Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés - a globális kapitalizmus elemzése - komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi - általam fejlettnek tartott - neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem - másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam - ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer - nála időnként ambivalens - kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. - mindig az összfolyamatnak alávetett - funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények - a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége - nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha... akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden - s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében - s ez lenne az utolsó gondolatom - azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust - ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában - szervezett kapitalizmus elnevezéssel - éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után - ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe - a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon - miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti - éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák - a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom... A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek - a felnőtté válás - elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja... A túltermelési válság oka pedig - mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette - a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét - javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna - hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz...

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel - ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak - és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza - szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) - a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség - és az egész élő Föld - létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai - a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve - egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával - de Marx alapfeltevésén is túl - a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány - a túltermelési válság - következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog - és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé - és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával - a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével - rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam - mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is - a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon - így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal - Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke - akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval - a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is - előbb vagy utóbb - effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" - és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos - a tőke számára rendkívül hasznos - racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti - mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" - az elsősorban mérvadó centrumországokban - folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében - szemben más árukkal - olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa - melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról - nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal - nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye - ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe - lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel - mondhatni: alázattal - fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel - és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú - de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói - például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) - a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét - amit egyébként valószínűleg álmában is visel...

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet - kell - érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt - véleményem szerint - nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" - ha lenne ilyen (de nincs) - ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami - tegyük hozzá - korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború - mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza - interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter - ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista - szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai - adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében - eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson - a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével - a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "...még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" - írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése - s főleg jövője - szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi - s közvetlen részesei - vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek - csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak - az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell - több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során - s főként 2001 szeptembere miatt - előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám - ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten - mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ - a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős - a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható - világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya - amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van - amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált - de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter - és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat - annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

Jegyzetek

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok - instanciák - egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek... kikerülnek a tőke útjából... s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik... [...] egész régiók... tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel - bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi - vagy inkább: globális - társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.