Minden volt s lesz versem a tied, naspolya-felem,

az öregedést aszalódásnak szeretném platóni módra,

ülni veled oly lakomát, hogy Diotima is elmosolyodjék.

(A második személy – Súgja Hang; 1986)

Ne hidd, hogy a szerelmes vers, ha a költő megöregszik, s mondjuk, hetven és nyolcvan között zötyög, és régi próbálkozásait mondogatja, jobbára csak magában, mert hangképzői engedetlenül zizeregnek; ne hidd, hogy ha újramondja, amit már eddig is mondott, az csak ismétlés lehet – még ha betű szerint is ugyanaz a szó, akkor sem, mert mégis más minden konkrét mondat, hiszen akkor jön világra éppen, ha meg folytatás (és mióta ez a tét már), addig még soha nem volt szólási vágy viszi; fél évszázadot meghaladó történet fogja körül készségesen, és a szerelmes vers a költőnek mintegy kelleti magát:

gyere, az ugyanúgy egészen más is lehet, mint eddig, s akkor már az ugyanaz is vele; de ne hidd, hogy a szerelmes vers és szerzője bármilyen szimbiózisban is létezik ma már, és az öreg iparos tudja, amit a fiatal is tudott, hogy verset dödögve, keringőzve-kacsázva akár a legelvontabb formációk körül bukdácsolva, a lehetetlent legfeljebb körülírni, megközelíteni képes, s ha azt hinné, most majd sikerül működését tökéletesen átlátni, egészét megragadni, ráadásul a szerelmes vers minderre kiterjedő és mindezen túl toluló hullámain siklani, ugyanúgy tévedne, mintha meg sem próbálná,

tehát megpróbálja, hogy ne csak a „mi”, hanem a „hogyan” is hangot kapjon itt, és ne csak az elhallgatásban, de a kimondásban is találjon nevet, ezért azt kérdezem, amire csak most, ebben a pillanatban születhet válasz, tehát vadonatúj: elmosolyodott-e már Diotima, és milyen az aszalódás meg ez az egész versadakozás, nemcsak a minden, hanem a tied? mit jelent milyen értelemben és lehet-e, hogy visszakérdezéseim is vigyenek, de nélkülük is túlkerüljek az ismétlések túlságain, túl akkor a túlon, a beszéden, a versen, ezen a prózaversen is, amiben vagyok most? Szó nélkül legyek a némaság és a hallgatás közti csöndben, spekuláción túli névtelenben… elég.

Itt vagyok, és most vagyok, írom-mondom: minden volt s lesz versem a tied, szemben ülsz velem, és Diotima elmosolyodik.