Próbálok most belemenni,

milyen semmi valamennyi,

mennyei a semmi, tudom,

sose tartom, passzolgatom,

mintha az értelem egy szép

focipálya lenne, amin

a félelem játssza meccsét,

s örül, mikor van vita min,

mert már az is valamennyi,

hogyha azon gondolkodik,

valameddig milyen lenni,

az érzésből gombolkozik

át a meleg értelembe,

délben, gyárban, ha dolgozik,

munkás megy így étterembe,

(étterembe?, menzára megy)

így a semmit nem zárom

külön, biztos szavasított

formába (bár tavasz itt-ott

téli gondolkozásomban

krómos, biztos fogódzóm van,

s mi lehetne más: a korlát,

épp, amiben úgy vagy benne,

ha nem nézed, épp akkor lát,

s ha engednéd, elengedne).

Még ha egyenes is az út:

minden bizonyosság hazug.

S akiben nincs semmi igaz,

sokat kérdez, zűrre hajaz.

Semmiből lesz valamennyi,

valamennyiből a semmi.

Talán mindent tönkre tenne,

nem muszáj a compremende.

Borzongásunk ellenére:

csiga mászik pengeélre.