Egy napon a falunk mindenkor bölcs bírája azt vette fejébe, hogy a bírói hivatal elé szobrot állíttat ama óriásnak, aki hajdanában a hegyeinkben kószált. A hegyeink ugyan az idők viharaiban elkoptak, ez ellen mit sem tehetünk, az óriásnak viszont még mindig tenger sok hálával tartozunk – de szoborral mindenképpen! Egybehívta hát bölcs tanácsnokait, megvitatta velük az ötletet, s azok egytől egyig lelkesedtek, hosszan magasztalták bíránk éles elméjét és az újító, jobbító ideák terén nyilvánvaló felülmúlhatatlanságát.

Alig telt belé néhány hét, beállított a falunkba egy hórihorgas, zsíros hajú, húsos ajkú, hosszú és szőrös fölű, tömpe, ám vörös orrú ember; hátán koszos hátizsák, egyik kezében vázlatfüzet, másikban pálinkás butykos. Ő volt a hírneves szobrász- mester, messze földeken csodált faragványok ihletett alkotója. Be is költözött menten a számára sebtiben összetákolt faluszéli kalyibába, ami előtt másnap visítva fékezett valami böhöm nagy autó, a platójáról puffanva löktek a porba egy meglehetős mészkőtömböt koszos trikóban feszítő, rosszarcú legények – vagy húszan veselkedtünk neki úgy hétszer, mire nagy üggyel-bajjal, fogainkat csikorgatva a talpára állítottuk. Sikerünk láttán a szobrászmester elégedetten, jó kedéllyel hümmögött, majd krákogott, aztán pökött egy véreset a porba. Kulturáltan eltaposta, megvakarta az üstökét, szélesen elvigyorodott, előhalászta nadrágja rejtekéből irgalmatlan lőcsét, körbevizelte a követ, ahogyan a kan ebek az útszéli bokrokat, s ezzel a gesztussal szélnek eresztett bennünket.

Attól fogva zajos kopácsolás hallatszott a faluszéli kalyiba felől reggeltől estig, míg estétől reggelig fülrepesztő danolászás, valamint pajzán sikkantgatások.

A szobrászmester nappal szorgoskodott a kövön, éjjelente azonban korhelyek és könnyűvérű leányok látogatták, s mivel a falunk mind ebből, mind abból igen jól el van látva, csinos tömeg gyűlt össze nála éjszakáról éjszakára. A bíró nem győzte hordatni a bort meg a pálinkát, a faluvégi kurta korcsmáros pedig nem győzte panaszolni az őt érő súlyos károkat, amiért legkiválóbb vendégei az iszákos, istentelen kőfaragónál időznek, ahelyett, hogy nála darvadoznának, mint rendesen.

Így múlt el egy hónap, majd kettő.

Egy ősz eleji reggelen a szobrászmester betoppant a bírói hivatalba, rányitotta az ajtót a bíróra, megzavarta csöndes szendergésében, s iszonytató pálinkabűzt lehelve megnyerő ábrázatába, a jussát kérte szelíden, ám határozottan, mondván, ő bizony elkészült, ide azzal, ami jár, de tüstént. A megfontolt bíró ellenben, jóllehet legédesebb álmából riadt, nem hamarkodott el semmit: előbb meg kívánta szemlélni az elkészült szobrot, s csak azután óhajtott fizetni. No, hiszen pontosan ezért ő a bíró, hogy ilyen körültekintően viselkedjen!

Egykettőre híre kelt, micsoda jelentős nap virradt, ki is vonultunk hát nagy számban a falunk szélére, ahol a kalyiba előtt három-négy részeg hortyogott a saját hányadékában, két-három rosszéletű cafka lődörgött hiányos öltözékben és a faluvégi kurta korcsmáros álldogált csípőre tett kézzel, kajánul somolyogva. Nem a ringyókon és nem az okádékukban fetrengőkön vidult, sokkal inkább a mészkőtömbön, ami súlyosan és nehezen állott a kalyiba előtt, göcsörtösen, rücskösen, nyersen-furán, a maga nyomasztó, súlyos formátlanságában.

– Hát ez meg mi a pék fasza lenne? – rökönyödött meg a hájas tanácsnok, a varroda tulajdonosa.

– Ó, hogy a rézfaszú bagoly vitt volna el… – horgadt föl a harag a rezes orrú tanácsnok lelkében, ám a bíró egyetlen pillantással belé fojtotta a káromlást, s bölcsessége vértezete mögül alaposan, hozzáértőn mustrálta a faragott követ.

– Ímhol, az óriás – mutatott teátrálisan alkotására a szobrászmester, szavait falunk elöljárójához intézte. – Szimbolista és empirista mű, ami a pszeudogroteszk irrealizmus és a szenzibilista-dualista postmortem jegyeit egyaránt magán viseli, s nem tagadom, hogy csipetnyit talán az asszociációs neobarokk elemeit is fölfedezheti rajt’ a hozzáértő tekintet. Ami az egészet mégis, kvázi habarcsként, egységesíti, az a reálromantikus narráció…

A bíró hol jobbra, hol balra hajtotta a fejét, akár a madarak, közben hümmögött és dünnyögött, egyikünk sem tudta, elégedetten-e, avagy éppen elégedetlenül...

– Mi az apád…? – támadt a harmonikás tanácsnok a művészre, ám a bíró, kezének egyetlen intésével, megfékezte:

– Vizslass inkább, tanácsnok uram, vizsgálódjál okosan, ne hebehurgyáskodjál! – figyelmeztette s egyben fegyelmezte hívét.

A szobrászmester nyájasan bólintott a bölcsesség forrása felé, mire az engedékenyen, leereszkedőn visszabiccentett.

– Komoly műalkotás – nyilatkozott aztán. – Büszke lehet rá a falunk és ama hajdanvoltjeles óriás, kinek tartoztunk már evvel!

Több szó nem esett, sarkon fordultunk, hazabattyogtunk. A faluvégi kurta korcsmáros leesett állal bámult utánunk, levegő után kapkodott, és – ami a legkülönösebb – nem bírt megszólalni. A szobrászmester aljasul mögéje lépett, s mielőtt még visszatért volna a beszélőképessége, jól nyakon csördítette, hogy az ájult részegek mellé hemperedett, bele a gusztustalan tócsákba.

Még aznap este elhagyott bennünket az ihletett szobrász, és tömény szeszektől véresre karcolt torkából alig tellett búcsúszóra. Két nap múlva nagy ünnepség keretében fölavattuk a traktorral a falunk közepére, a bírói hivatal elé vonszolt szobrot. Az alkotást beton talapzatra emeltük, hogy messziről is bárki, akinek kedve kerekedik hozzá, megcsodálhassa. A harmonikás tanácsnok, mindannyiunk határtalan örömére, szívhez szólóan nyűtte harmonikáját mintegy másfél órán keresztül. De ennek is vége szakadt egyszer. Miután pedig – a citromsárga lepel lehullván – minden kíváncsi tekintet előtt föltárult a szobor, a bíró rövid beszédet rögtönzött.

– Ez a kitűnő, mesteri remekmű itt, előttünk, egy szimbolista és empirista szobor, ami a pszeudogroteszk irrealizmus és a szenzibilista-dualista postmortem jegyeit éppen úgy magán viseli, ahogyan az asszociációs neobarokk elemeit fölfedezheti rajt’ a hozzáértő, kellően érzékeny műélvező. Ami az egészet mégis, kvázi habarcsként, egységesíti, az a reálromantikus narráció. S mindez a miénk, barátaim, a mi falunké! Azért valósítottuk meg ezt a csodát, mert tartoztunk ennyivel az óriásnak, ki hajdan a hegyeinkben kódorgott, s akitől őseink is, mi is oly sokat kaptunk. Jóllehet hegyeink az idők megannyi viharában sajnálatos módon elkoptak, hálás szívünk máig dobog, és e hív szívverés megtestesülése ez a páratlan műalkotás!

– Mert az óriás szerette az efféle nagy köveket? – kérdezte ártatlanul egy gyerek az anyjától, de olyan hangosan, hogy a nagy csöndességben mindannyian jól kivehettük minden egyes szavát.

A bíró joviális mosolyra húzta a száját.

– Ó, nem, gyermek – duruzsolta. – Te még kicsiny ésszel bírsz, s nem látod, hogy ezen pazar szobor maga ama óriás. Ám mindazok, akik értelmes ésszel bírnak, jól látják, hogy így van!

És bölcs tanácsnokai, kik karéjban állottak körülötte, mind buzgón bólogattak.

És a falunk népe, kik tömegbe verődve állottak vele szemben, mind buzgón bólogattak. Egyedül a faluvégi kurta korcsmárost kerülgette a guta, ám ahhoz már réges-régen hozzászoktunk, hogy neki semmi se jó, semmi se szent és semmi se örömös.

Az óriás szobra, a jeles és ihletett mester alkotása, ma is ott emelkedik a bírói hivatal előtt, a falunk központjában. Szeretjük. Találgatjuk, hol a feje, hol a lába, melyik bütyök az orra és melyik a füle, melyik rücsök a tompora, melyik hurka a keze és melyik a lába, s ezzel jól elszórakozunk. Ettől is boldogabbak vagyunk.