OSZK. E néhány betű mindannyiunk számára egyet jelent: Országos Széchényi Könyvtár. A könyvtár, melyben minden Magyarországon megjelent könyv megtalálható és mindenki számára hozzáférhető. Az ország kulturális életének egyik legfontosabb központja. Az idén 200 éves könyvtár azonban ennél sokkal több. Kutatók keresnek és találnak itt mindig újabb és újabb forrásokat munkájukhoz, diákok napról-napra nagyobb tudásanyag birtokába kerülnek az épület falai között, olvasók és könyvtárosok tízezrei használják adatbázisaikat, kiadványaikat, melyek nélkülözhetetlenek munkájukhoz, tanulmányaikhoz. De bárkit, aki csak egyetlen egyszer látogatott el ide, és talált meg egy számára igen fontos dokumentumot, elvághatatlan szellemi szálak fűzhetnek a könyvtárhoz.

Az alábbiakban közülük néhányan fogalmaznak meg véleményeket, gondolatokat, melyek által előtűnnek számunkra az OSZK különböző “arcai”.

– Két évtizede egyetemi tanárként dolgozik, és mint olvasó veszi igénybe a Széchényi Könyvtárat, de előtte hosszú ideig – még a Múzeum körúti épületben – a munkatársa volt. Milyen volt a könyvtár abban az időben?

– Az én feladatom a tudományos tájékoztatás volt. A kilencven üléshellyel rendelkező olvasóteremből nyílt a munkaszoba, ahol öten–heten dolgoztunk. Itt voltak a segédkönyvek. Az olvasók személyesen vagy telefonon történő kérdéseire tájékoztatást adtunk: bibliográfiai felvilágosítást vagy az adott munkájukhoz nyújtottunk segítséget. Másrészt a levélben érkező kérdésekre válaszoltunk. Külföldi könyvtárak, kiadók munkatársai, illetve kutatók is megkerestek minket. Voltak nagyon érdekes tudományos kérdések, de voltak, akik családjuk történetét kutatták vagy éppen keresztrejtvényfejtők is, akik adott kérdésnél elakadtak. Tehát a legváltozatosabb módon próbáltuk az olvasókat kiszolgálni. Emellett a mi feladatunk volt a tudományos olvasóterem ügyeletének ellátása. Ez a helyiség egy másik raktárrészből nyílt. Ide azok ültek be, akik csöndben, nyugodtan szerettek volna olvasni, kevésbé szerették a nyüzsgést. Az olvasóteremben ugyanis diákok tanultak, jöttek-mentek, és akkoriban – az első időkben – a raktáros még személyesen vitte oda a dokumentumokat az olvasóknak. A sorok között közlekedett. Nyáron pedig a Múzeum körútra nyíló ablakok tették viszonylag zajossá. Mindemellett a hely nagyon családias volt. Voltak törzsolvasók: kitűnő kutatók, írók. Végigkísérhettük azt, hogy egy fiatal olvasóból, egyetemistából miként lett az ország legjobb írója.

– Ön tanúja lehetett a Várba költözés előkészületeinek. Hogyan folyt ez a munka?

Nemcsak az előkészületeket láttam, hanem 1985-ben fél évig még másodállásban itt is dolgoztam. Megkértek arra, hogy a jelenlegi bibliográfiai jellegű segédkönyvtárnak, illetve szláv anyagának – de egyébként az egész anyagnak – az elrendezésében segítsek. Az előkészületek évtizedekig tartottak, hiszen egész más olvasói terekben, rendszerben kellett gondolkodni, mint a régi helyünkön. Részben arról volt szó, hogy a könyv, folyóirat és egyéb állomány gyarapodott. Itt megszűnhetett a zsúfoltság, ami a Múzeum körúton jellemző volt. Fel kellett készülni arra is, hogy a nehezebb megközelíthetőség ellenére a Várba többen jönnek. Ez mind a raktári osztálynak, mind a tájékoztató osztálynak és mindazoknak, akik részt vettek ebben, nagy feladatot jelentett. Az úgynevezett gépesítés nem történhetett meg a régi épületben. Azt a gépi rendszert, amely ma már teljesen természetes, a számítógépek, melyeket ma használnak, mely megkönnyíti a feldolgozást és tájékoztatást, már az új épületben alakították ki. Egy nem könyvtárnak készült épületet kellett könyvtárrá átalakítani.

– A költözés ezek szerint elkerülhetetlen és egyben pozitív lépés volt.

– Azok a keretek, melyek között a régi könyvtár működött, lehetetlenné tették az érdemi munkát. Mindenképpen bővítésre kellett sort keríteni. Szóba jött egy Múzeum körúti bővítés, de az széttagoltságot eredményezett volna. Akkoriban alakult ki egy kulturális központ kialakításának terve, melyet a Várnegyedben szerettek volna létrehozni. Így ez lett az új helyszín. Egyik nagy előnye az, hogy egy helyen van, bár vannak külső raktárak. Sőt, bár ez alig érthető, még mindig vannak ládázva könyvtári anyagok, de a szétosztottság, mely a régi viszonyokat jellemezte, megszűnt. Ilyen szempontból rendkívül pozitív volt a változás.

– Ma olvasóként keresi fel a könyvtárat. Milyen változásokat lát? Hogyan vélekedik a számítástechnika fejlődéséről és térhódításáról a könyvtárban?

– Az egyetemi munkámhoz éppen úgy hozzátartozik a kutatás, mint ahogy a könyvtári munkámhoz is hozzátartozott. És minthogy teljes a hungarikaállomány, a magyar vonatkozású anyagokat tekintve itt találom meg a munkámhoz szükséges forrásokat, itt dolgozom. A könyvtárat nem a számítógépek, hanem a benne dolgozók teszik könyvtárrá. A legtökéletesebb technikai felszereltséget is működtetni kell, a gép csak azt tudja, amit az ember akar, hogy tudjon, úgy működik, ahogy az ember működteti. Az OSZK, amikor én ott dolgoztam, igen kitűnő emberek találkozóhelye volt, hiszen akiket valamilyen okból 1956 után nem engedtek egyetemi vagy egyéb nyilvános pályán működni, azok meghúzhatták magukat a könyvtárban. Volt egy olyan időszak, amikor Hankiss Elemér a könyvtárban dolgozott, vagy másik időszak amikor Szauder József professzort is a könyvtár kollégái között tisztelhettük. Nekem szerencsém volt Berlász Jenő egyetemi tanár mellett ülni. A probléma mindig a raktári osztállyal volt, hiszen ott volt a legnagyobb a fluktuáció. Mire megtanulták a raktári munkát, felvették őket az egyetemre vagy találtak egy olyan munkahelyet, ahol több pénzt kaptak. Én úgy látom, hogy a mai OSZK-ban is elég nagy a fluktuáció. Nem tudom, megvan-e a könyvtárnak az a lehetősége, hogy kitűnő kutató könyvtárosokat foglalkoztasson, vagy ők is elmennek olyan pályára, ahol több pénzt keresnek, mivel tudjuk, hogy a közgyűjteményi dolgozók nincsenek megfizetve – főleg ha nincsen megfelelő szakképesítésük. Tehát a fluktuációt változatlan problémának látom. Nem tudom, sikerül-e manapság megvalósítani azt a gyakorlatot, hogy mikor a kezdő könyvtáros belép, végigjárja az osztályokat, hogy megismerje az összes könyvtári fázist és megtanulja, hogy milyen a könyvtár egészében. Én úgy látom, hogy a fiatalok belépnek valamilyen munkakörbe, és csak azt látják el és ismerik meg. Több év kell az OSZK anyagának megismeréséhez, hiszen nemcsak könyvek és folyóiratok, hanem nagyon sok más is megtalálható itt. A Széchényi Könyvtár ebben a komplexitásában elsőrendű nemzeti érték.

– Könyvtáruk, mint megyei könyvtár, az OSZK mely szolgáltatásait veszi igénybe?

– Az utóbbi időben főként az elektronikus formában használható központi szolgáltatásait. Ez nem jelenti azt, hogy az OSZK nyomtatott kiadványait nem rendeljük meg. Csökkentett példányszámban – de továbbra is – jár a Magyar Nemzeti Bibliográfiának valamennyi füzete: a Könyvek bibliográfiája, az Időszaki kiadványok repertóriuma és a többi is. Nagyon örülünk és hasznosnak tartjuk, hogy egyre több szolgáltatás érhető el az interneten. Itt gondolok a Magyar Nemzeti Bibliográfiára, a Hungarika névkataszterre, a Manci adatbázisra. A Magyar Nemzeti Bibliográfia Könyvek Bibliográfiája elektronikus változatára előfizetünk, ezt a szolgáltatást 3 éve használjuk. A könyvek feldolgozásánál igen nagy hasznát vesszük, mivel a saját adatbázisunkba innen töltjük le a szükséges rekordokat. Gondot okozott ebben az évben, hogy késéssel hozza az új könyveket a Bibliográfia, így sajnos nem tudjuk elég hatékonyan használni az adatbázist. Biztos, hogy találnak erre a problémára megoldást, mert korábban nagyon jól működött ez a szolgáltatás, ugyanis a Hunmarc-rekordokat a könyvek beérkezése előtt egy-két hónappal megkaptuk.

– Az OSZK – bár nem kölcsönöz eredetiben – nagy részt vállal a könyvtárközi kölcsönzésben. Milyen esetekben küldenek hozzájuk kéréseket?

– A könyvtárközi kölcsönzésnél az OSZK-hoz viszonylag kevés alkalommal fordulunk, két esetben viszont feltétlenül igénybe vesszük. Részben saját olvasóink, részben más könyvtárak külföldi könyvtárközi kérését közvetítjük feléjük. Nagy segítséget még akkor nyújtanak, mikor például régi folyóiratokból kérnek cikkeket az olvasók. Ezeket fénymásolatban kapjuk meg.

– Milyen személyes tapasztalatai vannak? Milyen esetekben használta a Széchényi Könyvtárat olvasóként?

– Amit mindenki tud a könyvtárról és mindenki szeret benne, az az, hogy minden megvan. Helyismereti munkák esetén és szakdolgozat készítésekor is mindent megtaláltam, amihez itt Székesfehérváron nem tudtam hozzáférni. Remélem, ez így lesz 100-200 év múlva, a ma megjelenő kiadványok esetében is!

– Mióta olvasója a Széchényi Könyvtárnak?

– A Múzeum körúton egyetemista koromtól kezdve rendszeresen látogattam a könyvtárat. Majd mikor az OSZK átköltözött a Várba – talán egyfajta dacból – más könyvtárakat kerestem fel. Annyira szerettem a régi helyszínt és kötődtem hozzá, hogy az újat nem akartam elfogadni.

– Ma viszont a könyvtár törzsolvasói közé tartozik. Minek köszönhető a “visszatérés”?

– Teltek az évek, és a munkámból kifolyólag akarva-akaratlanul fel kellett keresnem. Mikor a Szerkesztők és szerzők kézikönyvét írtam, a Széchényi Könyvtár nélkül igen nehezen boldogultam volna. Aztán lassan megismertem és megszerettem. Végigjártam a könyvtár különböző helyeit, mire rátaláltam arra a kis kutatóhelyre, ahol az elmúlt években rendszeresen dolgoztam. A törzsolvasó sokszor és sok szempontból sokkal jobban ismeri a könyvtárat, mint maguk az ott dolgozó kollégák. Én ma ebben a könyvtárban érzem otthon magam. A munkámhoz az Olvasószolgálat munkatársaitól maximálisan megkapok minden segítséget, amit nagyon köszönök. A kollégák közül kiemelném Ottovay Lászlót, az Olvasószolgálati és Tájékoztató Főosztály vezetőjét, Lakatos Andrást, Somogyi Pálnét és közvetlen munkatársait, akik tökéletes kiszolgálásban részesítenek. Itt megtalálok mindent, hiszen ez az egyetlen hely, ahol teljes a hungarika anyag. Viszont elkeserítő a külföldi dokumentumállomány hiányossága. Ez a magyar könyvtárügy 20–30 éve húzódó, megoldatlan gondja. A magyar intellektuális életnek sok problémája van: a megosztottság, a belső kritika hiánya stb. Szorosan ezek mögé sorolom az idegen nyelvű dokumentumok hozzáférhetőségének nehézségeit. Az OSZK ellátottsága ebből a szempontból az általános hazai állapotokat tükrözi. Hiába utaznék ugyanis Szegedre vagy Debrecenbe, ott sem jobb a helyzet. A külföldi könyvtárközi kölcsönzés pedig hosszú időt vesz igénybe. Én most nem is azokra a speciális könyvekre gondolok, melyek esetében ez érthető, hanem a standard kézikönyvekre és az alapirodalomra. A magyar könyvtári struktúrának ez a gyenge láncszeme. Az OSZK egyik törekvése lehetett volna és lehetne is ennek a pótlása. Természetesen tudom, hogy ez főként az anyagiaktól függ. Megoldás lehet egy, ezt a funkciót betöltő új könyvtár létesítése, bár ez valószínűleg milliárdos nagyságrendű beruházást jelentene.

– Ön egy kiadó igazgatója szemüvegén keresztül is látja a könyvtárat.

– Igen, ez feltétlenül egy másik nézőpont, mely több oldalról közelíthető meg. A közelmúltban Móricz és Kormos gyermekmeséit és verseit szerettük volna kiadni. Az örökösöktől kértünk könyveket. Kiderült, hogy ők a töredékét sem ismerték a fellelhetőknek. Végül is másolatokat készítettünk a könyvtárban az egész anyagról. Ebből a példából is jól látható a Széchényi Könyvtár nélkülözhetetlen szerepe. Nem is tudom, mi történt volna, ha itt nem leljük fel ezeket a műveket! Gyakorlatilag elveszett volna az életművük egy része. Másrészről a könyvtárnak van egy olyan szolgáltatása, hogy kérésre bizonyos ideig félreteszik a könyveket. Ezeket a könyveket reggel, munkakezdés előtt általában megnézem. Ebből következtetni tudok arra, hogy mit olvasnak az emberek. Szintén figyelem a sokat használt szabad polcos könyveket. Ez a könyvek újrakiadása miatt fontos. Végül, de nem utolsó sorban az OSZK az intellektuális élet egyik fontos központja. Számos kutatóval, íróval találkozom itt, akikkel nap mint nap megvitatjuk a magyar intellektuális élet dolgait. Sokat tanulok ezekből a beszélgetésekből. Szerintem tehát jobb helyen vagyok itt – még ebből a szempontból is – mint ha egy hivatalban ücsörögnék.

– Kedves tanárnő, kezdjük talán ott, hogy mióta van kapcsolatban az Országos Széchényi Könyvtárral.

– 1959-ben iratkoztam be először. Ma már alighanem a legrégebbi olvasók közé tartozom. Borsa Gedeon, a könyvtár tekintélyes munkatársa egyszer tiszteletbeli OSZK-snak nevezett. Ez az akadémiai doktori vitám alkalmával történt. Véletlenül, mert az Akadémia épületét akkor tatarozták, és a vitát a könyvtár dísztermében tartottuk. Én azonban a helyszín megválasztását szimbolikusan értelmeztem – Borsa Gedeon kijelentése szerint mások is. Nagyon sokat köszönhetek a Széchényi Könyvtárnak. Ebben egyébként nincs semmi rendkívüli; aki a magyar történelemmel vagy a magyar irodalommal foglalkozik, nem lehet meg nélküle.

Első beiratkozásom idején még lent volt a könyvtár a Nemzeti Múzeum épületében. Ott, az úgynevezett Apponyi folyosón kis, egyszemélyes asztaloknál lehetett kéziratokat és régi nyomtatványokat olvasni, úgyhogy legrégibb kutatói élményeim ahhoz a helyhez kötnek. Patinás volt, de nem különösebben tágas. Soha nem felejtem el azt a megrázkódtatást, amit az átköltözés okozott. Elámultam a vári épület pompáján, a tágas lépcsőházon, a sok márványon, kandelábereken. Ösztönösen azt vártam, hogy a könyvtárosok is átlényegülve, selyemben, bársonyban fogadjanak. Ehelyett régi ruhájában, sírva ült a kéziratolvasóban az a szegény lány, akinek egyszerre kellett az olvasókkal foglalkoznia és a monitoros biztonsági rendszert kezelnie. Fegyveres őrök járkáltak mindenütt, de hamarosan megváltozott a hangulat. A túlzott biztosítás, a fegyveresek eltűntek, és a könyvtárosok minden jel szerint élvezik a csodálatos munkahelyet. Én mindenesetre nagyon szeretek odajárni.

– A költözésen kívül milyen változásokat tapasztalt a könyvtárban?

– Néhány hónappal ezelőtt nagy meglepetés ért. Kérőlapot akartam kivenni a tartóból, de tapintásra úgy éreztem, egész csomó összeragadt. Közelebbről láttam, hogy nem összeragadtak, hanem ma már többszörös másolatban állítjuk ki a kéréseket. Az OSZK nagyüzemmé vált. Már nem elég egyetlen kis perforált cédula. Nyilván bonyolult adminisztrációval kell számon tartani a sokszorosára dagadt forgalmat. Bizonyosan nagy teher a dolgozóknak, de ha valaki szívén viseli a magyar kultúra ügyét, csak elismeréssel fogadhatja azt, hogy az Országos Széchényi Könyvtár olvasóközönsége a kutatók szűk körén túlra is kiterjedt. Ez a gyökeres változás ellentmond a könyv sorsáról szóló sok pesszimista jóslatnak. S általánosítható is, mert minden könyvtárban, ahol megfordulok, ezt tapasztalom. Egyikben-másikban nemrégen még a légy zümmögését is lehetett hallani, ma olyan zsúfoltak, mint egy-egy pályaudvar váróterme csúcsforgalom idején. Úgy látszik, a könyvben tárolt műveltség és az olvasó viszonya nem olyan egyszerű, mint amilyennek gyakran feltételezzük. Most azonban nem tudományfilozófiai beszélgetést folytatunk, hanem az Országos Széchényi Könyvtárról van szó. Erről röviden azt mondhatom, hogy jól állja az olvasók invázióját.

– Ön szerint felkészülhetett a könyvtár erre a nagy változásra?

– Lehet, hogy elfogult vagyok, de az az érzésem, az OSZK nem pusztán felkészült a könyvtárhasználat demokratizálódására, hanem maga is gerjesztette a folyamatot. Hogy legelemibb gesztusnál kezdjem: nagyon jól szerkesztett és terjedelmes kézikönyvtárat tartanak az olvasótermekben. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az olvasó percek alatt, esetleg könyvtáros segítségével, megtalálja nagy írók műveit éppen úgy, mint a legkülönbözőbb szótárakat vagy forráskiadványokat; hosszan sorolhatnám. Egyszerűen kényelmes az OSZK-ban dolgozni, ami vonzza az olvasót. Mondok egy példát. Múltkor bonyolult okokból arra voltam kíváncsi, hogyan kerülhetett József Attila Hazám című versébe egy 16. századi irodalmi motívum. Ha jól emlékszem, mindössze fél óráig tartott a probléma megoldása, mert minden József Attila kiadás, a róla szóló irodalom bibliográfiája és legfontosabb darabjai ott voltak egymás mellett a szabadpolcon. Természetszerűen mentem az OSZK-ba, mert ilyen ügyekben mindig oda megyek, de küldtem már diákot, ismerőst vagy fiatal kollégát is, és többnyire odaszoktak. Ugyancsak olvasókedv-keltőnek tartom a remek elektronikus katalógust. Úgy láttam, először főleg a fiatalok vetették rá magukat. Talán azt az érzést adta nekik, mintha az interneten lógnának. Ma már mindenki használja, mert a keresés számtalan lehetőségét adja. Elég például, ha az ember egy címből egyetlen szóra emlékszik, és néhány kattintással eléri a megfelelő kiadványt. Szándékosan használom a kiadvány szót: a katalógusban folyóiratcikkekre is kereshetünk. Hozzáteszem persze, hogy e mögött az egyszerűen használható katalógus mögött összetett és sok könyvtárosi munka van. Mert az elektronikus adatkezelő rendszerek csodálatosak, de ha a megfelelő adatok nincsenek – átgondolt, fáradságos munkával – beléjük táplálva, nem érnek semmit.

Az OSZK internetes honlapján pedig időnként cél nélkül, szórakozásból sétálok. Nemcsak rengeteg direkt információt tartalmaz, hanem elektronikus közvetítéssel megnyitja a világ nagy részének könyvgyűjteményeit. Emellett elvezet a világhálón az elektronikus folyóiratoktól kezdve valódi kiállításokon keresztül virtuális szövegekig, vagy a könyvtárosok szervezeteinek adataitól az OSZK gyűjteményeiig mindenhová, ahol a könyv fogalmához tartozó tájékoztatás található.

Az ember azt hinné, az ilyen, kihelyezett adatszolgáltatás elvonja az olvasót a könyvtártól. És valószínűleg van is ebben valami. Bibliográfiai adatokért például miért mennék be a könyvtárba, ha a legkülönbözőbb katalógusokat megnézhetem az íróasztalomon álló számítógépen? Azt hiszem azonban, nem kevesen vannak úgy, hogy a könyvtárat, és tegyük hozzá, nemcsak az OSZK-t, hanem magát a műfajt, az interneten fedezik fel.

Vagyis úgy tűnik – de lehet, hogy ez már a könyvtár iránti elfogult rajongásnak hat –, az Országos Széchényi Könyvtár a legmodernebb eszközökkel mintegy becsalogatja az olvasót. Egyébként nem bánom, ha rajongónak hatok; a szakmámon kívül tényleg kevés dolog érdekel úgy a külvilágból, mint a könyvtárügy. Igaz, nagy hátrányom, hogy olvasó, nem pedig könyvtáros vagyok. Egy jó barátnőm könyvtáros. Veszekedni kizárólag könyvtáron veszekszünk. Eltérő, sokszor ellentétes szempontból ítélünk meg katalógusokat, könyvgyűjteményeket, a könyvhöz való hozzáférés lehetőségeit.

– Könyvtári kiadványokon is szoktak veszekedni? Ezt azért kérdezem, mert az Országos Széchényi Könyvtár fontos feladatának tartja a kiadói tevékenységet. Ismeri az így hozzáférhetővé tett munkákat? Használja őket?

– Úgy tudom, legutóbb az “Uralkodók és corvinák”, előtte pedig a Corvina kiállítás gyönyörű katalógusa jelent meg. Természetesen ismerem őket. A kiállítási katalógus segítségével egy 16. századi szövegelem eredetét készülök kideríteni. Bevallom azonban, hogy szeretem a szép könyveket, de a szépségnél többre tartom a praktikus értéküket. A kiadványok praktikus értékét egyáltalán. Így gyakran használom az OSZK CD-ROM-jait. Egész sor jelent meg; a leghasznosabb könyvészeti információkhoz lehet velük hozzáférni. Sőt ezen túlmenően, némi leleménnyel, hasznos művelődéstörténeti adatbázis hordozóiként kezelem őket.

Újabban, nagy örömömre, azt tapasztalom, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban a könyvtörténet, illetve a könyvtártörténet egyik új hazai központja alakul ki. Ha jól érzékelem, nemzetközi kapcsolatrendszerük van. Szerencsés vállalkozásnak tartom, mert kiválóan illik a nemzeti könyvtár profiljához.

– Érsekvadkert Nógrád megye egyik községe. Földrajzilag ugyan messze esik a Széchényi Könyvtártól, de mint minden könyvtár, az Önöké is szoros munkakapcsolatban áll vele.

– Érsekvadkert közel 4 ezer lakosú község. Szép a környezet, de gazdaságilag nehéz helyzetű a régió. A gazdasági nehézségek következménye, hogy a környéken alig maradt fenn könyvtár a kisebb településeken, csak a városokban. Hogy életben maradjon az intézmény, igényt kellett teremteni neveléssel és reklámozással. Emellett az új igények kiszolgálására is törekedtünk. Így most áll a könyvtár mint megnyugtató környezet a tudás megalapozásához és igényes szórakozás biztosításához, az olvasóteremben már Teleház is működik. A kisebb település, a kisebb könyvtár azonban nem jelent alacsonyabb olvasói igényességet. Itt is gyors és szakszerű információt vár a betérő, mint bármelyik más nyilvános könyvtárban. Hogy ez nem illúzió részéről, hanem működik is, azt az 1997. évi törvénnyel megalapozott könyvtári rendszer biztosítja. És itt lép be a képbe a nemzeti könyvtárral, az Országos Széchényi Könyvtárral való közvetlen és közvetett kapcsolat. A könyvtárunk mint intézmény közvetett módon kapcsolódik a nemzeti könyvtárhoz. Mivel a nyilvános könyvtári rendszer működtetése, a központi szolgáltatások biztosítása az OSZK feladatai közé tartozik, azt is mondhatjuk, hogy nemcsak a könyvtári munkánk minősége függ a kapcsolattartástól, hanem a rendszeres működésnek is feltétele.

– Hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban?

– Kezdjük az állománygyarapítással, azaz a könyvrendeléssel. A megrendelés történhet könyvkiadói katalógusokból, könyvügynököktől, könyvesboltok kínálatából. Mindnek vannak előnyei és hátrányai is. Ezeket a módszereket újdonság utáni vágyból mind kipróbáltam, tehát tapasztalt beszerzőként állíthatom: a “number one” a könyvpiac felderítésében az Új Könyvek állománygyarapítási tanácsadó. A rendszerváltás előtt a néhány nagy könyvkiadó biztos adatbázisa kiismerhető volt. Napjaink elszaporodott könyvkiadóinak, a szervezetlen magánkiadásoknak az útvesztőjébe kár belebonyolódni. Az Új Könyvek 38 éve tekinti át megbízhatóan a Magyarországon megjelenő kiadványokat, és látja el azokat recenziókkal, annotációval, ajánló jelzetekkel. S hogy ez mennyire hasznos útbaigazítás, azt mindenki tudja, aki könyvtári állományt épít. A megnövekedett igény gyorsaságra, a felszaporodott dokumentumtermés pedig megújulásra késztette az Új Könyvek szerkesztését. Hogy ez előttünk, könyvtárosok előtt se legyen ismeretlen, a Könyvtári Intézet gyűjteményszervezési osztálya több csatornán keresztül is felvilágosítja az érdekelteket. Idén tavasszal részt vettem Balassagyarmaton, a Madách Imre Városi Könyvtárban egy olyan szakmai napon, ahol Hölgyesi Györgyi beszélt nekünk a változásokról. Hölgyesi Györgyinek elismeréssel adóztam a színvonalas recenziók megalkotásáért, amelyekre sokszor rácsodálkozom. Középső (magyar szakos egyetemista) fiam próbálkozott már napilapoknak készítendő könyvismertetésekkel: innen tudom, milyen emberpróbáló munka ez, ha becsületesen végzi valaki. Bár már megtettem, most újból elismerésem fejezem ki ezért a Könyvtári Intézet érdekelt dolgozóinak, és azt kívánom, erősítse őket, hogy hasznos feladatot hajtanak végre. A gyűjteményszervezési osztály tanácsaival a megyei könyvtáron keresztül is találkoztam már, amikor a gyűjtőköri szabályzat elkészítéséhez kellett segítség, más alkalommal pedig elavult könyvek selejtezését végeztem az ő útmutatójuk alapján.

– Hogyan jellemezné munkakapcsolatukat a Könyvtári Intézettel?

– Az országos könyvtári statisztika gondozása, elemzése a Könyvtári Intézet profilja. Pontosabban a szervezési osztályuk feladata. De ez csak az egyik kapcsolódási pont. Az érdekeltségnövelő pályázat adatlapját is nekik kell továbbítani. Év végén nagyon jól jön az a kis pénz, melyet e támogatási forma által kapunk. Vannak esetek azonban, amikor a szolgáltatásaikat veszem igénybe. Ha szeretném elérni mondjuk a bonyhádi városi könyvtár egyik dolgozóját, tökéletes kiindulópont lehet a Könyvtári Intézet. Fellépek az internetre a nyilvános könyvtárak jegyzékébe, amelyet a Intézet tart fenn, és megtalálom. Milyen sokszor merül fel a Könyvtári Intézet neve, mint segítő, útmutató szervezeté! Nem hiába tartják úgy, hogy a Könyvtári Intézet az Országos Széchényi Könyvtár ablaka.

– Térjünk vissza az OSZK szolgáltatásaihoz. Milyen esetekben használják még ezeket a napi munkájuk során?

– A könyvrendelésben nyújtott segítség mellett a megérkezett könyvek leltári állományba vételénél is igénybe veszem e szolgáltatásokat. Két éve a Szirén-program segítségével végezzük ezt a munkát. Nem a programkészítők alkotják meg a bibliográfiai leírásokat, hanem a Magyar Nemzeti Bibliográfia adatbázisát használják. A törvény előírja: a nemzeti könyvtár feladata a Magyar Nemzeti Bibliográfia készítése. Az OSZK által készített bibliográfiai leírások adják a Szirén adatállományát – ezt használom én is.

– Nyilván az olvasószolgálati munka során is használja az OSZK adatbázisait.

– Természetesen. Példának okáért mikor az olvasónak bibliográfiát kell készítenie, az OSZK On-line Katalógusa hiánytalanul megmutatja, milyen dokumentumok találhatók az adott témáról Magyarországon. A HEKTOR-ban a külföldi könyvek katalógusa is megvan. Az időszaki kiadványok repertóriumához az IKER-en keresztül jutunk el. Volt olyan olvasó, aki szakmai értekezletre készült, és a gyógypedagógia egy speciális problémájáról kért érdekes dolgokat a kollégák érdeklődésének ébrentartása végett. A téma irodalmában már járatos volt, így mást, többet szeretett volna. Ekkor a Magyar Elektronikus Könyvtárat vettem igénybe. Vannak emberek, akiknek az információ, a tudás terjesztése a céljuk, nem anyagi haszonszerzés. Ők teszik ki az elektromos publikációk alkotóinak zömét. A MEK 1999-től az OSZK anyagi és szakmai támogatásával működik. Speciális esetekben az OSZK és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Elektronikus Könyvtári Szekciója által 1999-ben létrehozott “Mit-Hol” keresőprogram is segítséget ad. Ezzel a lehetőséggel ugyan még nem éltem, de jó tudni, hogy van. A könyvtárközi kölcsönzés szolgáltatását is használjuk. Ennek irányítása is a nemzeti könyvtár feladata. Én évente 20–30 kérést továbbítok általában városi–megyei könyvtárak közreműködésével.

– Mint magánember is nyilván igénybe vette már a Széchényi Könyvtárat. Milyen tapasztalatai voltak?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok személyes ismeretség köt az OSZK-hoz. Szeptembertől már a 4. évfolyamát végzem a Bajai Pedagógiai Főiskola könyvtár szakának. A budapesti kihelyezett tagozat diákjaként három éve tanulok a szakma legjobb mestereitől, akik általában az OSZK munkatársai: úgy mint Varga Ildikó, V. Ecsedy Judit, Sonnevend Márta, Szente Ferenc, Vidra Szabó Ferenc, Kasza Irma és még sokan mások. Rajtuk keresztül nemcsak a szakmai ismereteim sokasodnak, hanem némi rálátás nyílik a nemzeti könyvtár munkájára is. A tanuláshoz igénybe szoktam venni az intézményt, főleg a Könyvtári Intézet Szakkönyvtárát. Itt minden egy helyen rendelkezésre áll a szakmai ismeretek bővítéséhez. Az itt dolgozó könyvtárosok részéről mindig nagy segítőkészséget tapasztaltam. Az OSZK munkatársai, vezetői propagálják is a szolgáltatásaikat. Az elmúlt fél év alatt Rády Ferenc, Dippold Péter, Hölgyesi Györgyi, Nagy Attila előadásait hallgathattam meg a már említett, balassagyarmati városi könyvtár által szervezett szakmai naphoz hasonló rendezvényeken. Mindegyikük rengeteg hasznos információval halmozott el.

– A könyvtáruk gondot fordít arra, hogy a gyerekek körében is népszerűsítse az olvasás élményét. Mi a tapasztalata, mennyire ismerik a gyerekek a Széchényi Könyvtárat?

– A gyerekeink nagyon érdeklődőek. Múlt év őszén 3–4. osztályos tanulók szerepeltek egy regionális könyvtári vetélkedőn (Csukás István művei adták az alapot), és a résztvevőket azzal jutalmaztam, hogy szerveztem nekik egy látogatást a “legnagyobb könyvtárba”, az OSZK-ba. A gyerekeknek különösen tetszett a mikrofilmolvasó és a könyveket szállító kiskocsik. Kis kellemetlenség is adódott: míg én az érdeklődőbbekkel a 6. emeleti kiállítási termeket jártam, az unatkozóbbak azt próbálták ki, mekkorát lehet huppanni a kényelmes bőrfotelokon. Szegény teremőr hölgyek biztosan még hetekig szörnyülködtek az én eleven gyerekeim látogatásán. Ez azonban nem befolyásolta azt, hogy 30 tizenéves olvasóm megtapasztalt élményekhez tudja kötni az OSZK nevét.

Egy általam tanított népfőiskolai csoporttal is meglátogattam a könyvtárat, mert tantervükben szerepelt a könyvtárhasználat is. Egyikük sem volt még az OSZK-ban, így minden az újdonság varázsával hatott. Diákjaim egy érdekes dologra döbbentettek rá. Én, aki többször látogatom a könyvtárat, fenntartások nélkül fogadtam el a praktikus, funkciócentrikus berendezést, a könyvtár mai belvilágát. Hallottam róla, ezt vártam tőle, nem ért váratlanul első látogatásomkor sem. A népfőiskolásaimat meglepte az éles kontraszt a könyvtár külső és belső képe között. A Budavári Palota díszes épületegyüttesének megcsodálása után az ajtón belépve mindenki azt várta, hogy folytatódik a stílus, és régi belső pompájában tárulnak fel a termek. Az elvárások után csupasznak tűnt a valóság. Elgondolkoztam milyen jó lenne megnézni, maradt-e meg valami a beépítés során lefedett díszítésekből, és hogy vajon visszaállítható-e még az eredeti stílus. De a könyvtár tekintélye, az információhoz jutás számtalan lehetősége őket is megragadta.

– Beszélgetésünkből kiderült, hogy nagyon színes képet mutatnak a Széchényi Könyvtár és egy községi könyvtár együttműködésének lehetőségei.

– Községi könyvtárunk és a nemzeti könyvtár kapcsolatainak feltérképezése elénk vetíti egy “fal nélküli könyvtár” képét, amely egyelőre még csak alakulgat, de ha kihasználja a könyvtáros a lehetőségeket, egyre eredményesebben működik. Ha tényleg élni akarok az adott lehetőségekkel, tudnom kell azokról. Ez a tudás, információ beszerezhető a szakirodalom, a szakmai rendeletek figyelésével és személyes kapcsolatok útján.

– Mielőtt a konkrét kérdésre válaszolnék, szeretném felidézni az OSZK történetéből azt a talán ma már kevéssé ismert mozzanatot, hogy az 1807. évi országgyűlés nagy adományáért és hazafiúi szolgálatainak elismeréséért gróf Széchényi Ferenc érdemeit törvénybe iktatta. A kortársak is felismerték tehát ennek az adománynak a jelentőségét, amelyből hosszú folyamat eredményeként létrejött a nemzet könyvtára. A gyűjtemény alapítása 200. évfordulójának ünnepi hangulatában talán nem tűnik túlzásnak, ha azt mondom, hogy a “könyvtári törvény” megalkotásakor az országgyűlés az alapítói szándékok folyamatos érvényesítése érdekében hívta életre az Országos Könyvtári Kuratóriumot. A testület a nemzeti könyvtár törvényben meghatározott feladatainak megvalósulását van hivatva vizsgálni, elősegíteni.

– Hogyan biztosítható az “alapítói szándékok” megvalósulása?

– Az eredeti alapítói szándékokat mára természetesen részletes törvényi szabályok váltották fel, azonban az alapgondolat, hogy a gyűjtemény “a közösségnek hasznára és javára” működjön, ma is érvényes. A Kuratórium személyi összetétele garancia arra, hogy a lehető legszélesebb társadalmi elvárások hangot kaphassanak. A jogalkotó meghatározta ugyanis, hogy a testület munkájában vegyenek részt a tudományos és gazdasági élet jeles szereplői, a könyvtár olvasóközönségének reprezentánsai, valamint a könyvtáros szakma elismert szakemberei is. A Kuratórium folyamatosan kapcsolatban van a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, évente pedig jelentést tesz a miniszternek.

– Milyen kérdések merültek fel eddig a Kuratórium elmúlt két éves tevékenysége során?

– A Kuratórium 2000 júniusában kezdte meg munkáját, az azóta felmerült számos kérdés közül azonban két olyat szeretnék kiemelni, amelyek hosszú távú hatásúak az intézmény életében. Az első évben behatóan vizsgáltuk az OSZK informatikai állapotát, a második évben pedig a könyvtár stratégiai tervének és az ahhoz kapcsolódó költségvetési terveknek a kidolgozásában működtünk közre.

– Vannak-e már a Kuratórium tevékenységéhez kötődő konkrét eredmények?

– Egy konzultatív testület munkájának eredményeit értékelni mindig nagyon nehéz, hiszen nem közvetlen döntést hozó fórumról van szó, a döntések mindig más testületeken, személyeken keresztül valósulnak meg. A látszatát is szeretném elkerülni, hogy akár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a könyvtárral kapcsolatos, akár az OSZK vezetésének utóbbi időben hozott pozitív döntéseit a Kuratóriumnak tulajdonítsam. Néhány eredményt talán ennek ellenére is megemlíthetek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Kuratórium a jogszabályban meghatározott keretek között folyamatosan működik, és kitűnő munkakapcsolatot alakított ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, az OSZK vezetésével, valamint a könyvtáros szakmai szervezetekkel. A testület eddigi ülésein mindig élénk, érdemi szakmai vitában – a segítségnyújtás szándékával – tárgyalta a napirenden lévő kérdéseket, és fogalmazott meg javaslatokat. Munkánkról a 3K folyamatosan tájékoztat. Az elmúlt két évben közleményt jelentettünk meg a Nemzeti Kulturális Örökség miniszterének átadott beszámolónkról. Aki nyomon követte a beszámolókban megfogalmazott javaslatokat, és módja van az OSZK életének figyelemmel kísérésére, az eldöntheti, hogy vannak-e összefüggések a javaslataink és a meghozott döntések között. Személyesen azt tekinteném a legnagyobb eredménynek, ha a könyvtár olvasói, felhasználói, munkatársai egyaránt elégedettek lennének az Országos Széchényi Könyvtár működésével, helyzetével. Ebben kifejeződne a Kuratórium munkájának elismerése is, és így maradéktalanul megvalósulna az alapítói szándék.

Tükörcserepek

Az OSZK a Könyvtáros írásainak tükrében

Tükör által is homályosan látunk. Mennyit láthatunk hát akkor, ha a tükör előtt meg sem jelenik a teljes látvány, mit adhat akkor az vissza? Diribdarab, hol elmosódottabb, hol élesebb kontúrú látványszeleteket.

Köszöntsék hát ezek – a Könyvtáros lapban megjelent – hol fényes, színes, hol matt és szürke tükörcserepek – történetszeletek – a 200. évfordulóját ünneplő Országos Széchényi Könyvtárt, nemzeti könyvtárunkat.

Az 1951-ben először Könyvbarát címmel indult Könyvtáros fél évszázados fennállása alatt elsősorban a “tömegkönyvtárak”, majd későbbi definíció szerint a közművelődési könyvtárak szaklapja. Az az orgánum, amelyben a mindenkori könyvtárügyi aktualitások kapnak helyt. Eltűnődtem az 50 évfolyam tartalomjegyzékeinek lapozgatása közben: vajon miért, hogy koronként igen sok, más időszakokban pedig igencsak gyér híradást találtam nemzeti könyvtárunkról. Talán volt valami elegáns távolságtartás a nemzeti könyvtár részéről a közérthető fogalmazást megkívánó lappal szemben? Talán nem illettek az OSZK tevékenységével, helyzetével kapcsolatos gondok a különféle “könyvtári mozgalmakat”, “irányelveket” követő, kiszolgáló, ugyanakkor mégis számtalan újat felvető Könyvtáros hasábjaira? Talán szerkesztői szólaltatták meg ritkán saját könyvtárukról az OSZK szakembereit? Meglehet, amit egy-egy időszakban éppen közzé lehetett volna tenni, “kényes téma volt?”

Mert 50 év alatt – a nemzeti könyvtár központi szerepkörét is tekintve – időnként igencsak kevés a Könyvtárosban azon publikációk száma, amelyek valóban az Országos Széchényi Könyvtárról, annak kisugárzó szerepéről szólnak. Egy történeti körképhez a lap írásai csak adalékul szolgálhatnak: a Nemzeti Könyvtár legutóbbi fél évszázadáról szóló “sajtószemle” csak az 1955-ben újraindult Magyar Könyvszemle, az 1955-től megjelenő Könyvtári Figyelő s nem utolsó sorban az 1958-tól rendszeresen megjelenő OSZK Híradó áttekintésével válhatna teljessé.

Ugyanakkor az 50 év alatt rengeteg cikket kopogtak az írógépek a Könyvtáros számára – önként vagy megkeresésre – az OSZK munkaszobáiban. Csakhogy ezek a cikkek részei is meg nem is a nemzeti könyvtári védjegyű írásoknak. Nevezetesen az 1952-től az OSZK keretén belül működött Módszertani Osztály (Módszertani Kabinet), majd KMK munkatársainak cikkeiről van itt szó. Ezek az írások a Könyvtárosban (is) publicitást kapva meghatározó szerepet játszottak a magyar könyvtárak szakmai életében. A KMK azonban olyan mértékben volt nyitott a könyvtári társadalom, a könyvtárpolitika, a szakmai nyilvánosság felé, hogy szinte önálló intézménynek láttuk mi, könyvtárosok. A KMK-s szakmai publikációk viszont felölelik a magyar könyvtárügy teljes fél évszázados történetét. E történet összefoglalására azonban még e jeles évfordulón sem vállalkozhattunk. Tekintsük át – szubjektív tallózással inkább csak azt, hogy mit írt a Könyvtáros magáról az Országos Széchényi Könyvtárról!

1951. szeptember, az első híradás: Az Országos Széchényi Könyvtár a többi – nyilvánvalóan erre felszólított – könyvtárral (Országgyűlési Könyvtár, Központi Technológiai Könyvtár, Műszaki Egyetem Könyvtára) egyetemben könyvkiállítást rendezett 8 tárlóban a feldolgozó osztály folyosóján alkotmányunk tiszteletére. A Kommunista Kiáltvány első magyar kiadása, Marx, Lenin, Sztálin könyvek mellett kiállították az 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot, az 1919-es alkotmányt, Petőfi és Kossuth kéziratokat, s az akkor elmaradhatatlan békeharcos dokumentumokat. Augusztus 19-20-ra a kiállítás kiköltözött a Múzeumkertbe, “hogy a dolgozók minél nagyobb számban megláthassák a könyvtár kincseit és azt a munkát, amit a könyvtár dolgozói a szocializmus építése érdekében kifejtenek.” Erről a kiállításról sajnos nem közölt képet a Könyvtáros elődlapja, de hogy milyen is lehetett a kültéri kiállítás, jól illusztrálják a későbbi (1953. június–júliusi) képek, egyiken a könyvtár Múzeumkertbe helyezett választási kölcsönző asztala, másikon pedig az OSZK park-könyvtára. E kitelepülések láthatólag “nagy sikert arattak” a fotózás kedvéért képbe álló bicikliző gyermekek és anyukáik körében.

1952. augusztus: a Könyvtáros korra jellemző ünnepi számában cikk “150 éves az Országos Széchényi Könyvtár” címmel Varjas Béla főigazgató tollából. Az évfordulós írás hangsúlya a történeti bevezető után a “dolgozók kiszolgálásának igényére” esik. A hungarika gyűjtésének feladatán belül kiemeli, hogy az OSZK gyűjtése kiterjed a nemzetközi tudományos irodalomra: “közöttük elsősorban a Szovjetunióban és a népi demokráciákban megjelenteket” tüntetik ki nagy figyelemmel. A “dolgozó nép felé fordulást” leginkább a cikkhez közölt fotó illusztráltja, a Vörös Fallal díszített nagyolvasót láthatjuk, elmélyülten dolgozó fiatal “munkásokkal”. Az írás részletesen beszámol a könyvtárban folyó szakmai munkákról: a mikrofilmezés megindulásáról, a régi könyvek feldolgozása nyomán a katalógusok bővüléséről. (A katalogizálást a könyvtárosok szalagrendszerben végzik, mint a gyárakban!) A központi feladatként végzett nemzeti bibliográfiai munkálatok eredményeiként sorolja fel a “szovjet mintára” megindult Magyar Nemzeti Bibliográfiát s a folyóirat-repertóriumot. Már itt megtudhatjuk, hogy a bibliográfiai osztály az 1921–1945. évi retrospektív Magyar Könyvészet összeállításán fáradozik, s tervbe vették az 1806-tól induló retrospektív sajtóbibliográfiát is! Negatívumként felemlegeti ugyan a nemzeti könyvtár épületének ellehetetlenedését, de bízva néz a jövőbe: “Népi demokráciánk, a dolgozó nép állama, most megoldja ezt a problémát, még az ötéves terv folyamán új, önálló, korszerűen felszerelt könyvtárépületet emel a nemzeti könyvtár számára.” (Itt még az I. ötéves tervről – 1950–1954 – van szó!) E halvány utaláson kívül nincs a szaklapban egyetlen utalás sem arra, hogy ekkor már építészek tervezik a nemzeti könyvtár új épületét.

1952. november: az I. Országos Könyvtárügyi Konferencia, a Minisztertanács 204-3/1952. határozata a könyvtárak fejlesztéséről. A nemzeti könyvtárra vonatkozó passzus szöveghűen így hangzik: “Az Országos Széchényi Könyvtárat, mint az ország legnagyobb könyvtárát a tudományos és tömegkönyvtárak legfontosabb segítőjévé kell fejleszteni. Feladata saját könyvtári tevékenységének továbbfejlesztése mellett a módszertani és bibliográfiai segítségnyújtás a többi könyvtáraknak (sic!). Az Országos Könyvtári Központ feladatai közül az Országos Széchényi Könyvtár átveszi a bibliográfiai munkát és a nemzetközi csere feladatát. Az Országos Széchényi Könyvtárban központi könyvtártudományi módszertani kabinetet kell létesíteni.” S létrejött a későbbi KMK, valamint a Bibliográfiai Osztály, mely szervezeti egységek megalakulásáról azon nyomban tudósít is a Könyvbarát.

1954-ben híradás jelenik meg arról, hogy a szovjet könyvtártudomány útmutatásai alapján a könyvtártudományi elméleti kérdések tisztázásának igényével “munkaközösségeket” alakítottak az Országos Széchényi Könyvtárban. A katalógus-szerkesztő munkabizottság a tömegkönyvtárak segítésére, a bibliográfiai az ajánló bibliográfiáknak szóló iránymutatásra, a könyvtárjogi a könyvtári hivatali élet irányítására, az olvasószolgálati pedig a tömegkönyvtárak közül is elsősorban a megyei és járási könyvtárak segítésére alakult.

1956. június: A Könyvtáros szerkesztősége felteszi a kötelező kérdést: mit várnak a második ötéves tervtől a különböző könyvtártípusok képviselői. A bátorságra s nyílt szókimondásra alapot ad a könyvtáros hasábjain is, hogy hónapok óta dúl már az ún. “szabadpolc vita”, amely kimondva-kimondatlanul is a könyvtárak demokratikus szolgáltatási lehetőségeiről, a könyvtárhasználók szabad és ideológiától fűtött nevelőszellemmel nem korlátozott olvasmányszabadságáról szól.

A Dörnyei Sándor által fogalmazott válasz az OSZK rejtegetett nemzeti szellemiségéhez illő. A cikkíró beszámol arról, hogy 1956. május 14-én a könyvtárban nagyaktíván, majd osztályértekezleteken vitatták meg a II. ötéves terv (1954–1959) irányelveit. “A felszólalások alapján az az általános vélemény alakult ki, hogy az irányelvek feltűnően méltatlanul bánnak a könyvtárakkal”. Nem ideológiai alapon állapították meg a kollégák, hanem igencsak intézményi érdeket néztek. Nehezményezték, hogy a kultúra más területein (mozi, színház) feltűnően nagy beruházásokat terveztek, s ugyanakkor – az elmúlt években az OSZK-ra rótt új feladatok ellenére – nincs szó a nemzeti könyvtár felépítéséről, noha ezt már az I. ötéves terv előirányozta. Felrótták, hogy “a felszabadulás óta Magyarországon több ezer könyvtárt létesítettek, könyvtár céljára azonban egyetlen épület sem készült.” “A nagyaktíván résztvevő könyvtárosok felkérték a könyvtár vezetőségét, hogy beadványban forduljon az illetékes szervekhez és adja elő azt a kívánságot, hogy az Országos Széchényi Könyvtár és épületének kérdését iktassák be a második ötéves tervbe.”

1956. július: Gombocz István veretes írásban mutatja be az OSZK nemzetközi kapcsolatait. A szigorúan szakmai szempontú híradás tulajdonképpen az OSZK-ba került Nemzeti Csereközpont működését, a saját kiadványcserét s az ötvenes években szintén az OSZK-hoz csatolt könyvtárközi kölcsönzést mutatja be. Milyen kitágult horizontot is mutathatott ez a beszámoló a külkapcsolatoktól hermetikusan elzárt népkönyvtárak könyvtárosainak! Hiszen kiderül itt, hogy az OSZK a vasfüggönyön át is fenn tudta tartani nyugati nemzetközi kapcsolatait, sőt az ötvenes években is részt vett különféle nem szocialista könyvtári és dokumentációs szervezetek életében.

Természetesen a korabeli lapszámokból nem tudhatjuk meg, hogyan élte meg a nemzeti könyvtár 1956 történéseit. Török Bálint újságíró, akkor az OSZK munkatársa későbbi (1991. február) visszaemlékezéséből tudhatjuk meg, hogy itt is megalakult a nemzeti bizottság, amely “legfőbb feladatának a könyvtár nemzeti kincset jelentő állományának megóvását tekintette”, s ennek érdekében állandó ügyeletet szervezett a férfi munkatársakból. (November 4-én Dörnyei Sándor és Fazekas László volt bent a könyvtárban.)

1956. november–1957. április: a Könyvtáros lap nem jelent meg, így hát nem lehet nyoma annak, hogy márciusban felmentették Varjas Béla főigazgatót, s a könyvtár élére állított miniszteri biztos végezte el a “tisztogatást”. (Ezt a hírt persze akkor sem közölhette volna a folyóirat, ha történetesen nem szünetel a megjelenése.)

1957. május: már az első újonnan megjelenő lapszám – amely az Országos Könyvtárügyi Tanács újjáalakulását közli – hangsúlyosan kiemeli a nemzeti könyvtár felépítésének követelését. Maga Kőhalmi Béla javasolja a Tanácsnak, hogy vizsgálja meg az OSZK nehéz helyzetét (épület), beleértve a vezetést is. (Csak tán nem némi tisztogatásra van szükség?)

A Minisztertanács 1959-es – a Budavári Palotaegyüttes kulturális hasznosításáról szóló – határozatát követően a könyvtár épületének kérdése rendszeresen visszatér a Könyvtáros hasábjaira.

1960. január: a “Céljaink és feladataink a VII. pártkongresszus tükrében” körkérdésre Kovács Máté, az OKT elnöke, a Művelődési Minisztérium Könyvtári Osztálya, az Országos Műszaki Könyvtár (Jánszky Lajos) mellett megszólal Jóború Magda, az OSZK főigazgatója. Már konkrétumként tájékoztathatja a könyvtári közvéleményt a Várba költözésről; határozat van rá, bizonyosan meg is valósul. A második ötéves tervben (a tényleges terv: 1961–1965) az OSZK 1,5 millió könyv és 3 millió egyéb dokumentuma felköltözik a Várba. “Ezzel végre meglesz a lehetősége annak, hogy a könyvtár korszerű, szocialista nemzeti könyvtárrá váljon.”

A vezetői megszólalást az év során rendre követték az új épület álmát dédelgető cikkek – nem sejtvén, hogy még több mint két évtizedet kell rá várni.

1960. február: Sebestyén Géza bemutatja a várbeli épület tervét, és halkan – inkább csak külföldi példákkal illusztrálva – megfogalmazza az új épülettel kapcsolatos szakmai kívánalmakat is.

1960. július: az OSZK építésének témaköréhez szorosan kapcsolódik Borsa Gedeon júliusi írása: “Az Országos Széchényi Könyvtár elhelyezésének históriája” (Könyvtártörténeti írás a kezdetektől az akkori helyzetig.)

Az OSZK munkatársai közül az építéssel foglalkozó Tombor Tibor és Farkas László vették időnként a fáradságot, hogy a Könyvtáros hasábjain az építkezés lassú előrehaladásáról, de leginkább a tervekről beszámoljanak. Későbbi visszaemlékezésekből megtudhatjuk azt is, hogy az 1960-as években Sebestyén Géza irányításával az OSZK munkatársai minden szakmai előkészületet megtettek annak érdekében, hogy a tervezett első határidőre (1968) a Várba egy könyvtári funkcióiban, szolgálatában megújult, az új épület adottságait kihasználó nemzeti könyvtár kerüljön. Az, hogy ennek az újra és újra történő áttervezésnek, újabb szakmai megoldásoknak még több ízben kellett nekiveselkedniük, már nem rajtuk múlott.

1963. szeptember: a bizakodó hangvételű írás beszámol az addig elkészült munkálatokról. Műszaki rajzban is bemutatja a raktártömbök beépítésének tervét. A két év múlva, 1966 februárjában megjelent beszámoló pedig már a ténylegesen megépült raktártoronyról, az olvasószolgálati terek akkori műszaki és funkcionális elgondolásairól (többek között a katalógustér fölé tervezett nagy előadóról) ad hírt. S nem utolsó sorban a csak műszaki szakemberek által elképzelhető jövendő látványt – a fehér és szürke márványfalú előcsarnokot – dicséri Tombor Tibor. (E színekről jegyezte meg egy angol látogató az 1990-es években a Könyvtárosban, hogy hideggé teszik és látványban széttörik a teret.) Az 1966-os műszaki leíráshoz a Könyvtáros ritka történeti értékű illusztrációkat közölt: a később soha nem látható betonszerkezetek, burkolat nélküli olvasóterek látványát.

1966. május: a később hamvába holt szakmai tervekből olvashatunk egy jellemző adalékot. Vértesy Miklós álmodta meg az OSZK-ban elhelyezendő, az írás és a könyv történetét kiállítás formájában bemutató “könyvmúzeumot”. Mint kiderült, nyitott kapukat döngetett.

1966. június: Csapodi Csabáné – mint a legilletékesebb – már be is számolt a széles nagyközönségnek a “kiállítási bizottság kialakult elképzeléséről, a márvány lépcsőházat körülvevő állandó könyvművészeti kiállítás tervéről”. A kiállítási bizottság igen szépet álmodott, ekkorra már megtervezték azt is, hogy mely könyvtörténeti emlékeket az épület mely pontján szeretnék elhelyezni, milyen művek és dokumentumok állíthatók ki eredetiben, melyek másolatban. Utólag is csak sajnálhatjuk, hogy a könyvmúzeum később elvetett terve – s nyilván más szakrészlegek bizottságainak előkészületei is – mennyi energiát emészthettek fel, mennyi gondolatot, hitet, lelkesedést, tennivágyást utaltak a soha meg nem valósuló álmok körébe. Mert bizony elmúlt a határidő, újabb és újabb, az épület tereire vonatkozó “felsőbb” határozatok születtek, s a könyvtár továbbra is a Múzeum körúton szorong, kibővülő szolgáltatások helyett egyre több korlátozással élve az olvasók kiszolgálásában. (Sokan emlékszünk a 3–5 nap határidővel vállalt könyv- és folyóiratkérő űrlapra is.)

Eltelik egy bő évtized mire ismét híradással élt a Könyvtáros a Széchényi Könyvtár új (az 1970-es évek végére sem befejezett) otthonáról.

1969. december: Sebestyén Géza itt publikálta legfontosabb OSZK-ról szóló elméleti-könyvtárpolitikai meditációját “Gondolatok a nemzeti könyvtárak feladatairól” címmel. A krónikás véleménye szerint az akkori kérdéseket a könyvtárpolitikának és az OSZK-nak a társadalmi, szakmai változásoknak megfelelően időről-időre fel kellene önmagának tennie s megválaszolnia. A kiindulópont a nemzetközi összehasonlítás: miben különbözik a magyar nemzeti könyvtár más országokétól? “Ahogy egyik jellemzője a nemzeti tartalmú gyűjtemény, a másik épp a központi szolgáltatások rendszeres kiépítése és ebből adódóan az intézmény szerkezetének sajátos kettőssége”. A könyvtári szakosodás létrehozta, hogy a nemzeti könyvtárak már nem “általános gyűjtőkörű” könyvtárak. “A cél, amit a könyvtárak szervezett kooperációja elérhet, lényegében nagyon hasonlít ahhoz, amit a régi klasszikus nemzeti könyvtár tűzött maga elé. A különbség csupán annyi, hogy egyetlen könyvtár rendezett állománya helyett az ország számos könyvtárában levő, összehangolt s áttekinthetővé tett állomány által valósul meg [kiemelés az eredeti szövegben]. ... A központi katalógus, a könyvtárközi kölcsönzés stb. által a régi egység modern formában helyreállítható. Ki szervezze az integrációt? Nem természetes-e, ha az a nemzeti könyvtár, amely ezt az egységet hajdan a falai között tudta megteremteni? ... Természetes feladata a nemzeti könyvtárnak, hogy az ország könyvtári életének eleven központja legyen. A fentiekből következik, hogy az úgynevezett »központi feladatok« a nemzeti könyvtár szervezetében nem járulékos elemek. Ellenkezőleg, a modern korban épp ezek biztosítják a könyvtárnak azt a szerepet, amit hajdan saját állománya révén játszott.” Ünneprontás lenne-e halkan megkérdezni: vajon húsz év óta mindig, minden központi szerepkörben “eleven központja” volt-e az OSZK az ország könyvtári életének?

A jeles könyvünnepre írott Könyvtáros-cikkek egy része szintén kapcsolatba hozható az OSZK-val. Felidézhetjük, hogy a nemzeti könyvtár e fontos dátumra rendezett kiállítását a még mindig építés alatt álló új épület helyett kénytelen volt a Nemzeti Múzeum tereiben megrendezni. A híradás szerint a kiállítás tematikája megfelelt “a szocializmus építése” adott korszakra jellemző kultúrpolitikai elveinek: a beszámoló kidomborítja, hogy a könyvkiállításon a régi századok mellett igencsak nagy hangsúllyal szerepeltek a felszabadulás utáni évtizedek könyvei.

(Egyébként a magyar könyv ünnepéről az 1973. májusi Könyvtáros Borsa Gedeon Hess Andrásról írott cikkével emlékezett meg.)

1977. szeptember: a Könyvtáros ünnepi száma az Országos Széchényi Könyvtár 175. évfordulójára. Korábban, a nagy épületvárás évtizedeiben elmaradtak a tízévente illendő évfordulós penzumok.

Havasi Zoltán főigazgató-helyettes osztja meg gondolatait a lap olvasóival az Országos Széchényi Könyvtár központi funkcióinak megújulásáról. Számadása szerint az elmúlt évtizedekben az OSZK “mind a nemzeti bibliográfiai munkálatok, mind a könyvtörténeti kutatások egyik meghatározó műhelyévé vált.” Való igaz, a nemzeti bibliográfia ekkor már kialakult rendszerével van is oka dicsekedni a Széchényi Könyvtárnak, s több híradásból is értesülhettek a Könyvtáros olvasói (Borsa Gedeon cikkei az 1970-es években), hogy ekkor már nagy léptékkel folynak az RMNY munkálatai.

A tudományos műhely gondolat ismétlődik az “Országos Széchényi Könyvtár mint műhely” címmel a jubileumi számban közzétett, Havasi Zoltánnal készült riportban is.

1978. január: a Könyvtáros a Gerő Gyula főszerkesztő bevezette “Számvetés ... Tervek” rovatban megszólaltatta dr. Jóború Magdát. A szűkszavú nyilatkozatban a főigazgató asszony a szakmai előrehaladásról, a hungarikakutatás tervéről, az MNB számítógépes előállításának – a gépesítés első lépéseinek – munkálatairól szólt.

A könyvtár épületének kérdésében bizakodásának adott hangot, remélve, hogy 1980-ban mégis megtörténik a Palota átadása. Ekkorra már egészen kényes téma lehetett az épület, a költözéshez kapcsolódó szakmai tervek sora. Találunk egy halvány utalást arra is, hogy a több évtizedes huzavona milyen erózióval rombolta nemcsak az “agyonszállított” könyveket, hanem hogyan tette tönkre, mennyire hátráltatta a nemzeti könyvtár munkatársainak szakmai lelkesedését is. Talán éppen itt kereshetjük az okot, hogy amíg a közművelődési könyvtári rendszerek az 1970-es években számtalan szakmai újításba fogtak, s erről híradásokkal is éltek, a nemzeti könyvtárról szóló cikkekben, híradásokban alig-alig érzékelhetjük “az egyenlők között első” szakmai presztízsét.

1978. május: Farkas László veti fel ismét, hogy “Mikor költözik új otthonába a nemzeti könyvtár?” Cikkéből értesülnek a könyvtárosok, arról, hogy 1970/1971-ben áttervezték az épületet (pl. a könyvszállító berendezés beépítését). Sorra veszi a következő építési szakaszokat, ütemterveket és határidőket. A szerző még optimista, a szerkesztőség azonban kommentár helyett kiegészíti a cikket az akkori kulturális miniszterhelyettestől származó idézettel. (A főhatóság maga sem bízik abban, hogy a nemzeti könyvtár épülete 1980-ban átadható lesz.)

1981. október: dr. Somkuti Gabriella veszi a bátorságot, hogy megírja: “Mikor lesz új nemzeti könyvtárunk ... Könyvtáros szemmel a Várban”. Az indulattól fűtött, a tényeket illetően mégis tárgyilagos cikk leszögezi: az épület már majdnem készen van, a nemzeti könyvtár több külső tárát már oda is költöztették a raktárakba, az építkezés viszont ismét áll. A kulisszatitkokat, az állami főhivatalokkal történt tárgyalásokat nem ismerő kívülálló olvasó két évtized után is felháborodik. Csak ennyit ér, ennyi törődést kap a Nemzet Könyvtára a kulturális fejlődésről oly sokat papoló korszakban, az irányelvekre, határozatokra támaszkodó állami kultúrpolitikában? A könyvtárosszakmai érvek mellett indokolt volt a szerző kérdése: a már beleölt pénz, a félkész állapot fenntartási kiadásai sem számítanak annyit, hogy valóban befejeződjék az épület?

1983: az MSZMP-s berkekből a Nemzeti Könyvtár főigazgatói székébe került dr. Molnár Ferenc sem tud a könyvtárépület átadására konkrét évszámot jósolni: “Az építkezés eddigi története óvatosságra int, de 2-3 éven belül remélem, hogy átadják”.

Az átadás ideje bizony már csak fanyar ünnep.

1985. június: április 4. A Felszabadulás Ünnepe: megnyitották az Országos Széchényi Könyvtár kapuit a Budavári Palotában. A Könyvtáros minden méltatás, örömködés helyett csak dr. Csehák Juditnak, az MSZMP KB tagjának, a Minisztertanács elnökhelyettesének az ünnepségen elmondott megnyitóbeszédét közölte.

1985. november: eltávolodva a dátumtól, amikor még ünneprontásnak hatott volna, a Gerő Gyula szerkesztette Könyvtáros kötelességének érezte, hogy az utókor számára megörökítse az Országos Széchényi Könyvtár építésének kálváriáját. Pajkossy György riporteri kérdéseire Farkas László (ekkor már nyugdíjas), Havassy Pál az első tervező és Kéki Béla tárta az olvasó elé a korábban elhallgatott, nem publikált eseményeket, problémákat. Tanulságos történet az utókor számára is.

1986. február: részadalék az építés történetéhez Urbán László “Ellenpontok a könyvtárépítés témájára” c. cikke. Nyilvánosságra hozza, hogy a nemzeti könyvtár építése során a nagy előcsarnok bűvöletében mily sok könyvtárosi ellenállás, vita, érv dacára áldozták fel az olvasói terek logikus megközelítésének kívánalmát.

1986. július: a Könyvtáros közli, hogy “hosszú átmeneti idő után új vezetők kerültek az Országos Széchényi Könyvtár élére: Juhász Gyula akadémikus, történész professzor főigazgatónak, Szente Ferenc, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ igazgatója főigazgató-helyettesnek.” Juhász Gyula nem adott a Könyvtárosnak interjút vezetői szakmai programjáról, a lap csak életrajzi adatait közli.

1987. szeptember: a lap szerkesztősége “megszerezte” a főigazgató Rapcsányi Lászlónak adott, a Magyar Rádióban elhangzott interjúját. A tudós történészt bemutató riportból kihámozható, hogy a megépült Széchényi Könyvtár óriási technikai lemaradással küzdött ebben az időben, s a főigazgató legfontosabb céljai közé sorolta a komputerizálás, a restaurálás és az állományvédelem gondjainak megoldását. Juhász Gyula volt az, aki sok könyvtárhasználati tilalmat feloldott (engedélyezte az OSZK látogatását a középiskolásoknak is, megszüntette több dokumentumtípus olvasásának kutatójegyhez kötött korlátozását), mondhatni a széles olvasótábor számára ő “nyitotta ki” a nemzeti könyvtár kapuit.

1989. július: megható “családi ünnep” az Országos Széchényi Könyvtárban. Soltész Zoltánné, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője elsőként kapta meg az újonnan alapított Széchényi-emlékérmet, Osváth Mária szobrászművész alkotását.

A rendszerváltás időszakában (1989–1991) a Könyvtáros cikkei között az OSZK-t kizárólag régi történetére vonatkozó írások (Somkuti Gabriella publikációi), néhány kolléga visszaemlékezései, egy-két szakmai újdonság (pl. híradás a Nemzeti Periodika Adatbázis on-line elérhetőségéről) képviselik. Ez utóbbiról szólván nem állhatom meg, hogy egy régi híradást fel ne idézzek. Óriási eredményként könyvelhette el akkor szakmánk, hogy nemzeti könyvtári központi szolgáltatásként elérhetővé vált a külföldi folyóiratok lelőhelyet is közlő adatbázisa. A Könyvtáros azonban tanúskodik arról is, hogy már 1951-ben – igaz “szocialista munkaverseny-felajánlásként” – tervbe vette a nemzeti könyvtár a teljes retrospektív sajtóbibliográfia elkészítését. Bár e bibliográfiai hiátus első korszaka később Busa Margit jóvoltából megjelent, mégis engedtessék meg, hogy emlékeztessük nemzeti könyvtárunkat e “tízszer ötéves terv” feladatra.

Sajnálhatjuk, hogy az akkori szerkesztőség – valószínűleg a politikától való távol maradás törekvése okán – nem hozta nyilvánosságra azt a nagy horderejű lépést (s annak hátterét), hogy Juhász Gyula 1988-ban saját hatáskörében és saját felelősségére megszüntette a hírhedett ZKT jelzetet. (Huszonévesek kedvéért: feloldotta a politikai okokból zárolt s ezért csak jótállásokkal tűzdelt alázatos kérelmekre – de még akkor is elutasítható – kutatási engedéllyel kézbevehető dokumentumok olvasásának korlátozását.)

1992. december: jeles vendég az Országos Széchényi Könyvtárban. A Magyarországon rendezett LIBER (Európai Kutató Könyvtárak Ligája) konferencia résztvevőit Antall József miniszterelnök üdvözli. A publikált köszöntő messze nem protokolláris beszéd, a politika, a civilizáció, a tudományos kihívásokra adandó tudományos válaszok problematikáját boncolgatta a kormányfő, s felvázolta az akkori politikai változásokból adódó hazai civilizációs dilemmák egy jelentős részét. Itt találhatunk egy ma már történelmi fotódokumentumot is: Antall József a szónoki emelvényen, mögötte Juhász Gyula, a vendéglátó főigazgató. Egy év leforgása alatt mindkettejüknek a nekrológját olvashattuk a Könyvtárosban is.

1993. június: koronás vendég járt nemzeti könyvtárunkban. Híradást olvashatunk II. Erzsébet angol királynő és férje látogatásáról s arról a kiállításról, amelyen a gondos Széchényi Könyvtár az uralkodónő magyar családi kapcsolatait mutatta be. Ország-világ a könyvtárban tekinthette meg ekkor a Rédey Claudiával (ő az angol királynő magyar felmenője) és családjával kapcsolatba hozható magyarországi dokumentumok, műtárgyak sorát.

1994. május: a Könyvtáros tematikus száma a készülő kötelespéldány-rendeletről. Poprády Géza (ekkor még megbízott főigazgatóként) nyilvánosságra hozza az OSZK álláspontját. A minden dokumentumtípusra kiterjedő köteles példány fenntartása és az ennek alapján történő nemzeti regisztráció központi feladata mellett érvelve hangsúlyozza a jogi szabályozáson túl a végrehajtás (vagyis a teljes beérkezés) fontosságát. (Mily régi és neuralgikus témája Szinnyei József személyes dörgedelmes levelezése óta, hogy miként lehet elérni, hogy ne legyenek hiányok a hungarika első köre, a magyarországi kiadványok teljes begyűjtésében!) A jövendő főigazgató – akinek kinevezését ugyanezen lapszám tartalmazza – nehéz döntésként ugyan, de kimondja: a magyar könyvtáraknak le kell mondaniuk a nagykönyvtáraknak járó korábbi könyvgyarapítási forrásról (a 16 köteles példány csökkentésére utal), éppen a nemzeti megőrzés érdekében. (A kiadók ugyanis eddig gyakran nem küldték meg a köteles példányt a magasnak tartott költségtöbblet miatt.)

1994. július: “Az OSZK régebbi minden pártnál és kormánynál és nyilván mindegyiket túl is fogja élni” címmel szerkesztőségi interjút közölt lapunk Poprády Gézával, az első olyan főigazgatóval, aki könyvtáros szakemberként, nyílt pályázat elnyerésével került az OSZK élére. Az új főigazgató a problémák halmazát nem kívülről “találta”, hanem belülről ismerte. Hogy utaljunk Sallai Istvánra: az Országos Széchényi Könyvtár ez idő tájt nem volt éppen “eleven központja” hazánk könyvtári rendszerének. Poprády Géza majdhogynem válságmenedzselésre vállalkozott. Interjújában megerősítette az első aktuális konfliktusról vallott nézetét: szükséges, hogy a köteles példányról mint beszerzési forrásról való lemondással a nagy szakkönyvtárak áldozatot hozzanak a nemzeti könyvtár teljes hungarikagyűjtésének érdekében. S ami később vihart kavart (Sonnevend Péter nyílt levele a 3K októberi számában), még az akkor fennálló törvény megsértésének ódiumát is vállalta. Kifejezte törekvését a másik fontos központi szolgáltatás megoldására; nevezetesen hogy a számítógépes technológia körülményei között is a Széchényi Könyvtárnak kell szolgáltatnia a központi bibliográfiai leírást, a bibliográfiai rekordok letölthetősége révén. (A rendszerváltást követő pár évben ugyanis a nagy egyetemi könyvtárak, szakkönyvtárak “elhúztak” az OSZK előtt a gépesítésben, s az MNB-nek a rekordjai – bár több évtizede számítógépen készültek – nem voltak mások számára letölthetőek. A gépesítést megoldott vagy afelé tendáló könyvtárosok körében nagy örömöt jelentett a retrospektív adatfelhasználást lehetővé tevő első MNB CD-ROM megjelenése!). Poprády Géza szólt még az állományvédelem és az ezt szolgáló technológiák (mikrofilmezés) fejlesztésének szükségességéről. Korábbi könyvtáros–közéleti tevékenységének ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy felemlítette: a Nemzeti Könyvtárnak intenzívebben kell részt vennie a teljes magyar könyvtárügy – akkortájt igencsak forrongó – közéletében. “Az lenne az igazi, ha az OSZK-t nem azért tekintenék az ország első könyvtárának, mert ő a nemzeti könyvtár, hanem elsősorban azért, mert a legjobban működő könyvtár, az a könyvtár, amely nemcsak az olvasói kedvéért, de az összes többi könyvtárért is dolgozik.” S végül, de nem utolsó sorban megvédte a könyvtárnak a Juhász Gyula által kezdeményezett használati nyitottságát. Ez a vezetői program valóban Sebestyén Géza szellemében készült.

1996. február: Somkuti Gabriella híradással él a Széchényi Könyvtár készülő új múzeumáról. Ha nem is eredeti formában, ahogy azt a várbeli építkezés során az OSZK-s kollektíva megálmodta, de mégiscsak létrejött, és ha nem is az ország könyvmúzeuma lett, de legalább a Széchényi Könyvtár saját történetét be tudja mutatni.

1996. május: az új vezetőnek nemcsak szakmai gondokkal kellett szembenéznie. Két év múlva már gazdasági csőd fenyegette az ország első könyvtárát, amit fájó (15%-os) létszámcsökkentéssel s egyéb ügyeskedésekkel lehetett megoldani. Poprády Géza “A nemzeti könyvtár feladatairól” c. cikke nem a programalkotás, hanem a nyilvánosság segítségül hívása céljából íródhatott. Ritka az olyan publikáció a lapban az OSZK gondjairól, ahol élesben vetődik fel a nemzeti könyvtári “tiszta profil” kérdése. “Száz év múlva az Országos Széchényi Könyvtár működését aszerint fogják megítélni, hogy milyen teljességgel tudta begyűjteni és megőrizni a hungarikumokat, milyen teljességgel készítette el a nemzeti bibliográfiát, és nem aszerint, hogy egy hat vagy akár harminckét éves lap kiadásának veszteségeit finanszírozza-e vagy nem. Megismétlem: a nemzeti könyvtár alapítólevelében megfogalmazott feladatok ellátása megkérdőjelezhetetlen, elsődleges feladatunk és célunk.” Ekkor a kötelező feladatok védelmében kénytelen volt a könyvtár számba venni, hogy milyen – az évtizedek során – az OSZK-ra rakódott feladatok helyezhetők új alapokra. Nevezetesen pl. a könyvtárközi kölcsönzés költségeinek továbbszámlázása, a Fölöspéldány Központ fenntartása vagy kiárusítása. (Lábjegyzet: Szerencsére a kiárusítás vevőkör hiányában nem folyt olyan ütemben, hogy egy későbbi politikai döntés ne tudta volna visszajuttatni az itt levő könyveket eredeti tulajdonosaiknak. A Széchényi Könyvtár soha el nem évülő érdeme, hogy az államosított egyházi könyvtárak bezúzásra szánt könyveiből legalább ennyi értéket meg tudott óvni (úgy-ahogy) fél évszázadon keresztül.) Itt érjük tetten, milyen szorító kényszer miatt helyezte üzleti alapokra az OSZK pl. az Új Könyvek kiadását, s döntött a Könyvtári Figyelő megtartása, a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, valamint a Könyvtári Levelező/Lap más kiadói–fenntartói konstrukciójának megteremtése mellett. (A felelősség nagyvonalúságával ennek ellenére a mai napig mindkét szaklapunknak a fedelet továbbra is biztosította a Nemzeti Könyvtár, a 3K esetében pedig a kiadói felelősséget is vállalta.)

Az egész könyvtári társadalom életét érintette viszont a Könyvtártudományi és Módszertani Központ mint intézmény megszüntetése. (Fontos közbevetés: ez nem elsősorban az OSZK döntése volt.) Azt, hogy ez helyes könyvtárpolitikai lépés volt-e, avagy csak ártott a könyvtári rendszernek, kellő történelmi távlat híján, s különösen az önálló Könyvtári Intézet megalakítása s annak máris érzékelhető hatása miatt még nem dönthetjük el.

1996. szeptember: A Széchényi Könyvtár főigazgatója a magyar könyvtárosok világtalálkozóján felajánlja, hogy nemzeti könyvtárunk a magyar könyvtárakban őrzött külföldi patriotika dokumentumok mikrofilm-másolatával segítené déli szomszédainkat a háborúban elpusztult nemzeti könyvtárak gyűjteményének pótlásában. (Vajon éltek-e ezzel a gyönyörű szolidaritási ajánlattal a kiégett nemzeti könyvtárban figyelemfelkeltő koncerteket rendező szomszédaink?)

1997. május: “Nemzeti könyvtár és/vagy nemzeti tanulószoba?” teszik fel a kérdést a KMK olvasáskutatói. Nagy Attila és W. Péterfi Rita az OSZK vezetésének kérésére egy negyedéven át kérdőíves felméréssel szólították meg a Széchényi Könyvtár olvasóit. Ebben az időszakban a könyvtár látogatóinak háromnegyede volt egyetemista, akik tanulni jártak a könyvtárba. A felmérés a szokásos kérdéssorral készült: miért jár ide, mit keres a könyvtárban, mivel elégedett/elégedetlen, milyen javaslatai vannak. Az eredmény a fiatalok többségénél a könyvtári szolgáltatásokat illetően nagyobb részt negatív kicsengésű volt, s javaslataikból kiderült, hogy valóban iskolai, egyetemi könyvtári igényeket támasztottak. (Hogy is lehetett volna pozitív a kép, amikor a '90-es évek közepén vizsgaidőszakokban sorokban ültek az ifjak a márványlépcsőn bejutásra várva!) Az OSZK valóban végiggondolta, hogy mit tehetne (Ottovay László válasza), akár az emberi tényezők változtatásával (a rendszabályozó mérges nénik), akár az olvasótermi könyvanyag átstrukturálásával stb. A címadó kérdés azonban nem volt eldönthető utólag sem, hiszen nem az egyetemisták kutatási, tanulási hajlandóságának változása irányította a diákokat a Nemzeti Könyvtárba, hanem a hatalmas létszámnövekedés a bölcsészkari képzésben. S az egyetemi könyvtárak helyett a Széchényi Könyvtárnak kellett állnia a rohamot.

1999. augusztus: dr. Monok István, az új főigazgató a 3K hasábjain is bemutatkozik a szakmának. Az interjúban elmondja: a nemzet könyvtárát nyitottá kívánja tenni nemcsak az olvasóközönség, hanem a tudományos világ felé is. Úgy véli: “zászlóvivőnek kell lennie a nemzeti könyvtárnak, zászlóshajónak. ...A nemzeti könyvtárat 2000-ben úgy képzelem el, mint ami a nemzeti kulturális örökséget nemcsak a hagyományos adathordozókon tudja felmutatni, hanem az Interneten is nyilvántartja a nemzeti vagyont, és megőrzi ... a televíziók vágatlan, ún. »műsorfolyam« kazettáit az utókornak ... A legátfogóbban ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a jövő század nemzeti könyvtára a legtágabban értelmezett nemzeti kulturális örökséget megőrzi és modern eszközökkel megjeleníti.”

1999. szeptember: a főigazgatói programcikk egy más mederben történő folytatásának tekinthető az a publikáció, amelyet Monok István “Kutatás, állományfeltárás, szerzővé válás” címmel a könyvtáros mint kutató, a könyvtár mint kutatóhely és a könyvtártudományi kutatások témakörében közzétett.

1999. december: Az előbbi gondolatsor folytatásának tekinthető “A Nemzeti Könyvtár könyvtári és tudományos együttműködési stratégiájá”-nak közzététele. E hatalmas dokumentumból már nem idézünk, ez már a jelen, elképzeléseiben, terveiben pedig már az új évezred nemzeti könyvtárának körvonalai bontakoznak ki.

Folytathatnánk még a tükörcserepek összegyűjtögetését a nemzeti könyvtárról szóló szakmai híradások sorával. Számtalan cikket idézhetnénk, amelyek a Nemzeti Könyvtár élenjáró könyvtári szerepét bizonyítják. Híradások sora jelent meg ugyanis az évtizedek során a nemzeti bibliográfiai munkálatok tartalmi és technikai változásairól, e szolgáltatás elektronizációjáról, a mikrofilmtechnológia hazai bevezetéséről. Cikkek tanúsítják azt a bátran képviselt szerepet, amelyet a hungarika kutatások (s ennek örvén a világ magyarságával tartott kapcsolatok) révén a nemzettudat fenntartásában, a nemzeti értékek terjesztésével a legnehezebb időkben is mindig betöltött a Széchényi Könyvtár. Tanulsággal olvashatnánk a Könyvtáros lapban sorozatban bemutatott különgyűjtemények értékeiről. Csorbíthatnánk az ünneplés fényét, ha összegyűjtenénk a könyvtárközi kölcsönzés lassúságát és bonyolultságát bíráló véleményeket. Megdöbbenthetnénk a könyvtáros társadalmat a Fölöspéldány Központ működéséről szóló híradásokhoz mellékelt – pusztuló könyvkupacokat láttató – fotók összegyűjtésével. Kacaghatnánk ma már a Széchényi Könyvtárban az 1960-as években alakított szocialista brigádok “vállalásain”. Felidézhetnénk az OSZK tudós könyvtárosai alakját a velük készült interjúkkal, szemezgethetnénk hol szomorú, hol poéndús visszaemlékezéseik OSZK-s sztorijaiból. Megszámlálhatnánk, mennyi nemzeti könyvtári tudományos kiadványról adott hírt a lap. Történeti adalékaink mégis, így is tükörcserepek maradnának.

Azon áhítatos tisztelettel, amellyel 1972-ben kutatási engedélyért folyamodtam, hogy százéves hírlapokat olvashassak; azon csodálattal, amit akkor éreztem, amikor itt ismerkedtem a mikrofilmtechnikával; azon hálával, amit az új katolikus egyetem könyvtárának szervezési idején kapott segítségekért (a Nemzeti Bibliográfia teljes sorának adományozása, a periodikákkal foglalkozó kollégák szakmai segítsége az egyetem folyóirattárának létrehozása során) éreztem; azon mindennapi csendes könyvtárosi örömmel, amellyel most a Néprajzi Múzeum könyvtárának vezetőjeként gyakorta keresek és találok információt a nemzeti könyvtár internetes szolgáltatásaiban; azon büszkeséggel, amellyel külföldi barátaimat OSZK-vártúrára viszem el és azon köszönettel, amellyel minden segítőkész kollégának tartozom, azt kívánom az évfordulón:

Kenyéri Kornélia

Hét részlet egy önéletírásból

(A nemzeti könyvtár jubileuma hozta elő
őket)

Közhangulat az ötvenes-hatvanas évek fordulóján

Az ország lakosságának túlnyomó többsége az ötvenes évek legvégén és a hatvanas évek legelején jobban akart élni. Egész egyszerűen: jobban. A helyzet messze volt attól, hogy forradalmi legyen. Köztudott volt, hogy belátható időn belül nem lesz se UK, se MUK, se FUK.

A restauráció teljes körű lett, a fő megtorlások már végbementek. Látszólag minden olyan volt, mint “régen”, a Rákosi időszakban. Akadtak azonban jelek, hogy mégsem. Az életszínvonal érzékelhetően emelkedett, érzékelhető volt a “gulyáskommunizmus” ígérete. A különféle értelmiségi tevékenységek finanszírozására is mind több pénz került.

Az ipari termelés növekedett, s noha a mezőgazdaság nagyüzemivé szervezése még hátra volt, azt sejteni lehetett, hogy a korábbi kényszerítésekhez képest kevésbé lesz otromba. Aztán: a városi lakosság korántsem foglalkozott intenzíven vele.

Az igen szűk körű pártelit politikáját részint a “proletár internacionalizmus parancsolatainak betartása”, részint pedig az a nem régi tapasztalat határozta meg, hogy “habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr”. Egyre terjedt a hiedelem: a megtorlások a proletár internacionalizmus számlájára írandók, ami pedig jó a társadalom alakulásaiban, az a viharzó víztől való félelemből következik. (A decensebbek egyenesen azt hajtogatták, hogy a központi pártszervekben is sok “jó magyar ember” található.)

A párthatalom és a lakosság között elkezdődött és egészen a rendszerváltásig tartott az a sokfelvonásos színjáték, amelynek az volt a “leglényege”, hogy a párt úgy tett, mintha megszorítások nélkül uralkodnék, a “víz az úr”-jelenséget megtapasztalt–átélt s ennek következtében alattvalóként teljesen már nem kezelhető lakosság pedig úgy, mintha ezt az uralmat elismerte volna.

Ahogy vannak karrierdiplomaták, úgy voltak (de mennyien!) karrierpárttagok meg magyarpártiak és moszkoviták. Éleseszűek és balekok. Elithez tartozók és mezeiek. Az elit számára azért volt szükséges a mezei párttagság, hogy széles körben lehessen taggyűléseket tartani, marxizmus–leninizmus középiskolákat és egyetemeket működtetni.

Volt a párttagoknak egy másféle megkülönböztetése is. Egy részük környezetében az emberek a “pártra való tekintettel” viselkedtek, azaz: tartották a szájukat, más részük környezetében pedig nem kellett “tekintettel lenni a pártra”. Az előbbiek részaránya az idő haladtával fogyott, az utóbbiaké pedig növekedett. Sokan büszkék voltak rá, hogy nem párttagként kezelik őket.

Ez a közhangulat fogadott az Országos Széchényi Könyvtárban is, amikor munkatársa lettem.

Megtisztelő státusz

Másoktól még nem hallottam, hogy mondták volna, de magam úgy tapasztaltam: aki erős hivatásának tartja a könyvtárosságot vagy valamilyen társadalomtudomány művelője, külön megtiszteltetésnek veszi, ha a nemzeti könyvtár munkatársa lehet. Sokaknál egyenesen olyan belső kényszer az ide kerülésre való törekvés, mint a mohamedánoknál a mekkai zarándoklat, még ha nem is tudja minden hívő megvalósítani.

A “történeti OSZK” elérését legtöbben a tudományos kutatás felől szorgalmazták, “tegnapjaink és napjaink OSZK-jába” a kutatókon kívül a könyvtárpolitikusok, könyvtárszervezők, szolgáltatási specialisták egyként szeretnének bejutni.

Amikor beléptem a könyvtár munkatársai közé, az ELTE volt könyvtár szakos hallgatói közül pl. legalább harmincan bukkantak fel a különböző szervezeti egységekből, ami nagyjából egy tizedét tette ki az akkor teljes főfoglalkozású létszámnak.

“Mintasokaságom” fele részben frissen végzettként került a könyvtárba, fele részben immár más könyvtárban szerzett érdemeiért hívatott meg munkatársnak. Emlékezésem közben azt is meg kell állapítanom, hogy közülük szinte mindenki vitte “valamire”. A nemzeti könyvtár ösztönző erejének köszönhetően ki neves (és korántsem csak könyvtár-) tudós lett, ki a felettébb tág és sokszínű könyvtárosság elsőrendű szakembere, ki meg könyvtárpolitikus. Nélkülük nem alakulhatott volna ki a hazai könyvtári rendszer, amelyet csak azért nem aggatok körül epithetonokkal, nehogy valaki megvádoljon: nem vagyok objektív.

Ha történetesen más mintasokaságot vizsgáltam volna, bizonyára ugyanarra a megállapításra jutok, mint amelyet az imént előadtam. Ismereteim szerint jelenleg is számos könyvtárost fűt az OSZK-ba kerülés vágya: mert azért a nemzeti könyvtár az nemzeti könyvtár. Munkatársának lenni talán ma még nagyobb rang és elismerés, mint az “én időmben”, kereken negyven éve volt.

A nemzeti könyvtár színeiben

Az ELTE könyvtár–magyar szakának elvégzése után 1953-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárában kezdtem el dolgozni. Azért mentem bele abba, hogy a Budapesttől távoli, számomra szinte teljesen ismeretlen városba költözzek, mert egyfelől könyvtárának kiváló híre volt, másfelől pedig minden bonyodalom nélkül akartam kiszállni abból a mozgalmi–ideológiai “ringlispílből”, amelybe korábbi hiányos tudásom és tapasztalataim miatt beszálltam. Ott új, apolitikus életet kezdhettem, s kezdtem, valóban.

Debreceni életem keservesen indult: bizalmatlansággal és szegénységgel kellett megküzdenem, havi 963 forintos fizetéssel. Egy idő, úgy másfél-két év elmúltával azonban mindkét vonatkozásban javult a helyzetem. Két könyvtárba (a másik a Megyei Könyvtár volt) fogadtak be a kollégák, s pekunálisan sem maradtam tartósan az “ebek harmincadján”: elég jó ütemben növekedő fizetésem és ilyen-olyan mellékkeresményeim elegendők voltak ahhoz, hogy éljem “boldog úrfikoromat”.

Szakmailag ugyancsak jó “gyakorlótereim” adódtak, s vitapartnerévé fogadott az igazgató, Csűry István, akivel felettébb sokat veszekedtem is, minthogy becsültük–szerettük egymást. 1959 júniusának közepén éppen nyári szabadságom felől gondolkodtam, s eszem ágában sem volt gondolni állásváltoztatásra.

És akkor... Egyszer csak megjelent előttem sötétkék, napszítta ballon öltönyben Hámori Béla főosztályvezető, egyszersmind az OSZK személyzetise és párttitkára (1956-ot követően: miniszteri biztosa), s felkért: Sebestyén Géza hívására mennék az OSZK-ba dolgozni. (Később megtudtam: Durzsa Sándor, valamikori oktatóm, az idő tájt OSZK-osztályvezető kommendált Sebestyénnek.)

Rajtam azonnal úrrá lett a könyvtárosi “Mekka-szindróma”, s igent mondtam Csűry István, legtöbb kollégám, barátaim és barátnőim nem nagy örömére. 1959. augusztus 5-én áthelyezéssel kezdtem a nemzeti könyvtárban dolgozni, ahonnan 1962. június 15-én a Művelődési Minisztérium könyvtári osztályára távoztam.

Amikor Hámori Bélánál rendeztem papírjaimat, hirtelen belém villant, hogy rövid idejű, válással végződött házasságomról nem emlékeztem meg önéletrajzomban. Annak írása közben ui. '56-tal kapcsolatos “vallomásom” finom megfogalmazására koncentráltam. (Egyébként valahogy így: “Az októberi eseményekben nem vettem részt, de nagyon megráztak.”)

Életrajzom e “lukára” mentegetődzve hívtam fel Hámori elvtárs figyelmét. Ő jóságosan, a Berlin elestéből ellesett sztálini kézmozdulattal ennyit mondott:

– Tudjuk, Futala elvtárs, tudjuk.

És a párt valóban tudta. Néhány nap múlva, miközben a folyosó római szarkofágjaiban gyönyörködtem, elébem állt Rudas Klára, immár kolléganőm, aki az OSZK-ba a Szabó Ervin Könyvtárból jött át a pártszervezetet erősíteni. Sok dioptriás szemüvege mögül gyors pillogással, mintha részvétét nyilvánítaná ki első házasságom tönkremenése miatt, ekként kívánt önteni belém:

– Ne szomorkodjék, Tiborkám (így: bizalmasan-kedvesen), van itt sok tisztességes lány és elvált asszonyka, bizonyára talál magának megfelelőt. Mi segítünk benne.

Köszöntem szépen, de elhárítottam a kilátásba helyezett segítséget, mondván: nem szomorkodom, s a megtalálás hadd legyen az én dolgom, mint ahogy lett is.

Az OSZK-ban három beosztásban volt szerencsém dolgozni, ha úgy tetszik, három és félben. Legelőször a bibliográfiai osztályon a kurrens csoportban, amely a könyvtár és a nemzeti bibliográfia használatára készítette el a köteles példányok címleírását, majd hamarosan a retrospektívben, ahol az 1945 és 1960 között megjelent könyvek bibliográfiájának munkálatai folytak. E csoportban különben sok vizet nem zavartam, mert Sebestyén Géza a Horthy-rendszer termését kumuláló bibliográfia létrehozásának első megközelítésű tervezetét készíttette el velem.

Mihelyst ezzel végeztem, átkerültem a KMK-ba, a Lázár Péter vezette könyvtártudományi osztályra. Ott az akkoriban még szignaletikus KDSZ szerkesztője voltam, lektoráltam–szerkesztettem a KMK különféle sorozatait, részt vettem a szegedi egyetemi könyvtári tanácskozás, a könyvtártudományi kutatásokról tartott ankét előkészítésében és/vagy utómunkálataiban, s némi közöm volt a gödöllői bibliográfiai konferencia ügyes-bajos dolgaihoz is. Ezen felül nekiláttam a könyvtárakban tervezett bibliográfiák bejelentésével kapcsolatos korábbi utasítás modernizálásának, ám ebből sohasem lett semmi.

Kb. háromnegyed éven át tartott KMK-s beosztásom, amelynek azért szakadt vége, mivel az OSZK (akkor) csoport szinten újjászervezte az igazgatási részleget, s annak vezetésével Sebestyén Géza engem javasolt megbízni. A főigazgató asszony, Jóború Magda – “megszemlélésemet” és “meghallgatásomat” követően – a javaslattal egyetértett, s én hipp-hopp megint a “nagy Széchényi” keretében találtam magam.

Munkatársam az egyként kiváló és szeretetreméltó Falta Rosemarie lett, aki Jóború kedves embere volt. Összeszoknunk nem nagyon kellett: egy évfolyamra jártunk az egyetemen, s így jól ismertük egymást.

Persze: tres faciunt collegium, s hogy ez kilegyen, postabontásra mindig átjött valaki párttag Hámori főosztályáról (nevére, sajnos, nem emlékszem), aki elsőként nézte át a leveleket abból a szempontból, nincs-e közöttük fellazító–ellenforradalmi írás. Nem volt soha, legalábbis amíg ott voltam.

Akkor fordult elő első ízben pályafutásom alatt, hogy munkatársat vehettem fel, egy szép ifjú leányt gépíró–adminisztratív munkák végzésére. Vénülésem egyértelmű jele: az ő nevét is elfelejtettem, pedig hosszabb időn át gondoltam rá. Úgy is, mint a vezetői uborkafára felmászottságom dokumentumára, valamint úgy is, hogy tetszett a hölgy.

Tulajdonképpen két főnököm volt: mindkettőt kedveltem és becsültem. Igaz, hogy mindkettőt máshogyan. Jóborút nagyvonalúságáért, Sebestyént részletekbe “merüléséért”. Ezért aztán jó szívvel igazodtam sajátos ügymegközelítési–ügykezelési, illetve fogalmazási stílusukhoz. Jóborúnak szikár produktumokkal álltam szolgálatára, Sebestyénnek terjedelmesekkel. Emlékszem: az egyik elaborátum, amelyet Sebestyénnek írtam, az OSZK funkcióit próbálta meghatározni, ezen belül a “magas szintű közművelődési funkciót”. Hiába, hogy ő elfogadta írásművemet, az MM-ből háromszor dobták vissza a közművelődési funkció elégtelen kifejtése miatt. Végül már együtt, többször egymással pörlekedve öntöttük a minisztérium által is akceptált formába az ominózus 2-3 oldalt.

Csinálnunk volt mit. Falta Rosemarie elsősorban az OSZK kiadványainak lektorálásával és sajtó alá rendezésével foglalatoskodott, de gyakran tőlem is átvállalt feladatokat. Én az alatt a kb. másfél év alatt, amíg a csoportban tevékenykedtem, a kurrens ügyintézésen kívül elkészítettem a könyvtár teljes szervezeti és működési szabályzatát, azaz nagyon sok esetben újraírtam vagy legalábbis egzakttá tettem a szervezeti egységek megküldte tervezeteket. Megszerveztem – örökzöld témaként – a továbbképzést, menedzseltem az ún. önfényképezési akciót.

Ezt az akciót tulajdonképpen a párt- és szakszervezet (az SZB élén Horváth Viktor osztályvezető állt, s “in hoc signo” rendkívül sokat és lukratíven dolgozott) kezdeményezte, de azután rám maradt a sok száz, legtöbbször torz “önfénykép” feldolgozása. Elvileg belőlük indultak ki azok a vizsgálatok, amelyek a racionálisabb munkamegosztás kialakítását és a munka hatékonyságának növelését voltak, azaz pontosabban: lettek volna hivatva elősegíteni. Én két nagy szervezeti egység, a gyarapítási osztály és a hírlaptár vizsgálatára összeállt ad hoc bizottságot vezettem, sorban a harmadikhoz (kézirattár) már nem volt közöm.

Mit mondjak: se az önfényképezés, sem a vizsgálati sorozat nem volt népszerű. A munkatársak a minőségi munkát féltették a technológiai szemléletű közbeavatkozásoktól; rejtve: a megszokottság kényelmének megszüntetésétől is tartottak. Még az igen éles eszű, gyors és logikus gondolkodású, az “udvariasságban képtelenség őt megelőzni” mondattal jellemezhető Pajkossy György főosztályvezető is dubiózus volt a vizsgálatok eredményességét illetően. Egyszer mondta is:

– Jól van, neked muszáj ezeket a vizsgálatokat csinálni, de azért ne vedd túlságosan komolyan őket. Nem lesz pozitív hozadékuk. Különben jegyezd meg: Magyarországon manapság a munkaerő a legolcsóbb.

Mi tagadás, meglehetősen lehervadtam e vélekedés miatt, amelynek helytálló volta teljes mértékben beigazolódott. A gyarapítási osztályon még valahogyan sikerült befejezni az akciót és megállapodni a tennivalókban. Nem így a hírlaptárban, ahol a tárat szinte saját feudumának tartó és akként kezelő Dezsényi Béla gerjesztette ellenállás falanxába ütköztünk. A legfőbb botránykő (formálisan) egy görög szó, az “akríbia” volt, amelynek használatát indulatosan sérelmezte a kollektíva. Én valójában “gáncstalan pontosság” jelentésében, tehát dicséretként alkalmaztam a záró dokumentumban, ám a hírlaptár munkatársai “szőrszálhasogatás”-nak értelmezték, az információt valamelyik idegen szavak szótárából beszerezve. A jelen lévő Jóború Magda egy ideig hallgatta az elutasító szózuhatagot, majd – általam megfigyelt jeléül annak, hogy idegesíti a dolog – elkezdett jobb kezével zongorázni az asztal lapján. Tudtam: mindjárt “felrobban”. Úgy is lett, s iszonyatosan leteremtette a hírlaptári kollektívát. Kijelentette: a záró dokumentumban olvasható javaslatokat tessék végrehajtani. Meglehet, ha nincs főigazgató, az ad hoc bizottság még jobban “kikapott” volna.

Egyébként a csoport irodája “baráti irodákkal” volt körülvéve. Közvetlenül mellettünk dolgozott a várépítészet, nevezetesen Tombor Tibor (az ő könyvtárépítési referenciamunkája az Országos Műszaki Könyvtár épületének adaptálása volt), Farkas László és – időnkénti megjelenéssel – a vár akkori főépítésze, Havassy Pál. Mindhárman kedves–szellemes emberek lévén, szívesen ültünk le körükben olykor-olykor bölcsességeiket–érdekességeiket hallgatni. Én, aki állandóan és mindent egy szál tollbetéttel írtam, nem győztem csodálni Tombor Tibor asztalán a tűhegyesre faragott ceruzák és a szivárvány minden színét felvonultató töltőtollak garmadáját. Ha egyszer – gondoltam – nekem is lenne egy ilyen készletem, az már a felépült szocializmus állapota volna. (Megjegyzem, rajta kívül Lázár Péternek volt az intézményben hasonló írószer-gyűjteménye.)

A főigazgató asszony titkárnőjével, Tomits Ottiliával inkább Falta Rosemarie barátkozott, én inkább Szűcs Ilával, Sebestyén titkárnőjével, aki a baloldali szocdemek elitjének köréből rendelkezett érdekfeszítő információkkal.

Elég gyakran voltak látogatóink. Falta Rosemarie-nak az OSZK közeli–távoli szervezeteiből, nekem főleg Debrecenből és Szegedről. Az elsőként említett esetben férfiak, a másodikban említettből főként lányok–asszonyok voltak túlsúlyban.

Másfél év alatt egyszer sem zördültünk össze, ami nyilván Falta Rosemarie végtelenül decens természetének köszönhető elsősorban. Sokat és jóízűen beszélgettünk, különösen a favágó munka közben, az irodalomról, a művészetekről. A Kyra Kyralináról, a Párducról, leggyakrabban pedig a Nagyvilágban megjelent írásokról. Olyannyira beszélgetősek voltunk, hogy nevelt fiam, amikor tanítónénije megkérdezte tőle:

– Hát a te apád mit csinál?

Amire ő:

– Ül a Széchényi Könyvtár egyik irodájában. Beszélget és néha telefonál.

1962. június elején váratlanul Láng Imre, a könyvtárosztály helyettes vezetője hívatott az MM-be. Azt gondoltam, valamivel nincs megelégedve. Meglepetésemre főelőadói állással kínált meg az osztályon. Némi hezitálás után az ajánlatot elfogadtam, s lettem tizenhét évre menően minisztériumi csinovnyik.

A délidei sétány

A kisvárosokban a promenádokon lehetett megtudni–megszemlélni mindazt, amit megtudni–megszemlélni érdemes volt. Számomra az OSZK megismerése szempontjából az a 150-200 méteres távolság szolgált délidei sétányként, amelyet a múzeumi főépületből a Múzeum u. 3. alatti ebédkimérő étkezőhelyig és vissza kellett megtenni. Itt értesülhetett az ember a barátságokról, haragokról, összeveszésekről és kibékülésekről, de még a magányosságok okairól is. Csak éppen értelmezni, részinformációkkal kiegészíteni – színezni – kellett mindezt.

Jeléül annak, hogy új kolléganőim jó szívvel viseltettek irántam, igen hamar nem kellett egyedül egymagamban ebédelni mennem és az ebédelésből visszajönnöm. Konkrétan: “bevágódhattam” a kurrens bibliográfiai csoport együtt ebédelő tagjai (Bánlaki Éva, Pethes Maja, Sarkady Zsóka, Wlasics Ilona) közé. Velük ebédelt a matematikusból élszakozóvá fejlődött Papp Zoli is, de úgy, hogy 10-10 perccel előbb indult el és később tért vissza, minthogy tüdő- és szívbántalmai lassú mozgásra kényszerítették. (Én csodáltam, sőt olykor cikiztem is, hogy fiatal ember létére hogy a fenébe' lehet ezt a fegyelmet betartani, s lám, lám!: most én is erre vagyok utalva, igaz, hogy vénen.)

Az ebédelést nyáron némi fagylaltozással toldottuk meg, tavaszon–őszön–télen pedig falkában (később Szalai Zoli is betársult hozzánk) való lófrálással a Kálvin tér környékén, nemegyszer Jóború Magdába ütközve. Mindig nagyon szívélyesen üdvözöltük egymást.

Sebestyén Géza rendszerint egyedül abszolválta a kétszer kétszáz méteres távot némiképp ugráló, hatalmas lépésekkel. Oda és vissza egyaránt sietett. Néha ugyan mellé csapódott egy-egy hölgyrajongója, ha éppen hajlandó volt a promenádi lassú séta lehetőségéről lemondani.

Egyedül járt, mindig kicsit az eget kémlelve szemüvege mögül idősb Kövendi Dénes a kézirattárból. Nyáron is szigorúan kalapban, ahogy a régiek s közöttük apám. Ha ráköszöntek, kissé zavarba jött, minthogy gondolatai messze járhattak.

A korán meghalt Gombocz István, USA-beli könyvtáros, ösztöndíjunk névadója és Borsa Gedeon párban járt ebédelni, miközben intenzíven vitatkoztak egymással. Azt hiszem, a beszélgetések “moderátora” inkább Borsa volt: Gombocz Istvánban több volt a tanulni és befogadni kész hajlam.

Külön szertartásként valósult meg a nevezetes bibliográfus és könyvtártudós Gulyás Pál ebédre vitele Bélley Pál vagy Sarkady Zsóka karján. (Ha az utóbbi változat “jött be”, mindig megjegyeztem magamban: “Van ízlése az öregnek”.) A szertartás naponta úgy indult el, hogy a jeles agg, botját intenzíven használva, fél tizenkettő körül betotyogott a kurrens bibliográfiai csoporthoz, ahogy megszokta a nem túlságosan régen véget ért Bélley-rezsim idején, amikor Bélley mellett Albert Gábor és Wendelin Lídia (Ferenczy Endréné) volt a bibliográfus.

Alighogy bejött, Gulyás Pál máris rágyújtott egy iszonyatosan büdös szivarra, amelynek füstjével mindjárt tele lett a csoport mindkét helyisége. Aztán emlékezni kezdett. A “régi szép időkkel” kapcsolatos sztorijait egyszerre jellemezte az érdekesség és a rosszmájúság.

Egy jó fél óra elteltével szedelőzködni kezdett azzal, hogy vagy Bélley Pál vagy Sarkady Zsóka nyújtotta karját az öregnek. Aztán számos pihenővel tarkítva ért el a menet az ebédlőig. Ebéd után Gulyás Pál már nem tért vissza a főépületbe: hazament szundítani.

A “házonbelüli”, azaz a Múzeum u. 3. szám alatti épületben elhelyezkedő KMK-sok, OSZK különgyűjteményesek és a gazdasági apparátus tagjai ebédelési szokásai és “viszonylatai” nem tértek el a főépületben dolgozókétól. Csak a “kibontakozásokat” felfedő kétszáz méter hiánya miatt nehezebben voltak felfedezhetők.

Sebestyén Géza “menő” évei

Amikor 1959 második felében az OSZK munkatársa lettem, az intézményben már lezárult a konszolidáció, a “váltások” és az átmeneti megbízatások megszűntek: minden poszton kinevezett emberek álltak. A közhangulat nagyjából-egészéből olyan volt, mint amilyenről az ország egészéről szólva emlékeztem meg. Szóval: tettrekészség és szándék volt a levegőben.

Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján a nemzeti könyvtár sorsát – működését és perspektíváit – Sebestyén Géza személyisége határozta meg mindenekelőtt. Ez több körülményre is visszavezethető. Az első: a könyvtárügy állami irányítása – áthozva őt a műegyetemi könyvtárból – bizalommal volt iránta. A második: Jóború Magda, aki tulajdonképpen “büntetésből” került a könyvtár élére, amiért aláírta '56-ban azt a miniszteri utasítást, miszerint az orosz nyelv tanulása nem kötelező, ezekben az években eléggé visszahúzódva élt, illetve pedagógiai kutatómunkájában mélyedt el. Maga számára csak a stratégiai és a diszkrecionális döntéseket tartotta fenn, az utóbbiak között pl. a “nagyon sáros” és a “nagyon ötvenhatos” (így Nagy Imre lánya és Tardy Lajos) személyek felvételének eldöntése neki köszönhető. Az operatív munkát helyettesére, Sebestyén Gézára hagyta. A harmadik: Sebestyén Géza karizmatikus egyéniség volt.

Ő több vonatkozásban is a Széchényi Könyvtár naggyá tételére játszott: főként a szolgáltatások jegyében véghezviendő kiteljesedés lebegett szemei előtt. Ezért szorgalmazta erőteljesen a könyvtár vári elhelyezésének mielőbbi realizálását, miközben meg volt győződve róla: a rekonstrukcióban, lévén a legkevésbé romos, az F épület kerül elsőnek sorra. Ebben annyira hitt, hogy új bútorzattal láttatta el a könyvtárat, mintha már csak “néhányat kellene aludni”, s az egész máris áthelyezhetővé válnék. Én, és nyilván mások is, hiába mondogattuk neki, hogy ebből nem lesz semmi, mivel legelébb a Dunára néző részeket fogják rendbe hozni, ő csak hajtogatta a maga optimizmusát.

A központi szolgáltatások korszerűsítése nem kevésbé volt szívügye, mint a vári építkezés. A külföldi könyvek gyarapodási jegyzéke két sorozatának ügyét Haraszty Gyulára, az MTA Könyvtárának elmozdított igazgatójára bízta, a nemzeti bibliográfia reformját azonban önmaga menedzselte.

1959. január 1-jén megalakult a Könyvtártudományi és Módszertani Központ (KMK), melynek Sebestyén Géza lett az igazgatója. Ott A könyvtáros kézikönyve c. mű két kiadásában is szerzőtársa, Sallai István körül csakhamar kialakult az a munkatársi mag, amely az intézetet valóban központi szerepkörű és országos kihatású intézménnyé tette.

Sebestyén Géza terveihez és kezdeményeihez a személyi fedezetet részint az OSZK mobilitásra hajlamos munkatársainak aktivizálásával, részint vidéki káderekkel, részint pedig azoknak a “sebista” kolléganőknek az OSZK-ba hozásával biztosította, akik a műegyetemi könyvtárban “nagyon zokon vették” igazgatójuk, Kondor Imre elbocsátását meg sem jelent '56-os interjúja miatt.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miből is eredt Sebestyén Géza karizmája. Ebben hajdani évfolyamtársam, Szépe György nyelvész volt véletlenül a segítségemre. Egyszer hosszasabban beszélgettünk, s ő pályafutásom mikéntjéről tett fel kérdéseket. Én megemlítettem, hogy Sebestyén Géza keze alá dolgozom. Akkor évfolyamtársam így válaszolt:

– Olvastam a doktori disszertációját. Az attól szép, hogy túlzó.

Valóban: a könyvtárban, a könyvtárügyben való elkötelezettségeit is a túlzás jellemezte. Ez más, ebben az ügyben elkötelezettekre hatással volt, de leginkább a kolléganőkre, akik egy-egy Sebestyén celebrálta értekezletről úgy jöttek ki, belepirult és ájtatos arccal, mint holmi elsőáldozó lánykák.

Nem tudtam, de nem is akartam önmagam se kivonni Sebestyén Géza hatása alól, bár azért egészen nem követtem. Én, ellentétben vele, szerettem a szép ruhát (más kérdés, hogy rá ritkán tellett), nem volt mindegy számomra, mit eszem, nem szoktam este tízig túlórázni, “hagytam a munkához másokat is hozzáférni” – ahogyan ezt mondani szokták.

Végül: volt módom spiccesnek látni szakmánk szinte valamennyi nagyját vagy annak tartandó személyiségét. De nem Sebestyén Gézát. Még akkor sem, ha egyenesen mulatozásra késztető volt a helyzet. E témából való emlékem a következő: a szegedi egyetemi könyvtári konferencia első napjának estéjén–kora éjszakáján a Hungária szálló első emeletén csak könyvtárosok voltak megszállva. A fiatalja az emelet halljában gyűlt össze, s ott énekelgetett és iszogatott jóval éjfél után is. Mindenkinek virágos jókedve volt. Nekem is. Egyszer csak, természetesen pizsamában és panyókára vetett zöld lódenjében megjelent Sebestyén Géza, s elvonult a mellékhelyiség felé. Aztán vissza. Egy szót sem szólt ugyan, többeknek mégis a római színbeli Péter jutott az eszébe. Ezt követően ki-ki aludni ment.

A modern Ráskai Leák

Szokásom volt, hogy – Szabó Lőrinc verscímét hasznosítva és kiforgatva – a munkaidő befejezése után egy–másfél órát egyedül töltsek el a hivatal és magánéletem között. Ekkor “értékeltem” elmúlt napom bakijait és sikeresebb trouvaille-jait (ha voltak egyáltalán), ekkor ráztam ki magamból maradék tehetetlenségeimet, düheimet, azaz: ekkor vedlettem vissza magánzóvá, semmiféle jelzővel nem minősített lénnyé.

Ez az átvedlés legtöbbször a Múzeum kávéházban zajlott le, egy dupla és egy hatalmas szelet ún. házi torta mellett. (Az egész cech borravalóstul tíz forintnál nem tett ki többet.) Ezután következett az esti program. Hol egyedül, hol nem egyedül. Ennek része lehetett – és többször volt valóban – holmi séta a már sötét Múzeum-kertben. Ha kíváncsi voltam, bízvást benézhettem a könyvtár földszinti, még kivilágított ablakain, ahol modern Ráskai Leák püfölték az ódon Underwood írógépeket, a kutatók és szerkesztők maszek megrendeléseivel bőven ellátva és maszek módon teljesítve őket.

A másoltatási megrendelésdömpinget tulajdonképpen pozitív fejleménynek tarthattam: akkoriban indultak meg nagy számban életműkiadások és -értékelések a “magyar és magyar vonatkozású tudományágak és művészetek” terén. A folyamat a hírlaptárban indult el, ahol a kutatók–szerkesztők a hírlapokban és folyóiratokban kijelölték a számukra szükséges közleményeket, majd a hírlaptári raktárosok – esetenként óriásiakat cipekedve – elvitték az “anyagot” ahhoz a kolléganőhöz, akivel a megrendelő megállapodott, s ezt követően kezdődött a késő estébe nyúló maszekolás.

Mert ugye azokban az években még nem állt rendelkezésre potens másolástechnika. Az első, a szelén lemezeket még “lóbálással” másolásra alkalmassá tevő Xerox 1961-ben érkezett a nemzeti bibliográfia házilagos sokszorosításba vétele (egyszersmind korábbi késései kiküszöbölése) céljából. A vele elérhető “termelékenységet” velem vállvetve Bóday Pál, a KMK tudományos osztályának vezetőhelyettese tesztelte egy szép szőke Eszter (vezetéknevére már nem emlékszem) produkcióján.

A terv megvalósításához egy olyan írógép is érkezett – Vari Typer típusú –, mely papírszalagot használt, s így egyenletes erősségű betűk–sorok–oldalak kerültek ki belőle. E csodagép a kurrens bibliográfiai csoportban az igen kiválóan gépíró Hoffer Rezsőné (Margitka) ujjaira bízatott.

A harmadik feltétel a nyomóformák “feltalálása” volt, ami ismét Bóday Pál nevéhez kötődik. Ez volt a “pikkelyes rendszer”. Abból állt, hogy olyan papundekli “tálcák” készültek, amelyekbe “bújtatóiknak” köszönhetően kéthasábosan be lehetett csúsztatni a nyomtatásra alkalmas cédulákat, s addig igazgatni őket, amíg csak ki nem adják a xerografálásra alkalmas oldalt. A könyvtár nyomda- és sokszorosító üzemében rotaeljárással sokszorosították az egyes oldalakat a xerox produkálta fémlemezről.

Így készültek azután több éven át az MNB kurrens füzetei és éves kumulációi. A füzetek és a kumulációk egyaránt messze voltak attól, hogy “szépségdíjasok” legyenek, operativitásuk tükrében azonban ez még bocsánatos bűnnek sem minősült.

De hadd térjek vissza a modern Ráskai Leákra. A múzeumi épület Bródy Sándor utcai frontjának második ablakánál Szűcs Ilona szorgoskodott. Ujjai alatt az ősi gép csak úgy ontotta a sorokat egymás után. Nagyon aszténiás és nagyon légcsőhurutos volta ellenére gépelés közben gyakran, fáradsága növekedvén, mind gyakrabban gyújtott rá, úgyhogy reggelente az ugyancsak Ilona nevű eljárónak volt mi csikket kiöntenie az írógép melletti hamutartóból.

A Pollack Mihály térre néző fronton rendszeresen két ablakmélyedésben is folyt a másolás szertartása. Az egyikben Linczényi Adorjánné, a másikban az imént említett Hofferné szokott volt dolgozni.

Emlékezetem szerint Linczényiné nyugtalanul, az írógép mellől néha felugorva, sokszor telefonálva és rövid időre eltűnve tette a dolgát, Hofferné viszont végtelen nyugalommal, hosszasan ült gépe mellett, s olyan finom folyamatossággal táncoltatta ujjait a klaviatúrán, hogy szinte élvezet volt nézni.

A megemlegetett “trojkán” kívül még legalább egy tucat ilyen másolómunkát vállaló kolléganő dolgozott “in illo tempore” az OSZK-ban. Róluk név szerint azért nem emlékezem meg, mert ők olyan munkahelyeken dolgoztak, amelyek nem voltak ennyire “látványosak–láthatóak”, s tartok tőle: többüket kifelejteném a névsorból.

A másoló kolléganőknek korántsem csak fokozódó elfáradásukkal kellett megküzdeniük, hanem a súlyos hírlapköteteknek olyan “pozitúrába igazításával” is, hogy a szűk gépasztalok ellenére ki lehessen másolni belőlük a kért részleteket.

A régi Ráskai Lea életműve, ha töredékesen is, fennmaradt, a moderneké biztosan nem. Az általuk másolt szövegek más hordozókra kerülnek át, esetenként többször is. Csak elvétve akadt olyan megrendelő, aki publikált művének elő-, utószavában, lábjegyzetében megemlítette az ő Ráskai Leája nevét mint készséges segítőjéét.

Számomra kötelesség emlékezni rájuk, köztük korán meghalt második feleségemre, Wiesinger Piroskára, aki ugyancsak sok ezer oldalt másolt ki a tudományos kutatás–publikálás céljaira.

Jóború Magda

Egy-egy félmondattal már többször utaltam az OSZK-nak az “én időmben” már stabilan meghonosodott főigazgató asszonyára, aki a stratégiai irányítást magának fenntartva az operatív vezetést szinte teljes mértékben átengedte helyettesének, Sebestyén Gézának. (Jóval később, amikor Jóború egyre nagyobb részt kért vissza magának az operativitásból is, viszonyuk jelentősen megromlott, bár természetük diametrális másságából következően korábban sem kedvelték egymást.)

Jóborút az akkoriban eléggé általános közvélemény, azaz a legkönyvtárcentrikusabb szakmabeliek vélekedése többször bírálta, mondván: nem használja fel az állami, párt- és személyes összeköttetéseit az OSZK, főként a mielőbbi Várba kerülés érdekében. Ez ilyen szimplaságban igencsak méltánytalan megítélés volt, miközben annyi szent, ő nem mondható “örömkatoná”-nak.

Rendkívül gyors áttekintő- és ítélőképessége tette, hogy meglehetősen türelmetlen volt azokhoz, akiknél túlságosan “lassan esett le a tantusz”, vagy akik egy-egy ügyet érdemén fölül lefetyeltek körül írásban és szóban. Ilyenkor aztán – tapasztaltam a vezetői kollégium ülésein – jobb kezével csakhamar elkezdett zongorázni az asztal lapján, s máris készen volt a verdikttel, aminek kerete rendszerint ez volt:

– Hát akkor jó, ebben a dologban Pajkossy elvtársnak van igaza, csináljuk javaslata szerint.

Erre Pajkossy György, aki a főosztályvezetői grémiumban Jóborúhoz hasonló éleslátással rendelkezett, rögvest szabadkozni kezdett, hangoztatván, hogy ő nem úgy gondolta stb. Nyilván arra volt tekintettel, hogy az előterjesztő, ám meg nem dicsőült kolléga az ilyen dirnix-mirnix elintézés miatt nemcsak a főigazgató asszonyra orrol meg, hanem rá is, s igyekezett tompítani a “punktum” élét. És aztán azt sem szerette volna, hogy a hasonló tartalmú előfordulások sorozattá álljanak össze, és az egész grémium “bezzegnek” tekintse őt. Meglehet: a túl sok felelősséget sem kívánta.

De hadd térjek vissza a főigazgató asszony két olyan tulajdonságára, amelyeket negatív előjellel szoktak interpretálni. Az egyik: mogorva, kedélytelen ember volt. Ez egyszerűen nem igaz: mindmáig emlékszem azokra a hahotákra, amiket Tomits Ottiliával és Falta Rosemarie-val közösen és – mondhatni – meglehetős gyakorisággal produkált az élet netánságai fölött. Csak úgy visszhangzott körülöttük minden. De Jóború ebben is racionális maradt: nem hagyta, hogy ezek a jókedvek időbeli terjengősségbe süppedjenek.

A másik balhit: nincs semmiféle érzelmi élete, jellegzetesen rideg lány. Ez sem igaz: első és második férjének halálát – ez némileg számomra is meglepetést okozott – nagyon megszenvedte. Olyannyira, hogy palástolnia sem sikerült ebbéli szomorúságait, pedig mindig szerette volna. Konokul szemérmes egyéniség volt.

Futala Tibor