Amikor a könyvtárra mint fogalomra gondolok, mindenekelőtt a jelentősebb közkönyvtárak (a megyei és a városi könyvtárak, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) lebegnek a szemem előtt. Nem pusztán amiatt, mivel az efféle könyvtárat, könyvtári rendszert ismerem a leginkább testközelből; hanem azért is, mivel a magyar könyvtárhasználó közönség nagy többsége az ilyen típusú intézmények áldásait élvezi.

Ezzel az “élvezi” értékeléssel korántsem kívánok ironikus felhangot megütni; ellenkezőleg: a könyvtár kultúrtörténete éppen arra figyelmeztet, hogy ez az intézményfajta, a könyvtár az írásbeliségre lassacskán rákapott emberiség egyik legrégibb, egyszersmind legfontosabb kulturális és tudományos jellegű helyszíne volt mindig is.

Előadásom címének – “A könyvtár mint hiteles hely” – második része: a hiteles hely fogalma. A magyar közkönyvtárak persze nem egészen azonosak a feudális kori magyar jogszolgáltatás eme sajátos intézményével; mégis beleillenek a magyarországi írásbeliség és olvasáskultúra történetének ebbe a vonulatába. Már csak azért is, mivel a könyvtárosok – akárcsak a középkori jeles egyházi személyiségek – úgyszintén tudnak írni-olvasni, sőt még hitelesítő pecsétjük is akad. De ami ennél persze komolyabb és fontosabb: megbízható. pontos és tartalmas információt képesek szolgáltatni. S hiteles információk nélkül – ezt mindannyian tudjuk – sosem volt és ma sem képes az emberiség és az egyes ember ötről a hatra vergődni.

A könyvtár tehát leginkább ebben az értelemben hiteles hely.

Ámde magától értetődően lényeges különbséget jelent az egykori középkori egyházi hiteles helyek és a modern kori közkönyvtárak között a kirívóan látszó társadalmi és szociológiai eltérés (mondhatnám: ellentét). Ez utóbbi intézmény – tehát a közkönyvtár – ugyanis nemcsak a birtokos nemesség (ma is vannak ilyenek persze szép számmal) fontos ügyeit intézi és szolgálja, hanem a kevésbé, sőt a legkevésbé vagyonos könyvtárhasználóét is. És hát mégiscsak ők vannak többségben. Én magam mint könyvtáros büszkén szoktam emlegetni szakmánk első számú tételét: a könyvtár a legdemokratikusabb közintézmény. Nemcsak használóinak szociológiai összetétele miatt. Korántsem. A magyar társadalom lassú, de kikerülhetetlen demokratizálódási folyamata ugyanis azt is magával hozta, hogy az alkotmány és a büntetőjog általi önvédelmi tiltásokat leszámítva a könyvtárhasználati szabadság gyakorlatilag teljes. A könyvtár szabad és demokratikus közterület. És többnyire békés, nyugalmas is. Békésen megfér egymás mellett a polcokon vagy éppen az adatbázisokban az emberiség történetének és jelen valóságunknak valamennyi érdemleges ellentmondása és ellentétes gondolkodásának valamennyi manifesztuma. Szabadon választhatunk, válogathatunk belőlük. S éppily békességgel férnek meg egymás mellett a könyvtári olvasótermekben vagy a kutatószobákban (és persze a számítógépek képernyői előtt) a mindig valamit kereső, valamire kíváncsi könyvtárhasználók. Mert csak valamely – ilyen-olyan okból, ilyen-olyan érzelmi attitűd szerinti – kötelességét teljesíteni akaró kíváncsi ember megy be a könyvtárba. (Mert hiszen, mint tudjuk, még az úgynevezett szórakozás is kíváncsiságból fakad.)

A könyvtár már régóta nemcsak a könyvek tára, tárháza. És funkciói – vagy inkább fogalmazzunk így: eszközrendszerének lehetőségei – jóval gazdagabbak és sokrétűbbek annál, semhogy pusztán csak könyvek kölcsönzőhelyének minősíthetnénk. (Pedig ez a szemlélet, ez a torzkép még erősen tartja magát a könyvtár-nem-használók körében.) Természetesen a kölcsönző funkció is rendkívül fontos (nyilvánvalóan az egyik alap-eszközrendszer, hiszen a magas képzettségű tudományos kutatók éppúgy megjelennek itt, mint a minden rendes közkönyvtárban törzsvendég Juliska nénik és Fecó bácsik), mégis látnunk kell, hogy a modernizációs tendenciák már évtizedekkel ezelőtt gyűjteményformáló késztetéssel jelentek meg a közkönyvtárakban. A könyvek és folyóiratok mellett így váltak az állomány, a könyvtári gyűjtemény szerves részévé a kéziratok, a levelek, az aprónyomtatványok, majd a hanglemezek, a hang- és videokazetták, a hangoskönyvek, a mikrofilmek s legújabban, a cd-k, a számítógépes adatbázisok és a legkülönfélébb digitalizált feldolgozások. (Nem is szólva a zömében a könyvtárosok által produkált számtalan fajta segédanyagról: tájékoztatókról, bibliográfiákról, forrásközlésekről, adattárakról, helytörténeti kiadványokról és így tovább.)

Így azután ennek megfelelően a könyvtárak összesített, teljes állományát már rég nem a könyvek számával mérjük és jellemezzük, hanem a könyvtári dokumentumok összességéről beszélünk.

Miként ma már a könyvtárba járó embert sem nevezhetjük az általános fogalmazás szerinti olvasónak, mivel ez a megnevezés pontatlan, tán még félrevezető is. Hiszen korántsem mindenki a klasszikusan olvasásnak nevezett művelet kedvéért tér be a könyvtárba. A számítástechnika (informatika) szinte robbanásszerű megjelenése a közkönyvtárakban ugyanis átalakította: bővítette, színezte és kitágította a hagyományos szerepviszonyt a könyvtár és a vele kapcsolatba kerülő ember között. Helyesebb és pontosabb tehát, ha nem (a leszűkítő értelmű) olvasóról, hanem persze az olvasót is magában foglaló könyvtárhasználóról beszélünk. Miként szintén időszerű lenne magának a könyvtárnak a megnevezését is fogalmilag bővíteni, a tényleges, (most már valóban) a mindennapi funkciója és eszközrendszere szerint. Valahogy ekképpen: könyvtár és információs központ. Hiszen jogi, közgazdasági, műszaki, politikai, természettudományi és humán tudományi információk tömegét szolgáltatjuk nap mint nap, sőt óráról órára.

Ámde azt is érdemes megjegyezni ugyanitt, hogy a közkönyvtárak jó része számos olyan szolgáltatást is működtet, melyek igénybevételéhez még csak beiratkozni sem szükséges. Teljesen szabad a ki- és bejárás; mondjuk egy hajléktalan ember békésen elüldögélhet akár egész nap a folyóirat-olvasóban anélkül, hogy bárki is molesztálná, netán beiratkozásra kényszerítené. Ez a momentum is a könyvtár szabadságához és demokráciájához tartozik. (Méghozzá tán nem is a legjelentéktelenebb faktorához.)

Tisztelt hallgatóim, jó érzéssel állíthatom, hogy a magyar könyvtárügy jó úton halad. Még ha ez az út rögös is. 1997 óta törvény s azóta is jó pár kormány- illetve miniszteri rendelet szabályozza a magyar könyvtárügyet, s valamennyi jogszabály távlati célja az, hogy a jól bevált nyugat-európai mintákat idehaza is minél ésszerűbb módon megvalósítsuk. (Talán-talán majd azt is elérjük – nem annyira mi, könyvtárosok, hanem a magyar társadalom egésze –, hogy a könyvtárba beiratkozottak a nyugat-európaihoz képest nálunk mindössze egynegyednyi, egyharmadnyi aránya elérje az ottani szintet és színvonalat. Ez a téma a miatt is nagy kihívás, mert hiszen internetes kapcsolattal ma már akkor is, úgy is használhatjuk a nagyobb közkönyvtárakat [és számos kisebbet is], hogy ki sem kell otthonról mozdulnunk.)

Láthatjuk tehát: a múlt század (a 20. század) kilencvenes éveinek Új szelei behatoltak a magyar könyvtárakba. De szögezzük le mindjárt: nem a napi politika szelei. Nem ennek vagy amannak a pártnak a csápjai. A magyar könyvtárügy többek között arról is nevezetes, hogy még a legsötétebb történelmi idők sem tették tönkre a normálisan működő magyar bibliotékákat. (Nyilván a diktatúráknak is szükségük volt a könyvtárakra. Különös, hiszen ezek az intézmények fennállásuk óta oly sokszor menedéket és a túlélés esélyeit jelentették a diktatúrák által üldözött konzervatív, szabadelvű és mindenféle elvű magyar demokraták egész sorának.) A szabadon gondolkodás e letéteményes helyei, intézményei magabiztos öntudattal viselték el és élték túl a politikai ütlegeléseket, nyomásokat. Sőt mi több: a magyar könyvtárügy még a legzordabb politikai és szellemi közegben is képes volt saját szakmai érdekeit képviselni és megvalósítani. Fölöttébb elgondolkodtató, hogy éppen 1952-ben alapították meg és alakították ki országos érvénnyel a megyei könyvtárak rendszerét. Azt a közkönyvtártípust, amely most, ebben az esztendőben éppen 50 éves, és alighanem új fellendülésének a korszakát éli.

Félre tehát a politikával, lássuk inkább közelebbről ennek a felfelé ívelésnek az egyes részíveit. Nézzük először magának a könyvtári munkafolyamatnak a szakmai felkészülés oldaláról történő megváltozását. Ma már a nagyobb közkönyvtárakban (de számos kisebben is) a számítógépes nyilvántartás, feldolgozás, kölcsönzés és – nagyon fontos –: a számítógépes szolgáltatás a megszokott. Hatalmas elvégzett munka van mindennek a hátterében, hiszen – hogy csak egyetlen példát mondjak – az efféle könyvtári integrált számítógépes rendszer teljes körű működtetéséhez újra kellett (kell) katalogizálni az egész (egy-egy könyvtár esetében a több millió, de legalábbis több százezer darabból álló) állományt. Ez a hatalmas munka viszont azzal a nem kevésbé hatalmas előnnyel, fejleménnyel jár, hogy valamennyi szóban forgó könyvtár játszi könnyedséggel kereshet egy másik (az összes többi) könyvtár katalógusaiban. (De bármely internetes könyvtári állományban már egy otthoni készülékkel is bárki.) On-line kapcsolattal, elektronikus úton, persze. A könyvtárközi kölcsönzések lebonyolítási ideje például igencsak kicsinyre zsugorodott, és maga a keresési folyamat is egyszerűvé, másfelől teljes pontosságúvá vált: az országos dokumentumellátási rendszerbe kapcsolt mintegy 60 könyvtár (nemcsak közkönyvtárak) állománya úgyszólván garanciát jelent arra nézve, hogy egy könyvtárközi kölcsönzés (elvileg) 48 óra alatt lebonyolódik. (Korábban ez hetekbe, esetleg hónapokba tellett.) Végre nemcsak szólam, hanem kézzelfogható valóság az, hogy a legkisebb település könyvtára is –méghozzá az ő számára teljesen ingyen, még postaköltséget se kell fizetnie – minden nehézség nélkül hozzájuthat a kívánt dokumentumhoz. Bárhol legyen is föllelhető ez a dokumentum az országban.

A kulturális kormányzat (az előző is meg a mostani is) igen helyénvalóan belátta, hogy a települési, illetőleg a megyei önkormányzatok önmaguktól nem képesek a folyvást bővülő könyvtári szolgáltatások, illetőleg a magától értetődő dokumentumbeszerzési folyamat megfelelő anyagi támogatására. Éppen ezért bevezette (illetőleg folytatta) a könyvtári állomány bővítését támogató (az előző év ráfordítását alapul vevő) ún. érdekeltségnövelő támogatást, sőt az országos gyarapodási átlagtól lemaradó, szegényebb könyvtárakat még külön támogatásban is részesíti. (Az előbb említett országos dokumentumellátási rendszerben együttműködő nagyobb könyvtárak éppen a könyvtárközi kölcsönzések zökkenőmentessé tétele érdekében még külön céltámogatást is élveznek, szigorúan az állomány gyarapítására, illetőleg a könyvtárközi szolgáltatások fejlesztésére.)

Úgyszintén komoly segítséget jelentenek a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyvtári szakkollégiumának pályázati lehetőségei, amelyek ugyan nem az állománygyarapítást támogatják; de a könyvtári szolgáltatások fejlesztése, illetve bővítése terén értékelhető érdemeket szereztek, szereznek.

Nemkülönben a Nemzeti Kulturális Minisztérium évről évre megismétlődő, komoly pénzeket jelentő pályázati támogatásai, amelyek néhány év alatt lehetővé tették a megyei könyvtárak számítógépes hálózatainak a kiépítését; sőt nagyon sok városi (és egyéb típusú) könyvtár számítógépes alapjainak a megteremtését. S most legújabban itt a Széchenyi terv, melynek keretében valamennyi pályázó megyei könyvtár 10 gépből és a hozzávalókból álló komplett számítógépes csomagot kapott, s valamennyi – pályázó – városi könyvtár is 6-ot 6-ot, esetleg 10-et 10-et. (Persze, nem egészen ajándékképpen: a kedvezményezett könyvtáraknak számítástechnikai kiképzési–betanítási tanprogramokat kell lebonyolítaniok, illetőleg ingyenes internetes hozzáférési lehetőséget kell biztosítaniok.) S ha még arra is utalok, hogy körvonalazódni látszik egy országos, több évre szóló monstre digitalizációs program (ami, ugye, azt jelenti, hogy a nyomtatott szövegek elektronizált formában lesznek hozzáférhetők az interneten); nos akkor elmondhatom, hogy...

Mit is mondhatok el? Azt is el kell mondanom, hogy a szóban forgó magyar könyvtárakban folyó belső szakmai munka (néhány évnyi időtartamra bizonyosan) jószerivel megduplázódott. Méghozzá változatlan munkatársi létszámok mellett. Vagyis hogy e bámulatosan szívós és tanulékony értelmiségi réteg, a könyvtáros társadalom alighanem példát mutatott már eddig is a sokat emlegetett új típusú, kreatív, innovatív stb. értelmiségi magatartásra. Méghozzá fölöttébb méltatlan körülmények között: szégyenletesen alacsony fizetésekkel. Nehéz megérteni és megmagyarázni, kívülről letapogatni ezt az ellentmondásos lélektani (egyben szakmai) szituációt. Habár lehet, hogy ebben az esetben is a legegyszerűbb magyarázat a legigazabb. Nevezetesen az, hogy a magyar könyvtáros társadalom – amely a magyar értelmiségi elit színe-javához tartozik – makacsul hisz abban, hogy tevékenysége pótolhatatlanul fontos. És jámbor makacssággal hisz abban is, hogy az egész társadalom érdekében kifejtett erőfeszítéseinek és gyötrelmeinek a sorozata, talán nem is olyan soká, elnyeri méltó jutalmát.

S kérdem én: van-e különlegesebb tapintat annál, mint amilyet eme szociológiailag rendkívül heterogén népesség konkrét céljainak, igényeinek a kitapogatása és korrekt teljesítése megkíván? Mert könyvtárhasználó embertársunk szemérmes és hencegő, félénk és rátarti, halkan suttogó és gátlástalanul harsogó, illemtudó és szemtelen, belátó és fenyegetőző, emelkedett és panaszt tevő – de nem sorolom tovább. Éppen olyan tehát, mint mi valamennyien. És mind-mind egyaránt fontos ügyben jár nálunk, tér be a könyvtárba. (Neki ugyanis éppen az a fontos, amiért betért hozzánk.)

Ezek a már-már szinte változatlanná nemesedett könyvtárhasználói magatartástípusok azt az érzést is erősítik bennem, hogy az informatikai infrastruktúra (magyarul: a számítógépek tömeges megjelenése és kikerülhetetlen működtetése) semmiféle fölfordulást (vagy éppen rendszerváltozást) nem okozott a magyar közkönyvtárakban. Szó sincs arról – többek között –, hogy csökkent volna a hagyományos, tehát a papír által hordozott információ becsülete. És az a feltételezés sem állja meg a helyét, hogy a szépirodalom visszaszorulása a tényirodalommal és a szakirodalommal szemben a számítógépek rovására írható. Az viszont szent igaz, hogy az információszolgáltatás eszközei, lehetőségei – előadásomban erre többször utaltam– meseszerűen valóságos módon kibővültek, és ezek az új szolgáltatások (a szó szoros értelmében) szívdobogtatóan izgalmas – s főleg: hasznos– eredményeket képesek, igen rövid idő alatt, produkálni. Méghozzá szeretni való, tehát szeretni érdemes módon.

* Elhangzott a “Magyar élet a 21. században” címmel megrendezett konferencián 2002. március 17-én.