Azt beszélik, a lány egy istenháta mögötti kis faluból származott, és a Kopár-hegy sziklamorzsalékkal szórt, keskeny ösvényén ereszkedett a városlakók közé.

Nem keltett feltűnést, mert az ott lakók már régen nem ütköztek meg semmi furcsaságon, s csak a vállukat vonogatták, ha az arra tévedő idegenek az utcákon ténfergő, különös lényekről faggatóztak. A csavargók között voltak aprócska termetű, sötét bőrű, loncsos hajukat varkocsban viselő gavarok, hatalmasra nőtt, ágyékkötős oriják és karcsú, mandulaszemű zavangok, de az ismert fajok közé furcsa, hatkezű vagy egyszemű, pikkelyes vagy szárnyas alakok is keveredtek, akik nem beszélték a városiak nyelvét, sőt, úgy tűnt, semmilyen nyelven nem beszélnek, csak morognak meg sziszegnek, míg a hulladékban élelmet keresnek. Az uralkodó egyetlen rendelete sem tett róluk említést, ezért a városlakók is keresztülnéztek rajtuk, bár egyre nőtt a számuk. Senki nem kérdezte, miért érkeztek a városba.

A lány, aki a hegyi ösvényen érkezett, ügyet sem vetett a csavargókra. Egyenesen a templom felé tartott, mintha már járt volna ott, és úgy zörgetett a bronztüskékkel díszített kapun, mintha csak pár percre ugrott volna ki a sarki fűszereshez gyertyát vásárolni.

A kezében ugyanis hosszú, méhviaszból csavart gyertyát szorongatott, és a kaput nyitó pap kérdő tekintetére némán a magasba emelte. A pap később már úgy emlékezett, a lány szeméből lángcsóvák csaptak ki és varázsigéket mormolt, de ezt senki nem hitte el, mert a pap öreg volt és kéjsóvár, és sejteni lehetett, miért engedte be a magányos lányt. A csavargók közül sokan jártak oda, hogy egy tál meleg levesért a kedvére tegyenek, és ha esténként a pap az áldozati oltár tüzébe dobta a szent füveket, a városlakók tudták: az öregember a csípős füsttel nemcsak a templom levegőjét tisztítja, hanem saját testét is. A lány azonban nem levesért jött.

Az istennő temploma hosszú volt és sötét, mint egy alagút, a durva kőkockák közé moha nőtt, és csak az oltárt körülvevő mécsesek körül derengett némi világosság. A pap, aki fiatalemberként személyesen felügyelte az építést, elmagyarázta: az istennő sosem bocsátaná meg, ha tágas, ablakokkal díszített épületet emelnének tiszteletére, mert rejtőzködő természete miatt gyűlöli a fényt. A birodalom papjai, akiket személyesen az uralkodó választott ki, a sötétbe húzódva várták a nép adományait. Senki nem kérdezte, mennyit kell adományozni, az aranytallérok számolatlanul hullottak az oltár perselyébe. A templom pincehidegében didergő városlakók nap nap után vakon tapogatóztak, hogy a kötelező vallási előírás szerint egy pillanatra térdre boruljanak az oltár előtt, elhelyezzék adományukat, majd a kőfalhoz érintve ujjukat minél előbb visszataláljanak a kijárathoz. A lány azonban nem állt meg az oltárnál.

Azt beszélik, az oltár mögött, a kőpadlóba vésve nagy gödör tátongott, s bár a pap megesküdött, hogy korábban nem volt ott, mindenki úgy emlékezett, réges-régen, a templom építésekor ő maga parancsolta a kőmíveseknek, hogy a sziklapadlóba vájják. Akkoriban úgy gondolták, ott akarja az áldozati állatokat megtisztítani a vértől, és az egyik kőműves javasolta, véssenek elvezető csatornát a szennyvíznek, de a pap leintette. Később soha senki nem ment az oltárkő lépcsőjén túl, s így lassan megfeledkeztek a mélyedésről. A lány ebbe a gödörbe kuporodott, és meggyújtotta a gyertyát.

A városi tanács vizsgálata szerint ugyanaz a gyúlékony robbanópor lehetett nála, amivel az északi lázadók zavargásokat keltenek szerte a birodalomban. Csakhogy a forradalmárok palotákat és börtönöket rombolnak le, és a robbantások helyszínén karóra tűzött fejet hagynak: a területi kancellár vagy a börtönparancsnok fejét. A lány azonban senkinek nem ártott, legfeljebb magának, de erre sem találtak bizonyítékot, mert nyom nélkül eltűnt. Az öreg papnak sem esett baja, s mivel a robbanás hatalmas lyukat vágott a templom vastag bazalttetejébe, ezt akár csodának is tekinthetjük. A szabályos kört formázó lyukon betűzött a nap, és éles fénybe borította az oltárt.

Azt beszélik, a városi tanácstagok végül azért fogadták el a pap meséjét, mert az uralkodó rendeletben tiltotta meg, hogy bárki a lázadók tetteivel foglalkozzon. Mivel nem lehetett egyértelműen kizárni, hogy politikai akcióról van szó, biztonságosabbnak tűnt kihirdetni: csoda történt, az istennő testet öltött, hogy népe közé vegyüljön, és a robbantással emlékeztessen hatalmára. Senki nem kérdezte, a sötétség istennője miért teremtett világosságot. Senki nem kérdezte, miért hagyta el az összes csavargó a várost. A robbanás után lassú, hosszan elnyúló csoportokban a sivatag felé vették útjukat. A városlakók néhány napig kénytelenek voltak a templomkapu lépcsőjénél végezni a szokásos szertartást, amíg az épületet helyreállították. A pap vastag fémlemezt kovácsoltatott, amelybe belevésték az istennő jelét, a csukott szempárt, és a lyuk szájára erősítették. Az oltár mögötti gödörbe köveket és földet hordtak, és addig tiporták, míg sima és hideg lett, mint a padló többi része.

Mire a Kopár-hegy sziklás ösvényén át a lázadók a városba érkeztek, már csak a szóbeszéd maradt.