I. Mi az antiszemitizmus? Definíciós kísérlet

Magyarországon sokszor nevezik az antiszemitizmust „zsidókérdésnek", ellenben a szót mindenféle idézőjel nélkül használják nemcsak privát beszélgetésekben, hanem könyvekben, hivatalos állásfoglalásokban is, így pl. a közszolgálati médiában. Íme néhány példa: az utóbbi években Kövér László többször szorgalmazta, hogy beszéljünk őszintén a „zsidókérdésről" (nála idézőjel nélkül), s „zsidókérdésként" közelített az antiszemitizmushoz Elek István műsorának témája a közszolgálati televízió egyik esti programjában, 2004 májusában, a „zsidózás, antiszemitizmus és zsidókérdés" volt¹ . A jelenség „zsidókérdés"-ként történő felfogása következtében a téma megbeszélése is a Magyarországon élő zsidók és nem zsidók közötti problémákra szűkül. Kövér László pl. azt mondta egy interjúban: „Én a továbbiakban nem vagyok hajlandó zsidókérdésben véleményt nyilvánítani (...). Azt gondoltam néhány évvel ezelőttig, hogy minden, az emberek fejében létező probléma egyúttal a valóságnak is része, tehát akkor járunk el helyesen, ha ezeket megpróbáljuk értelmes, emberi módon kibeszélni. Például hogy milyen problémái vannak, ha vannak egyáltalán, a magyarországi zsidók, a zsidó magyarok és a nem zsidó magyarok együttélésének."² Elek István műsorában is megrekedt a beszélgetés minden jó szándék ellenére,nem utolsósorban a műsorvezető irányítása miatt, a zsidó-nem-zsidó problematikánál, az úgymond „kisebbség és a többség kóros viszonyánál". A Kossuth Rádió Társalgó c. műsorában (2005. április 12., 14.05 óra) a műsorvezető, Antall István a „nemzeti kérdést" és a „zsidó kérdést" választotta külön egy Gyurgyák Jánossal készített interjúban, amiben a történész a problémakört „nehéz házasság"-nak és „magyar-zsidó veszekedésnek" nevezte, így mintegy adott tényként kezelve azt a feltételezést, hogy a zsidók nem magyarok.

Értékes kutatómunkák is megjelennek „zsidókérdés"-ként értelmezve az antiszemitizmust. Zsidókérdés Magyarországon címmel jelent meg pl. Gyurgyák János (2001) könyve, melynek előszavában a szerző ugyan utal a (nála következetesen idézőjel nélkül használt) „zsidókérdés" kifejezés problematikus (hiszen antiszemita) olvasatára, mégis védelmébe veszi, mivel természetesnek véli, hogy a zsidók és nem-zsidók között voltak és lesznek problémák, és - kérdezi - ha a nemzeti vagy az agrárkérdésről beszélünk, miért ne beszélhetnénk a „zsidókérdésről" is (nála idézőjel nélkül [Gyurgyák, 2001:14]). Így - nyilván akaratlanul - már a kérdésfeltevésével is szétválasztja a „nemzeti kérdést" a „zsidó kérdéstől".

Mi is tehát az antiszemitizmus?

Az antiszemitizmus mint fogalom viszonylag új. A német publicista, Wilhelm Marr (1819-1904) „A zsidóság győzelme a németség fölött. Nem konfesszionális nézőpontból vizsgálva" című nagy sikerű írása (Marr, 1879) által vonult be a köztudatba; a publikáció, amely azzal a kultúrpesszimista kiáltással végződik, hogy „Finis Germaniae!" (Germánia vége), a megjelenés évében 12 kiadást élt meg. Marr volt az, aki az „Antiszemita Liga" megalapításával az „antiszemitizmus" fogalmát bevezette a politikai szótárba. A 18. században keletkezett „szemita" szó jelentése az antiszemiták szempontjából azonban nem volt egyértelmű, hiszen eredetileg „nyelvcsalád"-ot jelentett, s ráadásul az arabokra is vonatkozott, ami miatt a szó „zsidóellenességként" értelmezve etimológiailag nem igaz (Berger Waldenegg, 2003:27). Ezért az antiszemitizmust az antiszemitáknak egyre többször „zsidókérdésként" kellett konkretizálniuk. A „zsidókérdés" mint fogalom ugyan megjelent már a 18. század közepén, de eleinte a zsidók emancipációjából adódó adminisztratív kérdéseket foglalta magában (pl. Rürup, 1987). Zsidóellenes kifejezésként először 1838-ban használták, de mint ilyen csak 1879-ben vált általánossá (Benz, 2002:108). A 19/20. század fordulóján mindinkább rasszizmussal, azaz a fajelmélettel telítődött, s ettől kezdve eleve az antiszemita doktrína követői által ebben az értelemben használt kifejezés (Berger Waldenegg, 2000:108f.).

Ugyanakkor az „antiszemitizmus" kifejezés is problematikus, hiszen ez is az antiszemita doktrína követői által és egy saját magukra vonatkozó, tudatosan választott megjelölés volt, mégis manapság temérdek tudományos kutatás és elemzés alapjául szolgál. Mindez ráadásul annak ellenére történik, hogy a szó jelentéséről akár megközelítőleg is konszenzus volna. Még a történészek közül is csak egy kisebbség állítja, hogy a fogalom a 19. század utolsó harmadában kifejlődő rasszizmussal van egyenes összefüggésben, a többség azonban az ókortól a középkoron keresztül napjainkig felszínre törő összes zsidóellenes jelenség megvilágításához használja a szót. Az antiszemitizmus-kutatás legfrissebb publikációi közül talán az eddigi legtöbb meghatározást a német történész, Berger Waldenegg (2003) sorolja fel, aki számtalan ismert példát és definíciót is megvizsgál, hogy azután szinte mindet elvesse, mondván, egyik sem tökéletes. Olyan kérdésekre is választ keres, hogyan lehet megkülönböztetni az ún. szalon-antiszemitizmust a radikális antiszemitizmustól, hol a határ a passzív és az aktív antiszemitizmus között, milyen erősnek kell lennie az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy képviselője akár egy zsidó temetőt, akár egy zsinagógát megrongáljon. Vizsgálódásait, amelyek a definícióért eddig folytatott vívódások összefoglalásának is tekinthetők, a német szociáldemokrácia egyik alapítójának, August Bebelnek már 1873-ban kimondott, de máig elterjedt feltételezésével kezdi, miszerint az „antiszemitizmus a buták szocializmusa", vagy Jean-Paul Sartre-nak 1945-ben megfogalmazott mondatával, miszerint az antiszemitizmus a „szegények sznobizmusa". Ezek azért nem tarthatók, írja, mert ugyan létezik egy bizonyos összefüggés a képzési fok, a szegénység és a sztereotip gondolkodásra való hajlam között, de óriási tévedés azt hinni, hogy az összes antiszemita buta és szegény. Ellenkezőleg. Az antiszemitizmus nem utolsósorban olyan embereknél figyelhető meg, akikre semmiképpen sem fogható, hogy buták és képzetlenek, s ráadásul materiálisan és szociálisan jól szituáltak (Berger Waldenegg, 2003:48). Ám a rasszizmussal telített antiszemitizmus „jeles" képviselőjének, Theodor Fritschnek az Antisemiten-Kathechismus címmel 1887-ben publikált művében felállított definíciója, miszerint az antiszemitizmus a „szemitizmus elleni harc", sem megfelelő, hiszen - mint már szó volt róla - az arabok is szemitáknak számítanak, s így - akarva-akaratlanul per definitionem nem-zsidókra is vonatkozik (Berger Waldenegg, 2003:52, 96). A szerző ezért megpróbálja elvetni az antiszemitizmus kifejezést és behelyettesíteni valami mással, amiben a „zsidó" szó is előjön (s mint e tanulmány folyamán remélhetőleg hitelesen bizonyítást nyer, értékes kutatását ezen a ponton tereli vakvágányra). Vizsgálja az „antijudaizmust", amit azonban erősen vallásos konnotációja miatt hamarosan el is vet. Hasonló eredményre jut a „zsidógyűlölet" kifejezéssel kapcsolatban is, de itt elsősorban azért, mert erősen negatív érzelmi tartalommal bír, ami nehezíti a történelmi és aktuális folyamatok távolságtartó vizsgálatát. Szerinte még olyan kétségtelenül antiszemita beállítottságú embereknél, mint Adolf Hitler, sem ajánlatos egy ilyen érzelmi töltetű kifejezést használni, mert Hitler antiszemita politikáját racionális akcióként állította be és tervezte meg. Éppen ezért a „judeofóbia" kifejezést sem érzi megfelelőnek. A távolságtartó vizsgálódások szempontjából még leginkább a „zsidóellenesség"-et tartja a legsemlegesebbnek és ezért a leginkább elfogadhatónak. Mélyreható, strukturális, történeti és etimológiai vizsgálatai vége felé azonban mégis megállapítja: „Olyan terminológiailag ideális meghatározás, amely minden kritikát kibírna, nincsen. (...) Mindent egybevetve az antiszemitizmus kifejezése kitűnő példája annak a nem ritka esetnek, hogy a társadalmi gyakorlatban olyan kifejezések betonozódnak be, amelyek nem egyeznek meg azzal a jelenséggel, melyekre használják őket"³ (Berger Waldenegg, 2003:113, 117).

Hiába tehát minden fáradozás? Talán mégsem. A könyv szerzője ugyanis minden igyekezete ellenére túlságosan szűken értelmezi a problémakört. Az antiszemitizmus affirmatív meghatározása, tehát „zsidóellenességként" történő értelmezése azért tereli vakvágányra a kérdésfeltevést, mert azonnal felmerülnek olyan további kérdések is, mint pl. „ki számít zsidónak?", s így az antiszemitizmusból újra „zsidókérdést" kreálnánk. A kérdés, hogy ki zsidó, az antiszemitizmus szempontjából megválaszolhatatlan, mint ahogy antiszemiták generációinak sem sikerült minden kétséget kizáró definíciót felállítani (Rürup, 1987: 120ff). Az 1935-ös „Nürnbergi Törvények" alpontjaként felállított „Törvény a német vér és becsület megóvására" ugyan messzemenően igyekezett konkretizálni, ki számít zsidónak (Heinemann, 2003:82), a gyakorlatban azonban állandó definíciós nehézségek merültek fel, sőt ismert még 1942-ből is Himmler olyan utasítása, melyben „sürgős fontossággal" elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg" (Freund/Safrian, 1993:43). A századforduló Bécse polgármesterének, Hitler példaképének, Karl Luegernek sokat idézett mondata: „Wer a Jud' ist, bestimm' i!" (Hogy ki a zsidó, én mondom meg!) (idézi Hamann, 2002:417) sokkal előbbre visz, mert arra utal, hogy a zsidó ellenségkép a többségi társadalom antiszemitái képzeletének szüleménye. Az antiszemitizmus definíciójának meghatározásakor különös nehézséget jelent még a poszt-Auschwitz perspektíva, mivel abból mint abszolút végpontból kiindulva az antiszemitizmust nehezen lehet értelmezni. Auschwitz után viszont az antiszemitizmus definíciója Auschwitz nélkül már nem lehetséges. Bármennyire paradoxnak tűnik is, az antiszemitizmus megértéséhez első lépésben mégis el kell vonatkoztatnunk Auschwitztól mint végponttól. A „zsidóellenesség" affirmatív meghatározása helyett közelebb visz a megoldáshoz az antiszemitizmus antropológiai meghatározása.

Mit jelent ez pontosan?

A németországi antiszemitizmus-kutató, Wolfgang Benz legújabb könyvében az antiszemitizmus négy különböző megjelenési formáját különbözteti meg:

(1) a keresztény antijudaizmust,

(2) az áltudományos antropológiai és biológiai érvrendszer segítségével felépített rasszista antiszemitizmust, amely a 19. században keletkezett és a holokausztban végződött,

(3) a másodlagos, holokauszt utáni antiszemitizmust, amely az újabb generációk nevében a „kollektív bűnösség" visszautasításából táplálkozik, s a kárpótlások jogosultsága körüli vitákra koncentrálódik, valamint

(4) az anticionista antiszemitizmust, amely elsősorban a posztkommunista országokra volt jellemző az államszocializmus ideje alatt (Benz, 2004:19f.). Európában mind a négy megjelenési forma virulens ma is.

Mint az idézett besorolás is mutatja, a németországi antiszemitizmus-kutatásban ma már konszenzus, hogy a modern antiszemitizmust meg kell különböztetni az antijudaizmus sokkal régebbi jelenségétől. Itt azonban nem egyszerű nyelvi különbségről van szó, hanem annál sokkal többről. Az antijudaizmus felvilágosodás előtti időszakában a vallás volt a különbözőség meghatározója. Mint ismeretes, a kereszténység a zsidóság ellen érzett mély ambivalenciájából nőtt ki, hiszen a kereszténység a zsidóságban gyökerezik. A kereszténység a kezdetén nem volt más, mint reformált zsidóság, s éppen ezért kellett minden erejével elhatárolódnia tőle. Ebből a zsidóság ellen érzett keresztényi magatartásból fejlődött ki az antijudaizmus. Mivel a zsidók vallásos hovatartozása ruházatukat és habitusaikat is meghatározta, kisebb-nagyobb eltolódásokkal a felvilágosodásig ténylegesen felismerhetőek voltak a társadalomban. A felvilágosodás eszmeiségében előretört mélyreható szekularizáció, Herder és a nyelvtudományok jelentősége, valamint a romantika organizmuselméletéhez kapcsolódó, a népről és a népi karakterről kialakult elképzelés megteremtették a modern antiszemitizmus egyik előfeltételét. Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus csak sokkal később fogalmazódott meg, már ekkor megkülönböztethető volt az antijudaizmustól, mégpedig az antropológia által (Dunk, 1999: 67ff). Nem a vallás volt többé meghatározó, hanem a vélten más népi karakter. A felvilágosodás univerzalizmusa és az ész joga a liberalizmus, az általános emancipáció előretörésével ugyan egyrészt megrendítette alapjaiban a zsidó életet, mivel a tradicionális közösség feloszlatásához vezetett, másrészt azonban igazságosságot is teremtett, mert általa megnyílt az út a zsidók számára is a keresztény társadalomba, és az egyes embereknek olyan szabadságjogokat biztosított, amelyre korábban nem volt példa. A liberalizmus tehát kedvező utat biztosított a zsidók asszimilációjának, akik külsőleg nem voltak többé a zsidó közösséghez tartozóként beazonosíthatók. A kialakuló zsidó emancipációra és polgári egyenjogúságra azonban az antijudaizmus antropológia irányába történő eltolódása volt a válasz. Ez azt jelentette, hogy bár az antijudaizmus évszázados tradíciója nélkül nehezen lehetne elképzelni a modern antiszemitizmust, a megszokott sztereotípiákat az antiszemitizmus minden további nélkül át is vehette, ezeket azonban többé nem a teológiával, hanem az antropológiával magyarázta.

Az antiszemitizmus-kutatásban ma már az is konszenzusos központi tétel, hogy az antiszemitizmus oka nem a zsidó vallásban vagy a zsidók tényleges viselkedésében keresendő. Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Berger Waldenegg (2003) válaszkeresése azért sem vezethetett eredményre, mert a szerző etimológiai elemzéseivel makacsul ragaszkodott az antiszemitizmus és annak zsidó célpontja közötti kapcsolathoz. Elemzi ugyan Gavin I. Langmuir történész meghatározását, miszerint az antiszemita gondolkodásmód és viselkedés „maga a gonoszság" (uniquely evil in quality), vagy Julius Schoeps antiszemitizmus-kutató meghatározását, miszerint az antiszemitizmus „egyfajta kollektív elmebetegség" (kollektive Gedächtniskrankheit), megemlíti, hogy az antiszemitizmus a zsidókat olyan kimérikus tulajdonságokkal ruházza fel, melyek empirikusan nem igazolhatóak (Berger Waldenegg, 2003: 65, 66), s ezzel egyúttal igazolja Theodor Adorno tézisét, miszerint az antiszemitizmus nem más, mint „a zsidók rémhírének terjesztése" (Adorno, 1980: 123), de sehol sem folytatja ezeket a gondolatmeneteket, elveti őket, és visszatér az affirmatív meghatározáshoz, miszerint az antiszemitizmus zsidóellenesség.

Pedig arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus, és melyek megjelenésének mozgatórugói, nem elegendőek a monokauzális magyarázatok. A jelenség sokrétűsége miatt ezeket a kérdéseket csak a különböző tudományágakban folyó interdiszciplináris kutatás segítségével lehet megválaszolni. Elsődleges funkciója van ebből a szempontból a történelemtudománynak, de nagy jelentőségűek a politika-, az irodalom-, az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia és a pszichoanalízis, a teológia és a jog területén folyó kutatások is (vö. pl. Bergmann/Körte, 2004). Egyre nagyobb teret látszanak betölteni ezen a téren azok a kutatások és magyarázatok, melyek a kultúrantropológiát hívják segítségül. Ezek ugyan egyáltalán nem újak (vö. pl. Sartre, 1947, Stern, [1961] 1986, Volkov, [1990], 2000), de legkésőbb Huntington „The Clash of Civilisations" ([1996] 2002) c. bár joggal vitatott, de ennek ellenére jelentős munkája óta megnőtt a szerepük, hiszen a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán", hanem „hard factor", tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciával is bír. Lényeges, hogy az antiszemitizmus kultúrával történő összekapcsolása újabb perspektívákat nyit, kézenfekvővé válik ui. az antiszemitizmus kultúrpolitikával mint tudományággal történő összekapcsolása is. A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása", pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Logikus tehát a kérdés, hogy melyek azok a kultúrpolitikai stratégiák és operatív eszközök, amelyek elősegítik az antiszemitizmus felerősödését, illetve még továbbmenve, hogy nem az ezek alapjául szolgáló és jelenleg érvényben lévő kultúrameghatározás-e az, ami elősegíti a kirekesztéses magatartást. Mert ha ez így van, akkor az érvényben lévő kirekesztő kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. E nézőpont egyszersmind megnyitja azt a kutatási perspektívát is, hogy mely kultúrameghatározás, illetve milyen arra felépített stratégiák és operatív eszközök bírnának olyan preventív hatással, amelyek a társadalomban csökkentik a kizárásos tendenciákat, és növelik a toleranciát.

Mivel tehát az antiszemitizmus oka az antiszemiták képzeletének szüleménye, ezért az antiszemitizmus kultúrantropológiával összekapcsolt megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy mik azok az okok, körülmények, amelyek az antiszemitákban a kirekesztéses, gyűlölködő magatartásformát előidézik, melyekkel aztán megkeresik a kirekesztés konkrét személyeit, csoportjait, országait, hogy felgyülemlett agressziójuk azokon lecsapódjon. Ez teoretikus síkon értelmezve azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egy első lépésben tág értelemben vett, tehát antropológiai fogalom, amely a kirekesztés konkrétumait megkeresve válik affirmatív zsidóellenességgé.

Holz (2001) kutatása ezt az utat követi. Szerinte a modern antiszemitizmus a nacionalizmus nélkül nem érthető meg igazán. Bár nem lehet a nacionalizmust az antiszemitizmussal azonosítani, annyi biztos, hogy ott, ahol a nacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek - joggal vagy alaptalanul - bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudovallásos funkciót tölt be, és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus (vö. Dunk, 1999:75). Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon, illetve valamilyen társadalmi krízisen mennek keresztül, általában megjelenik az antiszemitizmus, mégpedig olyan formában, mintha a vélt „nemzeti egység"-et veszélyeztetnék annak antagonistái. Ezek az érvelési minták nemcsak Németországban jelentek meg a II. világháború előtt, hanem Auschwitz után is visszatérnek Európában, és általános bennük, hogy az egyik oldalon a „nemzet" antagonistái (zsidók, illetve annak véltek) mint tettesek jelennek meg, míg a másik oldalon a „nemzet" az „áldozat", aminek következtében tehát a „nemzet" a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza. Az antiszemitizmus tehát a nem-zsidó többségi társadalomhoz kötődik (pl. a többségi magyar társadalomhoz), amely számára a nacionalizmus egy bizonyos funkciót tölt be. A „nemzeti egység" protagonistái a „zsidók"-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyenek: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az „egységes, homogén nemzet" is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, „imagined community" (Anderson [1983] 1996), mivel vallási, illetve etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy, a közösség minden tagja által akceptált történelemkép, valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert „még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, mi is a nemzet" (Anderson, 1996:15). Ezért írja Ernest Gellner (1995:16) is, hogy: „Az ember csinálja a nemzetet. A nemzetek az emberi meggyőződések, lojalitások és szolidaritási kapcsolatok művi képződményei", ami annyit jelent, hogy nem a nemzetek igyekezete teremti meg a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus alkotja meg magának a nemzeteit. Mind a „homogén nemzet", mind az antiszemita értelemben vett „zsidó" esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja, és a „nemzeti identitás" ellensége.

Az antijudaizmus antiszemitizmussá való antropológiai eltolódásának tehát megvolt az a további jelentősége is, hogy azon sztereotípiák, melyekkel korábban egy bizonyos, identifikálható csoportot jelöltek meg, önállósodtak, és immár olyan emberekre és csoportokra is vonatkoztathatóak voltak, akiknek vagy amelyeknek a zsidó valláshoz semmi köze nem volt.

Mivel tehát nem beszélhetünk egyértelműen reálisan létező zsidókról mint az antiszemitizmus elsődleges célpontjairól, ezért a szociológiában és az antiszemitizmus-kutatásban is inkább „outgroup"-nak nevezik a kirekesztettek csoportját, ill. azokat, akik ellen az antiszemitizmus irányul. Azt a csoportot pedig, ahonnan kiindul a kirekesztés, jelen esetben az az érzés, amit antiszemitizmusnak hívunk, „ingroup"-nak nevezik. Ez azt is jelenti, hogy még abban az esetben sem feltétlenül zsidókról van szó, ha az antiszemitizmus célpontjait mint „zsidó"-kat jelöljük meg, hiszen az antropológiai értelemben definiált antiszemitizmus célpontja: kulturális konstrukció (ezért szerepel a „zsidó" kifejezés ebben a dolgozatban gyakran idézőjelben).

Összefoglalva az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg csupán a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással (Bibó, [1978] 1983:826; Csepeli, 1990), hanem egyfajta „világnézetté" (Holz, 2001) is válik, melyben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, ill. a zsidónak véltek) a „Gonosz", a „rossz szellem", a „rossz akarat" megtestesítői (Sartre, 1947), akik örök harcban állnak a „Jóval". E világképben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, illetve a zsidónak véltek) egy, a nemzeti identitással szemben álló „antiidentitás" megtestesítőivé válnak (Holz, 1995). Ebből a démonizálásból keletkezik a „misztikus zsidó" mint kulturális konstrukció, ami az ún. „projektív antiszemitizmus" forrása. Ezen a ponton tehát az antiszemitizmusról már mint „kulturális kódról" (Volkov, 2000) beszélhetünk. Így válik az antiszemitizmus egyfajta gondolkozás-, érzés- és cselekvésvilág összességévé. Az antiszemitákat saját érték- és normarendjüknek megfelelő közös ethos köti össze, amely egyaránt ideológia, világnézet és nagy szimbolikus egység, tehát kulturális jelenség (Volkov, 2000:19). Egyesek kategorikusan elutasítják ezt a kultúrát, mások passzívan vagy aktívan részesévé válnak. Ebben az értelemben tehát az antiszemitizmus csak másodsorban irányul zsidók ellen, elsősorban azonban kulturális magatartásforma.

Ha Geertz (1983:9) és Steger (2002) nyomán abból indulunk ki, hogy a kultúra a jelenségek olyan hálózata, amely az embert körülveszi, és nem a kulturális adatok részletekbe menő empirikus megfigyeléséből és rögzítéséből, hanem a kulturális folyamatok szemiotikus interpretációjából áll, akkor a kultúra szöveg, vagyis olvasható jelrendszer és cselekmények értelmezhető összefüggése, amelyben azt elemezzük, hogy az adott jelrendszernek mi rejlik a hátterében. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus mint világnézet, illetve kulturális kód sajátságos szemantikáinak, illetve jelentésstruktúráinak felfedése, tehát az „antiszemita kódok" megfejtése, dekódolása, elsősorban az azokat közvetlenül körülvevő kultúrtörténeti összefüggésekbe történő beágyazása által válik lehetővé.

Holz már említett könyvének elején (2001:157) az antiszemita közbeszéd (belső ellentmondásoktól sem mentes) azon általánosítható szabályait és (a későbbiekben verifikált) hipotéziseit állítja fel, melyekben a nacionalizmus antiszemitizmushoz vezet. Íme összefoglalva a fontosabbak:

1. Absztrakció: a nacionalisták, illetve az antiszemiták mind az ingroupot (saját közösségüket), mind az outgroupot (zsidó konstrukciót, illetve a zsidókat vagy az annak vélteket) etnikailag homogén csoportként definiálják, ezeket azonban ellenkező előjelű absztrakt morális tulajdonságokkal ruházzák fel (pl. tiszta érzésű németség/magyarság versus kozmopolita, identitás nélküli zsidóság).

2. Etnizálás: mind az ingroup mind az outgroup összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul, az antiszemiták mindkét csoportot olyan lényegi tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek alapjában véve megváltoztathatatlanok és állandóak, csak az ingroupnál figyelhető meg, hogy a „nemzeti identitás" egyre „magasabb szintet" ér el, tehát az in­group lassanként felmagasztosítja magát, saját magát felsőbbrendűnek tekinti. Az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel.

3. Társadalom/közösség ellentétpár hangsúlyozása: A nacionalista-antiszemita felfogás az ingroupot közösségként, az outgroupot társadalomként fogja fel. A közösség olyan csoport, melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik, és melyben a csoportidentitás határozza meg az egyén identitását. A társadalom az egyenrangú individuumok egymásmellettisége, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modellelképzelésről van szó. Az outgroup-társadalom (zsidó konstrukció) ennek az antiszemita vádnak megfelelően tönkreteszi az ingroup-közösséget (pl. németséget/magyarságot), mégpedig elsősorban a média, a sajtó és a pénz (tőke) segítségével (ez a pont ellentmond az előzőnek, mégis ugyanúgy része az antiszemita felfogásnak).

4. Identitás/ellenidentitás: ez az ellentétpár az ingroupnak (nemzeti) identitást tulajdonít, míg az outgroupot (zsidó konstrukció) identitás nélküli, ambivalens, paradox individuumként, a nemzeti identitás tönkretevőiként állítja be. Az outgroupnak (zsidó konstrukció) ebben az értelemben identitás nélküli identitásuk van, s az antiszemita felfogás szerint ez az identitásnélküliség kerül bele a „zsidókkal" a többségi társadalmakba.

5. A tettes/áldozat reláció megfordítása: a nemzet protagonistái a „zsidó tettesek" áldozatai. Az „áldozatok" önvédelme az antiszemita felfogás szerint nem zsidóellenességet jelent, hanem jogos és szükséges önvédelmet. Ez a konstrukció elsősorban az antiszemitizmus vádjának visszautasítására és a további kirekesztések megindokolására szolgál eszközként.

6. Jó/rossz zsidók ellentétpárja: mindig léteznek a „jó zsidók", akik (az antiszemiták szempontjából) nem hordozói az „egész zsidóság" rossz tulajdonságainak. Ilyenkor jön elő az „igen ám, de" kifejezés, ami egyrészt az antiszemitizmus vádját igyekszik érvényteleníteni, másrészt az „egész zsidóság gonoszságára" koncentrál.

7. Kihalt vallási forma versus keresztény nép: miközben az ingroup, tehát a nacionalista antiszemiták számára fontos a keresztény vallás, addig az outgroup (zsidó konstrukció) lényegében mint nem vallásos csoport jelenik meg. Ezáltal egyrészt lehetővé válik az antiszemiták számára a vallásos szemantika megtartása, másrészt megkönnyíti a „zsidók" vallástalan csoportként történő jellemzését.

8. Faji koncepció: e szerint „fajnak" számítanak az etnikai alapon meghatározott nagy népcsoportok, melyeket biológiai identitás is összetart.

Kétségtelen tehát, hogy a modern antiszemitizmus a többségi társadalom identitásképző elemének tekinthető, melyben valamely csoport a saját identitását a „zsidó ellenségkép" konstrukciója, felállítása révén határozza meg. Ezért ma már nem csak a nyílt erőszak, tehát pl. az számít az antiszemitizmus mérőfokának, hogy előfordulnak-e egy adott országban zsidók elleni atrocitások vagy sem; a genfi történész, Phi­lippe Burrin (2004:38f) már az ennél sokkal kevésbé nyíltan megjelenő stádiumot is „radikális antiszemitizmus"-nak nevezi. Szerinte már az az antiszemitizmus is radikálisnak nevezhető, amely a zsidó ellenségképet a saját identitása meghatározásának középpontjába állítja, mert ebből logikusan következik, „hogy a saját identitás csak akkor virágozhat, ha a zsidó identitás eltűnik".

II. „Ha balra néztek, zsidót láttak."

A németországi modern antiszemitizmusról

A modern antiszemitizmusnak mindenekelőtt a nacionalizmus az éltető eleme (Holz, 2001:12). A nacionalista antiszemitizmus világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, amely legkésőbb a 19. század utolsó harmadában egész Európában elterjedt. Mégis, mik voltak azok az okok és társadalmi strukturális elemek, amelyek Németországban egymást hatványozva végül is az „eliminációs antiszemitizmushoz" vezettek? - kérdezi Burrin (2004:44ff.) legújabb könyvében. Szerinte három olyan elem is van, amely a társadalomban meglevő potenciális antiszemitizmust már 1914 előtt is nagymértékben szította. Mivel kettő közülük speciálisan németnek számított, a harmadikkal együtt ezek egymást hatványozták, s így az antiszemitizmus idővel erősebb lett, mint más országokban. Az első elem az etnonacionalizmus volt, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén „németség"-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg. Ehhez hozzájárult a 19. század elejéről származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége, s mindez a század végére a völkisch-népnemzeti mozgalomban teljesedett ki. Az etnikai alapú nacionalizmus a birodalom határain túli németekre is kiterjesztette a „nemzet" fogalmát, s a pángermán mozgalomba torkollott. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történő meghatározása azonban az ország határain belül mindig kizáráshoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, ezért szította az antiszemitizmust. A második elem a vallási megújulás volt. Szemben pl. Franciaországgal, ahol a laicisztikus köztársaság a 20. század elején éles ellentétben állt a katolicizmussal, a szekularizáció Németországban nem volt olyan előrehaladott, s a császárság a trón és az oltár szövetségére támaszkodott. A német nacionalizmust kezdettől fogva átitatta a keresztény vallásosság s az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell, mélyen beágyazódott a társadalmi gondolkodásba. Míg a „nemzet" problémáira a pángermán mozgalom kínált vélt megoldást, addig az identitás vallással kapcsolatos problémáit a völkisch-népnemzeti mozgalom reflektálta, a politikai reformhoz tehát a vallás forradalmasítása is hozzájárult. A németországi vallási megújulás tulajdonképpen szekularizált pótvallás létrehozásából állt. Egy része „német keresztényi" mozgalomként kisajátította a keresztény tradíciót, s mint a „nemzeti", kizárólagosan a „németségnek" tulajdonított vallást meg akarta szabadítani a zsidó befolyástól. Másik, kisebbik része pedig az ősi germán vallás tradícióját kívánta folytatni. E reformmozgalmak nem a hagyományos keresztény zsidóellenességből táplálkoztak, hanem a „németség" egységes, etnikai, illetve később etnikai-rasszista alapon történő meghatározásából, valamint mély antiszemita átitatottságukból. A harmadik elem a tekintélyelvű, autoriter kultúra volt, s a tágan értelmezett kultúrafelfogás szerint a politikai kultúrára, szociális értékekre, mint a rendre, a pontosságra, a tisztaságra és a szorgalomra is vonatkozott, melyeket mint „másodlagos erényeket" tipikusan német tulajdonságokként állítottak be. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott. Mindhárom felsorolt elemben, tehát az etnonacionalizmusban, a vallási megújulásban, illetve az autoriter kulturális nemzeti értékekben implicit benne rejlett a kirekesztés, vagyis a „zsidó másság", illetve a „zsidó gonoszság" kiemelése. 1914 után a Weimari Köztársaság lett volna arra hivatott, hogy az antiszemizmus terjedését megállítsa, de nem volt elég erős, nem tudott igazán gyökeret verni, s az antiszemitizmus a sokrétű identitásválság miatt egyre gyorsabb dinamikájú lett. Az első világháború után a „németségi" kérdés teljes aktualitásában tört felszínre, mivel az európai császárságok összeomlása után sok német élt a Német Birodalmon kívüli szomszédos országok területein, pl. Ausztriában, Lengyelországban vagy a Szudéta-vidéken. A háborús veszteséggel együtt ez nagymértékben növelte az etnonacionalizmust.

A felsorolt tendenciákat már a 19. század végén, 20. század elején összefogta tehát a német völkisch-népnemzeti mozgalom, melynek konstitutív összetartó eleme az antiszemitizmus volt, s melynek szellemi strukturális dimenziójában felismerhetőek voltak már a későbbi népirtás első, halvány jelei. Az eleinte szétszórtan, később azonban egyre szervezettebben fellépő „germánhitű csoportok" kulturális mozgalmát a mai értelemben civil, parlamenten kívüli mozgalomként lehetne jellemezni, melynek stratégiája a hálózatépítés volt (Puschner, 2000:48, 50, 279). A Vilmos-korabeli császárság szinte minden területét behálózta és tulajdonképpen állandó mobilizálásból, illetve egyfajta „németségkampány"-ból állt. Agresszív és céltudatos agitációikkal a császárság völkisch-népnemzeti gondolkodói már jóval az első világháború előtt létrehozták azt a teljes Németországot behálózó szövetséget, szervezeti előfeltételeket és ideológiai termőtalajt, amelynek segítségével a későbbi nemzetiszocializmus és a szélsőjobb kibontakozhatott (Puschner, 2000:25, 285).

A mozgalom a saját létét a közös származáson kívül a közös kultúrából és az isteni akaratból vezette le (Puschner, 2000:17). A „németség" etnikai definíciójából kiindulva az autentikus értékrendért, valamint a kultúra homogenitásáért és tisztaságáért küzdött. A „vélten autentikus kultúra védelme", annak megújulása állt tehát a mozgalom középpontjában. Hogy ez mennyire összefügg az antiszemitizmussal, azt a német költő, Friedrich Lienhard (1865-1929) fejezi ki talán a legjobban, aki szerint az antiszemitizmus sem szociális, sem morális, sem vallási kérdés. „Az antiszemitizmus önmagában egyáltalán nem kérdés", hanem „egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. (...) Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában, elvekben és tettekben németnek lenni - ez a valóságos antiszemitizmus!" (idézi: PUSCHNER. 2000:55, 56). Mivel etnikai értelemben a birodalmi határokon túli németek is a „németséghez" tartoztak, a határokon túli ún. németségszervezetek más országokban is elkezdték beszervezni a német nyelvű kisebbségeket, hogy kulturálisan integrálják, illetve az anyaországhoz kössék őket (vö. pl. Bökh, 1869, Wollstein, 1977). Eme „élettér-ideológia" szorosan kapcsolódott a „németség mint faj" elméletéhez (Heinemann, 2003:28), s célja az ország határain kívül, de az „anyaország" közvetlen közelében élő „német sejtek" segítségével történő újabb német települések létesítése volt (Puschner, 2000: 151, 153). Mindez a kialakuló nagybirodalom-mítosz része is volt, amelynek a „németségmozgalom" által szégyenteljesnek tekintett versailles-i béke (1919) után nőtt meg igazán a jelentősége. Egyidejűleg az ország határain belül a vélten kulturális és etnikailag homogén közösséggel szemben ellenségképek alakultak ki. Megkezdődött egy kultúrharc, melyben mély mentális árok keletkezett a magát „igaz németnek" érző „jobboldal" és a „nép ellenségeként", „nem-németként" és „hazaárulóként" megbélyegzett „baloldal" között. „Ha balra néztek, zsidót láttak", így jellemzi Brigitte Hamann (2001:109) röviden az 1918 és 1919 fordulóján a müncheni forradalmi események antiszemitizmusát. Belső ellenségnek a kor leghíresebb antiszemita francia írója, Édouard Drumont (1844-1917) óta a liberalizmus és a kapitalizmus számított (Holz, 2001:298ff), német kortársa, a teológus és politikus Adolf Stoecker (1835-1909) kiegészítette a listát a szociáldemokráciával (Holz, 2001:248ff), s később társult hozzá a kommunizmus és a bolsevizmus. A kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, az univerzalizmus, maga az a tény, hogy valaki az „értelmiség"-hez tartozott (Nordmann, 1995), gyanúsnak számított, sőt már abban az időben a tömegkultúra, a kommercializálódás és a „nyugati civilizáció" is első számú ellenség volt (Puschner, 2000:99, 146), mert a nemzeti oldal attól félt, hogy általuk elnyugatiasodik és idegen befolyás alá kerül az autentikus kultúra (az „elnyugatiasodás" alatt akkor a latin és a francia befolyást értették). Így a nagyváros mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte önmagában is ellenségnek számított (Puschner, 2000:115ff). A nemzeti oldal úgy érezte, hogy a „német szellemiség" s az etnikailag megalapozott homogén identitás ezzel szemben védelemre szorul, ezért ki kell rekeszteni a gyökértelen „idegent", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjét. A fenyegetettség érzésének könnyebb elviselése érdekében a „németség" nagyságát ideológiailag kihangsúlyozta, túlértékelte, és heroizálta. A régi mondák és a rovásírás felelevenítése a nép vélt évezredes kulturális homogenitását és a kultúrdarwinizmus értelmében más népek fölötti nagyságát volt hivatva igazolni (Puschner, 2000: 46), amit a keresztény egyház is erősített és kvázi isteni legitimációjával látott el (Hürten, 2002:219). Mivel végül is mindent, ami a népnemzeti-konzervatív diskurzustól eltért, egzisztenciális fenyegetettségként érzékelt, az igazságosnak hitt önvédelem a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá vált, s a tradicionális etnonacionalizmus egyfajta etnovallássá hatványozódott (Burrin, 2004: 85, 106).

A reakciós mozgalmak és a társadalom rekrisztianizálási vágya tehát a magyarázata annak, hogy a nácik 1933-ban még az annak előtte mérsékelt katolikus körökben is támogatásra találtak. A felsorolt tényezők összejátszása megerősítette azokat a mechanizmusokat, melyek által az eleinte mérsékelt antiszemitizmus lassanként egyre több embert kerített hatalmába, és így idővel könyörtelenül önjáróvá vált (Burrin, 2004: 55, 129).

A német völkisch-népnemzeti mozgalom története is mutatja, hogy az antiszemitizmus konstitutív összetartó, identitásképző szerepet töltött be, tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként határozható meg, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva az „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. „Idegeneket" konstruál, akiket aztán kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekint, és akikről azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Az antiszemita társadalom a zsidókat eszközként „használja fel", hogy kivetítse rájuk a saját problémáit, félelmeit, gondjait, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a „bűnöst" megjelölje.

III. A magyarországi jelen antiszemitizmusról

A leírtakhoz hasonló jelenségekkel találkozunk manapság, száz év elteltével Magyarországon. Magyarországon sem kizárólag zsidók az antiszemitizmus célpontjai. A kódolások, kurziválások inkább egy olyan embertípus ellen irányulnak, amely a „haza" és a „vérrel áztatott szülőföld" mítoszával ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Az antiszemitizmus magyarországi variánsa a Holz (2001) által kidolgozott általánosítható szabályait figyelembe véve szintén nacionalista antiszemitizmus, mely világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, s mint ilyen „kulturális magatartásforma"-ként is definiálható.

Ez a tézis konkrétan a következőket jelenti: Magyarországon a nemzeti kultúrameghatározás, valamint az erre a kultúrafogalomra felépített kultúrpolitikai stratégiák alapját a nemzet romantikus ideálja és a „magyarság" etnikai népfelfogása képezi, amely nyomán kialakult „kultúrnacionalizmus" folyamatosan jelen van, bár intenzitása kétségtelenül függ a mindenkori kormány beállítottságától. A magyarországi kultúrnacionalizmus azon a völkisch-népnemzeti kultúrafelfogáson alapszik, amely nem vesz tudomást az első világháború területi veszteségeiről, és kulturálisan homogén, etnikailag egységes, a nemzet testéhez tartozó közösségnek tekinti a szomszédos országokban élő magyar nyelvű kisebbségeket

Mint Németországban, Magyarországon is különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredése óta virágzott a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzottak a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek (Hanák, 1990: 73). Az etnikai népfelfogás és ezekkel együtt a völkisch-népnemzeti kultúrnacionalizmus a 19. század végén teljesedett ki. Eszmevilága szintén a Herdertől és a német romantikából eredő művelődésbölcseleti és kulturális irányzatra vezethető vissza, s mint Szabó Miklós kifejti (2003:101), itt is együtt járt az antiszemitizmussal. Abban az időben az antiszemitizmus össztársadalmi konszenzusra számíthatott (Ungváry, 2001; vö még: Fischer, 1988), meghatározta az ország politikai kultúráját (Aly/Gerlach, 2002:429), és az 1919-es forradalmi hangulatban pl. olyan „vörösök" ellen is irányult, akiknek a zsidó identitáshoz semmi közük sem volt (Fischer, 1988:138). Mivel „Trianon" általános zavart, elbizonytalanodást okozott, és a nemzethaláltól való félelem óriási méreteket öltött, a magyar határok Trianon előtti visszaállítása 1920 után a politika, a kultúra és a mindennapi élet legfontosabb kérdésévé vált, és a revansizmus a magyar fasizmus vezető ideológiája lett. Itt is kifejlődött egy koncepció, amelynek célja a magyar kultúra faji tisztaságának megőrzése volt (Ránki, 1999: 82). Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód a köznyelvben „népi-urbánus vita"-ként emlegetett s erősen vitatott jelenség „népiként" vagy „populistaként" meghatározott részére volt jellemző (vö. Ungváry, 2001). Mivel azonban Radnóti Sándor (1992; 2000), Tamás Gáspár Miklós (1992) és Margócsy István (2004) is rávilágítanak a magyarországi „népi" oldal és a herderi koncepció közös vonásaira, ezért az ártatlan „népi" helyett a németországi mozgalom nyomán a negatívabb színezetű „völkisch-népnemzeti" meghatározás a pontosabb kifejezés⁴ . Mindkettőre jellemző a civilizációkritika, valamint az antiszemitizmus, azzal a különbséggel, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (Ungváry, 2001). A létező szocializmus univerzalisztikus eszmeiségével ugyan sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, ez azonban soha nem tűnt el (Standeisky, 2001a, 2001b, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggő kultúrnacionalizmus, amely a 60-as évektől fokozatosan egyfajta ellenállást is jelentett az elnyomó és a kulturális különbségeket nivelláló reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék legnagyobb sajnálatára nyugati, elsősorban (nyugatnémet) támogatottságot is élvezett Willy Brandt „keleti politikája" („Brandts Ostpolitik") alatt (Eörsi, 1997 [1990]: 134, Enzensberger, 1989: 123, 133). 1989 után újra teret kapott a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, csak populistább változatban, mivel eredeti szociális érzékenysége lényegesen megcsappant. Ebből a szempontból ma még inkább hasonlít németországi variánsához. 1989 után megnőtt Magyarországon újra a „kultúrpesszimizmus" és a nemzethaláltól való félelem, amire a reakció az etnizálás, a nacionalizmus felé fordulás és a kultúra nacionalizmussal való telítettsége, „patrióta" kulturális koncepciók sorozata lett. Mindezzel együtt magához tért a népnemzeti-konzervatív miliőben hagyományosan fellelhető és a reálszocializmust mélyhűtött dermedtségben átvészelő antiszemitizmus is.

Egy etnikailag definiált, völkisch-népnemzeti magyarságkoncepció képezte az első demokratikusan választott magyar, nemzeti konzervatív kormány kultúrpolitikájának az alapját 1990 és 94 között, melynek célja az ún. autentikus értékorientáltság és az etnikai kultúra tisztaságának megőrzése volt a magyar nemzeti kultúra vélten etnikai, illetve völkisch-népnemzeti szempontok szerinti homogenizálása segítségével. Ez azzal kapott a második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt, 1998 és 2002 között, újabb dinamikát, hogy az ország transzformációs folyamatában még sosem játszott előtte akkora szerepet a politikai marketing mint stratégia, és addig sosem használták a médiát, elsősorban a közszolgálati médiát olyan mértékben a kormány operatív kommunikációja eszközeként, mint abban az időszakban. Mint Trianon után, most újra megjelent a „magyarságkultúra" faji tisztasága megőrzésének koncepciója, és ezzel a rendszerváltás után ebben az időben radikalizálódott a „magyarság" etnizálása és az ezzel együtt járó ún. „idegenek" ellen irányuló kirekesztési tendencia. Míg ugyanis a közvetlenül a rendszerváltás utáni években csupán etnocentrikus antiszemitizmusról beszélhetünk, ami az etnikai alapon meghatározott magyarságelvű kultúrakoncepcióból történő kirekesztést jelenti, addig ebben az időben megjelent az antiszemitizmusban a rasszista elem is. Ilyen volt pl., amikor Csurka István, a MIÉP elnöke egy vele készített interjúban a közszolgálati Kossuth Rádió­ban a Szocialista Pártot a „magyarság és a nemzet tönkretevőjének", a „globalizmus kellékének" és „nemzetközi embereknek" nevezte, akik „elfajzottak"⁵ . Felméréseim szerint ekkor hangzott el először a rendszerváltozás után a német „entartet" szó magyar megfelelője. Egy másik példa Grespik László (1999, 2000) ügyvéd és a Budapest Közigazgatási Hivatal elnöke úgymond, kultúrtörténeti írása, melyben a magyar faj DNS-éről értekezett a Magyar Demokrata c. szélsőjobboldali hetilapban. A „magyarság" biológiai értelemben fajta-, illetve fajként való emlegetése újra és újra felmerül azóta is⁶ .

Az 1999-es radikalizálódás hátterében az a nagyméretű kampány állt, melyet a nemzeti konzervatív Orbán-kormány folytatott azért, hogy a Frankfurti Könyvvásáron ne csak az előző, szocialista-liberális kormány által kiválasztott írók jelenjenek meg. Az addig kiválasztottak ugyanis „túl egyoldalúan" csak a „budapesti liberális irodalmat" és az ahhoz közel álló írókat képviselték volna és nem az „igazi magyar" irodalmat⁷ . A nácik általi könyvégetéshez hasonlították azt, ha Frankfurtban nem jelenhetnek meg az „igaz" magyar írók⁸ . Ebben az időben voltak hallhatóak a „nemzetiszocializmus"⁹ és a „mai magyar genocídium"¹⁰ kifejezések is, csak éppen fordított előjelű jelentéssel. A magyarok saját kultúrájukból való kirekesztését értették ezen a (konstruált) „idegenek", a „liberálisok", „kozmopoliták" és „nemzetközi emberek" által. A társadalom és a kultúra „elzsidósodásá"-tól való félelem a kb. száz évvel ezelőtti német és magyar völkisch-népnemzeti gondolkodásban éppúgy központi szerepet játszott (Rürup, 2004: 85, Ungváry, 2001), mint mai magyarországi variánsában, melyet Csoóri Sándor költő (1990: 6) „fordított asszimilációnak" nevez.

Az ún. „idegenek" azonban az egész politikai baloldal, tehát a szocialisták és liberálisok. Ezért jött létre az elmúlt 15 évben az, amit Magyarországon is nemritkán azzal a német szóval jellemeznek, hogy „Kulturkampf". Ennek során mély mentális árok keletkezett a magát „igaz magyarnak" érző jobboldal és a „nép ellenségeként", „nem-magyarként" és „hazaárulóként" megbélyegzett liberális, ill. baloldal" között. A „kultúrharc"-ban megjelenő „bűnös város", Budapest ellen irányuló állandó kampány sem más, mint az ismert „nagyváros mint ellenség" (Lengyel, 1999), tehát a „bűnös urbánus életvitel" (Puschner, 2000:115) antiszemita sztereotípiája mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte, mely a magyar irodalomban is 1897-ig követhető vissza (Szabó, 2003: 150).

Mivel a völkisch-népnemzeti felfogás szerint az ország határain kívül szétszórtan élő magyar nyelvű kisebbségek is a „magyarsághoz" tartoznak, akiket úgymond integrálni kell, ezért a létező szocializmus összeomlása óta a száz évvel ezelőtti, wilhelmiánus Németországban aktív, völkisch-népnemzeti mozgalomhoz hasonlóan ma Magyarországon jelentős számú parlamenten kívüli mozgalom, „magyarsághívő csoportok"¹¹ és az értelmiség nagy része¹² állandó „mobilizálást", egyfajta „magyarságkampányt", „missziót" folytat a „magyarságtudat felébresztése"¹³ érdekében. Ezek a határokon belüli és határokon túli ún. magyarságszervezetek¹⁴ megpróbálják - a Nagy-Magyarország élettér-ideológia értelmében - a szomszédos országok területein élő magyar nyelvű kisebbségeket kulturálisan az anyaországba integrálni. Ha egy szóban szeretnénk összefoglalni, mi is a célja ennek mozgalomnak, röviden így lehetne: „a magyarság megmentése". Itt elsősorban kulturális „megmentésről" van szó, mivel sokak - egyébként részint jogos - felfogása szerint az ország kulturális sajátosságai az európai integráció után összemosódnak, úgymond „globalizálódnak". Másodsorban azonban a „megmentés" az „igaz magyarok" védelmét jelenti (akik magukat „igaz keresztényként" határozzák meg), a „nemzet országon belüli ellenségeitől". Mint a száz évvel ezelőtti Németországban, úgy ma Magyarországon is belső ellenségnek a liberalizmus és a szociáldemokrácia, a kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, mert a „nemzeti oldal" attól fél, hogy általuk nyugatiasodik el, és kerül idegen befolyás alá, vagy szorul háttérbe az autentikusnak tartott kultúra. A kulturális homogenizálás iránti törekvés tehát, mint mindig, Magyarországon is törvényszerűen valamely egyéb csoport kirekesztéséhez vezet. Ezért alakultak ki az ország határain belül a vélten kulturálisan és etnikailag - néha fajilag - homogén közösséggel szemben az ellenségképek.

Ma Magyarországon - egyébként joggal - attól a jelenségtől fél a társadalom nagy része, melyet általában az „Európai Unióból kiinduló globalizációként" jelölnek meg. A „nemzeti oldal" úgy érzi, hogy a „magyarság szellemisége" s az etnikailag megalapozott homogén identitás a mindezt rájuk szabadítani igyekvő, gyökértelen „idegennel", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjével szemben szorul védelemre. Azt szuggerálja a lakosságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi-diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, illetve az úgymond „posztkommunisták" között, s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna. A magyarországi és a kelet-európai országok hosszú évtizedekre visszanyúló történelemszemléleti tradíciójára általában is jellemző tézis, miszerint az állam és a nemzeti politika állandó „külső elnyomás" alatt áll (Pók, 1998: 68), mindmáig megtalálható. Ezt igazolják az ún. polgári jobboldal által a baloldalt minősítő olyan megjelölések, mint „idegenlelkű", a „globalizáció kelléke", „nemzetellenes", „brüsszelita" vagy „bankárkormány". Ha ezeket összevetjük az antiszemitizmus-kutatásból jól ismert sztereotípiákkal, egyértelműen antiszemita kódokkal van dolgunk. A „liberálisok" és a „tizenéves fiú szakállas bácsitól szerzett első szexuális tapasztalatai"¹⁵ összefüggésében az utóbbi időben megjelent a „zsidó férfiak patologikus szexualitására" utaló antiszemita sztereotípia is (Gilman 1992:281). Mindez párosul az antiszemita diskurzus további jól ismert megjelenési formájával, az összeesküvés-elmélettel, melyre példa, hogy az utóbbi időben a „polgári" jobboldal és a magyarságszervezetek valamely választás vagy referendum előtt többször figyelmeztették a lakosságot, hogy a „szociálliberálisok" olyan golyóstollakat osztogatnak, melyeknek tintája egy idő után kifakulhat, vagy a választások, referendumok után addig gyanúsítgatják őket választási csalással, míg a választási cédulákat újra kell számolni. Legutóbb ez év február 5-én fogalmazott úgy Orbán Viktor, hogy annak érdekében, hogy „ne történjen meg olyan, ami meg szokott történni" a szavazatszámláláskor, „oda kell figyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal"¹⁶ . Az összeesküvés-elmélet EU-ellenessége pl. az „Eurocionizmus"¹⁷ kifejezésben nyilvánul meg, amely a vélt „zsidó világuralom" és az Európai Unió közötti összeesküvés szinonimája. Korai lenne kijelenteni, hogy beszélhetünk-e ma is egy völkisch-népnemzeti mozgalomról Magyarországon. De tény, hogy Orbán Viktor röviddel ezelőtt a több mint 400 faluparlamenti találkozó kapcsán a „1930-as évek népi mozgalma óta (...) legnagyobb (...) polgári-falusi mozgalmá"-ról beszélt¹⁸ .

Mivel - hasonlóan a száz évvel ezelőtt aktív németországi völkisch-népnemzeti mozgalomhoz - mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, a jobboldal egzisztenciális fenyegetettségként él meg, az igazságosnak hitt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fokozódik, és a tradicionális etnonacionalizmus már-már etnovallássá hatványozódik, melyben a harc egyenesen az „Antikrisztus"¹⁹ , illetve „gigantikus sátáni erők"²⁰ ellen folyik.

Az antiszemitizmus magyarországi formáját tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként, „univerzálissá növelt projektív identifikáció"-ként (Csaba/Erős, 2000:120) lehet meghatározni, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva a konstruált „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az „idegeneket" kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekinti, és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak.

A német történész Thomas HAURY (2002:159) nyomán a magyarországi antiszemitizmus esetében „strukturális antiszemitizmusról" is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más „rendszeren" vagy „normán" kívülinek tekintett csoportokkal, pl. a cigányokkal vagy homoszexuálisokkal szemben is (vö. Karády, 2000: 345).

Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Az olyan absztrakt fogalmakat, mint „liberális", „kozmopolita", „internacionalista", „idegenszívű", „idegenbérenc", „hazaáruló", „jöttment", „hazátlan" azonban „zsidóknak" vagy „vélt zsidóknak" tulajdonítják. Az antiszemiták többé-kevésbé szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak érzik magukat, s a frusztrációjukat kivetítik az idegen(nek hitt) prototípiájára. A magyarországi antiszemitizmusban a jobboldal „népféltéséről" van szó, mely az ún. autentikus értékek iránti érdeklődés felelevenítéséhez, „képzelt történelem" (Gerő, 2004), kitalált tradíciók és nemzeti mítoszok gyártásához vezet. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi" és „ők" táborának a szembeállítása (vö. pl. Karády, 2000: 338). Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges" (Karády, 2000: 348).

Összefoglalás

A németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével a tanulmány megmutatta, hogy ma is megfigyelhetőek Magyarországon azok a struktúrák, amelyek a száz évvel ezelőtti Németországban és Magyarországon is nagymértékben hozzájárultak az antiszemitizmus növekedéséhez.

Jelen van az etnonacionalizmus, mely az etnikailag homogén népet tekinti a nemzeti identitás alapjának, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozza meg. Az etnikai alapú nacionalizmus az ország határain túlra is kiterjeszti a „nemzet" fogalmát, ezáltal homogenizál, ami azonban az ország határain belül exklúzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, s ezért szítja az antiszemitizmust. Ehhez nagyfokú nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenesség is társul. Jelen van a vallási megújulás iránti törekvés, a nacionalizmust átitatja a keresztény vallásosság, és a társadalmi gondolkodásba beágyazódott az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell. A nemzet iránti elkötelezettség nagymértékben szekularizált pótvallást is jelent. Verifikálásra szorul még az a kérdés, beszélhetünk-e a keresztény tradíció kisajátításáról az „ingroup" nevében, melyet mint kizárólagosan az „ingroup"-nak tulajdonított vallást meg kell szabadítani az „idegen" befolyásoktól. Egy másik kutatásban keresendő a válasz arra, hogy mennyire erős a nép azon része, mely az „ingroup"-hitűek mozgalmaként az ősi kereszténység előtti vallás tradícióját kívánja feleleveníteni. Megválaszolandó az a kérdés, mennyire autoriter a magyarországi kultúra. Nem utolsósorban felmérésre szorulna, mi a média szerepe, és melyek azok a kommunikációs struktúrák és eszközök, amelyek segítségével az antiszemita kulturális magatartásforma újratermelődik. Mindezekből kiderülhet, hogy a társadalom mekkora hányadában játszik az antiszemitizmus konstitutív, összetartó szerepet Magyarországon.

Az 1989/90-es rendszerváltás társadalmi krízist és identitásválságot is okozott, melyet azonban (kialakulatlanságuk miatt) nem tudtak felfogni demokratikus intézményi struktúrák. Megjelent a kultúrpesszimizmus, melynek Stern (1986) által kimutatott politikai veszélyességét nem realizálták a kultúrpolitikusok, és az ország meggyengült egységes identitásának megszilárdításához a megoldást egy olyan nemzeti kultúra erősítésében látták, melynek alapját a „magyarság" etnikailag egységes kulturális fikciója képezi. Ez azonban nemhogy nem vezetett a társadalmi egység megszilárdításához, hanem ellenkezőleg, felélesztette a kultúrharcot. A kultúrharc az Orbán-kormány alatt azért erősödött fel igazán, mert az egység fikciójára alapozott kultúrpolitikai stratégiák és operációs eszközök a kommunikáció addigi leghatékonyabb módszereivel kerültek bevetésre. Ezek így viszont automatizálták és újratermelték a kirekesztést. Mivel az ország etnikai alapú kultúrameghatározása mítoszgyártáshoz, a kultúra homogenizálásához, kulturális etnocentrizmushoz (az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülviteléhez) vezet, ezáltal kirekesztő, és ezért eleve nem is demokratikus kulturális koncepció. Következésképpen az erre alapozott stratégiák a demokráciadeficitet termelték újra.

Az 1994 és 1998 között, valamint 2002 óta hatalmon levő szocialista-liberális kormánykoalíciók nem tudtak, és nem tudnak megbirkózni azzal a vonzerővel, amit a mai kulturális nacionalista, ún. „polgárjogi mozgalom" kifejt. Egyrészt azért nem, mert nem kínálnak (demokratikus) alternatívát az etnikai kultúrafelfogással szemben. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden - még egy mégoly demokratikus - beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létező szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúra- és médiapolitikáról. Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a „szocialista emberré nevelés" eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diskurzusoknak.

Ezen tényezők összejátszása folytán úgy tűnik, egyre jobban erősödnek azok a mechanizmusok, amelyekben az eleinte mérsékelt antiszemitizmus egyre több embert kerít hatalmába.

Kérdés marad, honnan erednek a magyarországi társadalomban jelen levő problémák, félelmek, gondok, a népféltés és kultúrpesszimizmus, a nemzethaláltól való félelem, melyek szintén antiszemitizmushoz vezethetnek, miért érzik magukat sokan szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak, frusztráltnak. S végül: hogyan néz ki konkrétan az a kulturális, kultúrpolitikai alternatíva, amely társadalmi önfelértékelés és mítoszgyártás nélkül képes a társadalmat stabilizálni, netán a kirekesztési automatizmus helyett egy másfajta automatizmussal a demokráciát stabilizálni. Csak remélni lehet, hogy a jövőben nem a kirekesztő tendencia erősödik.

Irodalom

Adorno, Theodor W. (1980): Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, in Ders.: Gesammelte Schriften Bd. 4 (hrsg. von Rolf Tiedemann), Suhrkamp, Frankfurt/Main 1980, S. 123.

Aly, Götz/ Gerlach, Christian (2002): Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, München.

Anderson, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

Benz, Wolfgang (ed.) (2002): Lexikon des Holokauszt, C. H. Beck, München.

- (2004): Was ist Antisemitismus? C. H. Beck, München.

Berger Waldenegg, Georg Christoph (2000): Antisemitismus: Eine gefährliche Vokabel? Zur Diagnose eines Begriffs, in Jahrbuch für Antisemitismusforschung Nr. 9, Hrsg. Wolfgang Benz, Campus, Frankfurt/M./New York, 108-126.

- (2003): Antisemitismus: „Eine gefährliche Vokabel?" Diagnose eines Wortes, Böhlau, Wien, Köln, Weimar.

Bergmann, Werner/Körte, Mona (2004): Antisemitismusforschung in den Wissenschaften, Metropol, Berlin.

Bibó István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982, 2. kötet, 391-510.

- (1978): Levél Borbándi Gyulához, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983, 3. kötet, 822-866.

Bökh, Richard (1869): Der Deutschen Volkszahl und Sprachgebiet in den europäischen Staaten. Eine statistische Untersuchung, J. Guttentag, Berlin.

Burrin, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

Csabai Márta/Erős Ferenc (2000): Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely, Budapest.

Csepeli György (1990): ...és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalomlélektana. Kozmosz Könyvek, Budapest.

- (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg, Budapest.

- Örkény Antal (2002) (szerk.): Gyűlölet és politika. Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete a Friedrich-Ebert-Alapítvány támogatásával, Budapest.

Csoóri Sándor (1990): Nappali hold 2, Hitel, 18. (1990): 4-7.

Dunk, Hermann von der (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar, in Die Konstruktion der Nation gegen die Juden, hrsg. von Peter Alter, Claus-Ekkehard Bärsch, Peter Berghoff, Wilhelm Fink, München, 65-91.

Enzensberger, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 121-176.

Eörsi István (1997 [1990]): Az elfojtás és elfojtása, in A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék. Palatinus, Budapest 119-135.

Fejtő Ferenc, Zeke Gyula közreműködésével (2000): Magyarság, zsidóság. História. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

Fischer, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias Bernath/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Freund, Florian/Safrian, Hans (1993): Vertreibung und Ermordung. Zum Schicksal der österreichischen Juden 1938-1945. Das Projekt „Namentliche Erfassung der österreichischen Holokausztopfer", Hrsg. Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien.

Geertz, Clifford (1983): Dichte Beschreibung. Beiträge zum Verstehen kultureller Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/M.

Gellner, Ernst (1995): Nationalismus und Moderne. Rotbuch, Hamburg.

Gerő András (2004): Képzelt történelem. Eötvös-Polgart Kiadó, Budapest.

Grespik László (1999, 2000): Szkíták törvénye, 1-3. rész, in Magyar Demokrata, 1999. december 23. és 30., 2000. január 06.

Gilman, Sander L. (1992): Seuche in Deutschland 1939/1989. Kulturelle Vorstellungen von Rasse, Raum und Krankheit. In Rasse, Sexualität und Seuche. Sterotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur, rowohlts enzyklopädie, Hamburg, 281-305.

Gyurgyák János (2001): A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest.

Hamann, Brigitte (2001): Einer von ganz Unten. Warum ließ Hitler die Juden Europas umbringen, woher rührte sein möderischer Antisemitismus? In den chaotischen Wirren der Jahre nach dem Ersten Weltkrieg formte sich seine bizarre Rassenlehre - mit dem Antisemitismus als populärem Kern, in Die Gegenwart der Vergangenheit. Die Spiegel-Serie über den langen Schatten des Dritten Reichs. Spiegel Spezial 1/2001, 108-114.

- (2002): Hitlers Wien, Lehrjahre eines Diktators. Piper, München.

Hanák Péter (1992): Das Bild vom Anderen. Verbürgerlichung und ethnische Vorurteile in der ungarischen Gesellschaft der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Böhlau, Eien, Köln, Weimar, 73-115. (Eredetileg megjelent: Polgárosodás és etnikai előítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In A kert és a műhely. Budapest: Gondolat, 1988.)

Haury, Thomas (2002): Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der frühen DDR, Hamburg.

Heinemann, Isabell (2003): Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Das Rasse- & Siedlungshauptamt der SS und die rassenpolitische Neuordnung Europas, Wall­stein, Göttingen.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Múlt és jövő, Budapest.

- (2004): A „zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek? Múlt és Jövő, Budapest.

Holz, Klaus (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Welt­anschauung, Hamburger Edition, Hamburg.

Huntington, Samuel (2002): Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert, Goldmann, München (eredeti cím: The Clash of civilisations, Simon & Schuster, Nem York, 1996). Magyarul: A civilizációk összecsapása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Hürten, Heinz (2002): Die Kirchenpolitik des „Dritten Reiches", in Das Christentum und die totalitären herausforderungen des 20. Jahrhunderts. Russland, Deutschland und Polen im Vergleich. Hrsg. Leonid Luks. Schriften des Zentral­instituts für Mittel- und Osteuropastudien, 5, Hrsg. Nikolaus Lobkowicz, Leonid Luks, Donald O"Sullivan, Böhlau, Köln, 217-225.

Karsai László (1992): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Aura, Budapest.

Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Budapest.

Katzburg, Nathaniel (2002): Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Bábel, Budapest.

Klimó, Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar Hösch/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Kovács András (1999) (szerk.): A modern antiszemitizmus. Új Mandátum, Budapest.

Lengyel László (1999): Budapest-ország, in 168 Óra, 1999. április 15.

Margócsy István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 2. szám, 2005. január 14, 17-22.

Marr, Wilhelm (1879): Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht-confessionellen Standpunkt aus betrachtet", Rudolph Costenoble, Bern.

Marsovszky, Magdalena (1999): Urbane oder Volksnationale? Die gespaltene Literatur Ungarns (Urbánusok vagy népnemzetiek? Magyarország kettészakadt irodalma). Beszélgetés Csoóri Sándorral, Dalos Györggyel és Zalán Tiborral, Saarländischer Rundfunk, SR2 KulturRadio, Bücherlese, 16 Oktober, 15.04 óra.

Nordmann, Ingeborg (1995): Der Intellektuelle, in Julius H. Schoeps/Joachim Schlör (Hrsg.), Antisemitismus. Vorurteile und Mythen, Piper, München, 252-259.

Pók, Attila (1998): Sühne und Opfer. Sündenböcke in Ost- und Mitteleuropa, in Europäische Rundschau, Vierteljahreszeitschrift für Politik, Wirtschaft und Zeitge­schichte, Jg. 26, 4/ 1998: Neue Vielfalt und alte Gespräche im Osten, 61-73.

Puschner, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

Radnóti Sándor (1992): A populizmusról. „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek." (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in Kritika, 1992. június, 6-11.

- (2000): Ethnos és démosz, in A picknick. Írások a kritikáról. Magvető, Budapest, 213-226.

Ránki Vera (1999): Magyarok - zsidók - nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája. Új Mandátum, Budapest.

Rürup, Reinhard (1987): Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage" der bürgerlichen Gesellschaft, Fischer-TB., Frankfurt/M. (először megjelent in Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft. Bd. 15, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1975).

- (2004): Antisemitismus und moderne Gesellschaft. Antijüdisches Denken und antijüdische Agitation im 19. und frühen 20. Jahrhundert, in Braun, Christina von/Ziege, Eva-Maria (ed.) (2004): „Das bewegliche Vorurteil". Aspekte des internationalen Antisemitismus, Königshausen & Neumann, Würzburg, 81-100.

Sartre, Jean-Paul (1947): Vádirat az antiszemitizmus ellen, in Kovács, András (1999), 219-223 (eredeti cím: Réflexions sur la question juive).

Standeisky Éva (2001a): Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása, in 2000, 2001. június, 49-62.

- (2001b): Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, in Évkönyv IX./2001, Budapest, 1956-os Intézet, 87-110.

- (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban. Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (esettanulmány), in Évkönyv X./2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169-190.

- (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

Steger, Florian (2002): Kultur: Ein Netz von Bedeutungen. Analysen zur symbolischen Kulturantropologie, Königshausen & Neumann, Würzburg.

Stern, Fritz (1986): Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland, dtv, Müchen (eredeti cím: The Politics of Cultural Despair, megjelent 1961-ben, University of California Press, Berkeley, 1961).

Szabó Miklós (1981): Nemzetkarakter és ressentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. In Világosság, 22/6, 358-362.

- (1984): Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében, in Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, Atlantisz Program, 1989, Budapest, 225-251.

- (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (1992): „...Ahogyan az ember forgószélben viselkedik..." (Széchenyi Ágnes interjúja Tamás Gáspár Miklóssal), in Valóság, 1992. április, 78-92.

Ungvári Tamás (1999): Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés" Magyarországon. Akadémiai, Budapest.

Ungváry Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in Beszélő, 2001. június, 74-92.

Volkov, Shulamit (2000): Antisemitismus als kultureller Code, C.H. Beck, München (eredeti cím: Jüdisches Leben und Antisemitismus, C. H. Beck, München, 1990).

Wehler, Hans-Ulrich (2001): Nationalismus: Geschichte, Formen, Folgen, C. H. Beck, München.

Wollstein, Günter (1977): Das „Großdeutschland" der Paulskirche. Nationale Ziele in der bürgerlichen Revolution 1848-49, Droste, Düsseldorf.

Jegyzetek

¹ „Késsel-villával. Nyilvánosságkritika Elek István tálalásában. - Vitaműsor a közbeszédről, a nyelvpolitikai erőtérről. Beszélgetőpartnerek: Ungváry Rudolf és Varga Domokos György közírók, M1, május 9., 22.20 óra.

² In „A rendszerváltás még nem zárult le". Kövér Lászlóval beszélget Seres László és Varró Szilvia. Beszélő, 2001. május, http://beszelo.c3.hu/01/05/00tart.htm

³ A tanulmányban előforduló idézeteket magam fordítottam magyarra.

⁴ Egyértelműen „völkisch"-nek nevezi pl. a századforduló Magyarországa etnonacionalista értelmiségét Klimó (2003:131ff.). Az általában használatos magyar „népiek", ill. „populisták" kifejezés éppolyan ártatlan, mint a német megfelelője „Volkstümler" (pl. Enzensberger, 1989:132), és ezáltal bagatellizálja a gondolkodásmód veszélyességét.

⁵ Vö. Csurka Istán, a MIÉP elnökével készített interjú. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 21, 06.00 óra.

⁶ Így pl. Döbrentei Kornél jegyzetében Kiszely István A magyar ember c. megjelent könyvéből idézve. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2004. december 12., 06.00 óra.

⁷ Vö. Pröhle Gergely, a NKÖM akkori államtitkárának nyilatkozata, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1998. december 19., 06.00 óra és Csurka István, a MIÉP elnökével készített interjú, in Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. szeptember 05., 06.00 óra.

⁸ Idézet Dalos Györgytől, in Marsovszky, 1999.

⁹ Makovecz Imre építész kifejezése egy vele készített interjúban, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 07., 06.00 óra.

¹⁰ Döbrentei Kornél író kifejezése az „Új rablók régi szándékokkal" c. kommentárjában, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2000. június 4., 06.00 óra.

¹¹ A 100 évvel ezelőtti Németország völkisch-népnemzeti mozgalma etnonacionalizmusának szekularizált vallás jellegére vonatkoztatva használja a mai kutatás a „germanengläubige Gruppierungen" kifejezést.

¹² Polgári körök, MVSZ, Magyar Önvédelmi Mozgalom, Magyar Nemzeti Front, Jobbik Magyarországért Mozgalom, Kettősállampolgárság Mozgalma, művészek, a közszolgálati rádió röviddel ezelőttig még állásában lévő elnök asszonya vagy más médiabeli szerkesztők, rockzenekarok, filmrendezők, iskolaigazgatók, történészek stb.

¹³ Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének a kifejezése, elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 5., 18.00 óra.

¹⁴ A mai németországi kutatás a 100 évvel ezelőtti mozgalmakban részt vevő szervezeteket „Deutschtums-Organisationen"-nek hívja, s ennek alapján „magyarság-szervezetek"-nek lehetne nevezni a mai Magyarország hasonló aktivitású szervezeteit.

¹⁵ Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke az SZDSZ on-line értékkampányát úgy kommentálta, hogy az szavazzon a liberálisokra, aki azt szeretné, hogy „a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze". Idézve: Népszava Online, 2005. február 23., 12:34.

¹⁶ Az idézet elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 9., 18.00 óra.

¹⁷ A kifejezés elhangzott in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2003. december 14., 06.00 óra.

¹⁸ In „Luxus-baloldaliak jönnek, és kioktatják az országot." Interjú Orbán Viktorral, HírTv, 2005. október 3., 20.05 óra.

¹⁹ „...itt a hol bolsevik, hol liberális címkével megjelenő zsigeri antikrisztianizmus mutatkozott meg" - nyilatkozta Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke „A miniszterelnök asszisztál az SZDSZ egyházellenes politikájához" című interjúban a közszolgálati Kossuth Rádióban. In: Vasárnapi újság, 2005. július 17, 06.00-08.30.

²⁰ Így fogalmazott Kövér László, a Fidesz-MPSZ országos választmányának elnöke egy lakossági fórumon Kőszegen. In: HVG, 2005. október 7. http://hvg.hu/itthon/20051007kover.aspx?s=2005107nl