Nem akartam vasárnap délután,

hazafelé jövet a hegyen át, fölszedni azt a

különben évek óta nézdegélt és talpammal súrolt,

simogatott, testsúlyomat is készséggel viselő,

gyerekkori kavicsaimra emlékeztető kilós követ –

valahányszor arra császkáltam, ha nem is érintettem,

jólesően gondoltam: a hátát földomborító

barnás szerzetet szobámba szállítom egyszer,

és szóvá teszem őt magát.

Alkonyodott, mikor közelébe értem.

Mozdulni láttam. Erre lehajoltam, fölmarkoltam.

Vittem; jött; mentünk. Örült a költözésnek.

A könyvespolcon meg úgy foglalt már helyet, mint

aki célba ért, megmenekült. Néztem.

November vége volt, szerda vagy péntek,

gyorsan sötétedett, fölkapcsoltam a villanyt.

Történt az este mindennapi egyértelműséggel.

Próbáltam átélni jelentéseit.