Reggelente a tus alatt mindig megjött az ihlete a filozofáláshoz.

A gyerekkori erdei táborokra emlékeztető, megsárgult zuhanyfüggöny alkalmas díszlet, szabad teret kerít a gondolatáramláshoz.

A vízcsobogás monotonitása sem zökkentette ki, ahogy teste tisztult a babaszappantól meg a szatmár-beregi kemény víztől, lelke beteges gondolatoktól szennyeződött.

Orvos vagyok. Illetve rezidens. Ha majd igazi orvos leszek, ha majd én leszek a „Doktor Úr, Kérem, Álljon Meg Egy Percre”, akkor lecserélhetjük a zuhanyfüggönyt. A csajom mindig ezzel nyaggat (igen, nekem csajom van, nem barátnőm), hogy ugyan már, vegyünk egy újat, ez olyan ocsmány, ilyenek mögött erőszakolják meg a nőket a balatoni kempingekben. Bolond. Hogyne lenne az, ötvenéves analfabétákat tanít írni-olvasni, múltkor azért volt tök ideg, mert a hosszú ű-től bepánikolt egy nő és „lincshangulat” uralkodott el az osztályon. Kudarcot vallott az iparűűűűűűzési adóval.

Bocsássanak meg, az előbb rosszul fejeztem ki magam. Igazi orvos sosem leszek. Jó volna, ha lennének eszmék, meg ilyesmik, hogy meg akarom menteni az emberiséget, meg boldoggá tesz, ha gyógyíthatok, hogy engem együttérzés tölt el, ha látok egy nyomorékot, vagy egy AIDS-est, és ki akarom dolgozni a rák ellenszerét. Hagyjuk, nem vagyok Jézus. Amúgy ismerek sok ilyen fazont. Elvekkel meg ideológiákkal bélelik ki magukat, puhára simítják a neuronjaikat, átfutja őket az elégedettség, hogy ők az értelmiség, ők a szentek, ők a jó emberek. Persze hajnali háromkor az ügyeletben mindenki ugyanarra gondol, mikor az alvajáró kislány leveri a folyosón a kaktuszt. Hogy: na, mi a fasz van már? Az „igazi” orvosok és köztem annyi a különbség, hogy én nem csak hajnali háromkor gondolok erre.

A forró víz minden csöppjét kiélvezte, csigalassúsággal csurgatta végig hátán, a zuhanyrózsa érdes fejével itt-ott megvakargatta hajlatait. Halkan nyögdécselt, ez is hozzátartozott a reggeli szertartásos újjászületéseihez. Alig akart kilépni a zuhanytálcából. Ezek a hosszú hajnali zuhanyozások többé-kevésbé sikertelen kísérletek voltak, hogy kimosson magából minden emberit. Görcsösen próbált szabadulni az elveszíthetetlentől, le akarta magáról vetni a jóemberség súlyát, az azzal járó felelősséget. Közelebb került volna a gonoszhoz és a halálhoz. Zugkacsintásokra, vigyorgó összenézésekre vágyott – magára a romlásra. Nem tudta, hogy a Sátán barátságát nem könnyű kiérdemelni. Nem elegendőek a sötét gondolatok, a kukadöntögetések és a sikeres vizsgák az orvosi egyetemen, ahol az ember eleve közelebb van a halálhoz. Meg az élethez persze. Ezzel nem számolt.

Bélfodri nyirokcsomók gyulladása. Nevetséges. Adminisztráció. Rezidensmunka. Kutyát is szívesen sétáltatok, de most komolyan. A nővérek meg itt rázzák magukat, fontoskodva csavargatják az infúziókat, néha belesnek a jegyzeteimbe, hogy helyesen írtam-e a fizikai statust. Testeket akarok. Akutan kevésbé kielégítő általános állapotot, lábszáron felszívódóban lévő haematomákat, műtéti hegeket. HEGEKET. Nyomásra érzékeny tragusokat. NYOMÁSRA ÉRZÉKENY. Ütögetésre érzékeny vesetájakat. ÜTÖGETÉSRE. Tapintható májat, renyhe bélhangokat, kontúros húgyhólyagokat, durva neurológiai kórjeleket, meningeális izgalmi jeleket. IZGALMI JELEKET. Testet akarok, tapintható szenvedést, kézzel végigsimítható fájdalmat, zokogó gyerekeket, utolsó órás, ráncos öregeket, halálos betegeket, beszélni akarok. Sajnálom hölgyem, reménytelen. Hívjunk esetleg papot? Megértem, ha az ön baráti köre nem egyezik az enyémmel. Ezt megteszem önnek. Hívok papot. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Sosem mosolygott, ezt igyekezett mellőzni mindennapjaiból, mosolyogni a jó emberek szoktak. Aki maga a testet öltött gonoszság, az nem mosolyoghat. Az csak vicsoroghat. Ilyen és ehhez hasonló szereptévesztéssel ruházta fel magát, de még csak ismerkedett azzal, akivé lenni akart, s az SMS olvasásakor mintha mosolygott volna. „Megtanulták a hosszú ű-t!!! Úgy örülök. :) Estére van meglepim számodra. Remélem felcsigáztalak. Puszi.”

Nehezen teltek az órák, lassan forogtak körbe a mutatók, kíméletlen volt számára a nyolcórás munkaidő, fojtogatta a gyógyszerszag, a vérvételről igyekvők látványa, ahogy szánalmasan karjukhoz szorították a vattát. Azt gyűlölte legjobban, mikor megkérdezték, merre van a röntgen. Jobban elviselte, ha az ultrahangról érdeklődtek.

– Szabó kollega, jöjjön kérem konzultálni, a délutáni vakbélműtéten szívesen venném az asszisztenciáját. Szívesen venné az asszisztenciámat. No fene. Megunta a bamba képemet bámulni. Motiválni akar. Hasznossá tenni. Lángot gyújtani bennem. Azt hiszi, zöldfülű vagyok, s majd kibukik belőlem is, ami a középen elválasztott hajú, stréber csecsemő- és gyermekgyógyász csajokból. Minden elkurvul ebben a világban, az orvosi egyetemek valódi irgalmas szamaritánus képzőkké avanzsálnak. De majd most. Megmutatom az elemi, az ösztönös lelkesedést. A vér vonzalmának nem tudok és nem is fogok ellenállni. A szikével kitapintom, majd körberajzolom a kín epicentrumát. „Ott testet ölt a szó – itt szólni kezd a test!” Ölni akarok. Én leszek az orvos, aki egy ártatlan testet ölt. De előtte akarom, hogy szóljon, zenéljen a test, húzza el saját requiemjét.

– Kollega, figyeljen, kérem. Az utolsó simítások ugyanolyan fontosak, legközelebb a test öltései közben ügyeljen a finom motorikus mozgásra. Egyébként hadd gratuláljak a munkájához, nagy volt közöttünk az összhang, és egy váratlan komplikációból ön segítette ki a csapatot. Hálásak lehetünk magának, kollega. A beteget még egy hétig itt tartjuk, kérem, a továbbiakban is kísérje figyelemmel a sorsát, a kezelőorvos kollega kissé szeleburdi.

Keze remegett, több apró verejtékcsermely hálózta be arcát. Alig találta a széket, amire leroskadt.

Képtelen voltam rá. Inkább az adminisztráció. Nem élem túl, ha még egy embert megmentek. Akkor sosem fogad be. Sosem leszünk cimborák. Megmentettem. A szó végighasított benne. Én… nem lehetek orvos. „Rettenetes a kísértés a jóra!”

Az áruház most nyitva van, itt az ideje új zuhanyfüggönyt venni.