„A tér látható szélén túl

örök homályba borult

barlang nyílik, ahol az elvonult

lélek saját sorsa nyomára lel...”

– szavalhatjuk Keats-szel. Tallár Ferenc esszéjét olvasva  a relációkban feloldódó, „tőkesúlyát” (autonómiáját) vesztett, „hálózatos” személyiségről, a szerző szavaiból – legalábbis számomra, és a szerző minden tudatos távolságtartása ellenére mégiscsak – kiérezhető némi nosztalgia a kiküzdött, megalapozott, megformált individuum iránt. Az esszé nem habozik kimutatni ennek a fajta ideálképnek a legkevésbé sem „szent”, hanem a formálódó kapitalizmus érdekeihez, a „birtoklás” és „alávetettség” fogalmaihoz visszanyúló gyökereit: az alaphang mégis a magvát vesztett, szétfoszló individuum iránti részvét – ennek az individuumnak a nyugati kultúra évszázadaiban mind jobban elmélyülő, cizelláltabban megformált belvilága sokáig a művészet-élmény forrása volt. Ez a személy-felfogás fokozatosan bontakozik ki a középkori misztikusok egyre bensőségesebb hangú feljegyzéseiben; nem habozik parasztok, polgárok, kisasszonyok és dámák arcát adni a festett golgotákon hullámzó tömegnek; az egyedi, egyszeri, köznapi megbecsülése az élet minden területére kiterjed, és értéket ad a ráncnak, a bukásnak, a múló időnek. Ez az a személykép, amelynek éjszakai oldalát a romantikusok keresik, a klasszikus regényirodalomban pedig a maga sokrétűségében, társadalmi-lélektani meghatározottságainak teljes spektrumával áll elénk; mélyrétegeit kutatja a pszichoanalízis, aláereszkedve az álmok és félelmek, a tudattalan birodalmának rejtett kincseskamráiba.

„és olyan még nem termett, aki

e szülő-poklot nem bolyongta be;

de kevesen érezték, milyen üde

álmot is adhat e barlangi mély.”

Az utóbbi években-évtizedekben sorra jelennek meg tanulmányok, amelyek a klasszikus, freudi lélekanalízis korlátozott érvényességére mutatnak: az álomfejtés gyakorlata, a „szülő-pokol” e terápiás bebarangolása, mondják, meghatározott korhoz és miliőhöz kapcsolódik: a századelő bécsi – vagy tágabban: KuK, netán európai – polgárságához; annak műveltsége, anyagi és szellemi kultúrája a talaj, ahol a pszichológia szárba szökkenhetett, működhetett. Ma már az egyetemes érvényűnek gondolt törvényszerűségek és lélektani mesterfogások csak megszorításokkal alkalmazhatók: az elszigetelt, elnyomott, ösztönkésztetéseit klasszikus neurózisokban megélő ember képe jórészt a múlté. Az analízis olyan narratívát ad, amely az individuumot segít újrastrukturálni – de mi a teendő, ha egyre kevésbé figyelhető meg az individuum?

Keats költeményének hőse Endümión, a görög mítoszok egyik halhatatlanja, akire a Latmosz bércei közt csókolt örök álmot a Holdistennő. Neve olyasmit jelent: a „Belső”, aki „Belül van” (az endüein: „belépni”, „alászállni” igéből). Jellemzően a romantika fedezte fel újra: a szendergő „belső embert”, aki egy elzárt barlang mélyén alussza varázsos álmát, mit sem tudván arról, hogy halhatatlan. Keats verse is az emberi személy egységének himnusza: ahogy a tapasztalás, érzékelés, a benyomások sokasága összerendeződik, és múlhatatlanná lesz.

Ennek az én-tapasztalatnak azonban lételeme és kialakulásának előfeltétele az egyedüllét, a magány, vagy legalább a magánosság érzése. A szünet nélkül hálózatba kapcsolt, mesterségesen jelenlévő és önszántából transzparenssé tett személy (leginkább csak „arc”- persona – azaz: maszk) jóval nehezebben képes a befelé figyelés és koncentráció olyan fokára jutni, amelyben a figyelem, a törődés, a kíváncsiság aktusa hatékonyan hozhatná létre – vagy tárhatná fel – ezt a titokként megélt, a felszínes én számára is ismeretlen „önmagát”.

„Légy mindig a magányos gondolat

képzeleten túli laka, szabad,

mely az egek határát is kijátssza;

lépj ki a csupasz agyból, légy kovásza

a tompa, unt földnek...

a mérhetetlenség jelképe légy!

...ismeretlen légy – ne több.”

Rilke sokat tudott erről, és az Őszi nap záró szakaszában elő is sorolja az önmegismerés, az „önmagával foglalkozás” hagyományos eljárásait:

„Kinek nincsen háza, többé sohse épít.

Ki maga van, magára marad végre.

Virraszt, olvas, levelet ír az éjbe,

és fasorban bolyong, míg űzve végig

zizegő szél kap a hulló levélbe.”

A kép a magát „networking”-csomópontként megélő, relációkból és reflexiókból erőt merítő személyiség számára alighanem maga a rettenet: az elrejtettség, elfeledettség, kívül kerülés okozta hideglelés. Ami ráadásul időigényes, hiszen egyre több üresjárat szükségeltetik hozzá. A hálózat csomópontján átáramlik az információ – a minél nagyobb csomóponton hatékonyabban. Nem a megőrzés, hanem a továbbadás a fő szempont: márpedig a klasszikus, kumulatív elven működő, emlékezésen, kiegészítésen alapuló nyugati kultúra, amely előszeretettel érleli a szellemi tartalmakat, mielőtt továbbáramoltatná őket, ehhez túlságosan lassú.

A hálózatos személyiségben a transzparencia mellett a jelenidejűség is meghatározó: az emlékezés aprólékos munkája nem mozdítja elő a befogadás intenzitásának manapság mindennél kívánatosabbnak gondolt növelését.

A befogadásnak ez az összesűrűsödése megöli az emlékezetet: és nem is csak azon a közvetlen, és számtalanszor felhánytorgatott módon, amire már Platón is utalt egy helyütt az írás kapcsán, hogy tudniillik a megőrzés e technikája a feledés kultúrájához vezet, amennyiben egyre többet bízunk a papírra, és a memóriára egyre kevesebbet. E folyamat talán legszembetűnőbb jele, hogy idézeteink is elhagytak bennünket. Pedig számtalan nemzedéken át ezek a közös mondatok biztosították a kultúra folytonosságát és a közös diskurzus alapját. A citátumok az őskori nagy eposzok és népénekek utolsó maradványai: velük a közösen használt enciklopédia utolsó lapjai is elvesztek. Ha pedig az egyéni emlékezet strukturálatlan, a kollektív emlékezet sem lehet rendezettebb, holott rendszerint ez jelöli ki egy kultúra játékterét és karakterét, a közösségi enciklopédia címszavait, az adott kultúra könyvtárának áttekinthető katalógusát.

A kultúrák fölött őrködő nemtőnek alighanem Memoria a neve: ő a szűrő, mely szabályozza emlékezés és felejtés összjátékát, elkülönítve a megőrzésre érdemes tartalmakat a fölöslegesektől. Ha azonban ő elhagy bennünket, az utolsó, még úgy-ahogy működő szelekciós elv az idő marad; mindössze ez rendezi szekvenciákba a folyamatosan jelenlévő információt. A mennyiség további növelésének egyetlen módja a felhasznált idő rövidülése, ezért a tudást kényszerűségből előbb ismeret-részekké kell tördelni, aztán információ-darabokra morzsolni, granulátummá őrölni, hogy minél kisebb helyet foglaljon, hogy gazdaságosabban tárolható és könnyebben emészthető legyen. Borges még kozmikus méretű csarnokokba álmodta a maga bábeli könyvtárát – a mai bibliotékáriusok álma, hogy a csarnokok roppant tárhelyét és a művek végtelenségig bogozott labirintusát egyetlen kártyalapnyi helyre zsúfolják, idővel pedig egy tű végtelenített hegyére. A személyesen megélt magány és emlékezet híján pedig miféle út vezet a „tér látható szélén túl” fekvő barlangba, „ahol az elvonult lélek saját sorsa nyomára lel”? Keresi-e még valaki az odáig vezető utat? Talán a saját sors is csak afféle avítt luxuscikk: ébenfa asztalka sok apró fiókkal vagy gyöngyházzal berakott kínai szelence.