Hamar Pál: A cirkuszkutatás és a tornasport kapcsolódási pontjai I. rész

Bevezetés
A cirkuszkutatással és tornasporttal foglalkozó szakemberek joggal fogalmazhatják meg a kérdést: vajon milyen tudományosan megalapozott közös pontok mentén lehetséges kollaboráció e két testkulturális terület között. Hogyan lehet megújítani, továbbfejleszteni olyan mozgásformákat, amelyek mindkét terület sajátjai, példának okáért a célgimnasztika, a talaj-akrobatika és a gumiasztal-ugrások, a függőszer és légtornász, valamint az egyensúlygyakorlatok.
E kérdések megválaszolása első ránézésre evidensnek tűnhet, ugyanis a cirkuszművészek és a tornaedzők döntő többsége vélhetően a kapcsolódási pontok keresésekor abból a kissé talán leegyszerűsített képletből indul ki, hogy mivel mindkét területen a cél a minél több, minél nehezebb és látványosabb elem vagy gyakorlat, minél jobb technikával történő megtanítása, ezért a probléma megoldását ez az irány jelentheti. Ez így rendjén is van, de a technikai vonatkozásokon túl figyelmünket más lehetőségek sem kerülhetik el, főleg azok, amelyek a „holnap cirkusza és tornája” szempontjából − az idővel való versenyfutás közben − a leghatékonyabbak lehetnek.

Közös mozgásformák és tantárgyak
Az artistaképzésben megtalálható célgimnasztika tantárgy oktatása kapcsán megállapíthatjuk, hogy a gimnasztika, más nyelvekkel ellentétben (lásd gymnastics, ginnastica, stb.), nem a versenytornát jelenti, hanem egy komplex pedagógiai és sportszakmai tevékenységkört jelöl. Így a gimnasztika tantárgy célja: a gyakorlatok tanítása, tanulása során olyan mozgáskészségek kialakítása, illetve motoros képességek fejlesztése, amelyek előmozdítják az egészséges testi fejlődést, lehetőséget biztosítanak a mozgáskultúra fejlesztésére és a sportbeli teljesítményfokozásra, emellett felkeltik, majd megszilárdítják az aktív és rendszeres testedzés, valamint sportolás iránti érdeklődést (Hamar 2001).
A gimnasztikai gyakorlatok elsajátítása, a gimnasztikázás sokoldalú hatáskiváltást tesz lehetővé. Alkalmazása nagymértékben segíti a biológiai érés-fejlődés időszakában az alapvető mozgásformák tanulását, valamint a testi képességek megalapozását, fejlesztését. Általános hatásánál fogva pozitívan hat az emberi szervezet egészséges fejlődésére, és hozzájárul a mozgásműveltség gazdagodásához. A gimnasztika – speciálisan képző hatása révén – nélkülözhetetlen a sportolók magas szintű felkészítésében, teljesítményük fokozásában. Szerteágazó feladatai közül csak a legfontosabbakat említjük: bemelegítés, a mozgástanulás elősegítése, képességfejlesztés, egészségmegőrzés, a baleset- és sérülésveszély csökkentése, regenerálódás, rehabilitáció stb.
A bemelegítés kapcsán – a teljességre törekvés igénye nélkül – két fontos dolog feltétlen említést érdemel. Egyfelől a bemelegítés részekre osztható. Elméletileg két bemelegítést (előkészítést) különböztethetünk meg, általánost és speciálisat. A gyakorlatban azonban a két fajta előkészítést nagyon nehéz szétválasztani, hiszen az általános is hordoz speciális jegyeket, a speciális is általánosakat. Szerkezetileg az általános bemelegítés több szakaszát különíthetjük el, mégpedig: mérsékelt nyújtó hatású gyakorlatok, keringést fokozó gyakorlatok (három különálló részben), fő nyújtó hatású gyakorlatok és erősítő hatású gyakorlatok. Másfelől a bemelegítés, így a gimnasztikázás során is a célunk az, hogy minden testrész teljes mozgásrepertoárját felhasználjuk. Sorra kerüljenek a nyak hajlítói és feszítői, a vállízület távolítói, lehúzói, hajlítói és közelítői, a törzs hajlítói és feszítői, a csípőhajlítók, -feszítők, -közelítők és -távolítók, a térdhajlítók és -feszítők, a bokafeszítők és talphajlítók, emellett a könyökhajlítók és -feszítők, valamint a csukló és a kéz izmai is.
Az akrobatika mind az artistaképzés, mind pedig a tornasport domináns része. Mindezt az is bizonyítja, hogy mindkét területen tanítjuk a talajtorna akrobatikus elemeit, például az arabugrást (rundelt, a cirkuszi szaknyelv szerint „rundát”-ot), a kézenátfordulást előre és hátra, a szabadátfordulásokat (szaltókat) előre és hátra stb. Általában a torna mozgáselemeire az jellemző, hogy mozgásformájuk az általános mozgásgyakorlattól eltérő. Ezek mesterségesen szerkesztett mozgások, amelyek ugyanakkor a természetes mozgásokra épülnek. A szerkesztett mozgáselemek belső szerkezetüknél fogva kapcsolatban állnak egymással. A tanulás során olyan mozgásadaptációk sorozatára kerül sor, ahol ismert mozgásösszetevők kerülnek egymással új kapcsolatba, és új mozgáselemet képeznek. A tornamozgások mozgásszerkezeti csoportok szerint osztályozhatók. E csoportok (akrobatikus ugrások előre vagy hátra; gyakorlat befejezések - leugrások; lóugrások stb.) fejlődési tendenciái jól kutathatók.
A mozgásszerkezeti csoportok közül kiemelhetünk akár egyet is. Például a torna és a cirkuszi akrobatika gyakorlatai közül részletes vizsgálat tárgyává tehetjük a szabadátfordulásokat hátra (a hátraszaltókat). Mindez indokolt már csak azért is, mert az akrobatikus ugrások nagy száma valamilyen szelekciót tesz szükségessé. Emellett, hogy ha az akrobatikus ugrások közül kiemeljük a hátraszaltókat, nem sérül az egész, azaz ennek a csoportnak a vizsgálata is megfelelően reprezentálhatja az akrobatikában fellelhető és várhatóan bekövetkező trendeket.
A gumiasztal-ugrások önálló cirkuszi számként, de önálló olimpiai sportágként is megjelennek. Az ugrások helyes technikai végrehajtásának alapjait a különböző motoros (kondicionális és koordinációs) képességek jelentik. Ezek közül is kiemelkedik a mozgáskoordináció. Ez nem azt jelenti, hogy a kondicionális képességek optimális szintje nem szükséges feltétel, hiszen például a gyorserő képességének, elsősorban a láb elugró erejének a kitüntetett szerepe könnyen belátható. Az ugrások végrehajtásához emellett erős váz- és izomrendszer, valamint a tornász megfelelő relatív ereje is szükségeltetik.
Edzéselméleti tanulmányokból ismert, hogy a koordinációs képességek az egyes pszichomotoros funkciókkal jellemezhetők. Ezen pszichomotoros funkciók a mozgástanulási képesség, a mozgásszabályozó képesség, a reagálási képesség látási ingerre, a ritmusképesség, a téri tájékozódás képessége és az egyensúlyozási képesség. A mozgástanulási képesség például a különböző nehézségi fokú ugrásformák, ugrásvariációk tanítása, tanulása során, lépésről-lépésre fejlődik ki. A tornász a gumiasztalról végrehajtott ugrások tanulása közben, a mozgás törvényszerűségeit megismerve és alkalmazva, könnyebben sajátítja el az oktatási folyamat végső célját, a helyes mozgástechnikát, s annak legcélszerűbb alkalmazását. A magas ívű ugrások gyakorlása − túl azon, hogy kiválóan alkalmas a végtagmozgások koordinációjának fejlesztésére − lehetővé teszi a mozgásszabályozó képesség olyan szintű kifejlődését, amely aztán biztos alapja lehet bármely motoros cél elérésének.
A motoros tényezők mellett nem szabad megfeledkeznünk az affektív (érzelmi) dimenziókról sem. Az elsajátítási folyamat sikere ugyanis nem csak a motoros, hanem az érzelmi oldaltól is függ. A motiváció oktatásban elfoglalt releváns szerepe már teljes mértékben bizonyított. Az, hogy milyen a tornászok attitűdje (hozzáállása, beállítódása) egy adott gyakorlási anyaggal szemben, sok mindennek lehet a függvénye, egy azonban biztos: a gumiasztal-ugrások gyakorlása, magának a „repülésnek” az élménye szinte mindenkinek pozitív érzelmi töltést ad. A tornaoktatás (de helyenként nem csak az) visszatérő problémája a bátorság hiánya, pontosabban a bátortalanság. A gumiasztal foglalkozások − megfelelő biztonsági intézkedésekkel − hatékony eszközei lehetnek a félelem leküzdésének. Gondoljunk csak arra, hogy a félelemérzés leggyakoribb kiváltó oka a helytelen talajra érkezéstől való szorongás, ez pedig ennél a mozgásformánál − természetesen a technikai alapok megléte esetén − biztonságosabb módon történik (Hamar és Szakály 2003).
A függőszer és légtornász gyakorlatok a torna gyűrű, nyújtó és felemáskorlát (gyűjtőnéven a tornasportban is szokás függőszereknek nevezni ezeket) gyakorlataival hozhatók párhuzamba. A gyűrű elemek közül leginkább a szer lendületi elemei dominálnak. A függőszer elemek legjellemzőbb vonása, hogy a gyakorlat végrehajtása során a tornász kapcsolatát a szerrel elsősorban a kar (kéz) biztosítja. Ebből kifolyólag a hatékony tanításhoz, tanuláshoz speciális motoros képességek fejlesztése és adekvát oktatási módszerek alkalmazása szükséges. A motoros tényezőkön kívül a siker záloga még az adaptált pszichikai felkészítés is.
A függőszer elemek oktatása során (is) kiemelt szerepet játszik a gyorsasági erőkifejtés. A gyakorlatok végrehajtása közben a legnagyobb teher a kéz, a kar, a vállöv és a törzs (has, hát) izmaira hárul. Emellett − mivel e szerek gyakorlatai legalább 30 másodpercig tartanak − speciális, a fentebb említett izomcsoportokra kidolgozott gyorsasági erőállóképességre is szükség van. A koordinációs képességek megjelenési formái közül (egyensúlyérzék, térérzék, ritmusérzék stb.) nehéz lenne bármelyiket is előnyben részesíteni. A speciális jelleget leginkább az jelenti, hogy a tornász a tornaszerre felugrás pillanatától kezdve egészen a gyakorlat befejezéséig, folyamatos mozgás közben, állandó „egyensúlyvesztések” közepette, gyakorlatilag egyfolytában fordított testhelyzetben (fejjel lefelé) helyezkedik el. Ez a természetesnek egyáltalán nem mondható testhelyzet komoly terhet ró a vestibularis rendszerre. E mozgásformák technikáinak elsajátításához egyes ízületek (testrészek) optimális szintű mozgékonysága is szükséges. Ezek elsősorban a vállízület, a csípőízület és a gerincoszlop.
A tornász a tornaszerre felugrás pillanatától kezdve egészen a gyakorlat befejezéséig, folyamatos mozgás közben, állandó „egyensúlyvesztések” közepette gyakorol - írtuk fentebb. Ez az állítás az egyensúlygyakorlatok vonatkozásában többszörösen is igaz. A cirkuszban az egyensúlygyakorlatok a feszesdróton, a golyón, a görgőn stb. jelentkeznek. A tornasportban a legszembetűnőbb megjelenésük a gerenda tornában mutatkozik. A szert az egyensúlyozás szerének is nevezik elsősorban a kis alátámasztási felületet biztosító 10 cm-es szélessége miatt. A gerenda keskeny felülete ellenére a rajta végrehajtható elemek száma nagy. A gyakorlatanyag a talajhoz hasonlóan a gimnasztikai, az akrobatikus és a preakrobatikus elemekből tevődik össze. A felsorolt csoportokon belül meg kell említeni a gerendaközeli elemeket, mint speciális gyakorlatrészt. A gerendaközeli elemek fekvésben, ülésben, comb- és térdelőtámaszban, váll- és melltámaszban végzett mozdulatok. A fel- és leugrások a gyakorlatok kezdésének, illetve befejezésének elemei. Az eredetileg talajelemek szerkezete szinte változatlan marad a gerendára való adaptálás során. A végrehajtási különbség a kéz-, láb- és törzstámaszok speciális helyzetéből adódik.
A gerendán a lábfej enyhe kifelé fordításával végzett lábtámasz nyújtja a legbiztonságosabb egyensúlyt. Ennél a helyzetnél értelemszerűen a lábfej kifelé fordított. A teljes talp a gerendán helyezkedik el. Az erőteljesebb kifelé fordításkor az ujjak a gerenda oldalán egyensúlymegtartást segítő mozdulatokat végeznek. A párhuzamos lábfej tartás esetén a talp és az ujjak a gerenda munkafelületén helyezkednek el. Ez a lábtartás a gimnasztikus sorozatok végrehajtásánál, valamint az akrobatikus elemek kiinduló helyzeténél alkalmazott támasz. Az előbbi lábfej támaszok nagyobb alátámasztási felületet nyújtanak, az utóbbi a felugrások végrehajtásának feltételeit biztosítja. Az elemek befejező helyzetének lábtámasz helyzete az említett lábtartások valamelyike. Például a kézenátfordulás hátra hídon át és a cigánykerék 90°-os fordulattal érkezése enyhén kifelé fordított lábfejjel történik. A szaltó előre és hátra érkezésének lábfej tartása párhuzamos és a két láb közvetlenül egymás mögött áll. A leírt változatok haránt helyzetben végzett elemekre értendők. Oldalhelyzetben a talp közepén vagy a talp ujjak felőli részén történik a támasz.
Már alapszinten is elkülönítjük a haránt- és az oldalhelyzet kéztámaszát. Oldalhelyzetben a tenyér a gerendán támaszkodik, az ujjak a gerenda oldalán végzik egyensúlyozó mozgásukat. A hüvelykujj a mutatóujj mellé zárt. Haránthelyzetben a hüvelykujj a gerenda munkafelületén, a többi ujj a gerenda oldalán helyezkedik el, és szükség esetén segíti az egyensúlyozást. A törzs- és a combtámasz mindig a gerendaközeli elem szerkezetétől függ. Mozdulatonként kell meghatározni, hogy jó egyensúlyi helyzetet biztosítson (Bejek és Hamar 1997).

Irodalom
1. Az Állami Artistaképző Intézet (szakközépiskola és szakiskola) nevelési és pedagógiai programja. 2004. Állami Artistaképző Intézet, Budapest.
2. Bejek Klára (1995): A versenyzés pedagógiai hatásköre. Kalokagathia, 2. 94-99.
3. Bejek Klára, Hamar Pál (1997): Torna ABC. OKKER Kiadó, Budapest.
4. Hamar Pál (1995): Az akrobatikus ugrások fejlődési tendenciái. Kalokagathia, 1. 88-93.
5. Hamar Pál (1996): Hogyan tovább tornasport? Mester-edző, 3. 7-12.
6. Hamar Pál (2001): A testnevelés kerettanterve, tantervi keretei. Új Pedagógiai Szemle, 6. 48-56.
7. Hamar Pál, Szakály Ernő (2003): Minitrampolin ugrások - ugrásbemutatók. Javított, bővített újranyomás. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Budapest.
8. Kalmár Zsuzsa, Hamar Pál (2002): Egy sportpályafutást döntően befolyásoló tornaelem. Magyar Edző, 2. 29-32.
9. Rókusfalvy Pál (1980): A sporttevékenység regulációs felfogása. Akadémiai Kiadó, Budapest.