Az ötvenéves megyei könyvtárak a magyar könyvtári rendszerben

A könyvtárügy legnagyobb ünnepe, a nemzeti könyvtár alapításának 200. évfordulója alkalmából az ötvenesztendős megyei könyvtárak nevében nagy tisztelettel köszöntöm mindnyájukat, különösen pedig a bicentenáriumát ülő Országos Széchényi Könyvtár vezetőit és munkatársait. Köszöntésem természetesen nemcsak az ilyenkor szokásos udvariassági formaság, hanem a közös történelmünkre való emlékezés is: hiszen a nemzeti könyvtár újkori feladatai közül éppen a megyei könyvtárak létrehozásakor kapott egy olyan kötelezettséget, amely az elmúlt ötven esztendőben összekötötte sorsunkat. Történetünk szálai az 1952. évi május 24-ei minisztertanácsi határozattal fonódtak egybe: mint ismeretes, ez a határozat mondta ki, hogy meg kell teremteni az állami könyvtárak egységes rendszerét, s létre kell hozni minden megyében egy központi könyvtárat, amely egyszerre közművelődési könyvtár és hálózati központ is – az egész könyvtári rendszer módszertani feladataival pedig az Országos Széchényi Könyvtárat bízta meg, ahol először egy osztály szerveződött erre a feladatra, 1959-ben pedig létrejött a Könyvtártudományi és Módszertani Központ, amely már a következő esztendőben, 1960-ban országos ankét keretében próbálta meg tudományos formában is felvetni szakmánk kérdéseit. Amikor tehát ma a nemzeti könyvtárunkról megemlékezünk, úgy érzem, hogy arra a hatalmas teljesítményre is emlékeznünk kell, amellyel elődeink szinte néhány év leforgása alatt létrehoztak egy olyan lakossági szolgáltató rendszert, amely azelőtt sohasem volt országunkban, és sikerrel találták meg hozzá azt a könyvtártípust, az angolszász eredetű public libraryt, amely a leginkább alkalmasnak bizonyult a magyar olvasóközönség kiszolgálására. S ez különösen nagyszerű teljesítmény, ha figyelembe vesszük azt, hogy ez a könyvtári rendszer milyen körülmények között született. Papp István találó szavai szerint “bűnben fogantunk": a körzeti, majd a megyei könyvtárak a legkeményebb diktatúra éveiben jöttek létre, állományukban az elkobzott egyházi, egyesületi, iskolai gyűjtemények könyveivel, pártos és népnevelő irodalommal. A minta eredetileg szovjet volt – a termék azonban rövid időn belül egészen más fazont vett: a mi elődeink ugyanis nem bolsevik agitátorok, hanem nagyon felkészült és művelt kultúrmunkások voltak, akik megmentették a bezúzásra ítélt könyveket, elhelyezték őket a könyvtárak raktáraiban, később a szabadpolcain. A szovjet minta helyett a nyugat-európai könyvtárszervezési modellt tekintették követendő példának: a Sallai István–Sebestyén Géza által írt kézikönyvben elvétve akad külföldi szocialista illusztráció (pl. egy lengyel bibliobusz), ugyanakkor angol, svéd, német példákat találunk a legkorszerűbb könyvtárak bemutatásával. Ennek a lakosság felé nyitott, egyre inkább a kultúraközvetítésre koncentráló könyvtári rendszernek a létrehozásában óriási szerepe volt a könyvtárügy vezető teoretikusainak, köztük is kimagasló helyen Sallai Istvánnak, kiépítésében és működtetésében pedig a megyei és velük együttműködésben a járási-városi könyvtáraknak. A hőskor esetünkben valóban hőskor volt: a könyvtárak munkatársai hóban-sárban, hőségben és fagyban járták a vidéket, kölcsönöztek petróleumlámpánál, filmeket vetítettek és tánczenei műsorokat adtak a művelődési autó aggregátora segítségével. Sok elsőgenerációs értelmiségi emlékszik vissza homályos szemekkel arra, mit érzett gyerekként, mikor vasárnap délután begördült a pusztára a könyvtárosok autója – a világot vitték a helyébe.

Nagyot változott azután a világ, amikor a letétekből elkezdődött a községi könyvtárak szervezése, hiszen a messziről jött szolgáltatás helyett most már helyben kellett a településeknek gondoskodniuk a lakosság ellátásáról, s ez az újfajta feladat is hozzásegítette a tanácsokat a hatvanas években az önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez – újfajta feladatot rótt ugyanakkor a megyei könyvtárakra is, hiszen a direkt ellátás helyett egyre inkább a módszertani jellegű tevékenységre kellett helyezni a hangsúlyt. Ez viszont újabb magasan képzett könyvtárosokat és a városi-járási könyvtárakkal fenntartott kapcsolatrendszer elmélyítését kívánta meg – kialakult tehát lassanként az a háló, amely (igaz, hogy a szocialista állam adottságai között) egyre inkább biztosítani tudta a lakossági szférában is a kulturális javakhoz való hozzáférést. Az említett könyvtáros kézikönyv már a '60-as évek elején hangsúlyosan beszél pl. a könyvtárközi kölcsönzésről annak sikeres szolgáltatása viszont elképzelhetetlen működő és együttműködő könyvtári rendszer nélkül. A megyei könyvtárak szerteágazó feladatai közül mindig is ennek működtetése volt az egyik legfontosabb – ezért születtek újabb és újabb elképzelések pl. a kiskörzeti ellátásról, az ellátórendszerekről. Mindeközben az állományfejlesztéssel, a szolgáltatások bővítésével sem maradtak el, s a hetvenes évekre e könyvtártípus mindkét funkciója, az általános felsőfokú ellátást nyújtó közkönyvtári és a hálózati központi is kiteljesedett, megszilárdult.

Valószínű, hogy ez a sokszálú kapcsolatrendszer, a szakmai és társadalmi beágyazottság mentette meg intézményeinket a rendszerváltás viharaiban, amelyek pedig alaposan megrengették az egész könyvtári rendszert (volt idő, hogy a minisztérium könyvtári osztálya is csak egy főből állt), hiszen az új önkormányzati rendszer önállósodási hullámában mindenki szabadulni igyekezett kötöttségektől, feladatoktól. Csakhogy gyorsan kiderült, hogy egyedül nem megy: kistelepülések könyvtárai a nagyobb könyvtárak nélkül, könyvtárközi kölcsönzés a másik könyvtár állománya nélkül, szakmai irányítás területi centrumok nélkül kudarcra van ítélve. A létükben leginkább fenyegetett megyei könyvtárak szinte dacos elszántsággal keresték a kibontakozási lehetőségeket: a békéscsabai könyvtár koordinálásával gazdasági társaságot alapítottak a számítógépes fejlesztések lebonyolítására, a nyugat-dunántúli és alföldi könyvtárak a települési hálózatok újjászervezésére dolgoztak ki modelleket, önerőből megszervezték a Dunántúl könyvtári rendszerének feltérképezését, akciót indítottak az ellátórendszerek újjászervezésének érdekében. Létrehozták tanácskozó és érdekérvényesítő szervezetüket, az Informatikai és Könyvtári Szövetség Megyei Könyvtári Tagozatát, s a könyvtárak vezetői jelentős szerepet vállaltak a szakmai szervezetek vezetőségeiben éppúgy, mint a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumában vagy a határon túli magyar könyvtári szolgáltatásokat támogató munkában. A kulturális kormányzat, a könyvtárügy irányítása is egyre inkább támaszkodik a megyei könyvtárakra: a statisztika, az érdekeltségnövelő támogatás, a nyilvános könyvtárak jegyzéke, a szakfelügyelet, az Országos Dokumentumellátó Rendszer, a középfokú képzés csak közreműködésükkel valósítható meg. Az elmúlt évtized bizonytalankodásai után megújult és egyre szorosabb a kapcsolatuk az Országos Széchényi Könyvtárral s a Könyvtári Intézettel: a kötelespéldány-szolgáltatás kölcsönös érdekeken alapuló működtetése mellett már a jövő könyvtári szolgáltatását példázza az első magyar on-line tájékoztató rendszer, a LIBlnfo létrehozása, melyben az első közreműködő partnerek éppen a megyei könyvtárak voltak.

Itt állunk tehát most, tisztelt Kollégák, az ötven év alatt kialakított struktúránkkal, szolgáltatásainkkal a jövő határán – s itt, a nemzeti könyvtárban, a nemzet könyvtárosai előtt is töprengünk arról, hogyan tovább. Minden erőfeszítésünk, az utóbbi években végrehajtott korszerűsítések, fejlesztések ellenére ugyanis nem túlságosan kedvezőek a kilátásaink. Az önkormányzati rendszer forráshiánya a szó legszorosabb értelmében működőképességünket veszélyezteti: közismert, hogy a legkorszerűbb és legkeresettebb szolgáltatások, az internet és az elektronikus dokumentumok rendkívül költségesek, és állandó fejlesztést igényelnek, erre pedig elegendő forrás nincs. A felsőoktatás infrastruktúrájának hiányosságai következtében a nagy számú hallgató kiszolgálása leterheli kiszolgálókapacitásunkat, és kevés idő, pénz jut más lakossági rétegek ellátására, a tudományos tevékenységre. A regionalizmus erőltetése bizonytalanságban tartja fenntartóinkat, akiket amúgy is nyomaszt az önkormányzati rendszer megyéket illető kidolgozatlansága, a helyi torzsalkodások.

Márpedig működnünk kell: nemcsak a könyvtári törvény kívánja ezt, hanem az elmúlt öt évtized tapasztalatai, az igényes olvasóközönség számára kialakított, felújított és karbantartott gyűjtemények, a világhálón igénybe vehető katalógusok és szolgáltatások, a helytörténeti kiadványok, a határainkon belül és túl kialakított kapcsolatrendszerek is erre predesztinálnak bennünket. Remélem, hogy érett férfikorunkba lépve – hiszen egy könyvtár életében ötven év még csak a felnőtt kor határát jelenti – a továbbiakban is meg tudunk felelni feladatainknak, a kor kihívásainak. Ehhez azonban a rendszer minden tagjának közreműködésére szükségünk van a nemzeti könyvtártól az iskolai könyvtárakig: a háló szemei is csak együtt erősek. Kívánjunk tehát egymásnak jó szerencsét, nemzeti könyvtárügyünknek pedig további kettőszáz, sikerekkel megkoronázott esztendőket.