Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 3. rész „Hány meg hány ember álmodozott már arról, hogy milyen szép volna a cirkuszosok módján, lakókocsiban tenni egy nagy utazást! Így nincs gond a szállodára, fogadóra, sem a kétes tisztaságú ágyra, sem a konyhára, mely még kétesebb, ha gyéren lakott vidékeken vagy falvakon át utazunk.” /Jules Verne/
Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át Évekkel
ezelőtt sugározta az egyik kereskedelmi csatorna Fábry Sándor és Wahorn
András közös utazását megörökítő „road movie”-ját: a Cadillac Drive-ot.
A sorozat alapötletét Jules Verne egyik története, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át
adta. Akkor a hazai sajtó ennek a „nem mellékes” információnak nem
tulajdonított különösebb figyelmet, pedig a regény is megérdemelt volna
néhány méltató szót, ha majd másfél évszázad távolából is ilyen
vállalkozásra tudta sarkallni showman és festő-„összművész” olvasóját.
Érdemes azonban Verne történetének a rendkívüli emberi teljesítmények
megbecsülésén túli cirkuszi vonatkozásait is kiemelnünk, hisz a
cirkusztipológiai kutatások gazdag történeti forrást kapnak az
egyébként is izgalmas regényt olvasva, melyben kirajzolódik a XIX.
század végi cirkuszok világa is. Miért épp cirkuszkocsival? Ha
egyszer kizárólag az alkalmazkodási készség, kulturális nyitottság,
kommunikációs képesség alapján a művészeti ágak képviselőit
összehasonlítanák, nagy valószínűséggel a cirkuszművészet képviselői
szereznék meg e három szempont alapján a legtöbb pontot. Hisz a már
gyerekkorban megtapasztalt állandó utazás, gyakori iskolaváltás,
állandóan új kulturális környezet és nyelvi közeg, melyekkel a
vándorcirkuszok társulata és családjaik összehasonlíthatatlanul
többször találkoznak, pont ezeket a készségeket erősítik. Jules
Verne választása talán ezért is eshetett César Cascabel és családja
alakjainak megformálására, hisz egy három kontinensre kiterjedő utazás
–pénz híján– csak olyan leleményes és találékony embereknek sikerülhet,
akiknek a munkájukhoz szorosan hozzákapcsolódó helyváltoztatás miatti
kisebb-nagyobb kellemetlenséggel napi szinten szembe kell nézniük. A főszereplő mára kultikus jelentésűvé nőtt kocsijával, a Szép Vándorral (
A Cascabel-család A
regény szüzséje a balszerencsét is fényes sikerre változtató hőstípus,
César Cascabel családfő köré épül, aki a Cascabel Társulat vezetője.
Foglalkozásának megnevezése a magyar fordításban[1]
hol vásári mutatványos, hol komédiás, hol pedig artista. A francia
eredeti az „artiste foraine” megnevezést használja, mely leginkább a „vásári mutatványos”-hoz áll a legközelebb, de tudjuk, hogy az a fajta jelentésszűkülés,[2] melyet mi az „artista” szóhoz kapcsolunk, csak a magyar nyelvben ismert.[3]
Cascabel egyébiránt még a társulat erőművésze, cirkuszigazgatója is.
Jules Verne arra is különös hangsúlyt fektet, hogy főszereplőjének
társulatáról, a korabeli cirkuszvilág kontextusába helyezve, a
leghívebb képet adja: „Pedig Cascabel korántsem volt olyan
nagy cirkuszigazgató, mint mondjuk Franconi, Rancy vagy Loyal, aki
lovászok, lovarnők, bohócok és zsonglőrök hadát igazgatja. Nem, ő csak
egyszerű vásári mutatványos volt, aki vásártereken, szép időben a
szabad ég alatt, esőben meg egy sátor védelmében tartotta előadásait.
Negyedszázadon át űzte e kockázatos, a vakszerencsétől függő
mesterséget (…)”[4] A
társulat műsorának összetételéről is hiteles képet kapunk, miközben
megismerkedhetünk azzal a sajátos szocializációs közeggel, mely annyira
egyedivé teszi a cirkusztársulatokat. „Nincs határozott
cezúra a pihenő- és a munkaidő közt. A tevékenységekben nem különül el
élesen a magánszféra. A gyerekek szocializációja kevéssé
intézményesített formában történik. A természeti erőknek való
kiszolgáltatottságot hozza a „nomadizálás”, a fizikai teljesítmény.” – írja egy tanulmányában H. Orlóci Edit.[5] Cascabeléknél ugyanezt figyelhetjük meg. A társulat számai a családtagok tehetségére, egyéni képességére épülnek: César Cascabel: a család és a társulat feje, 45 éves erőművész Cornélia
Cascabel: felesége, egykor akrobatanő, most a társulatnak a női nem
megbecsüléséért küzdő birkózóbajnoka, a chicagói „becsületkonty”
birtokosa[6] Jean Cascabel: nagyobbik fiúk, a társulat zsonglőrje Alexandre Cascabel: középső gyermekük, egyedi hajlékonyságával kaucsuk- számokat ad elő Napoleona Cascabel: kislányuk, kötélszámokkal szerepel az előadásokon Ned
Harley, művésznevén Szegfűszeg: vékony alkata, aszkétikus arckifejezése
miatt korábban minstrel, Cascabelléknél mint bohóc működik Szergej Narkine: gróf, inkognitóban utazik a társulattal, ahol bűvésztrükköket elsajátítva igyekszik hasznossá tenni magát A
társulathoz tartoznak még műsoruk elengedhetetlen szereplői,
háziállataik: a két kutya, Wagram és Marengó, John Bull, a majom, Jako,
a papagáj, valamint lovaik: Vermut és Gladiátor.[7] Fellépéseik
leírásának külön erénye is vizsgálódásunk szempontjából, hogy az
előadásokat lezáró némajátékot a lehető legrészletesebben ismerteti
Verne. A századforduló cirkuszi előadásainak még elengedhetetlen része
volt a legtöbbször záradékul szolgáló egyfelvonásos kis némajáték,
amely a fizikai ügyességen kívül nagyfokú színészi teljesítményt is
megkívánt. Ezek a tréfás némaképletek a kisebb
vándorcirkuszoknál leginkább egyfajta jelmezes, szerény díszletű
pantomimre emlékeztettek, ilyen Cascabellék előadása is. A klisékből
épülő pantomim-darabok sikerüket épp az alaptörténetek ismertségének
köszönhették. Orlóci Edit által felállított némajáték-tipológia alapján
Cascabel művét a történeti és egzotikus, valamint a tréfás darabok közé sorolhatjuk.[8] Tekintsük meg először a nevezetes permi előadásuk plakátját: „Cascabel Cirkusz Amerikából visszatérő francia társulat! Akrobatika! Bűvészmutatványok! Egyensúlyozó művészek! Erő- és ügyességgyakorlatok! Tánc! Szépség! Kellem! Fellépnek: César Cascabel- világhírű erőművész Cascabelné asszony- világhírű bírkozó, a chicagói nemzetközi verseny nagydíjának nyertese Jean Cascabel- világhírű egyensúlyozó művész Sandre Cascabel- világhírű bohóc Napoleona kisasszony- a táncok művésznője Szegfűszeg úr – kiváló pojáca John Bull, majom – világhírű imitátor Wagram és Marengo, kutyák – az állatidomítás csodái Jako, papagáj – nyelvzseni
Káprázatos bemutató!
A Fekete-erdő haramiái! Némajáték
eljegyzéssel, házassággal, szerencsés, de rendkívül meglepő
befejezéssel! A káprázatos előadást háromezer-egyszázhetvenhétszer
tapsolta meg Franciaország és a külföld műélvező közönsége.
Figyelem! Minthogy
a némajátékban egy szó sem hangzik el, a beszédet különböző taglejtések
helyettesítik, így a drámaművészet e remekét azok a személyek is
élvezhetik, akik sajnálatukra süketségben szenvednek.- Hogy a
közönségnek kedvezzünk, a belépés ingyenes. Helyjegyet csak annak kell
fizetnie, aki már belépett a nézőtérre.
Minden jegy ára 40 kopejka!”[9] A
regénybeli némajáték cselekményét maga a társulat vezetője, César
Cascabel írta, s családtagjai jelenítették meg az egyes szereplőket. Ő
maga, mint haramiavezér, felesége, mint elviselhetetlen anyós,
Szegfűszeg, mint ostoba kérő, gyermekei pedig mint titkos szerelmesek
jelentek meg a darabban, mely leginkább egy boldog véget érő Romeo és
Júlia- variációhoz hasonlítható: „A nézők mélységes
csöndben figyelték a kissé már színehagyott, csíkos szoknyában
belebbenő bájos Napoleónát, akinek szőke haján, mint egy nagy virág,
virított a fehér főkötő. Sandre, a darabbeli hősszerelmes narancsszínű
öltözéke ugyancsak fakó volt már, de oda se neki; olyan kifejező
taglejtésekkel udvarolt a leánykának, hogy élőszóval sem mondhatott
volna többet. És micsoda nevetés fogadta Szegfűszeg színrelépését!
Csetlett-botlott, öntelt és ostoba képet vágott, az orrára pápaszemet
biggyesztett, s mindehhez rikító sárga parókát viselt. Nyomában a majom
és a papagáj billegett, az egyik fintorgott, a másik locsogott
szüntelenül. Ilyen pompásan még sohasem sikerült ez a jelenet!”[10] Művészi kétségek és önérzet a Cascabel -családban Már Soós László[11] és Tersánszky Józsi Jenő[12]
regényében is megfigyelhettük, hogy a vándorcirkuszok társulatának
társadalmi és művészi megítélése gyakran mennyire felszínes a filisztervilág
értékrendjében. Jules Verne regénye annyiban még ki is tágítja ezt a
problémakört, hogy a cirkuszművészet értékelésében egy született
artista, Cascabelék legnagyobb fia, az eszes és művelt Jean
bizonytalanodik el: ”Szorgalmas és visszahúzódó természetű
lévén, arra igyekezett, hogy mindig és mindenütt tanuljon; noha nem
szégyellte szülei mesterségét, fölfogta, hogy más is van a világon, nem
csak cirkuszi mutatványok, hogy nem csak ebben a mesterségben lehet
dolgozni, és magában megfogadta, hogy fölhagy vele, mihelyt
Franciaországban lesz. De minthogy mélységesen szerette apját és
anyját, mélységesen hallgatott az egészről. És különben is, vajon
hogyan teremthetne magának az életben valami más lehetőséget?”[13] Jean tudásszomján apja is meglepődik, egy alkalommal meg is jegyzi: „–Túlságosan tanult leszel! – mondta neki az apja. – De hát ha kedved telik benne!”[14] A családhoz csatlakozó orosz grófnak, Szergej Narkine-nak is sokszor feltűnt Jeannak apjától eltérő világképe:
„Az orosznak egyébként máris feltűnt az idősebbik fiú komolysága,
szorgalma, a benne élő és jelenlegi helyzeténél magasabb rendű
törekvések.”[15], vagy egy másik helyen:
„Szergej úr, mikor látta, hogy Jean csak a fejét csóválja, ha apja így
beszél, rájött, hogy a komoly és tartózkodó fiú korántsem osztja az
akrobatikára és a cirkuszi művészet más ágaira vonatkozó apai
nézeteket.”[16] Máshol ezt írja Verne Jeanról: „Jean
az indián lánykát tanítgatta írni, olvasni, s Kayette rendkívül
értelmesnek, az ifjú tanár pedig rendkívül buzgónak mutatkozott.
Elképzelhető, hogy ez a tudni vágyó, tehetséges és derék fiú sohasem
lehet több, sohasem lehet más, mint vásári komédiás?”[17] Persze
Verne regényei nem pusztán szórakoztató családi regények, hanem a XIX.
századi tudományos fellendülés és technikai fejlődés által kitárulkozó
és újra felfedezhető világ propagandaművei is, s mint ilyen
elkötelezettségű regénynek, szüksége volt a főszereplők között is egy
univerzális ismeretekkel és tudásszomjjal rendelkező zsánerhősre. Jean
olykori meghasonlása talán ennek a szerzői szándéknak is betudható. Jean
cirkusztól való alkalmi idegenkedése tehát nem a nyárspolgári
felsőbbségérzésből fakad, hanem a tágabb világfelfogása nyomán felsejlő
jövőképből eredeztethető: „Nem szégyellem az apámat és az
anyámat, (,,,). De úgy érzem, ember lehetne belőlem, és mégis az a
sorsom, hogy szegény cirkuszos maradjak.”[18] Azonban
– talán éppen Jean kételyét és fenntartásait ellensúlyozandó – César
Cascabel művészi önérzete is időről időre felbukkan a regényben, mely a
legnagyobb bizonytalanságot az indián törzzsel való ügyességi versengés
alkalmával kellett, hogy elszenvedje. Bálint Lajos fogalmazta meg
szemléletesen tanulmányában, hogy a közönség maradéktalan tetszését az
artisták akkor tudják elérni, ha nézőik csak ennyit tudnak mondani: „ Én nem tudnám megcsinálni!”[19] Történt
viszont, hogy a Yukon-erőd melletti indián törzs főnökével Cascabel
különösen is összebarátkozott, sőt, mikor találkozott annak szép
mozgású, karcsú kisérőjével, ki a törzs varázslója s Yukon szerte
ismert bűvész is volt, fennhangon így köszöntötte:” – Egyszóval kolléga!”[20]
Szóban aztán megállapodtak, hogy egymásnak bemutatják tudásukat.
Előadásuk számait azonban oly pontosan le tudta utánozni a törzs
egy-egy tagja, hogy abban „az akrobataművészek legszigorúbb bírája sem talált volna rajta semmi kifogásolnivalót”,[21] s bizony Cascabel „művészhiúsága kegyetlenül szenvedett.”[22]
Mégis mi lehet a puszta ügyességen túl az a többletérték, ami az
önmagában tetszetős erőkifejtést cirkuszi produkciók művészi
mozdulatsorává nemesítheti? „A föltétel az, hogy a
győzelem pillanatában ne lássék meg, hogy küzdelem volt. A végső
megoldás olyannak hasson, mint ami saját magától való, és természetes.
(…) A fizikai küzdelem, a fáradságos munka, az évekig tartó dresszúra
eltüntetése a művészi munka föltétele; tehát csak akkor teljes, ha maga
a produkció teljesen céltalan játéknak hat (…)[23]” S bár Cascabel végig az utazás alatt nyüstöli családját, hogy gyakorolják a számaikat,[24]
a játékos könnyedség látszatát mindig megőrzik az előadások alatt, míg
az akrobatikus ügyességű indiánok, kik kecsességben, finomságban
elmaradnak európai vetélytársaik mozgáskultúrájától, mindezek hiányában
nem válhatnak művészeink egyenrangú kihívóivá. S
noha mi is tudjuk az eszünkkel, hogy súlyra egyformák, mégis
könnyebbnek érezzük a viccbeli tollpihékkel teli hetven kilós zsákot, a
szintén 70 kilós, ámde ólommal megtöltöttnél. Játékosságuk, találékonyságuk végül hazavezeti Cascabeléket, mert ahogy maga César fogalmazta egy helyütt Narkin hercegnek: „Szergej úr, a mutatványosok népe mindenüvé eljut!”[25] [1] Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át (César Cascabel) Móra, 1980., II. kiadás, fordította: Bartócz Ilona [2] Lásd erről bővebben H. Orlóci Edit cikkét: ’Akrobata’-’Artista’ in: Cirkuszi Akrobatika 2008/Ősz és Tél [3] Bartócz Ilona a fordítás során láthatólag törekedett a szóismétlések elkerülésére és a magyar nyelvben sajátságos utat bejárt artista szó gyakori használatára is, még ott is, ahol a francia eredeti például bohócot használ:”Sandre artista volt-és most végre biztonságban érezhette magát” (id. mű: 71. o.) – áll a magyar fordításban, míg az eredeti így hangzik „Cela ne saurait étonner de la part d’un petit clown, et il put se croire en sūreté.” Azaz: „Ez nem volt meglepő egy kis bohóc részéről – és most biztonságban érezhette magát.” [4] Id mű 19. o. [5] In: H. Orlóci Edit: Szabad a porond, Jószöveg Műhely, 2006., 168. o. [6] A cirkuszi életben különösen is gyakori a szakmán belüli házasság, erre példa Cascabelléké is: „Egy este a Broadwayn César Cascabel mint néző volt jelen a Barnum-cirkusz előadásán, s elbűvölten figyelte egy fiatal francia akrobatanő, Cornélia Vadarasse kisasszony báját, hajlékonyságát és erejét a nyújtógyakorlatokban. A derék komédiásban rögtön és magától értetődően fogamzott meg az ötlet, hogy tehetségét e bájos teremtés tehetségével egyesítse, hogy kettejük életét összefűzze, s máris feltűnt előtte a jövő: az apjukhoz és anyjukhoz méltó apró Cascabellokkal népes család képe.” – in: id mű 20. o. [7] A gyerekek névválasztása (Alexandre, Napoleone), vagy az állatok névadása (Wagram, Marengó, John Bull) is mutatja César Cascabel patriotizmusát és rajongását a történelem nagyjaiért. Ezek az apróságok külön gazdagítják az előadásuk dekódolását. [8] In: H. Orlóci Edit id. műve 101-102. o. [9] Id. mű: 316-317. o. [10] Id mű 331. o. [11] Lásd e cikksorozat 1. rész In: Cirkuszi Akrobatika 2009/ tavaszi szám [12] Lásd bővebben e cikksorozat 2. rész In: Cirkuszi Akrobatika 2009/nyári szám [13] Id. mű: 21. o. [14] Id. mű: 30. o. [15] Id. mű: 111. o. [16] Id. mű: 114. o. [17] Id. mű 241. o. (kiemelés tőlem!) [18] Id. mű: 118. o. [19] In: Bálint Lajos: Színészek, táncosok, artisták, Gondolat, Bp., 1979, 261.o. [20] Id. mű: 131. o. [21] Id. mű: 133. o. [22] Id. mű: 134. o. [23] In: Bálint Lajos 271. o. [24] „– Gyerekek – mondogatta Cascabel–, azért mégse rozsdásodjunk be! És mikor megálltak, hogy a lovak kifújják magukat, a család nem pihent. Nemegyszer köréjük sereglettek az indiánok, hogy nézhessék Jean zsonglőrmutatványainak próbáját, Napoleona néhány kecses tánclépését, Sandre gyakorlatait, aki úgy hajladozott, mintha gumiból volna, Cascabelné erőmutatványait meg Cascabel hasbeszélő tudományát, nem is szólva a kalitkájában hadaró Jakóról, az együttesen gyakorló kutyákról és a bohóckodó John Bullról.” In: id. mű 30. o. [25] Id. mű: 108. o.
Így szállított a valóság a fiktív történethez főszereplőt, hogy
aztán később a képzelet formálja a valós eseményeket. Alphonse Rancy, a
híres cirkusz igazgatója 1898-ban társulatával előadta Verne történetét
─a szerző jelenlétében─, ezzel fejezve ki háláját a nagy író előtt, aki
regényével megbecsülést szerzett az addig másodrendű művészekként
kezelt artistáknak is. A magyar szakirodalmi források nem tartják számon azt sem, hogy Jules Verne más alkalommal is kifejezte a cirkuszművészet iránti szeretetét: 1889-ben Amiens városának tanácsosaként ő avatta fel az új, az akkori legkorszerűbb színpadtechnikával felszerelt, kőből épült cirkuszt, amely ma is a regényíró nevét viseli (Cirque Jules Verne). Mivel cirkuszokat általában fővárosokban szoktak építeni, különlegesség számba ment ez az épület, amely méretével, játszási körülményeivel hamar Európa cirkuszi életének fontos tényezőjévé vált, és később a filmvásznon például Fellini filmjeiben is többször felbukkant. |