Rába György – ÁTVÁLTOZÁS

Ezt szerettem benned a pillanat

termő váratlan rügybeborulását

a perc ajándékát egy nap alatt

a faágak csontvázából a hársfát

ezt szerettem benned az utazást

a tapasztaltnál igazabb világba

magamban az ismeretlent a mást

mely a megoldó fejezet nyitánya

mikor a képen az únt értelem

levetkezik mintha álöltözékből

a végtelenbe tágul a jelen

s a látvány is megismeréssel ér föl

Ezt szerettem a testből a tilos

határátlépést az önfeledésbe

mikor a tudat áthágja dohos

törvényét ahogy tegnap se remélte

szerettem hogy érzékeimen át

a „Legyen!” szózatot hallom dörögni

mikor a veszendő molekulák

győzelmes kürtje a teret betölti

Ezt nem szerettem benned. A veszendő molekulák kétségbeesését; hogy küzdenek és hűtlenek; a pillanatok kéretlen oltó-kését; hogy az ismeretlen más, a megoldó fejezet nyitánya egy korábbi fejezet, vagy egy egész könyv közhelyes és kínos lezárulása; hogy utazás van, de kényszerű; viszont megállás az soha nincsen; hogy a dohos törvényt áthágni könnyebb, mint a penészből kikaparva föllelni benne a többet; hogy az únt értelem úgy váltogatja egyre cifránál cifrább álruháit, mintha a végtelen és öröklét és igazság csak jelmez volna, és alatta viselhetne szinte – vagy nem is csak szinte – bármit. A hársfa az rendben van, a rügy is; és tényleg ott hangzik, a horizont mögött, a „Legyen!” – de hogy ki kürtöl, és ki győz, azt nem tudom; és azt se, hogy velem vagy ellenem; de persze minden perc és vers és állítás, akár egy pénzérme, kétfelől nézhető: és a játék, hogy most fej vagy írás, nézőponttól függően védhető. Ezt szerettem... azt nem szerettem... furcsa egy játék ez itt. Mintha bizony a test kérdené, hogy „szeret-nem szeret”, és elősorolhatná vétkeink. Egyáltalán: miért is szólítjuk meg úgy, mint egy régi – tán rég megunt – szeretőt? És ő hogy szólítana minket? Mint egy stricit a fáradt utcalány, ki évekig kitartotta?

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

Deák László – A TÖRTÉNET ELEJE

A történet elején egy lány fekszik.

Feltételezésem szerint ő fekszik ott.

Egy lány fekszik, alig érintett szájjal,

meggyötört medencével a cirmos lepedőn.

A vihogó bordák szétlökték melleit.

Haragos ölyv csőre írt álla alá,

hosszú, zavaros ritmusú mondatokat.

Feljegyzésekkel látta el külön a tagokat,

kifosztva a test kazamatáit, freskót írt a hasfalra belül.

A részeg ölyv a freskó mestere volt.

Ivott a szemek pereméről, leszaggatta a szemek holdját.

A lány meredeken repült fel a nyugalomig.

Megcsipkedett erein horgonyzott, várta a történetet.

Éjt hevert így, bőrére szelek csaptak,

búcsújárók vonultak, bömbölt a Te Deum Laudamus.

Hálót égetett rá az ablak kemencenyílása.

Régészek, geológusok, antropológusok, biológusok

buktak meg a katedrákon elméleteikkel.

Az elnök is beadta lemondását.

A történet elején egy lány feküdt.

Karjai múlt időben, Miron igazította így,

törzsét a postás reggel levélládámba dugta,

lábai jövőbe nyújtva, körmein enyhe lakk.

A történet elején egy lány fekszik, vad szeretkezés után. Lehetne film is. (Legyen az!)

A kamera a fáradt, mégis nyugodt női arcról svenkel a meztelen testrészekre, majd nyit egy plánt: dúlt ágy, rendetlen szoba. Valódi héja-nászt követő csatatér. A néző vár, várakozik. Várja a történetet. A kamera újra szűkít, test- és szoba-részleteket mutat, nyúlik az idő. A lány testére az ablakkeret árnyékát rajzolja a betűző nap. A néző türelmetlen. A lány mintha ébredezne, körülnéz, keres. Enyhén, alig észrevehetően kinéz a képből, tekintete találkozik a néző tekintetével, nyomban kiolvassák egymás szeméből a feszültséget. A folytatás feszültségét. A folytatás igényének izgatottságát. A történet-éhséget. A néző kielégülni akar, a lány beteljesedni kíván. A kamera mozog, a lány alig, a néző fészkelődik, mindenre elszántan figyel. Mindhiába. Csönd, csak a vetítőgép kerepelése hallatszik, jelzi, hogy mindennek ellenére múlik az idő, végtelenből végtelenbe tart. A dúlt ágyat nem veti be senki, a lány egyedül marad, a néző hoppon. Csak annyi biztos, hogy a történetnek van eleje, s feltételezésem szerint ő fekszik ott, a kezdetén, a lány, aki várja a történetet magát, ami sosem kerekedik ki. Nem torzóvá lesz, ahogy a görög Mürón, a szobrász műveit azzá ette az idő, de eleve torzó csupán, egy heves héja-nász, elszakadt film...

BENE ZOLTÁN

Berda József – UTÓSZÓ, EGY MŰTÉTHEZ

Mikor e sötétbe borult világ

elaléltan fetreng önmaga gyilkos

tőreitől: te áradó fényben gyógyító

sebét vágtál esendő testemen s mindezt

oly néma alázattal mívelted e lélekölő

korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:

íme, mily tiszta Ember végzi a szertartást itt a

műtőasztalon, a Szellem bölcs műhelyében,

melyet szegény a szó dicsérni, – csak hömpölygő

áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!

...Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség:

az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes

emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb

gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál

te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog

énekesének vallja magát. – –

Ó, élni! élni! tisztán élni csak azért,

mi örökebb! Ezt láttam-éreztem én, mikor

a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,

melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért

egy méltó jutalom van csak: a kicsorduló

szeretet, mely áldja hivatásod, – a többi

már hiú erőlködés, mit eltemet

a süket sötétség.

Az egészségügyi költészet antológiája kezdődhetne Csokonai tüdőgyulladásról szerzett poémájával, benne lennének Tóth Árpád „bús kór lyuggatta” tüdejének látleletei is, majd Kálnoky operációja: „gonosz fogókkal hét bordám kitörték, / hallottam megreccsenni csontomat”. Szabó Lőrincet annyira érdekelte teste orvosi működése, hogy a kórházban percről percre maga jegyzetelte szívrohama krónikáját, s mikor már nem bírta a fájdalomtól, átadta a tollat Illyésnek, neki diktált. Végre elevenbe vág a líra, nem holmi sebzett lelkek, vérző szívek, derékba tört álmok metaforikusan tudománytalan kínjai szólnak, hanem valódi kóresetek! Berda, aki kacsazsírok, húslevesek, kövér asszonyok érzéki dicsőítője, itt személyes okokból nem az anyagot, hanem a szikét vezérlő embert magasztalja, és dadogva tornyozza egymásra a görög-latin himnuszköltészet ritmikus sallangtörmelékeit, cirkalmas bőséggel (áradó fény, esendő test, lélekölő kor, nemesebb gyümölcsfa, egy jutalom van stb.) érzékeltetve mintegy, hogy néhol a beszéd már kevés, üreges hordóhang csupán. Kés küzd a hússal, hála a költészettel, e csatából alkalmi költemény születik, esendő emléktáblája a test, az örökké veszélyeztetett ÉN lét-küzdelmének.

LACKFI JÁNOS