Az „értelmiségi réteg” a modern társadalmak egyik legtöbbet vitatott és legtalányosabb kategóriája. Lehetetlen is pontosan megrajzolni határait, illetve leírni funkcióit. A legtöbb társadalomtudományi és filozófiai munka a modern értelmiség megjelenését a Dreyfus-perhez kapcsolódó (pro és kontra) tiltakozásokhoz köti.  Huszár Tibor írja a Fejezetek az értelmiség történetéből címmel megjelent monográfiájának bevezetőjében, hogy „az értelmiség fogalma viszonylag új keletű; szociológiai megjelölésként csak a XIX. század második felében vált használatossá.”  Ugyanakkor nem problémátlan az értelmiségieknek nevezett emberek (csoport, réteg, osztály?) „megszületését” a 19. század végi, modern európai ipari társadalmak differenciált világához kötni, hiszen az átlagot meghaladó műveltséggel rendelkező és általában a kiemelkedő szellemi kvalitásaik alapján maguknak elismerést szerző emberek (az úgynevezett bölcsek) a premodern társadalmakban is léteztek.

A középkorban „írástudóknak” (clers), az újkorban „filozófusoknak” hívták őket. Erre a „mozgó identitásra” utal Gérard Leclerc az értelmiségiekről szóló könyvének bevezetőjében, arról értekezve, hogy szinte minden történelmi korban létrejönnek emblematikus társadalmi csoportok, amelyek mintegy szimbolizálják az adott korszakot. Például a klasszikus kor jelképes figurája az udvari nemes, míg a felvilágosodás tipikus alakja a filozófus. „Modern ’értelmiségünk’ – írja Raymond Boudon –, olyan ellentmondásos tradíciókkal rendelkezik, amely mögött nagyon komplexen szerveződő csoportok története rejtőzik.”  Még jobban összekuszálódnak az értelmezés szálai, ha tekintetbe vesszük, hogy a modern vagy még inkább napjaink posztmodernnek nevezett társadalmaiban a kommunikáció formái és tartalmi összetevői egyre differenciálódnak, specifikálódnak és persze – banalizálódnak.

Jórészt a szolgáltatói szektor viharos fejlődésének köszönhetően a huszadik század második felére a nyugati világ társadalmaiban általánossá vált a középiskolai végzettség, s szinte minden harmadik felnőtt diplomát szerzett. Ezért nemigen tévedünk, mondja Boudon, ha éppen napjaink magasan fejlett társadalmaiban a kognitív kompetenciák meglétét tekintjük az értelmiségi státusz egyik fontos kritériumának. Egyre több diplomás ember van közöttünk, s ez egyáltalán nem lebecsülendő „vívmány”, mindenesetre a diploma birtoklása nem tesz értelmiségivé, még akkor sem, ha viszonylag könnyedén kimutatható, hogy a kvalifikáltabb munkakörökben általában diplomás embereket alkalmaznak.  Továbbá, az entellektüelek azért is jelennek meg problematikus kategóriaként, mert szociológiai értelemben nem alkotnak sem osztályt, sem egységes foglalkozási kört. „A szakmunkások, az alkalmazottak, a mezőgazdaságban dolgozók a munka világához tartoznak. Az orvosoknak, az újságíróknak, az ügyvédeknek foglalkozásuk van. De az értelmiségi státusz nem foglalkozás; nem meghatározható munkaforma, s nem is mesterség. Voltaképpen kik azok az értelmiségiek? Társadalmi osztályt, statisztikai kategóriát vagy valamilyen hálózati közösséget alkotnak?”

Úgy tűnik, mondja Boudon, hogy a társadalomban az értelmiségiek bizonyos szempontból látens csoportokként „jelennek meg”. Számos olyan diplomás van, aki miután éveket töltött az egyetemen, a mindennapi munkájában mégis megfosztott szinte minden – a hosszú tanulás során elsajátított – kompetenciájától, vagy még gyakoribb eset, hogy valaki, noha nagy felelősséget követelő technikai vagy adminisztratív funkciót lát el, egyáltalán nem tart igényt arra, hogy értelmiséginek tekintsék, sőt, „(…) kifejezetten sokkolja, ha mások értelmiségit látnak benne.”  Az ilyen embereket szokás technokratáknak nevezni, mert ők elsősorban és szinte kizárólagosan azokra a specifikus kompetenciáikra büszkék, amelyek egy jól definiált szerepkört biztosítanak számukra a munkamegosztás rendjében, és megvetéssel beszélnek a „csak fecsegő”, mindenbe „belekotnyeleskedő álmodozókról” és „határsértőkről” – vagyis az értelmiségiekről. Edward Shils híres értelmiség-tanulmánya is arra a közhelyszerűségében is mélyen igaz megállapításra épül, hogy az értelmiségiek a társadalom centrumához tartoznak, legalábbis abban a Rejtő Jenő-i értelemben, hogy „aki ad magára, arra odafigyelnek.” Néhányan nagyon közel vannak a politikai hatalomhoz, még akkor is, ha nem vesznek részt a mindennapi politikai csatározásokban. S persze miként Leclerc mondja: a „szociológus tekintetének” megvan az a természetes elfogultsága, hogy elsősorban a társadalom csúcsaira irányul, így jórészt a gazdaság és a kultúra „nagymoguljait” veszi célba.

Napjainkban egyre inkább a média által ismertté lett emberekre „fókuszál”. Mindez azt is jelenti, hogy az értelmiség-problematikával foglalkozó szociológiai vagy filozófiai vizsgálódásoknak tekintettel kell lenniük a tényre, hogy egyfajta szakadék tátong a viszonylag kisszámú, de „nagynevű” entellektüel és az „anonim” értelmiségiek sokasága között. Ráadásul az sem közömbös, ki és honnan beszél az értelmiségiekről, mi az értelmező szakmája, tudományterülete, illetve milyen a világnézeti és politikai elkötelezettsége. Leclerc rámutat, hogy érthető különbség van a történész „szeme és észjárása”, illetve a szociológus nézőpontja között. Míg a történész az úgynevezett nagy nevekre (pl. királyok, államfők, hadvezérek) figyel, a szociológust az individuumok kisebb, de jól definiálható csoportjai is foglalkoztatják, akik a helyi közösségekben töltenek be fontos szerepet, s a saját kis világukban „személyiségeknek” számítanak.  Kétségtelen, hogy az értelmiségiek mindig a szűkebb vagy tágabb közösségek centrumához kötődnek, s túl azon, hogy ilyen vagy olyan specifikus kompetenciával rendelkeznek, általában a társadalom által nagyra becsült értékek megteremtőiként, közvetítőiként és őrzőiként van kiemelt szerepük.

Boudon szerint az értelmiségiek sajátos kötelességetikát képviselnek. A szakmák (jobban mondva: hivatások) belső orientációja szerint differenciálódó értékek (erények) részleteikben ugyan különbözhetnek egymástól, de a nyugati értelmiségiek ideál-tipikusnak tekinthető értéke, az igazság, illetve az igazságosság iránti elkötelezettség szinte általános érvényű. Boudon a tisztánlátás kedvéért ehhez hozzáfűzi, hogy az igazság fogalmát nem szabad logikai pozitivista értelemre szűkíteni, hanem, ahogy Victor Hugo mondja, „összekeveredik benne a ’mágia’, a művész, a filozófus és a próféta igazsága – röviden: a benső sugallatok egész családja.”  Az értelmiségi vitákban különösen fontos, hogy a racionális argumentációval párhuzamosan az erkölcsi szabályokat is tisztelni illik, nem szabad a tényeket elferdíteni, továbbá tartózkodni kell az ad hominem érveléstől.”  Noha a szűkebb értelemben vett entellektüelt valóban a tizenkilencedik század termékének tekinthetjük, habitusában, jellemében és értékrendjében továbbra is jelen van egy sor premodern érték – például az arisztokratikus erénynek tekintett lovagiasság – legalábbis jelen kellene hogy legyen.

Tisztán módszertani szempontból nézve feltűnő, hogy az értelmiséggel foglalkozó szociológiai, filozófiai és történelmi irodalomban túlteng a metaforikus osztályozás és tipologizálás. Ismerem a metaforikus nyelv elburjánzásának veszélyeit, az értelmiségkutatásban mégis nehéz vitatni létjogosultságát. A szerencsésen kiválasztott, úgynevezett „ütős metaforák” olykor megvilágító erejűek. Emellett termékeny megoldás az oppozíciós fogalompárok használata is, amelyre Leclerc-nél gyakran találunk példát. Az egyik lehetséges oppozíciós pár az elkötelezettség vagy visszavonultság (olykor kívülállás), amely szinte minden, az értelmiségproblematikával foglalkozó munkában megjelenik. Hofstadter szerint az értelmiségi nem a laboratórium csendjébe visszavonult kutató, nem szerzetes, de nem is szent vagy próféta, „termékeny egyensúlyt kell találnia az elkötelezettség és a kívülállás között. Kombinálja a természetes intelligenciát a profán szakértői tudással, illetve azzal az intellektussal, amely őt egyfajta szent tudás specialistájává (pap, próféta, ideológus) teszi. Egyszerre pap és próféta, konzervatív és kritikus, a közösségek legfőbb értékeinek őrzője, de azt se szeretné, hogy mindig minden ugyanúgy ismétlődjön.”

Az értelmiségi különös monstrum, bizonytalan és állandóan mozgásban lévő tulajdonságok törékeny szintézisét ismerhetjük fel rajta – legalábbis szerencsés esetben. A Sartre értelmiség-felfogását bemutató fejezetben  részletesebben is beszélek az elkötelezettség sokat vitatott problematikájáról. Elöljáróban Tzvetan Todorov mély bölcsességről tanúskodó eszmefuttatását idézem: „Abból a megkülönböztetésből indulok ki, ami az ’elkötelezettség’ és a ’felelősség’ között található. Gyakran teszik fel a kérdést az értelmiségieknek: Ön elkötelezett? De hát muszáj elkötelezettnek lenni? Ugyanis elkötelezett embernek lenni, ez a legkönnyebb a világon. Mindenki elkötelezett ezért vagy azért. Mint Jourdain úr prózája. Mindenki hajlamos, hogy képességeit és természetes lelkesültségét eszmék szolgálatába állítsa; az értelmiségi emberek elkötelezettségében ebből a szempontból nincs semmilyen specifikus. Egészen más a helyzet a felelősséggel. Az egyszerű halandóval ellentétben az értelmiségi – az író, a tudós, a filozófus – kijelentéseiben és írásaiban valamilyen világértelmezést javasol. S amikor az ember cselekvésre szánja magát, egyúttal erkölcsi kötelezettséget vállal – ezt nevezik felelősségnek –, azaz tetteinek és elméleteinek egymással koherensnek kell lenniük.”

S hogy az értelmiségi valóban monstruózus lény, abból is kitetszik, hogy a meghatározására és a leírására irányuló próbálkozásokban rendszeresen megjelenik az öniróniától sem mentes pejoratív beállítódás. Hiszen gyakran éppen azok ítélkeznek ellenségesen vagy „lesajnálóan”, akik maguk is az értelmiségiek legjobbjai közé tartoznak. Jan Szyzepański úgy látja, leginkább a konzervatív politikai beállítottságú filozófusok és szociológusok fogalmaznak meg negatív minősítéseket. Idézi is Bertrand Russell szellemes kijelentését (akit persze csak feltételesen lehet konzervatívnak minősíteni): „(…) intellektuel, aki azt a látszatot kelti, hogy több esze van, mint valójában.” Russell rögtön hozzáteszi: „remélem, ez a meghatározás nem vonatkozik rám.”

Egy konzervatív amerikai író, Luis Bromfield az elnevezést a „felületes, elpuhult egyének megjelölésére alkalmazza, akik túl érzékenyen reagálnak minden problémára, önhitten megvetik a józan észt és a tapasztalatokat, szentimentálisak és a liberális eszmék doktriner hirdetői; elavult erkölcsfilozófiát vallanak, egyszóval ’vérszegény és folyton vérző szívű figurák.’”  Az értelmiségi lét vagy funkció monstruozitásáról ír Joseph Schumpeter a Kapitalizmus, szocializmus és demokráciában. A könyv első része Marx tanait vizsgálja, ahol a tudományos szocializmus megteremtője minden fejezetben más és más értelmiségi foglalkozás szimbolikus képviselőjeként jelenik meg: Marx, a próféta, Marx, a szociológus, Marx, a nemzetgazdász, végül Marx, a tanító.  Így az entellektüel próteuszi lény: többrétegű, „szimfonikus” személyiség (olykor persze közönséges csaló vagy még inkább: szabadulóművész), aki folyamatosan változtatja identitását, talán hogy végképp lehetetlenné tegye önmaga külső és objektív leírását, azaz ellenálljon a személyéhez kapcsolódó mindenféle egyértelműsítő törekvésnek.

Schumpeter kisebb fejezetet szentel az értelmiségszociológia alapkérdéseinek, amelyben nem túlságosan hízelgően nyilatkozik. Az értelmiségiekkel az a legfőbb baj, hogy általános bizalmatlanságot szítanak a kapitalizmussal szemben. Természetesen minden társadalomban vannak elégedetlenkedők, olyanok, akik a náluk szerencsésebbek helyére szeretnének lépni, de rendszerjellegű kritika megfogalmazására csak modern értelmiség képes, mert az ebbe a kategóriába tartozó emberek túllátnak saját partikuláris céljaikon (vagy legalábbis ezt szeretnék elhitetni magukról), és hajlandóak az „univerzális értékek” nevében fellépni. Annyit mindenesetre Schumpeter is elismer, hogy szociológiai értelemben nem könnyű az értelmiségit definiálni. A definíciótól ugyan tartózkodik, de odáig elmegy, hogy az értelmiségieknek „hatalmuk van az írott és a kimondott szavak fölött, (…) de nem viselnek felelősséget tetteik gyakorlati következményeiért.”  Voltaképpen Schumpeter érvelésének lényege, hogy az értelmiség a maga több évezredes történelme során, azaz a premodern társadalmakban (az antikvitásban és a feudalizmusban) túlságosan is hozzászokott a küzdelemhez, s ott is harcolni szeretne a nagyobb elismerésért (tehát a kapitalizmusban), ahol erre már nincs semmi szükség. Az entellektüel olykor felajánlja szolgálatait a munkásosztálynak, bár az „empirikus munkásosztály” tagjai idegenkedéssel fogadják ezt a közeledést, mert csak okoskodó kívülállót látnak benne. Az sem jó, ha az értelmiségiek politizálni kezdenek, legfeljebb szakértői minőségben a hivatásos politikusok háttérembereiként van rájuk szükség.