Nevünk kiáltják zúgva

hörögve intenek

házunk lábuknál sírva

kucorgó kisgyerek

fejünkre nőtt a két fenyő

aludni sem merünk

rettegve eltakarjuk –

álmunkban is – szemünk

Nemrég még kölykök voltak

zümmögve zöldellők

karácsonyt s fényt meséltek

messziről jött szellők

ágak közt billegő láng

törékeny képzelet

üveggömb koccanása

akkor s most át-vezet

Sorokra dőlve úszom

kifűződött cipő

rossz testem lassan elhagy

sodorjon tér idő

halálom kék vitorla

irányít – még vagyok –

fölöttem nincs-szemekben

hunyorgó csillagok