Tézisek

1. Litvánia, Lengyelország és részben Ukrajna után a magyar­országi választások is arról tanúskodnak, hogy Kelet-Európa népei kezdik megérteni az 1989-90-es rendszerváltozás igazi értelmét. Azok az állampárti erők, akik a rendszerváltás elké­szítésében aktívan részt vettek, de kellő bölcsességgel ren­delkeznek, ma már maguk is hajlanak az önkritikára. A több­pártrendszer, a piacgazdaság és a nacionalizmus zászlaja alatt véghezvitt 1989-es politikai fordulatok csak azt jelezték, hogy Kelet-Európa lakosságának többsége nem látott alterna­tívát az államszocialista rendszerek összeomlásával szem­ben. A különböző szociológiai felmérések is arra utalnak, hogy az 1990-es választások során Kelet-Európa népei nem látták világosan, hogy mire mondanak „igent"; szubjektíve a többség nem a kapitalizmusra szavazott. Csak annyit tudtak, hogy a régi rendszerből elegük van.

Közben kiderült, hogy az „Európához való csatlakozás", amivel a munkavállalók tízmillióit bolondították, nem több mé­zesmadzagnál. Miközben az európai integrációs folyamatok előrehaladtak, és a nyugat-európai centrum-országok pozíciói a világgazdaságban megerősödtek, Kelet-Európában dezin­tegráció ment végbe. Az ex-Szovjetunió és Jugoszlávia és ál­talában az egész térségünk integrálódása a világgazdaságba olyan egyenlőtlenségek árán valósul meg, amely a régió egé­szét kedvezőtlenebb pozícióba juttatja, mint amilyenben a ko­rábbi évtizedekben leledzett. Ugyanis a gazdagabb köztár­saságok, esetleg csak kisebb körzetek, kerületek tagozódhat­nak be valójában a munkamegosztás centrum-régiójába, míg a szegényebb területek, Jugoszlávia déli részei, Albánia, az ex-Szovjetunió csaknem teljes régiója (kivéve egy-két várost, feldolgozóipari és nyersanyag kitermelői központot), Kelet-Ma­gyarország, lényegében Bulgária, Szlovákia, Románia és Len­gyelország tulajdonképpen esélytelenek. Sachs, az IMF hír­hedt amerikai közgazdásza, már hónapokkal ezelőtt becso­magolt Moszkvában, és hazatért, alkalmatlannak nyilvánítva az oroszokat a „jó" rendszerváltásra.

2. Litvániában, Magyarországon és Lengyelországban az „új" hatalmi elitek - a második világháborút megelőző rezsimek szellemiségében - konzervatívok és nacionalisták voltak. A nemzeti sajátosságoknak megfelelően mindhárom országban egyfajta „keresztény-nacionalista" kurzus valósult meg, amely rehabilitálta a jobboldali és szélsőjobboldali politikai tradíciót is. Oroszországban a régi kommunista elit meghatározó cso­portosulásai csak színt váltottak, és a demokrácia zászlaja alatt játszották el a politikai rendszerváltást. Eközben azonban olyan gazdaságpolitikai kurzust valósítottak meg, hogy még a jelcinista coup d'état nyomán szétlőtt parlament újjáválasz­tása sem gyengítette meg a kommunisták pozícióját a dumá­ban.

Walesa fordulata a legérdekesebb, aki az önigazgatói mun­kásellenzéki vezér szerepéből jutott el a konzervatív katolikus-autoritarianizmusig. Litvániában és Magyarországon a ti­pikus régi konzervatív nacionalista értelmiség jutott be az első számú politikus szerepébe a maga dilettáns érzelmi beállított­ságával, míg az ex-szovjet utódállamokban mindenütt a kom­munista párt helyi első titkárai maradtak a hatalomban (Jelcin, Nazarbajev, Sevarnadze, Alijev stb.) a nacionalista-vallási ideológia valamely variánsának jegyében. A „piacgazdasági modernizációt" - Csehországot kivéve - mindenütt antimodernista, nacionalista ideológiákkal próbálták megvalósítani.

3. Az államszocializmus hagyományos létbiztonsága - még a bürokrácia paternalisztikus, autokratikus stílusa és antidemok­ratikus rezsimje ellenére is - nosztalgikus érzéseket támasz­tott sok emberben Litvániában, Lengyelországban és Magyar­országon is, mert nem tudták elfogadni az antiszociális és feudális eredetű úri gőg és fennhéjázás jelenségeit, ami az elszegényedés és a félperifériás kapitalizmus olyan jelensé­geivel párosult, amit egész nemzedékek csak tankönyvekből ismertek.

4. A privatizációnak nevezett eredeti tőkefelhalmozás, amely négy generáció csaknem fél évszázados munkájának ered­ményeit sajátította ki (expropriálta) a nemzetközi pénzszerve­zetek támogatta új és régi politikai és gazdasági elitek által, nem járt sem a gazdasági hatékonyság, sem a termelés nö­vekedésével, sem a jólét emelkedésével, sőt még az állami bürokrácia szerepének csökkenésével sem. Ugyanis az állam a privatizáció ellenére jelentős szerepet őrzött meg minden nagyobb privatizációs projektben. Ugyanakkor egy szűk elit, az új gazdagok kis csoportjai óriási vagyonokra tettek szert a régi állami tulajdonból. Eközben Lengyelországban és Ma­gyarországon megsemmisült az állami ipar több mint 40 %-a, a valódi munkanélküliség alighanem elérte a 15-17 %-ot. Az európai élvonalhoz tartozó magyar szövetkezeti mezőgazda­ságot feláldozták a kistulajdonosi ideológia és a nyugat-euró­pai integrációhoz való csatlakozás illúziójának az oltárán.

5. A szociális háló „szétszakadt". Már az államszocializmus gazdasági teljesítményének csökkenése is jelezte, hogy a jó­léti állam gazdasági alapja megrendült. A rendszerváltás után azonban jelentős társadalmi csoportok egészségügyi és kul­turális ellátása radikálisan megromlott. Megjelent a modern szegénység és koldulás az egész térségben. A munkaerőpiac átalakult. A munkaerő hagyományos szerkezete felbomlott, megindult az „individulizálódás": a munkavállalók „szétszóró­dása" következtében sokan elhagyták hagyományos érdekvé­delmi és politikai szervezeteiket. A munkanélküliek szakszer­vezete sehol sem működik hatékonyan.

6. A tömegek tiltakozási potenciálját az ún. utódpártok, vagyis a régi állampártok szociáldemokratizálódott „utódpártjai" rész­ben képesek voltak kanalizálni. Más tömegtámogatást élvező baloldal nem lévén, a lakosság - csakhogy megszabaduljon az „új" konzervatív nacionalista elitektől - a „régi-új" szocia­lista-szociáldemokrata pártokra szavazott. Átlagosan a sza­vazók kb. egyharmada a baloldal bázisát képezi.

Oroszországban és Ukrajnában a rendszerváltás ellenére sem sikerült a tőkés viszonyokat oly mértékben meggyöke­reztetni, hogy az utódpártok a kapitalizmust menedzselő szo­ciáldemokrata pártokká transzformálódjanak. Olyan létviszo­nyok alakultak ki és olyan hagyományok szilárdultak meg, amelyek jelentős tömegek számára egy „kommunista nacio-nál-populizmus", egy radikálisabb antikapitalista beállítódás iránti fogékonyságot „írtak elő". Komoly tömegmozgalom ott csak kommunista zászló alatt formálódhat meg, míg Közép-Kelet-Európa sajátossága, hogy itt a szocialista-szociálde­mokrata értékrend felel meg jobban a kialakult hagyományok­nak és főleg a mai társadalmi erőviszonyoknak. Az elégedet­len munkavállalói rétegek nem a rendszer ellen lázadnak, ha­nem csak a hatalmi elit minőségének átalakítását követelik.

7. A lakosság jelentős tömegeinek balrafordulásában a fen­tebbiek következtében keletkezett nosztalgikus érzések ját­szották a döntő szerepet. Ez a fordulat azonban a lakosság tudatában nem valamiféle tudatos világnézeti választás alap­ján ment végbe, hanem azért, mert az emberek saját bőrükön érezték, hogy az új rendszer minden többletdemokráciája el­lenére gazdasági, szociális és kulturális téren is rosszabb élet­feltételeket kínált, mint a régi államszocialista rendszer.

8. Oroszország tapasztalatai mutatták meg elsőként, hogy nincs „liberális alternatíva". A sokkterápia hiába bénítja meg a régi szisztémát és a régi struktúrákat, demokratikus polgár­ság hiányában nem jön létre polgári demokrácia. A privatizá­ción felhízott új burzsoázia állam- és politikafüggő, nincsen önálló társadalmi egzisztenciája, ezért sehol a térségben nem tudja magát társadalmilag legitimáltatni. Nemzeti polgárság hi­ányában a régi hatalmi elit szerepe felértékelődik a nemzet­közi pénzszervezetek és multinacionális társaságok szemé­ben, hiszen a privatizált új tulajdonosok társadalmi-kulturális legitimációja és társadalmi súlya igen gyenge.

9. A kelet-európai történelmi fejlődés regionális sajátosságai nyilvánulnak meg abban, hogy a liberális alternatíva objektív hiánya miatt két alapvető politikai tömb és egy kisebb cso­portosulás kezd kirajzolódni a térség politikai térképén. Ezek a következők: a) egy nacionalista konzervatív politikai tömb, amely természetesen különböző politikai pártokból áll, melyek a tradicionális és az új szélsőjobboldal erőit is magukban fog­lalják; b) egy szocialista-szociáldemokrata tömb a régi kom­munista és az újbaloldal csoportjaival kiegészítve; és c) egy kisebb liberális politikai erőcsoport, amely a három ország kö­zül jelenleg Magyarországon a legerősebb. Ugyanakkor Ma­gyarországon a legerősebb a szocialista párt is, amely szinte történelmileg példátlan módon a parlamenti mandátumok 54 %-át tudhatja magáénak. Talán csak a svéd szociáldemokrata párt ért el hasonló eredményt. A szélsőjobboldali populista erők ma még gyengék a térségben.

10. E három ország sorsa azonban nagymértékben a nem­zetközi feltételektől függ, s a szocialista pártok vezetése ettől függően enged majd a tagság és a támogatók követeléseinek. Magyarországon a szocialisták a liberálisokkal való koalíció útját kívánják járni, de kérdés, hogy a szavazók, akik a neo­liberális gazdaságpolitika ellenében szavaztak a szocialista pártra, meddig tolerálják a neoliberális monetarista gazdaság­politika folytatását.

Annyi bizonyos, hogy az államszocialista múlt - bárhogyan viszonyuljunk is hozzá - ezekben az országokban a társa­dalmi igazságosság és esélyegyenlőség olyan tradícióját ala­kította ki az emberek fejében, amivel minden politikai erőnek a jövőben számolnia kell. Különösképpen a hatalomra került mérsékelt baloldali pártoknak kell ezt emlékezetében tartani, ha nem kívánnak a kelleténél hamarabb megbukni. Nincsen arra szükségük - kérdés, felismerik-e -, hogy a tőkés szer­vezeteknél is jobban akarják menedzselni a kapitalizmust.

11. Amennyiben a baloldali pártok a már korábban megbukott neoliberális gazdaságpolitikai kurzus követése mellett dönte­nek, megteremtik azokat a feltételeket, amelyek alapján egy új, most már modern jobboldali, szélsőjobboldali populizmus emelkedhet fel, amint azt az olaszországi események előre jelzik. Csak távolabbi perspektívában van egy olyan valóban új baloldalnak történelmi esélye, amely az új világrend tör­vényszerűségeit megismerve képes egy új antikapitalista el­méletet, politikát és szervezetet felépíteni. Kelet-Európának nem egy-két évre van szüksége... Addig marad számukra a kritikai együttműködés a prokapitalista baloldali pártokkal, amelyeknek, úgy tűnik, az lett a történelmi hivatása, hogy be­fejezzék a rendszerváltást, a magántulajdon uralmának visszaállítását. Szomorú szerep, de a jelen történelmi feltéte­lek között még nem látszik másik, most realizálható történelmi lehetőség. Ilyen körülmények között az értelmiségi alapfela­data nem lehet más, mint a védtelenek, vagyis a kultúra po­zícióinak védelme.

12. Nem lehet kétséges azonban az, hogy a nemzetközi bal­oldal számára elkerülhetetlen lesz új elgondolások kidolgozá­sa. Erre ösztönöz az is, hogy a szociáldemokrácia hosszú évek óta nem tud bekerülni a hatalomba olyan fontos orszá­gokban, mint Németország vagy Nagy-Britannia. Súlyos ve­reséget szenvedett Franciaországban és Olaszországban, és pozíciókat vesztett Ausztriában és Spanyolországban is. Tisz­tán kell látni, hogy e mögött a hanyatlás mögött nem egysze­rűen az államszocializmus történelmi összeomlása áll, hanem az a tény, hogy a szociáldemokrácia már jó ideje nem ren­delkezik még a kapitalista világrendszeren belül sem önálló alternatívával a neoliberális-neokonzervatív gazdasági és po­litikai világrenddel szemben. Nem is beszélve arról, hogy a demokratikus szocializmus puszta ideológiai doktrína maradt.