←Vissza

"Megszületett"
az első könyvtárosi PhD

A "rendes", a kuhni értelemben vett normál tudományok önreflexiójára, saját diszciplínájuk tudományvoltára vonatkozó vizsgálódásokra és vitákra csak különös, kivételes helyzetekben szokott volt sor kerülni. A recens tudományelméletek és -filozófiák abszolút magától értetődőnek veszik, hogy az ún. tudomány előtti ismeretekből (vorwissenschaftliches Wissen) metodikai reflexió nélkül kerül sor a tudományos vizsgálódásokra és eseményekre. A reflexióra csak akkor kerül sor, amikor valamiféle válság üt be, paradigmaváltásra vagy úgynevezett Grundlagenproblem-viszálykodásra jut a dolog, az adott diszciplína ügye. Nos, a könyvtártudományra (jobb lenne talán idézőjelben használni a kitételt) már a kezdetek kezdetén az önmeghatározás és tudományvolt-igazolás szinte mániákus keresése, kutatása, igazolása (stb.) volt jellemző. Ennek, ezeknek a vitáknak persze nemcsak "elméleti" jelentősége volt. Az azokban az időkben – szovjet mintára – létrejött működő tudománypolitika és tudományos minősítési procedúrák természetesen kizárták annak lehetőségét, még reményét is, hogy valaki könyvtártudományból lehessen, váljon kandidátussá vagy nagydoktorrá. Azok a kevesek, akik szakmánkból mégis tudományos minősítéshez, ranghoz jutottak, mintegy álnéven kerültek be a tudósok respublikájába. Talán nem szükséges a neveket sorolni. Köztünk élnek, alkotnak, vitáznak ma is mindahányan szinte, szakmánk krémjéhez tartoznak. Mint tudósok azonban nem könyvtárosok (könyvtártudósok), hanem – például – az irodalomtudomány, a történelem, horribile dictu, esetleg a műszaki tudományok kandidátusai vagy doktorai. Hiába, no, nem sikerült, ezen a vonalon sem sikerült az áttörést elérni.

Ma ilyesféle viták nem dúlnak, jószerivel nincsenek is. Van, és egyre bőségesebben, egyre jelesebb eredményekkel tudományos igényű és szintű, az "igazi", az akadémiai berkekből való tudományosság által is elismert könyvtári, könyvtárosi, informatikai (stb.) kutatás és kutatási eredmény, vannak lege artis szaktudományos dolgozatok, értekezések, szaktanulmányok és szakkönyvek, monográfiák – és immáron – kézikönyvek is. Időközben a tudományos minősítés rendszere, a régi, szovjet féle – összeomlott. Amint Romsics Ignác írja klasszikussá vált magyar történetében: "A képzés és továbbképzés struktúráját illetően az úgynevezett egyetemi doktori fokozat eltörlése, valamint az angolszász rendszerből átvett PhD bevezetése hozott változást. Utóbbi egyben az addigi kandidátusi fokozat helyébe is lépett, amelyet kiiktattak a magyar minősítési rendszerből. A PhD-fokozatra pályázó végzett diákok oktatása céljából az egyetemeken belül úgynevezett doktori iskolák alakultak." Ám minősítési rendszer így, minősítési rendszer úgy, az azért megmaradt, hogy könyvtári témából, könyvtártudományból nem lehetett PhD-t szerezni. Akadtak, nem is kevesen, akik immáron az új rendszerben óhajtottak tudományos minősítést szerezni, el is jutottak a PhD-dolgozatig, annak megvédéséig, a PhD-cím megszerzéséig, ám – miként hajdanában – PhD-jük megnevezése nem tartalmazta a könyvtári jelzőt, nem utalt ilyen – úgy látszik nem létező – szakterületre. A tavalyi év végével azonban megszületett, mint beszámolónk címe is utalt rá, az első "fecske", az első könyvtári minősítéssel bíró PhD-fokozatú szakember, ha úgy tetszik tudós.

És akkor szóljunk igazi témánkról! Sonnevend Péter – mert hisz róla van szó –, lege artis elvégezte a doktori iskolát, meglépett minden, az ügy érdekében hivatalból kötelező lépést, levizsgázott mindenből, amiből ilyenkor kell és szokás, majd megírta PhD-értekezését, benyújtotta és végül, sikeresen, sőt nagyon sikeresen megvédte azt, minden szabálynak tökéletesen megfelelve. Summa cum laude címmel, a bírálóbizottság 98%-os – hallatlanul magas – szavazati arányával ítéltetett oda neki a PhD-fokozat.

Természetesen nem Sonnevend Pétert ünneplendő jött létre ez a cikk. E sorok írója úgy véli azonban, hogy ez első fecske számos okból is megérdemli az alaposabb bemutatást. Ez okok egyik elsője, hogy nem olyasféle tudóspalántáról van szó, aki – elvégezvén az egyetemet – annak falai mögé kerülve, tanszéki oktatói munkája során mintegy kötelességszerűen kutatott is, majd kutatásai eredményeképp tudóssá vált, és ennek címbéli–rangbéli folyományaira is benyújtotta igényét. Nem. Sonnevend Péter – úgy véljük szakmánk nehézkedési törvényeit és legbelső sajátosságait követve – gyakorló könyvtáros volt évtizedeken át, s elméleti–tudományos feladatai e gyakorlati munkásság (Országos Széchényi Könyvtárbéli osztályvezetői, főosztályvezetői, Pécsi Egyetemi Könyvtári főigazgatói ténykedés) folyományai voltak, abból nőttek ki szervesen. Ez a munka már igen korán összekapcsolódott az úgynevezett központi szolgáltatásokkal, így hát a PhD-disszertáció egészen természetesen kapta ezt a címet: A könyvtári rendszer országos központi szolgáltatásai, különös tekintettel a dokumentumellátás biztosítására. Nem szükséges ebben a témában otthon lennie senkinek ahhoz, hogy – ha könyvtáros – ne érezné, ne tudná, ne lenne képes maga is megfogalmazni, artikulálni, hogy napjaink és a közeljövő egyik alaptémájáról van szó, a dolgozat a mai (magyar, de nemcsak magyar) könyvtári problematika és kérdésmezőny egyik legfontosabb metszetét ragadta meg, amely – ilyen vagy olyan fokon és formában – mindannyiunk ügye. A szerző gondosan regisztrálja és felmutatja, hogy miből és miként jött létre a modern, a szolgáltató könyvtár, de azt is, hogy mit jelent, milyen síkjai, szférái és szintjei vannak ennek a szolgáltatáscentrikusságnak. Természetesen igen alaposan foglalkozik a mű a rendszer, a könyvtári rendszer miben- és milyenlétével is. "A dolgozat abból a hipotézisből indul ki, hogy az előző századfordulótól kezdődően a könyvtári rendszerfejlesztés a szakmai tevékenységek mind szélesebb területeit ölelte fel, miközben egyre hatékonyabban épített a gyorsan fejlődő technikai lehetőségekre. A könyvtári világ az elmúlt száz évben megteremtette országos központi szolgáltatásait. Mit jelent a könyvtári rendszer, s miként épülhetnek fel az országos központi szolgáltatások a mindenkori szükségletek és megoldási lehetőségek kettős függésében: ennek elemzését kínálja a dolgozat gondolati magva". Természetesen arról szó sem lehet, hogy ezúttal és ehelyütt rekapituláljuk az értekezés akárcsak központi mondandóit is. Annyira azonban van terünk, hogy néhány aspektusát kiemeljük a munkának, annyit és úgy, hogy láthatóvá váljék, nem alexandrikus filozofémákról, a gyakorlattól, a könyvtári mindennapoktól, a könyvtárpolitikától (stb.) távoli, az ideák világában lebegő dolgokról van benne szó. A szerző a könyvtárak rendszeralkotó elemeit vette górcső alá, a rendszerelmélet szakmai alapjait vizsgálta, úgy találván, hogy "hat alkotóelem: azaz gyűjtemény+könyvtáros+olvasó+fenntartó+szolgáltatás+infrastruktúra folytonosan és dinamikusan változó összhangja teremti meg a modern könyvtár eredményes működésének feltételeit". Ennek kapcsán az egyik opponens, Tószegi Zsuzsanna parázs kis vitát is generált, szólván annak különösségéről, hogy egy, a szolgáltató könyvtárat és a szolgáltatást elemző dolgozat miképp épülhet egy olyan modellre, amelynek első tagja nem a szolgáltatás, hanem a gyűjtemény. E vitának az ismertetésében sem mélyedhetünk el, de azt olvasóink is nyilván sejtik, hogy itt nem sorrendiségről, hanem különböző, egyként dinamikus és holisztikus modellek – a végén persze egy irányba mutató – koncepcióbeli eltéréseiről van szó. Amiként valami ilyesmit láttunk szimulálódni akkor is, amikor Tószegi Zsuzsanna (ő volt a sokkal harciasabb opponens, Rózsa György nem a részmodellekkel vitázott, az ő bírálata a legnagyobb, szinte már történet- és kultúrfilozófiai perspektívákat vetítette a hallgatóság elé) azt kérdezte, hogy "Sonnevend Péter miért információs, irányítási és fejlesztési háttérként kezeli a könyvtár fenntartóját csakúgy, mint a központi szolgáltatások szempontjából talán legfontosabb szakmai irányítást, vagyis a könyvtárpolitikát?". Sonnevend Péter válaszát erre a kérdésre – most – eltitkoljuk olvasóink elől. Világossá fog válni álláspontja majd abból a hosszabb passzusból, amelyet a disszertáns az opponenseknek válaszolva legutoljára hagyott, engedve (látszólag szívesen) annak a kívánalomnak is, hogy véleményét bővebben, ezúttal már nem szorosan az értekezés problémakörénél maradva fejtse ki.

A vita természetesen a legmagasabb szakmai–tudományos szinten folyt, de a gyakorlati kérdések, illetve a gyakorlatból való kinövés és az az igény, hogy a tudományos eredmények közelesen már a gyakorlatot szolgálják, az opponensektől sem voltak idegenek. Ezért is véli úgy e sorok szerzője, hogy az ilyen viták anyagát nemcsak érdekes és érdemes, de szükséges is lenne teljes terjedelmükben közzétenni. (Témánként változó orgánumokban, a Könyvtári Figyelőben vagy a TMT-ben, természetesen nem az amúgy is helyszűkében szenvedő és korántsem tudományos lapokban, mint amilyen a 3K is.)

A disszertáció egyik legtanulságosabb (és leginkább életbe, a könyvtárak életébe vágó) koncepciója a hatékony dokumentumszolgáltatás többlépcsős modelljének felvázolása volt. E lépcsőket a következőképp foglalta össze a szerző, persze igen röviden, inkább csak utalásszerűen (a dolgozat maga éppenséggel nem takarékoskodott az igen fontos részletekkel sem): "a szakterületileg vagy más metszetben kirajzolódó gyűjtési határok tisztázása, az országos gyűjtési kooperáció, melynek számos európai és amerikai modelljét ismerjük... újabban e törekvések érthető módon felölelik a digitális (hálózati) dokumentumok körét is...; a résztvevő intézmények széles köre esetében a központi katalógus (országos lelőhely-jegyzék) megvalósítását, építve a mind korszerűbb technikára; a szolgáltatás eredményét kifejező könyvtárközi kölcsönzést, illetve ennek modern, kiterjesztett értelmű változatát, a dokumentumszolgáltatást".

Ebben a metszetben talán láthatóvá vált már, miről is volt szó a dolgozatban is, a vitában is. Külön is érdemes azonban – legalább töredékesen – bemutatni azokat a válaszokat, amelyeket Sonnevend Péter Tószegi Zsuzsanna külön föltett, általános érvényű kérdéseire adott. (A kérdéseket eredetileg maga a disszertáns tette fel saját magának, opponense azonban úgy vélte – mintegy keresztbe metszve a dolgozat szempontrendszerét –, hogy ezek külön megvilágítása is igen fontos lehet. Természetesen igaza volt Tószegi Zsuzsannának.)

Sonnevend Péter a következőképp "szintetizált": "A tudományos kommunikáció (konferenciaszervezéstől lapkiadáson keresztül információs szolgáltatásig) a XX. század végére fejlett, hatalmas, pénzigényes, »rámenős«, egyre növekvő arányban profitorientált iparággá változott. A fejlett régiók erőinek versengése – profitért, piacért, szürkeállományért, a mass mediában való jelenlétért stb. – egyre kíméletlenebb formát ölt. Sarkítva a képet: nem a humboldti egyetemes tudomány, hanem a gatesi profitmaximálás igénye nyomja rá világunkra bélyegét... A könyvtári szolgáltatások e világban képletesen »többlépcsős rakétaként« jelennek meg számomra. Az első fokozat a legszélesebb rétegeket éri el, vagy a másik oldalról még mindenki számára látható, s e fokozat majdnem kizárólag ingyenesen adja azt, amit képes adni. A második fokozat a felsőoktatás és szélesebb értelemben vett kutatás szférája, ahol a hagyományos könyvtári szolgáltatások mind jobban keverednek az új dokumentációs–információs eljárásokkal és technikákkal, nem feledve a térítéseket sem. A harmadik fokozat a legkeményebb versenyt idézi, ez már – a rakéta-képnél maradva – »áttöri a megszokott könyvtári gravitáció« határát. Csak a legjobbak és leggazdagabbak tudják a fejlesztésben élenjárók szintjét követni, az ehhez szükséges információt megfizetni. A szakma 5–10 éves ciklusokban úgy strukturálódik át, hogy mind erőteljesebbé válik a második, majd a harmadik fokozat szerepe, befolyása... Nem egyes könyvtárak számítanak már: könyvtári együttesek, azaz rendszerek kellenek, összegzett erőforrásokkal, aminek számomra legjobb realizálása az OCLC vagy a PICA. Ezeknél nincs előre elhatározott – s ezért óhatatlanul elmerevedő – gyűjteményi »kooperáció«, viszont van a mindennapokban érvényesülő – minden intézményi döntést optimalizáló – tájékozottság... Az együttműködők rugalmasan választhatnak konzorcionális együttműködések – beszerzések és szolgáltatások – között... A dokumentumszolgáltatás a hagyományos állománygyarapítás és – a könyvtárközi kölcsönzés mellett és után mind markánsabb szerephez jut... Mind több dokumentumot kell mind több felhasználóhoz mind gyorsabban, voltaképpen azonnal eljuttatni: ez pedig csak hálózaton keresztül történhet. Az új civilizációs minimum pedig a tizenévesek számára ezt jelenti: csiszolt olvasási–dekódolási készség...+kitűnő információ- és kommunikációtechnológiai készség+erős angol tudás. Ha a társadalomfejlődés nálunk is érvényesíti e trendet, akkor a könyvtáraknak minden korábbinál gyorsabban kell egész működésmódjukat újragondolni, újraalakítani... Személyes véleményem úgy fogalmazható meg [e profitorientált, térítéses, de nonprofit illetve ingyenes könyvtári szolgáltatások vitájában], hogy a demokrácia és a relatív jólét terjedése egyfelől, a könyvtári-információs szolgáltatások rohamosan növekvő ráfordításai másfelől, logikusan vetik fel a nonprofit jellegű költségtérítés gondolatát. Már csak azért is, hogy a felhasználó érzékeny legyen a szolgáltatás egészének költségeire, amely érzékenység a használat bizonyos moderálásával járhat, s végső soron közös érdekeltségi háló kialakításhoz vezethet. E közös érdekeltség pedig a jobb minőség irányába mutathat... Az ötödik kérdés a könyvtár tényleges jövőjét firtatja... Az OCLC és a PICA együttesen a Gutenberg-galaxis választékának maholnap 70–80%-át lefedi, eközben az OCLC által forgalmazott dokumentumok több mint fele hálózati úton, elektronikus formában került a felhasználó elé... A nyilvános könyvtári dokumentumhasználat legalább 50 milliós nagyságrendjéhez képest a »hagyományos« könyvtárközi kölcsönzés és másolatszolgáltatás pár százezres nagyságrendje szinte eltörpül (s nem is nagyon növekszik)... A könyvtár is valami többlépcsős rakéta formáját öltheti a közeljövőben... Egyszerre kell a múlt megszokott és méltán népszerű értékeit és szolgáltatásait nyújtania... a jelen változatos lehetőségeit közvetítenie, s a jövő hálózati–globális üzemmódjára felkészülnie, abból ízelítőt nyújtania. A gyűjteménytől a hozzáférés felé: általában ezt a fejlődési utat elemzik a legjobb szakértők. A használóbarát, szolgáltatáscentrikus, de mégis nem csekély mértékben statikus gyűjteménytől, az együttműködő rendszerbe kapcsolt, információszolgáltató, a hálózatok világában hatékonyan eligazodó, önmagát tájékoztató–közvetítői szerepben definiáló új könyvtári szerep felé."

Lehet, az utolsó passzusok, netán néhány korábbi is, kevéssé tudományosnak tűnnek a könyvtári szakirodalmat gyakorta forgató olvasónak. Csakhogy, és ez a cikk műfajából nyilvánvaló, mi ezúttal nem azokat az utakat jártuk és járattuk be olvasóinkkal, amelyeket Sonnevend dolgozata maga bejárt. Az eredményekből villantottunk fel néhányat. Ezek – mint más tudományok esetében is – sohasem lehetnek "vadonatújak" (vagy ha igen, annál rosszabb rájuk és szerzőjükre nézve). Ám azt talán sikerült érzékeltetnünk, hogy a kemény – és immáron az akadémiai–egyetemi világ által is elismert, saját műfajában elismert – tudománynak van mondandója legnapibb, leginkább banauzikus problémáink tárgykörében is.

Annak idején, hogy Sonnevenddel szóljunk, a humboldti tudomány- (és oktatási) eszmény uralma idején mindenki ismerte a nagy római történész és mítoszgyártó, Livius munkáit. Elég lenne talán csak annyit ideírnom, hogy Longus post me ordo est idem potentium decus, vagyis, hogy sokan fognak még pályázni erre a dicsőségre. Mucius Scaevola mondotta ezt a Rómát ostromló etruszk királynak, akinek meggyilkolására ment az ellenséges etruszk táborba, és elfogása, valamint a legendás hőstett, kezének önkéntes elégetése után nyilatkozott így. E sorok írója reméli, hogy Sonnevend Péter is elmondhatja: Longus post me... Ha talán háromszázra – úgy hirtelen – nem is lenne szükség (Mucius Scaevola ennyi követésére fölesküdöttről tudott).

(VK)