Negyven éve, 1962 őszén friss érettségimmel lettem könyvtári raktáros a nemzeti könyvtár hírlaptárában. A húszas évek végén készült vasraktár csigalépcsőin rohantunk fel-le a szükséges kötetekkel. A tudós könyvtárosok írógépen dolgoztak. A hetvenes évek közepén a moszkvai nemzetközi információs központban dolgoztam: írásainkat (levelet, szabványtervezet más egyebet) kézzel vetettük papírra, majd két főnöki aláírás után kerülhetett az intézet központi leíró irodájába. Közben gondolataink, terveink vagy inkább vágyaink a számítógépes nemzetközi információs rendszerek létrehozását célozták. A nemzeti könyvtárba tértem haza 1978-ban, ahol akkor már az első adatrögzítővel készítették elő a kurrens nemzeti bibliográfia kiadását (az érdemi feldolgozás külső, professzionális intézet “nagygépén” valósulhatott meg). 1985-ben vettünk a családban először számítógépet, a nevezetes Commodore 64-et. Ma a magyar értelmiségnek legalább a fele rendszeres géphasználó, sőt “hálótárs”. Nekem külön szerencsémre gyors, széles sávú (ADSL) itthoni hozzáférésem van, minthogy nagyfiunknak kisvállalkozóként lakásunk egyben munkahelye is.

A. Kent, korunk egyik legnevesebb könyvtártudósa húsz éve megjósolta, hogy a papíralapú tudományos kommunikáció 2000 táján megszűnik. Az információs társadalmat talán először leíró amerikai szociológus, D. Bell egészen frissen megjelent írása szerint “az Alexandriai Könyvtár képe, ahol a világ összes lejegyzett ismeretét egy épületben tárolják (egy hatalmas épület, mint például a Bibliothéque Nationale, a British Museum vagy a Library of Congress), valószínűleg a nyomtatott múlt elhagyott emlékműve lesz”. Ehhez szerinte két dologra van szükség: “az egyik a hálózatok nagymérvű kiterjesztése”, valamint “országos rendszer kiépülése szakközpontok összekötése” révén (D. Bell írása az Információs Társadalom című új folyóirat most megjelent legelső számában olvasható).

Azt gondolom, hogy Kent vagy Bell a korai tendenciák gyorsaságát tapasztalva bizonyos túlzásokra ragadtatta magát. És azt hiszem, a lényeget illetően “maholnap” (tíz év múlva?) közel leszünk előrejelzéseik megvalósulásához. Mai könyvtárosként látnunk kell, hogy az elektronikus dokumentumok termelése, a mindennapi élet (munka, oktatás-tanulás, szórakozás, államigazgatás stb.) átfogó informatizálódása, a hálózati információmennyiség lavinaszerű növekedése döntően befolyásolja a könyvtár és a könyvtáros tennivalóját. A társadalmi környezet lényegi átalakulása miatt létkérdés a konstruktív válasz megtalálása és érvényesítése. A könyvtár saját (fizikai mivoltában értett) gyűjteménye még belátható ideig – tíz–húsz évig? – bizonyára gyarapodni fog, miközben egyre jelentősebb lesz a hálózaton és esetleg csak ott elérhető információmennyiség (arányát és minőségét illetően egyaránt). Az egyes könyvtártípusok átalakulása bizonyára jelentős sajátosságokat fog mutatni. Másként jelenik meg a jövő kihívása az iskolai vagy közkönyvtárban, mint például az egyetemi vagy a nagy tudományos könyvtárakban.

2002. március 14-én a Google keresőrendszer “információs társadalom” (information society) témakeresésemre azt válaszolta, hogy 3 190 000 találata van. Ennek ezredrésze is elborzaszthatja a felhasználót. Ez a jelenlegi helyzet egyik mély paradoxona: az egyre több hálózati dokumentum egyre kevésbé tekinthető át, legalábbis a felhasználó igényét helyezve középpontba (hogy ti. a számára legértékesebb információt kapja meg lehetőleg hiánytalanul és felesleg nélkül).

A könyvtárnak kell újrafogalmaznia teendőit. A könyvtárosnak kell felismernie halaszthatatlan, a mások által nem kellő igényességgel megoldható feladatait. Bell szavait idézve megállapítható, hogy a hálózat kiterjesztése páratlan sebességgel valósul meg. A legújabb hazai tervek szerint 2006-ra az összes általános iskola is részesülhet előnyeiből. Az önkormányzatok döntő többsége már ma él az elektronikus kormányzat kezdeti lehetőségeivel.

Idén hagyja el az első “sulinetes” nemzedék a középiskolák padjait, s már nem ritka, hogy akár óvodás korban internetezik a gyerek. Az egész új médium számunkra óriási feladatként és páratlan lehetőségként kínálja magát. Ennek lényege most: a belli “országos rendszer kiépítése szakközpontok összekötése” révén. Tizenöt–húsz éve a könyvtári dolgozók talán egy százaléka értett (valamilyen szinten) a számítógéphez. Ma a könyvtárosoknak legalább fele képes hasznosítani a gép, a hálózat előnyeit. (Németországban a munkavállalók kétharmada használja rendszeresen munkájához a számítógépet.) Holnap minden könyvtárosnak értenie kell hozzá, s ami legalább ilyen fontos: soha nem látott szervezettségű együttműködésben kell munkálkodnia a hálózati dokumentumok gyűjtésén, megőrzésén, feltárásán, szelektálásán, minősítésén és hasznosításán. Ráadásul versenyhelyzetben, hisz a kiadók, terjesztők, a kereskedelmi célzatú információs cégek tömege igyekszik magának egyre nagyobb “piaci szegmenst” megszerezni.

Újra kell gondolnunk szakmai alapismereteink szükséges tárházát. Mit kell tudnia mindenkinek, s mit kell tanulnia egyetemen-főiskolán egy jövőbeni könyvtárosnak? Nem hiszem, hogy igaza lenne az olyan szlogennek, hogy a képző intézmények lemaradtak. Aki ilyet állít, annak a könyvtári valóságról van igen hiányos képe. (Vagy állítja valaki, hogy a könyvtárak – úgy általában – lemaradtak!?) Azt kellene közös töprengéssel megvilágítani, miként fog működni a belli országos rendszer. Mit kell tenni, hogy a nemzetközi vérkeringés teljes értékű részeseként, a hazai dokumentumok egyre igényesebb szolgáltatójaként a felhasználók által könnyen kezelhető, asztali számítógépükről is garantáltan hasznosítható termékkel szolgáljunk? Mit jelent a szakképzésben ilyen megközelítésben a feltárás, a gyűjteményszervezés, a szolgáltatás? Eléggé látjuk-e, mennyire rohamosan változnak a felhasználók? Nyugati vélemények szerint a kutatási és felsőoktatási információellátást, beleértve a tananyag szolgáltatását is, maholnap döntően hálózati úton kívánatos biztosítani. Mit jelent a mai, a közeljövő igényei felől nézve a nemzeti bibliográfiai szolgáltatás: nem azt-e, hogy a bibliográfiai információ egyre növekvő hányada közvetlenül vezessen el a hálózaton a dokumentum teljes szövegéhez? Milyen szervezési és (szerzői) jogi kérdések merülnek fel ennek megoldása közben?

Ma a hálózati géphasználatnak egy százaléka kötődik idehaza könyvtári gépekhez (az ITTK–TÁRKI 2001-ben “A magyar lakosság és az Internet” címmel megjelent felmérése A digitális jövő térképe című kiadványban). Nyugati országokban talán öt-hat százaléka. Most van még arra lehetőség, hogy ezen az arányon lényegesen javítson a könyvtárosság – hatalmas projektek indultak például az angoloknál és németeknél! –, hogy a könyvtári rendszer valóban nélkülözhetetlen legyen az információs társadalom mind több tagja számára. Külön hangsúlyozni szeretném itt a szociális funkciót: a nyugati társadalmakban is jelen lévő “információgazdag kontra információszegény” tünet nálunk még hangsúlyosabb, egyenesen veszélyes arányát. Funkcionális írás- és információtudatlanság plusz szegénység plusz gyenge családi “kulturális tőke”: e hármas együtt a hazai társadalom közel felét tartósan sújtja.

Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a magyar iskolarendszer nem segít az egyenlőtlenségek csökkentésében (érdemes tudatosítanunk a PISA elnevezésű nemzetközi vizsgálat idevágó szomorú következtetését, lásd az Iskolakultúra idei januári számát). Nem tehetünk le arról mi, könyvtárosok, hogy potenciálisan az egész magyar társadalom könyvtári információellátásáról gondolkodjunk. Ehhez a könyvtár és a könyvtáros felkészítésén túl a felhasználó segítése is elengedhetetlen tennivalóink közé sorolható. Vagyis mi minden vár a ma, a holnap könyvtárosára szerintem?

Más bizonyára másként alkotna három kívánságot. Egy mindenesetre bizonyosnak tűnik: a változás mértéke – és folyamatossága! – soha korábban nem képzelt intenzitással követeli érdemi válaszainkat. Vagy legalább először érdemi kérdéseinket. 1996 őszén Salgótarjánban a könyvtárügy stratégiai tervéről vitatkozva “provokáltam” az igényes hallgatóságot: itt van-e már az információs társadalom, e kérdésre kértem igenlő kézfeltartást. A jelenlévők alig tizede vélekedett igenlően. Most bizonyára elérné arányuk az ötven (nyolcvan?) százalékot. Az aránynál százszor fontosabb, hogy szándékaink jó irányba fordítsák a szakma szekerét. Felismerve, hogy mi magunk vagyunk felelősek a jövőnkért.