Cirkusz és irodalom 10.

 Márai Sándor: Varázs

 „Most ringatlak. Hinta helyett kaptál egy hintaszéket. A mindennapos halálveszély helyett kapod a nyugalmat. De az ember, aki egyszer megismerte a művészetet, mindig otthontalan marad a földön. A művészetben halálveszély van. (…) A művészetben van valami, ami rosszabb, mint  a pálinka,  a pénz, a szerelem. Aki egyszer állt a magasban, lenézett a mélybe, nem tud feledni. S ha lejön a földre, és beül egy hintaszékbe, unatkozik és emlékezik.”

 (Márai Sándor: Varázs)

 
A cirkusz térpoétikai gazdagságával, mint az életpróbák és sorsfordulatok esszenciális helyszíne, gyakori visszatérő motívuma az irodalomnak. Ilyenkor nem is az előadás számai lesznek kiemelkedő fontosságúak, hanem a regénycselekmény keretéül szolgáló helyszín. Hisz a cirkusz egy olyan sajátos, bár hagyományait tekintve mélyen a múltban gyökerező egyedi struktúra, melybe belépve – akár nézőként, akár a porond szereplőjeként – a jelen létezés hangsúlyozódik ki mind az előadás közvetlenségével, mind pedig az azonnali befogadás lehetőségével. Ráadásul a pillanatnyi jelen dobpergéssel nyomatékosított és lélegzetvisszafojtva várt tettei a cirkuszban mindig jelentősebbek, mint általában, hisz a jelen hibái itt a legtragikusabb kihatással lehetnek a jövőre, egyszersmind átértékelve ezzel a múltat is: elég egy elvétett ugrás, egy tizedmásodperccel később indított lengés, egy kevésbé magnéziumporos fehér tenyér… s minden jóvátehetetlenül eldöntetett. A cirkuszban az artistaművész a legközvetlenebb módon jár el: önmagát alakítja műalkotássá … vagy önmagát roncsolja torzóvá.

Második esély pedig ritkán adatik. A cirkusszal foglalkozó irodalmi műveket benépesítik az irigy és gonosz bohóccá vagy kegyetlen állatidomárrá átvedlett lesérült, kiöregedett artisták, akik életüket ugyan csak a cirkusz zárt univerzumában tudják elképzelni, de benne helyüket s ezzel együtt nyugalmukat mégsem tudják már meglelni. Pedig ők csak egyszer hibáztak.

 Márai Sándor 1944-ban írt, s most a Helikon Kiadó gondozásában újra kiadott drámájában, a Varázsban[1]épp ilyen sajátos sorshelyzetbe csöppenünk, melyben a központi kérdés az, hogy sikerül-e, megadatik-e a cirkuszban szövődött szerelmi háromszög tagjainak a második esély.

Márai ráadásul finom utalásokkal beleszövi a történetbe Shakespeare Viharának motívumát is, Prosperót párhuzamba állítva az éppen visszavonuló bűvész, Krisztián alakjával.

Krisztián élete fordulópontjához érkezett: hosszú bűvészpályájának immáron búcsút intve visszavonulna a szerepléstől a csak néhány hónapja elvett fiatal feleségével, az egykori légtornász lánnyal, Estrellával. De mit csinálhat egy bűvész, ha már nem varázsol? Mit kezdhet életével Prospero, ha összetöri varázspálcáját? Milyen sikerekre számíthat Maharama, a még sikeres állatidomár, ha a száma lassan kezdi elveszíteni régi fényét, nincs elég pénze új állatok vásárlásához s ráadásul egykori kedvese is hirtelen máshoz ment feleségül? És vajon egy várandós légtornász lány, miután elszédült egyszer a trapézon s hirtelen egy házasságba menekült, lelhet-e új hivatást a civil életben? „Aki elszédül, hagyja abba a művészetet, és menjen vissza a földre”[2]- mondja Estrella egy helyen, de emlékei újra meg újra a cirkuszba repítik vissza: ”Minden eszembe jut. Mikor lehunyom a szemem. A nézőtéren nagy a csend. A fényszórók villognak. (..) Ezer és ezer ember hallgat  a mélyben. És nincs háló alattam.”3]

Krisztiánnak, akárcsak Prosperonak a Viharban, még egy nagy mutatványa visszavan: a  lány születésnapjára adott estélyen - mely bevallottan egyben utolsó fellépése is - elő kell varázsolnia Estrella boldogságát,. De bárhogy is bűvészkedik, a második esély hármójuk közül csak kettőnek adathat meg, reggelre kelve valamelyikükre pedig a boldogtalanság köszönt. És Krisztián már csak egyszer „varázsolhat”, még egy esélye nincs.

Maga a történet – szerelmi háromszög jelentős korkülönbséggel– voltaképpen közhelyesnek mondható, de a Márai által megalkotott kontextusba helyezve mégis frissnek és eredetinek hat. A kötet fülszövege az 1945-ös Vígszínházbeli előadás kapcsán megemlíti, hogy „A negyvenes évei közepén járó Márai pontosan tudja, mi vár a hirtelen lángra lobbanó, idősödő férfiakra, hiszen a fiatal és gyönyörű Tolnay Klári őt is rabul ejti.”

A varázslat sikerül, s Krisztián bebizonyítja a legfontosabbat közönsége számára, hogy még ma is ő a legnagyobb bűvész. S elég bátorsága van bevallani önmagának, hogy nagyobb dolog a boldogság lehetőségét megadni, mint egy illúziót boldogságnak hazudni. A nagy bűvész hű maradt önmagához, hisz mindig is a csodát akarta, s ezt most meg is valósította:” A csoda az, hogy a szeretet mutatványa erősebb, mint a hazugság mutatványa. Erősebb, mint a világ!”4]