatosan és szabályosan más-más formát ölt, és más nevet kap. S a metafizika története, akárcsak a Nyugaté, ezeknek a metaforáknak és metonümiáknak a története."²

Az a fajta ellenállás vagy lázadás, amely egyetlen vezérelvre visszavezethető struktúrákban gondolkodik, szükségét érezné annak, hogy teljes egészében leírja és körülhatárolja azt a területet, ami ellen fellázadt. Feltárná ennek a területnek a működési mechanizmusait, és megkeresné azt a rendező elvet, ami ezt a területet megszervezi. Ez a rendezőelv lesz aztán a lázadás célpontja, az a középpont, aminél fogva az egész rendszer kibillenthető a helyéből. A középpont jellege már szinte automatikusan jelöli ki az elérendő végcélt, a végcél pedig megszervezi az ellenállás és a harc taktikáját.

Erre az eljárásra jó példa a Kommunista kiáltvány:

1. Meghatározza a megdöntendő rendszer rendezőelvét (középpontját): "Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. (...) Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozíciót úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek."
2. Megmutatja a rendszer középpontjánál való kibillentésének logikáját: "A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját, és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniuk kellene. Nekik le kell rombolniuk minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot."
3. A középpont jellegéből és kibillentésének módjából következik az elérendő végcél: "A kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon eltörlése. (...) A régi tőkés társadalom, annak osztályai és osztályellentétei helyébe olyan társulás lép, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését tételezi."
4. Az elérendő végcél pedig megszervezi a felé vezető utat: "A munkásforradalom első célja a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása. A proletariátus arra használja majd fel politikai hatalmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét. Ez természetesen csak a tulajdonjogba és a tőkés termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhet, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégtelennek és tarthatatlannak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei, elkerülhetetlenek."

A középpontról azonban Derrida szerint kiderült, hogy soha nem volt valós pont a struktúrában, csupán egy vágy tárgya lehetett, és távolléte vagy hiánya megnyitja az utat a struktúra egyetlen rendezőelvre vissza nem vezethető strukturálódásának.

A nem középpontszerű gondolkodást követő ellenállás nem törne a vele szemben álló rendszer egységesítésére. Ahhoz, hogy tevékenységét értelmesnek és hasznosnak érezze, nem lenne szüksége arra, hogy egy, a maga totalitásában látott terület középpontja ellen indítson támadást. Ellenállása a súrlódási pontok mentén haladna, és nem próbálna több értelmet adni annak, ami szemben áll vele, mint amit az kijelentett magáról, és mint amit annak az őfelé tett megnyilvánulásaiból megtapasztal. Mivel nincs olyan víziója, amivel helyettesíteni tudná a megtámadott terület meg sem határozott középpontját, mozgásának nincs megragadható végcélja sem. A végcél helyébe több, egymáshoz talán csak lazán kapcsolódó cél kerül, amiket mindig a pillanatnyi helyzet vet fel. Sosem válhat keresztes hadjárattá, mivel mozgását maguk az ütközési pontok tartják életben. Az önmagát nem egy központosított struktúrában elhelyező ellenállás és lázadás önmaga számára is szüntelen meglepetés. Az egymásnak feszülések erőterein keresztülhaladva egyre újabb és újabb formát vesz fel, melyeket ő maga sem tud előre kiszámítani.

Erre a fajta hozzáállásra a mexikói zapatistákat lehet felhozni példának, az EZLN³ mozgásának folyamatos transzformációját: földalatti fegyveres szervezetként maja földműveseket fegyverzett fel és segített az önvédelemben a nagybirtokosok visszaéléseivel szemben, feminista átrendeződést indított el tradicionális indián közösségekben, aztán előbb szabályos hadüzenettel járó nyílt háborút, utóbb hosszas tárgyalásokat folytatott a mexikói kormánnyal. Az általa ellenőrzött területeken egyoldalúan életbe léptette a kormány által aláírt, de semmibe vett, az indiánok jogairól szóló San Andrés-i egyezményt, autonóm zapatista önkormányzatokat hozott létre, mexikóvárosi menetével alkotmánymódosítást ért el, jelenleg pedig egy nemzeti méretű, alulról szerveződő baloldali mozgalom kialakításán dolgozik, melynek legfőbb célja egy új alkotmány életbe léptetése.

1. Az ellenállást nem egy végcél messianisztikus ígérete, hanem az aktuális helyzet feszültsége indította el: "Mi, az EZLN zapatistái, fegyverrel keltünk fel 1994 januárjában, mivel láttuk, mennyire általánossá vált a gonosz, amit a hatalmasok munkáltak ki, akik megaláztak, kiraboltak, bebörtönöztek és legyilkoltak minket, és senki sem mondott és tett semmit. Ezért mondtuk, hogy "Ya basta!", többé nem hagyjuk, hogy alacsonyabb rendűként kezeljenek minket, vagy hogy rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal."⁴
2. A zapatisták a problémát pont az egyetlen vezérelvre visszavezethető rendszerekben látják: "A kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiismeretet. A kapitalizmus szerint mindennek képesnek kell lennie arra, hogy meg lehessen vásárolni és el lehessen adni.
3. Az aktuális helyzetnek megfelelően készek újra és újra átalakítani a módszereiket ("Egyszer csak, miközben a gazdagok szilveszteri partijaikat tartották, megtámadtuk a városaikat és elfoglaltuk őket. [...] És a gazdagok felkeltek és elküldték hatalmas seregeiket, hogy intézzenek el minket, ahogy mindig is teszik, amikor a kizsákmányoltak fellázadnak - azt parancsolták nekik, hogy mindenkit intézzenek el. De egyáltalán nem tudtak mindenkit elintézni, mivel nagyon jól felkészültünk a háború előtt, és megerősítettük magunkat a hegyekben. [...] És ekkor a városokban az emberek kimentek az utcákra, és kiabáltak, hogy legyen vége a háborúnak. Ekkor abbahagytuk a háborúnkat, és meghallgattuk városi testvéreinket, akik azt mondták nekünk, próbáljunk meg elérni egy megállapodást vagy egyezséget a rossz kormánnyal, hogy a probléma mészárlás nélkül is megoldódjon..."), erőfeszítéseik irányát ("Az EZLN ellenállt 12 évnyi háborúnak, katonai, politikai és gazdasági támadásoknak, ostromnak, zaklatásnak, üldöztetésnek, és nem győztek le minket. Sem el, sem meg nem adtuk magunkat, és haladást értünk el. Különböző területekről egyre több barát lépett be a küzdelembe, úgyhogy ahelyett, hogy ennyi év után legyengítettek volna minket, erősebbek lettünk. [...] Úgy gondoljuk, és azt látjuk a szívünkben, hogy egy olyan pontra érkeztünk, ahonnan már nem tudunk továbbmenni, ráadásul mindent elveszíthetünk, ha úgy maradunk, ahogy vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Eljött az ideje, hogy ismét kockázatot vállaljunk, és megtegyünk egy lépést, ami bár veszélyes, de gyümölcsöző...") és önmagukat ("Azt is láttuk, hogy az EZLN a maga politikai-katonai összetevőivel olyan döntésekbe vonja bele magát, ami a demokratikus hatóságokhoz tartozik, a »civilekhez«, ahogy ők mondják. És ezzel az a probléma, hogy az EZLN politikai-katonai összetevője nem demokratikus, mivelhogy egy hadsereg. [...] Így végül elkezdtük elkülöníteni azt, ami politikai-katonai, a zapatista közösségek autonóm és demokratikus szervezeteitől. Olyan tettek és döntések, melyek korábban az EZLN-hez tartoztak, lépésről lépésre átkerültek a falvak demokratikusan megválasztott hatóságaihoz. Ezt persze könnyű mondani, de a gyakorlatban nagyon bonyolult volt kivitelezni, mivel sok év telt el - először a háborúra való felkészüléssel, aztán magával a háborúval - és a politikai-katonai oldal megszokottá vált...").
4. Nincs olyan stratégia vagy taktika, amit a zapatisták képviselnének vagy általában javasolnának: "Azt tervezzük, hogy elmegyünk Mexikó minden részére, ahol alacsony származású és egyszerű emberek élnek, mint mi. És nem fogjuk megmondani nekik, mit tegyenek, nem fogunk parancsokat osztogatni. [...] Azt sem fogjuk mondani nekik, hogy legyenek olyanok, mint mi, vagy hogy robbantsanak ki fegyveres felkelést. Amit tenni fogunk, az az, hogy megkérdezzük őket, milyen az életük, a küzdelmük, mit gondolnak az országunkról, és mit tegyünk, hogy ne győzzenek le minket."
5. Végcél hiányában a megtett út maga válik céllá: "És a helyzet valóban fejlődött valamennyit. Senki sem mondhatja, hogy a zapatista szervezet és küzdelem értelmetlen volt, sőt, még ha teljesen el is söpörnek bennünket, erőfeszítéseinknek akkor is volt haszna."

A struktúra derridai megközelítése kritikus kérdés a globalizációkritika szempontjából is. A fennállóval szembeni elégedetlenségből újabb és újabb központosított struktúrák születnek. Az utóbbi években itthon Vass Csaba és Bogár László részéről lehettünk tanúi egy ilyen globalizáció­kritikus Nagy Elbeszélés felállításának.⁵ Elméletük középpontja a fordulat utáni Heidegger füzisz fogalma, illetve az ebből kibontható "lét ura" vs "lét pásztora" oppozíció. Erre a szembeállításra fűzik fel aztán egyetlen hatalmas lendülettel és földbe dorongoló pátosszal az egész hivatalos egyirányú Történelem minden eseményét.

De minden ilyen kísérletnél ott lappang a gyanakvás, hogy a rendszer valójában sosem olyan totális, mint amilyennek a szembenállói ábrázolják, és álmában sem gondolná, hogy tetteit egy olyan középpont határozza meg, amire az imént mutattak rá diadalmasan az ellenfelei. Mindig ott van a gyanakvás, hogy a középpontkereső gondolkodással végül épp mi teremtjük meg a démonainkat, amik ellen csatába indulunk. Hogy a terület egységesítésével, körülhatárolásával és teljességre törő leírásával egy olyan csapdába kerülünk, amit Orbán Jolán Derrida-könyvében így jellemez: "A módszertani rövidzárlat, »csapdahelyzet« a struktúrát csontvázasítja, azaz kiszív belőle mindent, amit módszertanilag nem tud megközelíteni, és csak azt az élettelen vázat tekinti, amelyről még az sem dönthető el, hogy mennyiben a valós struktúra valódi váza és mennyiben a módszernek önmagának egy »struktúrába« való projekció­ja. Kívülről, mint a struktúrához nem tartozó elem, egy adott koncepció alapján strukturálja a struktúrát. Ez a koncepció működik központosító funkcióként, azaz a módszer a középpont pozícióját építi ki."⁶

Annak a meghatározhatatlan mozgásnak, ami hol seattle-i zavargásokban, hol Pôrto Alegre-i Szociális Világfórumban ölt testet, épp ezt vetik a szemére kritikusai, hogy nemcsak képtelen bármiféle koherens narratívát szembeállítani azzal, amit ellenez, de még csak azt sem képes eldönteni, mi is az, amit ellenez - a multikat, a kizsákmányolást úgy általában, a környezeti szempontok másodlagosságát a gazdasági növekedéssel szemben, konkrétan a pénzpiacok deregulációját vagy éppen a kapitalizmus bármilyen formáját?

A középpont nélküli struktúrákat feltételező gondolkodás azonban az ellenállást éltető hajtóerőt nem fordítja le utópiákra. A kizsákmányolás, az elidegenedés, az elnyomás és a jelentésvesztés tapasztalatából nem konstruál magának egy totális ellenségképet, amire ráronthat. Nincs szüksége egy végcélt feltételező stratégiára, hogy befolyásolja és átalakítsa a fennálló hatalmi viszonyokat.

A középpontosított struktúrákat feltételező gondolkodás, ami egy teljes rendszert ki akar billenteni a helyéből, csak egy meghatározott pontból tudja elképzelni az ellenállást. Szüksége van egy új középpontra, ahonnan egyszerre dönthető meg a régi, és hozható létre az új struktúra.

A Kommunista kiáltványban ez a pont a proletariátus, ami alávetett osztályként egyszerre része a fennálló rendszernek, ugyanakkor mivel semmiféle tulajdonnal nem rendelkezik, egészen más minőséget képvisel, és magában hordja egy új struktúra lehetőségét. A proletariátus együttlétező kívüliségére és belüliségére támaszkodik a forradalom.

A zapatisták ezzel szemben nem kívánják pontosan meghatározni a lázadás lehetséges aktorait, az ellenállás a struktúra bármelyik pontján létrejöhet: Ahogy létezik neoliberális globalizáció, úgy a lázadásnak is van globalizációja. És nemcsak a városi és vidéki munkások tűnnek fel a lázadásnak ebben a globalizációjában, hanem olyanok is, akiket ugyanúgy gyötörnek és semmibe vesznek, és akik nem akarják hagyni, hogy uralkodjanak felettük, nők, fiatalok, bennszülöttek, homoszexuálisok, leszbikusok, transszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, akik ott vannak mindenhol a világon, de akiket nem látunk, míg ya bastát nem kiáltanak a semmibevételükre, amíg fel nem kelnek, és akkor látjuk őket, halljuk őket, és tanulunk tőlük.

A középpontot nem feltételező lázadásnak, mivel nem törekszik a rendszer átfogó leírására, sőt abban sem biztos, hogy egy mindenre kiterjedő rendszerrel áll szemben, olyan pont feltételezésére sincs szüksége, ami (legalább részben) kívül lenne a rendszeren.

Így az ellenállás sem a maga, sem az ellenfél totalizált démonait nem hajszolva, nem tekintve magát egy teleologikus történet egyik szereplőjének vagy fejezetének, a hatalmi viszonyok szükségszerűen felbukkanó olyan elemévé válik, ami részt vesz a struktúra strukturálódása folyamatában.

Jegyzetek

¹ Jacques Derrida: A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diskurzusában. In Pethő László (szerk.): A posztmodern. Gondolat, Budapest, 1992. 265-267.

² I. m. 267.

³   Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg.

⁴ Az idézetek a lacandonai őserdő hatodik kiáltványából (2005. június) valók.

⁵ Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Ökotáj, Budapest, 2000. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.

⁶ Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994, 88.