←Vissza

Gyuris György

Mi végre a magyar könyvtár?

Bartos Éva írása (ld. 3K áprilisi szám) kellemetlen, fájdalmas gondolatokat ébresztett bennem. Egyből gonoszul megtréfált struccnak éreztem magam azzal, hogy a vicc szerint a beton fölött ijesztettek meg – eredménye erős főfájás, sőt dudor.

Minden ember szereti biztonságban érezni magát. Mi, könyvtárosok is szeretünk nyugodtan ülni az elért eredményeinken, számolgatni, hogy a lakosság tizenvalahány százaléka beiratkozott olvasónk, mennyi új könyv jut fejenként rájuk, mennyit kölcsönöznek évente stb. Szeretünk örülni annak, hogy megnyílt a British Council tájékoztatási pontja, hogy a Goethe Institut hány ezer márkás könyvajándékkal lepett meg, hogy számítógépes szolgáltatásainkat ennyivel meg eny-nyivel fejlesztettük, hogy pályázatokon ennyi milliót nyertünk stb., stb. Szeretjük hallgatni, amint rendszeres látogatóink dicsérik szolgáltatásainkat, munkatársaink kedvességét, szolgálatkészségét, de föl vagyunk háborodva, hogy a társadalom semmibe veszi szakmánkat. És akkor Bartos Éva leír egy mellbevágó mondatot: Miért várjuk a kedvezőbb megítélést attól a társadalomtól, melynek négyötöd része nem is használja intézményeinket?

Kedves kollégáim, álomvilágban élünk! Ha reálisan tekintünk a szolgáltatásainkat igénybe vevőkre, látjuk, hogy csupán a lakosság egyhatoda használja intézményeinket. Ennek is 60–70%-a kényszerűségből jön a könyvtárba, mert tanintézményében kiadták ezt vagy azt kötelező olvasmánynak, ilyen-olyan témáról (szemináriumi) dolgozatot követelnek stb. Tapasztaljuk, hogy e kényszerűség megszűnése után e tömeg legjelentősebb része feléje sem néz a bibliotékának. No akkor mennyi is a személyes igényből könyvtárat használók száma? Ez maximum a lakosság 1/15-öd része! (Csak nehogy mi is úgy járjunk, mint az őrmester, aki az 1960-as években azzal biztatta a katonákat, hogy a szocialista világrendszer ki fog még terjedni nemcsak a világ 1/6-ára, de 1-10-ére, sőt 1/20-ára is.)

A közkönyvtárakat fél évszázada azzal a céllal hozták létre, hogy a kommunista eszmeiség tanító, esetleg szórakoztatva tanító intézményei legyenek. A könyvtárosok egy része elfogadta ezt az alapállást. Más részük azonban, főleg azok, akik politikai kényszerűségből a szellemi élet más területeiről vonultak vissza a könyvtárak menedéket adó állványai közé, csak a tanító szerepkört fogadták el, a szellemiségen azonban igyekeztek változtatni. Elfogadták a bibliotékák oktató szerepét, hiszen az ország népeségének jelentős része korábban nem részesült a kultúra kincseiből, volt tehát mit tanulnia. A könyvtárak, könyvkölcsönzők számának, pontosabban a olvasnivalóhoz való hozzáférés lehetőségeinek igen jelentős kiszélesedésével ez lehetővé is vált. Nemcsak a szépítő propaganda szerint, hanem a valóságban is nagyon sokan érdeklődtek a könyvek iránt. Ugyanakkor a lelkiismeretes és művelt könyvtárosoknak lehetősége nyílt, hogy a kommunista szellemiségű olvasmányok mellett a világirodalom nagy alkotóinak műveit is az olvasók kezébe adják. Vitathatatlan, hogy sok téves elmélettel, tanítással ismerkedtek meg ekkor a könyvtárak használói, de ha összehasonlítjuk a könyvtárlátogatók számát a két világháború közötti évekkel, hatalmas föllendülésnek lehetünk szemlélői.

Ez a tanító szerepkör a közkönyvtárakban lényegében a rendszerváltásig megmaradt. Egyre csökkenő hangsúllyal ugyan, aminek látható jele volt a '80-as években lassacskán apadni kezdő anyagi támogatás is. Korábban folyamatosan tudták növelni lehetőségeiket a könyvtárak, hiszen fontos eszmei szerepet töltöttek be. Ennek lett egyszerre vége a '90-es évekbe lépéssel, amikor a szocialista rendszerek kártyavárként összeomlottak. A könyvtárak merőben más helyzetbe kerültek. Az oktató–nevelő funkció visszaszorult a tanulást segítő tevékenység szűkebb szférájába, mely a “szolgáltató” könyvtár egyik résztevékenysége lett. A továbbiakban a könyvtárak a valódi, a széles nagyközönséget segítő szerepüket igyekszenek betölteni. Néha kétségbeesetten. S ha őszinték vagyunk magunkhoz, egyáltalán nem kielégítő eredménnyel. Az első fontos próbálkozás a vállalkozók számára történő információszolgáltatás volt, mely teljesen logikusnak látszott. Sajnos azonban ez is csak kevés érdeklődőt vonzott. Magyarországon ugyanis két vállalkozótípus létezett (létezik?): a kényszervállalkozó, akinek minden igyekezete, hogy a fejét a víz fölött tartsa és az ügyeskedő, aki csak a kiskapukat keresi. Az előbbi nem tudja ezeket a szolgáltatásokat megfizetni, az utóbbinak meg nincs rájuk szüksége.

A későbbiekben is igyekeztünk minden lehetőséget megragadni, s ha valamilyen cég, iroda, szervezet jelentkezett, hogy igénybe szeretné venni a könyvtárak kapcsolatrendszerét, mi boldogan álltunk a rendelkezésükre, de ezek a próbálkozások is csak néhány érdeklődőt csábítottak be hozzánk, a tömegek nem jelentkeztek. Most visszatekintve számomra ezek jelentős része pótcselekvésnek tűnik, de ezt az utat erősítették a pályázati rendszer kitűzött céljai is, melyek döntően az új “szolgáltatások” bevezetését preferálták.

Mindeközben azonban hagyományos szolgáltatásaink hatásfoka egyre csökkent. Megváltozott ugyanis körülöttünk is a világ. 1990 előtt a fönntartók természetes kötelessége volt a könyvtárak megfelelő támogatásának biztosítása, s általában csak a vezetői kapcsolatokon múlott, hogy ezt milyen színvonalon teljesítették. A rendszerváltás után viszont az egyre terhesebb kötelesség lett. A közkönyvtárakat ugyanis az önkormányzatok tartják fönn, az egymást követő kormányok politikája pedig abban következetes volt, hogy egyre csökkentették az önkormányzatok számára hozzáférhető forrásokat, miközben az ezeket terhelő feladatok számát növelték. A közkönyvtárakat fönntartók tehát ott igyekeztek csökkenteni a költségeket, ahol csak lehetett, s az egyik leggyengébb ellenállású hely a könyvtárügy volt. Ennek következtében hamarosan csökkent a beszerzett könyvek száma, a megrendelt időszaki kiadványok félesége, s egykettőre elavultak a zenei beszerzések, hogy csak a hagyományos szolgáltatásainkat említsem.

Föllángoltak a viták és máig tartanak a városi és megyei könyvtári funkciót betöltő intézmények fönntartásának részarányáról. A települési önkormányzatok nem vállalták a járási könyvtári munkák finanszírozását, a kisközségek hibernálták intézményeiket, mások pedig összevonták az iskolával, s ezzel lehetetlenítették el a könyvtári munkát. Megszületett ugyan az 1997. évi CXL. törvény, ám ez még mindig csak keret, kötelező előírás, melynek paragrafusait a fönntartók csak vonakodva, a minimális teljesítés elve alapján respektálják. (Semmiképpen sem akarok általánosítani, de Szegeden például a számítógépes rendszerek elterjedése kitűnő lehetőséget biztosított a fönntartónak arra, hogy a minimumra csökkentse az intézmények önállóságát. Ennek következtében gyakorlatilag megszűnt a bérgazdálkodás, a költségvetés havi 1/13-ad részének biztosítása akadályozza a normális munkát, a saját bevétel növelése a következő költségvetési évben azzal a következménnyel jár, hogy ugyanannyival csökken a fönntartó támogatása stb.)

Ezen okok következtében olvasóink, könyvtárhasználóink joggal hiányolják az új könyveket, a szélesebb körű folyóirat-választékot (külföldi lap már alig jár), a CD-ROM-ok sokféleségét és így tovább... Mindezek figyelembevételével azt kell mondanom, hogy ilyen körülmények között élve szinte csodálatos, hogy ennyi olvasót meg tudunk tartani. Köszönhető ez a könyvtárosok szolgálatkészségének, a gépesítéseket kierőszakoló hallatlan erőfeszítéseknek, amelyeknek eredményeképp könyvtáraink nincsenek technikailag nagyon lemaradva fejlettebb nyugati társaiktól. Csak a látogatottság...

De gondoljunk bele, hogy mikor lesz olyan általános az élethosszig való tanulás hazánkban, mint Dániában? Mikor lesz a magyar állampolgár olyan önmagáért felelősséget vállaló, önmaga sorsát irányítani képes polgár, mint a Brit Birodalom honosa? Ahhoz, hogy a társadalmi környezetünkhöz való viszonyunk kedvezően változzék, nemcsak intézményeinknek, a bennük dolgozóknak, de a környezetnek is változnia kell. S addig? Addig maradnak a korábbi erőfeszítések, talán nagyobb koncentrálással arra, hogy fejlesztéseink ne csak pótcselekvések legyenek, hanem minél szélesebb körnek szóló szolgáltatások megjelenését biztosítsák. Maradnak a napi feladatok. Jelenleg talán éppen a hátrányos helyzetűek könyvtári ellátásának optimálisabb megszervezése, hiszen ezek azok a rétegek, amelyek leginkább kimaradtak a könyvtári ellátásból.

De közelgő csatlakozásunk az Európai Unióhoz is újabb komoly problémákat vet föl. Nem hiszem ugyan, hogy nyelvtudás híján van a széles körű érdeklődő közönség, amelyik meg akarná ismerni az uniós normákat, de milyen a mi munkatársaink nyelvtudása? Folyamatosan tudjuk biztosítani a szolgálatban a nyelveket jól tudó könyvtárosok jelenlétét? A kötelező továbbképzésre biztosított összeg nem fedezi az eredményes nyelvtanfolyamok költségeit. A fönntartó nem vállal anyagi részt a továbbképzésben, a könyvtáros a minimálbérből nem tudja pótolni a hiányzó összeget. ùjabb megoldandó probléma.

S minden föntebb leírt keserű mondat ellenére legalább bennünk kell, hogy teljes tudatossággal éljen: ha a társadalom még nem is tudja, de nagyon nagy szüksége van ránk.