Holnap lesz negyvenhat éve, hogy Füzéki István mártírhalált halt. Pedig Füzéki István nem készült hősnek, nem volt szándékában a mártíromság. Egyike volt az egyetemi hallgatóknak a kiválóak közül, éppen 1956-ban fejezte be tanulmányait. Társaitól talán abban különbözött, hogy a vitákban gyorsan reagált, és erős igazságérzet feszült benne. Ha úgy érezte, hogy az általa vélt vagy tudott igazságot sérelem éri, rögtön kitörtek belőle az érvek, akár indulattal is.

Füzéki István minden gondolatából és érvelésmódjából, ítéleteiből az európai kultúra szólt. Igaz, az európai kultúra akkor még más volt, nagyobb megrázkódtatásai azóta következtek be. Akkor még nem voltak a diákmozgalmak, nem volt ellenkultúra, az európai terrorizmus sem volt még, s a tudományt sem kompromittálták – hogy Alan Sokal kifejezését idézzem – posztmodern imposztorok. A kultúrának Homérosztól Thomas Mannig, Szókratésztől Heideggerig feszülő ívén nevelkedtünk, amelyben egyértelműek voltak az értékek, s ahogy sommásan jellemezni szokták, fausti vonásokat viselt magán. Ide fúrta be magát a kötelező marxizmus–leninizmus, amit szinte idegen elemként kezeltünk. 1956-ban kultúránk európai hagyományai motiválták a szabadságharcot, ezért mondhatta köztársasági elnökünk néhány nappal ezelőtt Strasbourgban, hogy a második világháború után Európa történetének legeurópaibb pillanata az 1956. évi magyar szabadságharc volt.

A történelem nehéz perceiben azonban személyiség és történelmi szerep egymásra talál, megkeresik egymást: nem lehet teljesen véletlen, hogy éppen Füzéki István vált mártírrá. Most elmondom Önöknek életének utolsó óráját, szemtanúként, aki utoljára láttam őt.

November 6-án a szovjetek elfogtak bennünket a Jogi Karon, mi voltunk “a jogi kari ellenforradalmárok” – ahogy a fehér könyv 3. kötete nevezett bennünket. Az előzményeket nem részletezem, bár sok érdekességgel szolgálna. Gyalog kísértek bennünket a Roosevelt téri Belügyminisztérium épületéhez. Amíg a magasföldszinten valami tanácstermet előkészítettek a foglyok számára – székeket raktak be, ezen töltöttük fogságunk első napjait – addig az utcán, a falnál vártunk, szemben velünk géppisztolyos oroszokkal. Egy szovjet tiszt, százados sétált előttünk, meg-megállt a foglyoknál, és lefasisztázott minket. István előtt is megállt, és szembefasisztázta. István jól tudott oroszul, és ő volt az egyetlen, aki válaszolt, kissé zilált hangon, gyorsan és indulatosan. Körülbelül azt mondta: te vagy a fasiszta, mit keresel az én hazámban? Ma is hallom: majej rodine. A tiszt szemvillanásából volt látható, hogy mindent megértett, mert a rodina maja az oroszban nem hétköznapi kifejezés. Szent kifejezés. Az orosz kultúra mélységéből fakad. Nem lehet semlegesen kiejteni, méltóság, pátosz, ünnepélyesség tapad hozzá, ezért értette meg a százados talán a forradalom lényegét is, és kitisztult előtte, hogy kik a szembenálló felek, s világossá válhatott számra, hogy ezt az igen erős, vézna diákot, aki vissza mer szólni a hatalomnak, az erőnek, a lánctalpak és davajgitárok legénységének el kell pusztítania! És teljesítette felismert kötelességét.

Amikor a nekünk szánt terem elkészült, gyorsan és erőteljesen tuszkoltak fölfelé minket “davaj, davaj, büsztro, büsztro” kiáltásokkal. Füzéki Istvánt kiemelték, a teremben már nem volt közöttünk, többé senki nem látta. A családtól tudom, hogy napokkal később személyi iratait minden kísérő szöveg nélkül bedobták levélszekrényükbe. Talán a megtorlók akarták hírül adni, hogy elpusztult. Úgy mondanám: az elsőszülött fiú sorsa beteljesedett.

Füzéki István mártírhalálát hivatalosan senki nem tartotta számon, neve nincs az áldozatok között. Más esetekről is tudok, ezekből látható, hogy a szabadságharcnak sokkal több áldozata van, mint amennyit számontartunk.

Engedjenek meg egy kitérőt. Úgy harminc-harmincöt évvel később társadalomkutatók hírül adták, hogy nekünk – önöknek is – identitászavarunk van. A kifejezés őtőlük származik. Hát közhírré teszem ország-világ számára, hogy az '56-osoknak nem volt, nem lesz és nem is lehet identitászavarunk! Nékünk barátaink, testvéreink haltak a hazáért, ezért ez a kijelentésük még csak nem is értelmezhető számunkra. Valószínű, hogy a szovjet kapitány is ilyesmit ismert fel. Neki sem volt identitászavara! A földünkben elődeink és mártírjaink porladnak, itt minden röghöz sorsok tapadnak, minden fának története van. Tudjuk, hol lakott Vörösmarty Mihály. Elhiszem, hogy akadnak olyanok is, akiknek identitászavaruk van: nagyon, nagyon sajnálom őket, és kérem a sorsot, adjon nékik sok-sok nyugtalanságot. Számunkra más adatott meg: nékünk van kivel, van mivel azonosulni. A gyanúsítás sértő is, mert feltételezi, hogy az ötvenhatosok gondolkodása a tudatipar futószalagjának tömegterméke lehet.

Ha az '56-osok egyéni sorsát tragédiák jelzik, akkor emléküket szomorúság kíséri. Mintha többek törekvése lenne a feledés, főként azoknak az eseményeknek kitörlése az emlékezetünkből, amelyek megfoghatóak. Kérdezem: kinek lenne feladata az emlékek ápolása, a történtek kiderítése? Az egyetemünkön nincs egy emlékszoba sem, nincs egy személy, akinek feladata lenne a tárgyi emlékek összegyűjtése, a még élő szemtanúk megszólaltatása, mintha mindenki a felejtést szorgalmazná. A könyvtárak mit tesznek? Pedig itt húzták meg magukat sokan az üldözöttek közül már a forradalom előtt is és utána is. Itt jutottak kenyérhez s néha némi alkotás lehetőségéhez.

Füzéki Istvánnak sem maradt nyoma, még egy akta sem található az akkor frissen elfoglalt munkahelyén, sem az egyetemen. Ha testvéröccse nem annyira állhatatos és áldozatkész, még emlékezni sem lehetne reá.

Barátaim, léteznek hivatások. Bíráskodás, mozdonyvezetés, orvoslás, nevelés, gazdálkodás, de bármit említhetnék. Egy foglalkozás akkor válik hivatássá, ha már története van. Ez a történet azonban nem lehet tárgyszerű tények sorozata, kell lennie mélyebb áramlatainak is, amelyek mutatják a hivatás lényegét és szépségét. Ha pedig áldozatokat tud felmutatni, ha történetének folyamában mártírok neve csillog, akkor van mit átadni az utána, utánunk következőknek. Szakmai tudat és szakmai önbecsülés kérdése ez. És ez a mi hivatásunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.