vissza
 

Hajagos László: A voltizs (lovastorna) 4. rész

Írásom befejező részében egyrészt összegezni kívánom az eddigiekből következő alapvető tanulságokat, másrészt – a szerkesztőség azon törekvésének eleget téve, mely egy élő cirkusztörténeti dokumentáció létrehozását szolgálja – a személyes pályám fontosabb jellemzőit próbálom meg közreadni.

A lovas torna sportot a cirkuszban látható lovas akrobatikával összevetve első különbségként az említhető meg, hogy míg a sportban az alapoktól indulva hosszadalmas, heti néhány alkalomra lebontott edzéssel, a versenyekre orientáltan valósítják meg a programokat, addig az artistaprodukciókat lényegesen rövidebb idő alatt, sokkal intenzívebb munkával hozzák létre, mivel a csoportok tagjait megfelelő előképzettséggel rendelkező volt tornászokból és/vagy komédiás családban felnőtt, ill. az Artistaképzőben végzett alkalmas fiatalokból verbuválják össze.

A komplex edzés az artistákra kevésbé alkalmazandó, mivel ők specializálódnak bizonyos mozdulatok betanulására. Az artistának nem kell megtanulnia a produkcióban előforduló összes akrobatikus elemet, mivel a tagok megosztják egymás közt a trükköket, hiszen nem kell a versenyszabályokban rögzített kötelező elemsort bemutatniuk.

A sportolónak az egészséges időtöltésen túl a legfőbb célja a sikeres versenyeredmények elérése. Az artistának ezzel szemben kenyérkereseti főtevékenységét jelenti a szám, és minél jobb szerződéseket sikerül szereznie, annál jobban fog élni nemcsak anyagilag, de életkörülményeit tekintve is (lakókocsi, szabadidő, stb.). Az igazgatók igényeinek megfelelően tehát az artista alapvető célja az, hogy az általa bemutatott produkció a közönségnek minél inkább tetsszen, ezért nagyobb hangsúlyt kap a látványosság, a cirkuszi hagyományoknak megfelelő dramaturgiai felépítettség, a szám temperamentuma, hangulata, az artistából sugárzó öröm.

A hivatás – szabadidős tevékenység különbségéből következik az is, hogy a sérülések elkerülése még fontosabb szempont egy artistánál, hiszen neki nap mint nap be kell mutatnia a nehéz mutatványokat, és mindig gondolnia kell a következő napra, előadásra. Egy sportoló esetleg járógipsszel is eleget tud tenni a hétköznapi és munkaköri kötelezettségeinek, ám egy komolyabb sérülés az artista, de extrém esetben akár valamennyi csoporttag megélhetését veszélyezteti, akár az egész éves teljes jövedelmének kiesését jelentheti.

A sportoló alkalmankénti találkozásaihoz képest az artista szorosabb, mindennapos, állandó kapcsolatban él az állatokkal, azok egészsége, jóléte a szó szoros értelmében létfontosságú számára. Ezért is mondható szerencsésnek, hogy nem kötelezik őt szigorú előírások, pl. a szerszámokat illetően sem, mert a sportolókkal ellentétben olyan vastag filcet is tehet a ló hátára, amely szinte teljesen letompítja az ugrások erejét, sokkal nagyobb mértékben megvédve a lovat a káros hatásoktól.

A terheltséget illetően talán azt lehet mondani, hogy a cirkuszban rövidebb időn át, de intenzívebben veszik igénybe a lovak tűrőképességét, és az utazó életforma miatt mindenféle környezeti változásnak jobban kitettek, ill. ezekhez alkalmazkodóképesebbé válnak.

Az eddig felsoroltak számos további aprósággal lennének kiegészíthetők, de ehelyett inkább saját sokszínű tapasztalatom felvillantásával zárom le e cikksorozatot. Pályafutásom íve tipikusan a „galléros” artistákét követi. 19 éves koromig, 1983-ig a KSI-ben tornásztam, ifjúsági I. osztály szintjén. A cirkuszi próbák intenzitását jelzi, hogy általában napi 2-3 órát gyakoroltunk, viszont 1984-ben már Romániában dolgoztunk egy nemzetközi műsorral.

A zsoké szám alapértelmezésben cirkuszszám, tehát varietében, hajón, esztrádműsorban soha nem dolgoztunk. Először a Dobos Vilmos vezetésével felállott 8 fős produkcióval (1984 Jordánia, 1985 FNC és Olaszország, 1986 Szovjetunió, 1987 Lengyelország) utaztunk, majd 1988-1992 között (NSZK, Anglia, Olaszország) a világhírű Richter csoportba1 kerültem.

Ennek az agyonkoptatott, hírességre vonatkozó jelzőnek a használata nagyon ritkán, de ebben az esetben ténylegesen indokolt, különösen a későbbi, 2008-as Monte Carlo-i Arany Bohóc díj ismeretében. Az a tény is alátámasztja ezt, hogy a külföldön megjelentetett nagy cirkusztörténeti könyvek mindegyike említi, általában képet is közöl a csoportról.

Artistaként rövid pályafutást tudhatok magaménak, ám 1996 őszétől az Állami Artistaképző Intézetbe kerültem szaktanárnak, azóta is ez az intézmény a főmunkahelyem. Artista diplomát 2001-ben szereztem, szakdolgozatom címe: A ló és az ember kapcsolatának története a cirkusz és egyéb művészetek tükrében. A Pécsi Tudományegyetem testnevelő tanári szakát 2004–2009 között végeztem el, diplomamunkám címe: A projektoktatás, cirkusz-projekt. Lovastornával 2000 óta foglalkozom, először a sóskúti lovardában, 2009 óta a Pasaréti Honvédban2vagyok vezető voltizs-edző.

_________________________________

1 A számról az én közreműködésemet megelőző időszakból egy 1978-as felvétel megtekinthető az interneten: http://www.youtube.com/watch?v=tlMaX3rMOhc

 

 

megjelenik minden negyedévben