←Vissza

Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 2. rész

Tersánszky Józsi Jenő: A repülő család

 „Mert ami jó, sosem sok belőle.”

/Tersánszky Józsi Jenő/

 Ma az emberek többségének nem foglalkozása, nem hivatása, hanem cége van. Ha egy gyermeket megkérdeznénk, mit dolgoznak a szülei, már csak arra tudna válaszolni, hogy hol tevékenykednek. De hogy konkrétan mit csinálnak? Arra már csak bizonytalan felelet érkezne.[1] S vajon hogyan reagálnánk akkor, ha a szülők munkáját firtató kérdésre azt a választ kapnánk: apukám és anyukám munkahelye a cirkusz?

Érdekes jelenségként élhetjük meg, ahogy sok embertársunk otthonából már-már valósággal hazamegy minden reggel egy nagyobb, indusztriális, avagy pénzügyi érdekek mentén összekovácsolódott családjába: multinacionális cégük irodájába, telephelyére stb., s bár az alkalmazotti lojalitást az állandó csapatépítő tréningek is igyekeznek biztosítani, egy valamit minden erőfeszítésük mellett sem tudnak garantálni: az egyre személytelenebb munka fölött érzett örömet. De mi van akkor, ha a munkánk elengedhetetlen feltétele a mindenkit megszólítani tudó személyesség, s a munkaköri leírás akár ebbe az egy mondatba is összesűríthető lehetne: Szórakoztatni mindenekfölött és minél lenyűgözőbben másokat!

Napjainkra a munkahelyek közötti állandó mozgás, a nem rendszeres munkavégzés, az előretervezés helyett a lehetőségekre és felkérésekre való állandó nyitottság elbizonytalanít, s gyanakvással szemléljük mindazokat, akik ilyen elvek szerint élnek. De mi van akkor, ha ez az életvitel éppen a választott hivatás jellegéből fakad?

Hisz a cirkusz világa ezt követeli meg művészeitől. Szakmai sajátságaik viszont éppen ezért a hagyományos társadalmi berendezkedések kontextusában megvetéshez is vezethetnek, akárcsak Tersánszky mára kevésbé ismert A repülő család című regényében.

Milyen jellegzetességek láncolata okozhatja az artistatársadalom számkivetettségét?

Mindenekelőtt talán az, hogy számukra nincs külön munkahely és privátszféra. Munkahelyük s egyben lakóhelyük is maga a cirkusz, s a kereslet irányította állandó helyváltoztatásuk, modern kori nomadizálásuk megállapodott világunkban egyre egzotikusabb színezetet kap.

„Hogyan lehet így gyereket nevelni?”- kérdezik többen fennhangon, s nemigen veszik tudomásul, hogy ez a munka a merev, intézményesített „óvodától egyetemig” szocializációnak kevéssé tud megfelelni. Az állandó turnék, a napi többszöri előadások ezt eleve lehetetlenné teszik. A családok vagy együtt maradnak, s együtt gondolkodnak valami családi produkcióban, vagy menthetetlenül szétszakadnak.

Ezért aztán értetlenséggel vegyes lenézés bujkál olykor az artisták felé vetett tekintetekben, ha a civil világban fordulnak meg. S hogy ez a jelenség nem új keletű, arra bizonyíték Tersánszky Józsi Jenő kisregénye: A repülő család is.

Tersánszky regényeiben az egyéni vélemény és a szuverén gondolat apróbb-nagyobb, „Kakuk Marci-s” diadalai mellett a képmutatás, a szellemi korlátoltság és előítélet mindig csúfos kudarcot vall, s ez történik ebben a kisregényben is.

Mi vonzhatta Tersánszkyt az artistákhoz, a cirkuszhoz?[2] Közismert életrajzi adalék, hogy középiskolai tornászversenyek korosztályos országos bajnoka volt, később lelkes kerékpározó, kinek magas, szikár termetéhez döbbenetes fizikai erő társult, s kulcsával a nyakában, jóval a hatvanadik évén felül is cigánykerekeket hányva, hírhedt alakja volt a budai borkiméréseinek. S miközben kedves írótársával és barátjával, az éppen Budán tanító Szentkuthy Miklóssal¦ akivel állandó és körülrajongott vendégei voltak a Krisztinaváros és az Alkotás út borozóinak és kiskocsmáinak¦ a női szoknyák újból divatba jött hosszúságán keseregtek, a legkomolyabban nyilatkozott abbéli szándékáról, hogy egyszer ő is valami különleges artistaszámmal fogja szórakoztatni a cirkusz közönségét, s még idősen sem tett le erről a tervéről.

A Nyugatban folytatásokban megjelent önéletrajzában gyerekkori élményei közt szót ejt mellékesen erről a regényéről is, a következőket írva:” A vándorkomédiásokról regényt írtam, Repülő család címen. Persze a főhőse nyámnyilaságával nem teljesen fedi jellememet. Mert én nemcsak jámbor bohóc, de elég vakmerő és ügyes akrobata, zsonglőr és erőművész is voltam. Testi erőre inkább meghaladtam az egyívású társaimat, mintsem alól maradtam volna náluk. Egyáltalán szikár alkatomnál fogva mindig gyengébbre becsültek a valóságnál. Ebben a dologban valami különös ellentmondás volt már gyermekjellememben is.”[3]

A vándorcirkuszok világával foglalkozó kisregénye, A repülő család 1923-ban jelent meg először, legutóbb pedig a Holnap Kiadó adta ki 2001-ben.[4]

A történet elolvasása azért is szolgálhat tanulságul, mert egyik elbeszélője, a falusi tanító ifjúkori emlékeit felidézve sorra cáfolja mindazon előítéleteket is, melyek oly szilárdan tapadnak az artisták életéről szőtt általános felfogáshoz. Hisz miközben a segédjegyzőnek elmeséli hosszú idő multán viszontlátott gyerekkori barátjához, Freddyhez (Mr. Fred) fűződő élményeit, nem felejti el megemlíteni akkori gyermeki benyomásait sem, melyek aztán egész életében elkísérték. Arról a napról például, mikor a cirkuszigazgató és családja vendégül látja őket, gyerekeket, ezt az emléket őrzi: ”Jött némi sejtelmem, hogy pallérozottságban, polgári csemete létünkre, igen mögöttük tartunk ezeknek, az apám által csepűrágóknak, világcsavargóknak tartott népségnek.

Megszégyenülhettünk különben mindjárt másban is.

A nálunk Freddynek adott pótkávés lőre helyett, mikor a kis Signorinák megérkeztek, a Direktorné olyan uzsonnára terített megint, akár egy lakodalom.[5]”

S a gyermekkori emlékek mellett lassan kirajzolódik egy alapvetően szürke, 16 évnyi bezápult házasságban élő falusi tanító alakja, kinek felesége az olcsó lektűrök világába menekül, ha meglátja férjét, aki a boldogság már-már elfeledett érzését kapja vissza Freddy visszatértével, s a világos felismerést: arra a rövidke időre, míg a cirkuszi társulat tagjai a szomszéd házban laktak, családja az élet könnyedebb, önfeledtebb, nagyvonalúbb oldalával is megismerkedhetett. Sőt, a mindig áhított családi béke és harmónia is beköltözött végre szüleihez, akik először szinte röstelkedve hasonlították össze saját vérszegény életüket a direktorékéval, s elámultak az addig lenézett „csepűrágók” nagyvilágiságán.

Németh László írta Tersánszkyról a Nyugatban:”Igen könnyű megtalálni azt a gondolatmenetet, amelynek a zsinórjára Tersánszky regényei felfűzhetők. A társadalom erkölcse képmutatás, arra jó, hogy a gyengét elnyomják vele (…) Épp ezért nem mindig azok az elzüllöttek, akik annak látszanak; a cédák és a kivetettek közt több a jó, mint a szüzek és a nyárspolgárok közt (Céda és a szűz, A repülő család). A szenvedély: életgazdagság, s minden jelentkezésében megérdemli a rokonszenvet. (…)”[6]

A későbbi tanító fiatal fiúként pedig csak irigyelni és csodálni tudta, hogy a nálánál alig idősebb Freddy, „mint valami kerubin a paradicsom kapujában”, mennyire határozottan, felnőtt módon tud viselkedni, s micsoda élettapasztalatot tudott már bezsebelni „a világvárosok komédiáinak ez a kis elkényeztetettje”.

Az artistadinasztiák hétköznapi életéről adott átfogó elemzésében írja Orlóci Edit: ”A cirkuszos gyerek (…) ebben a szakmában teljes értékű, felelősségteljes munkát végez. És olyan kommunikációs készséggel rendelkezhet, mint a privát életben a felnőttek sem. Legalább többtucat, de inkább több száz vagy ezer ember elé bemenni a manézsba, hogy tetszést arass, a legtöbb esetben elsajátíttatja a szükséges kommunikációs készséget.”[7] Ezt az artisztikus készséget Freddynek már gyerekkorára sikerül annyira elsajátítani, hogy a tanító visszaemlékezéseiben nem felejti el megemlíteni: ”De hajh! A kis Freddy gőgje már- már érthetővé vált előttem. Hiszen csak joga van, hogy magamfajta közönséges emberfián úgy nézzen keresztül, mint egy vizesbutykoson, a vakmerőségnek ez a parányi hőse, a levegőnek ilyen kiskirálya (…)”[8]

S ahogy családjára fokról-fokra „átlopódik” a komédiások derűs életvitele, úgy lehetetlenül el egyre inkább a vándorcirkusz helyzete a kisvárosban. A hirtelen beállt fagy és tél sorra meghiúsítja az előadásokat, noha folyton folyvást újabb és újabb ötletekkel (fűtött hippodrom) próbálkozik a társulat, hogy a nézőket becsalogassa: ”Az emberek kezüket fújdosva s lábaikat váltogatva egyre szorosabb körben nyomakodtak a kályhák köré.

Így bámultak a magasba, ahol félmeztelen, rémes hopplák rikkantásával egy sánta, egy viselős asszony, egy aranyhajú fiúcska és egy szürkülő bohóc vetették át maguk a fagyos levegőn valóban vérfagyasztóan.

Nem is tudom én elmondani! A hősiesség csodálata volt, amit az emberek onnan elvittek lelkükben. A nyomorú mindennapiért való ilyen hősies küzdelem csodálata.”[9]

Freddyék végül is minden küzdelmük ellenére fel kellett, hogy hagyjanak a saját cirkusszal, s a felszerelések és kellékek többségét is eladva az „ország-világ gyermekei” leszerződtek egy nyugat-európai társulathoz, hogy aztán ott arassanak újabb sikereket.

Évtizedek múltával tér csak vissza a kisvárosba Freddy, túl több sikertelen házasságon, már kopottan, lomposan, kiérdemesült kis csoportjával, hogy a „nyomorú mindennapi” helyett már csak pálinkát kapjon csúfolódó fizetségül. Tersánszky azonban nem a szokványos, kiöregedett artista tragédiáját vetette papírra, hanem az eredeti értékét a hétköznapok világába is integrálni tudó művész diadalát. Freddyre, állatidomári ismereteinek hála, rábízzák a községi ménest, s ő mintha csak egy „suttogó” lenne, kezes, jámbor, ragyogó szőrű táltosokká varázsolja a lovakat, megházasodik, s boldog családot alapít. Mikor pedig évekkel később, már gyermekével sétálva, akárha egy keretes regényt olvasnánk, maga is egy vándorkomédiás társulatba botlik, csak ennyit mond nekik: ”(…) Én mondom maguknak, maguk is jobban tennék, ha valami becsületes mesterségre adnák magukat. Maguk is tudják, hogy az emberek csak addig tapsolnak, meg fizetnek maguknak, míg ugrálni bírnak a mulatságukra, mint a majmok. Ha belenyomorodnak, akkor megdögölhetnek felőlük az útfélen. (…)”[10]

Így lehet Tersánszkynak ez a kisregénye a körülményeknek való állandó kiszolgáltatottság közepette is a küzdelmes életigenlést mintául állító magatartás maradandó példázata.