Emlékezzetek!

Emlékezzetek és örüljetek! Ti, akiknek közvetlen és személyes emlékeitek vannak '56-ról, ti, a pihenés évei felé tartó hatvanasok, akik 14 éves gyerekek voltatok a nagy napokban, s ti, hetvenesek, akik érettebb fővel értétek meg történelmünk dicső eseményét és vehettetek részt benne. Örüljetek, hogy sorsotok megadta nektek a történelmi egyidejűség kegyelmét, s kisebb-nagyobb mértékben, tudatosan vagy öntudatlanul, akarva vagy akaratlanul magatok is hozzájárulhattok a történelem kerekének fordulásához, fordításához.

Emlékezzetek és legyetek büszkék ti is, akiknek közvetett élményt adott '56, akik élő vagy írott forrásból merítve alakítottátok ki emlékképeteket. Legyetek büszkék, hogy olyan néphez tartozhattok, amely nem roppant bele a szolgaságba, hanem anyagi, erkölcsi és szellemi boldogulása, emberi vagy hazafiúi becsülete végett tenni mert, s vállalta merészsége következményeit.

Emlékezzetek '56-ra, még ha hallatán mindenki előtt más és más kép is jelenik meg. Éppen ezek az egymástól különböző, de egymást kiegészítő emlékek teszik élővé a tudomány, a hivatalosság, a politika, a manipuláció időben és érdekek szerint változó ábrázolatait, s vezethetnek el egy nép közmegegyezésén alapuló, de az egyes állampolgárokban élő emlékképhez.

Emlékezzetek, még ha tudjuk is, hogy az emlékezet esendő. A valóság történései – ha tetszik, ha nem – meghatározzák a történelem menetét, de a róluk való gondolkodás is – akár hű, akár hamis – visszahat a valós folyamatokra. S minél távolabb vagyunk az eseménytől időben, annál inkább szükség van az emlékező gondolkodásra, hogy a megállíthatatlanul távolodó múlt megújulva hathasson a mában is. Az emlékezet szitáján egyre nagyobb lyukakat mar a természetes feledékenység, de a kényelmes, az önfelmentő, a szándékolt feledés is. Az emlékeknek van egy köre, amelynek feltárása mindig fájdalmakkal jár. Az emberi természet visszariad a fájdalomtól, ezért el akarja fojtani kiváltó okát, az emlékezést. Álljatok ellen ennek a késztetésnek, s a keserűt az édessel együtt fogadjátok. A felejtésre kényszerítés nem árt annyira az emlékezetnek, mint az engedékeny nemtörődömség: a kényszer ellenerőt indukál, a puhaság restséget. Zsigereitekből lehetetlen kitörölni az emléket, de az embert a tudatos emlékezés teszi. Gondozzátok hát az emlékeket a gondolat vérével, hogy újra meg újra életre kelhessenek az árnyak.

Emlékezzetek, még ha az emlékek pusztán a valót tükröző árnyképek is a barlang falán. Fényképek, mozgóképek, írott és nyomtatott szövegek próbálják a ténylegesen lezajlott eseményt rögzíteni, de fel tudják-e idézni azokat a gondolatokat, érzéseket, indulatokat, amelyeket az esemény résztvevői egyenként és együttesükben megéltek? A Himnusz, a Szózat, a Kossuth-nóta szavait és melódiáját emlékezve recitálhatjuk, de ma egészen más tartalmat hordoznak, mint az októberi napok erőterében.

Emlékezzetek, még ha nem tudhatjátok is, mi hajtotta az egyes embert, fiatalt és öreget az utcára, a barikádokra, a közélet új fórumaira. Weiss Manfréd gyárát akarta-e visszaadni vagy megreformálni az életképtelennek bizonyult szocialista rendszert? Bosszút akart-e állni az elszenvedett sérelmekért vagy egyszerűen élhetőbben akarta berendezni szűkebb és tágabb környezetét? A tsz-t akarta-e széthordani vagy másfajta szövetkezést képzelt el? Vissza akarta-e adni a földosztáskor kapott rögöt vagy vissza akarta-e venni a birtokot? MacDonald's-ban akart-e Big Mac-et és Coca-Colát vagy hideg sört és meleg kolbászt a meccs után? A két világháború között kialakult társadalmi rendet akarta-e visszaállítani vagy valamilyen sajátos, harmadik magyar utat keresett? Egyet azonban ma is biztosan tudnak azok, akik ott voltak: a választás szabadságát akarták, a saját sorsukról való döntés szabadságát, szabadulni akartak a gyarmati sorból és a diktatúrától. A jövőről lehettek más-más elképzeléseik, de ebben egyek voltak.

S ne áltassátok magatokat, s emlékezzetek arra is, hogy ez az eszme korántsem fogta át a nép egészét. Voltak, akik aljas, ideális vagy kisszerű okokból nem akartak változtatni a külső hatalmak által kimért sorsukon, s azt gondolták, így vagy így is megtalálják számításukat. Ők először lőttek, majd elbújtak, majd megtoroltak. Bocsássatok meg nekik, de ne felejtsetek. Őrködjetek, vigyázzatok.

Mert azt ugyan nem tudhatjátok, mi hajtotta az egyes embereket '56-ban, de azt tudnotok kell, hogy akit lelőttek, az le lett lőve, akit felakasztottak, az fel lett akasztva, akit megvertek, az megverettetett, akit börtönbe zártak, az a cella rácsát belülről látta, akit kihajítottak az állásából, az az utcán találta magát, akit áthelyeztek, az át lett helyezve, aki kevesebb fizetést kapott, annak nehezebben telt a sora, akit leszorítottak a pályáról, annak a külső körön kellett futnia, s akit megfigyeltek, az meg lett figyelve.

Emlékezzetek, ti könyvtárosok, ti, akiknek szakmája az emlékezés. Ne feledkezzetek meg arról sem, ami tennen soraitokban történt. Ez a márványtábla, amely előtt most fejet hajtunk, biztasson bennünket arra, hogy egyenként és név szerint vegyük számba mindazokat, akik üldöztetést szenvedtek az igazságért, ami nem más, mint az ember szabadsága. Egy szakma története nem csak az intézmények nagyszerű eredményeiből, szomorú kudarcaiból áll. Áll bizony a bennük dolgozó emberek életéből is. Addig kutassátok ki, ti könyvtárosok azok sorsát, akik tevékeny részt vállaltak '56 forradalmából, bármily kicsi is lett légyen ez a rész, ameddig az írott forrásokat még élő tanúk erősíthetik meg.

Ha ezt megteszitek, akkor emlékeztetek igazán, s örvendezhettek illőn és büszkén. Úgy legyen.

Budapest, 2002. november 5.