Liget.org   »   2013 / 10   »   Tallár Ferenc  –  Individualizmus – individuumok nélkül
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2796
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

AVAGY HOGY KERÜLT A NAGY GENERÁCIÓ A HÁLÓBA

 

Rögtön a kezdet kezdetén figyelmeztetnem kell a potenciális – bár e figyelmeztetéstől tán visszahőkölő – olvasót, hogy az alábbiakban bonyodalmakba keveredem, mi több, elszántan okoskodni fogok. Szeretném átlátni az Egészet, de legalábbis mondani róla valamit. Az alapok felé törekszem. Elismerem, szerénytelennek tetszhet ez a célkitűzés, amellett eleve elhibázottnak is. Szerénytelen, ami képességeimet, és elhibázott, ami a cél kijelölését illeti, hiszen a nyugati (alkonyati? alkonyodó?) világot egy mindinkább ellaposodó, egyre szellemtelenebb „metafizikakritika” jegyében évtizedek óta az Egész dekonstrukciójának szelleme járja be – az alaptalanság apoteózisa. Minden a zárt, a kerek, a rögzített Egész kívánatos végéről szól: a Történelem, a Nagy Elbeszélések végéről, a Művészet végéről, a Szerző, sőt, a Szubjektum haláláról, a szöveggé vált Művek felnyílásáról. Minden Egész eltörött, de ha nem, törjük össze. Mert megszabadulva ezektől a metafizikai konstrukcióktól, a halott Isten helyére állított Egész intézményesített hatalmi struktúráitól, megérkezünk végre a posztmodern posthistoire-be, ahol levetve a rögzített jelentések pányváit, minden szabadon áramlik, keletkezik és alakul, lehetőséget adva az autentikus létezésre, a szabad önteremtésre. Szabadulni, szabadulni, szabadulni… Szabadulni mindentől, ami kategorizál, homogenizál, ami megfoszt az individualitástól.

 

Nem azt állítom, hogy hamis illúzió, ideológia vagy valamiféle utópia rejlik mindennek a mélyén. Épp ellenkezőleg: a tágan értelmezett dekonstrukció, átültetve a gyakorlatba, beigazolta önmagát – győzött. A projekt sikeres volt: megérkeztünk az áramlások terébe, a hálózatok világába, ahol többé valóban semmi nem „az, ami”, ahol a hatalom világos alakzataira, az értelem privilegizált forrásaira többé nem lehet rámutatni. A dolgok szubsztanciáján, maradandó lényegén elmélkedő metafizika ma már csak homályos emlék. De néhányan emlékszünk még talán Beke Kata könyvére, amelyben az MDF politikusa pártja választási győzelmét értékelte a kormányzati periódus végén. Keserű könyve címe az volt, hogy Jézusmária, győztünk. Hát valahogy így. A kétségkívül hatalmi viszonyokat is rögzítő, intézményes struktúrák bomlásának, a dekonstrukció győzelmének fényében újra kirajzolódni látszik a meghaladottnak hitt Történelem, és ez a történelem egyáltalában nem hasonlít az autentikus-individuális életlehetőségek terére. Végkifejletét illetően még homályos, ám radikálisan új korszakba léptünk, melynek szubjektuma alkalomadtán nem érzi ugyan magát szubjektumnak, azaz – a szó eredeti jelentése szerint – alávetettnek, de ettől alávetettsége, kiszolgáltatottsága még nem csökkent. A kritikai attitűd, az öntudatos tiltakozás helyébe azonban rossz közérzet, bizonytalanság, identitásvesztés és nemegyszer homályos rettegés lépett. Erről a szubjektumról, az ún. „rugalmas személyiségről” vagy „hálózati individuumról” írok az alábbiakban, valamint a rejtőzködő Egészről, amibe ez az individuum mégiscsak beágyazott – a Hálózat mögül előkandikáló, új alakjában is régi Tőkeviszonyról. Szó se róla, túl sok itt a nagybetűs fogalom. Mintha lubickolnék a metafizikában. A továbbiakban igyekszem világosabb lenni.

 

Flusser, a cseh származású, a 30-as években Brazíliába emigrált, majd a 70-es évektől világhírnévre szert tett művészet-, média- és hálózatteoretikus úgy véli: „Egy új antropológia vár kidolgozásra… Egy hálózat csomópontjának tekinthetjük magunkat, aminek szálain (akár anyagiak, akár energetikaiak legyenek is azok) információk áramlanak. Az információk e csomópontokban felgyülemlenek, processzálódnak [feldolgozásra kerülnek] és továbbadódnak, de maguk a csomópontok nem valamik: ha kibogozzuk (vagyis ha a csomópontokat alkotó viszonyokat megbontjuk), semmi sem marad. Másként fogalmazva, olyan antropológia kidolgozására lenne szükség, amely az embereket csomópontoknak, viszonyrendszerek kereszteződésének tekinti.”  Az idézet jól érzékelteti az új, hálózati ontológiák két alapvető módszertani elvét, az antiesszencializmust és a relácionizmust. Az antiesszencializmus a hálózati lét alapelveként rögzíti, hogy a hálózatot alkotó elemek, jelen esetben az emberek (egyének) nem rendelkeznek önálló, szubsztanciális, azaz a változások során is fennmaradó, lényegi tulajdonságokkal. Ahogy Flusser fogalmazott: „nem valamik”. Relációik közül, viszonylatrendszerükből kioldva éppenséggel „semmik”. Az, hogy „ki vagy”, mi a funkciód vagy jelentésed, kizárólag a hálózatban elfoglalt helyed függvénye, pontosabban annak függvénye, hogy a hálózat mely pontjáról, milyen „relációban” tekintünk erre a helyre. Az új emberképbe (antropológiába) így nem férnek bele a „Ki vagy te valójában?” típusú kérdések. A hálózatot alkotó egyének nem szubsztanciális, hanem állandóan alakuló, változó és keletkező, relációs tulajdonságokkal rendelkeznek.

 

Nézzünk egy másik példát az antiesszencializmusra! Olyat, amelyik közvetlenül nem érinti, következésképpen nem is sértheti hagyományos emberképünket. A kérdésre, hogy mi a „szép” vagy a „szépség” jelentése, két – metafizikai – évezreden át fogalmi definícióval igyekeztünk válaszolni. Ahogy mindennek, ami szép, valami módon a szépség ideájában kell részesülnie, úgy a „szép”, a „szépség” szavak használatának is egy végső, lényegi jelentést kell közvetítenie. Ma ellenben, Wittgenstein után, a jelentés használatelméletét valljuk. A szó örökké változó, áramló jelentéseire a szó használatából, a beszédaktusok kontextusából következtetünk, amivel aztán meg tudjuk magyarázni pl. a „Mondhatom, szép dolog” típusú jelentésváltozatokat. Tekintettel a jelentések hálózatára, mintha nem is tehetnénk mást. Mert hogy is néz ki a jelentést rögzítő definíció? Nézzük az egynyelvű szótárakat! Egy terminus jelentését további, más terminusokkal írjuk le, melyek jelentését további, más terminusokkal tudjuk leírni, melyek jelentését…stb., stb. Ami kezdetben egyértelmű definíciónak, a lényeg feltárásának tetszett, valójában egy hipertext, melynek minden eleme egy-egy, a definícióból kivezető, az áramló, keletkező nyelvi jelentések hálózatába tartó link. A jelentés csak az állandóan módosuló viszonylatrendszer egyik lehetséges állapotának rögzítése.

 

Ami emberképünket illeti, nem könnyű számot vetni ezzel az antiesszencializmussal. Emberképünk, etikánk, másokhoz fűződő érzelmeink interpretációja évszázadok óta arra épült ugyanis – és ha nem gondolkodunk sokat, ma is arra épül –, hogy a másik éppenséggel „valaki” és nem „semmi”, ahogy én magam is valamiféle egységet, a változások során is fennmaradó önazonosságot, identitást képezek. Feltesszük, hogy az egyén nem pusztán egy név hordozója, nem elszigetelt aktusok, véletlenszerű, külső viszonylatrendszerek csomópontja, hanem olyan belső maggal rendelkező jellem vagy karakter, aki épp e belső mag birtokosaként felelőssé tehető saját tetteiért és saját magáért. Feltételezzük, hogy mindenki el tudja mondani magáról, vagy legalábbis el kellene tudnia mondani magáról, hogy engem az „én vezérem bensőmből vezérel”, azaz autonóm lényként én magam irányítom önmagamat. Ennek a belső lényegnek, identitásnak a kvázi automatikus, mert kulturálisan és etikailag beprogramozott feltételezése persze nem feltételezi egyúttal azt is, hogy hinnünk kellene: ezt a lényeget, mint valamiféle személyes ideát, a Teremtő lélegzi belénk születésünk pillanatában. Feltételezésünk nem zárja ki az öröklődés, a családi nevelés és a társadalmi szocializáció során elsajátított, eredendően tehát külső minták, a különböző értékek és szereplehetőségek sokaságát. Csak azt feltételezi, hogy ezt a sokaságot egy egésszé, önmagunkká rendezzük olyan belső normák alapján, melyek általánosított voltuk következtében lehetővé teszik az eltávolodást, a kritikai distanciát a konkrétan adott életformák közvetlen megélésétől, s ezáltal az érték-vezérelt, individualizált életformát.

 

Az európai nemzeti nyelvekben a 16. század folyamán megjelenő „individuum”, „individuális” szavak ennek az „esszenciális”, belülről vezérelt személyiségtípusnak a kialakulására utalnak . Az eredetileg oszthatatlant jelentő individuum kifejezés némi zavart kelthet, hiszen mi individuumon valami másoktól különbözőt, egyedit és egyszerit értünk, míg az „oszthatatlan” egy részekből összetett egészben uralkodó, szükségszerű kapcsolatra utal. A két jelentés azonban, miként Stallybrass hangsúlyozza, szorosan összefügg és együtt is alakul ki egy nem is annyira váratlan átvitel során. Az individuális szó először melléknévi alakjában bukkan fel az angolban 1425 körül, méghozzá a Szentháromság vonatkozásában: „a magas és oszthatatlan (indyvyduall) Hármasság dicsőségére”, és ugyancsak a Szentháromság vonatkozásában használja Hooker a 16. század végén: „Az Istenség Személyei lényegi egységüknél fogva éppúgy szükségképpen egymásba foglaltatnak, mint ahogy szükséges megkülönböztetni is őket… És mivel szám szerint egy Istent jelentenek, egyetlen oszthatatlan (indivisible) valót vagy lényeget, megkülönböztetésük mégsem jelentheti szétválasztásukat.” A Szentháromság „titka” – az azonosság és a nem azonosság egyidejűsége, a megkülönböztetés, ami mégsem jelenthet szétválasztást – egyúttal a születő individuum „titka” is, és különállásának, elkülönböződésének alapja.

 

A szentháromság istenképével analóg a modern személyiség-elképzelés. Az individuum nem azért identikus, mert egyetlen, változatlan szubsztancia alkotja. Azért önmaga, mert sajátjaiként egyben tartja szerepeit és viszonylatrendszereit, mert ő maga a „tulajdonosa” önmagának. Lévén belsőleg vezérelt, kiszakítható immár (külső) kontrollt teljesítő közösségéből, a társadalmi hierarchiában már születésekor szilárdan rögzített helyzetéből, hogy mostantól mint szabad individuum legyen felelőssé tehető és ellenőrizhető – azaz megfeleljen az alakuló kapitalista társadalom és munkaszervezés igényeinek. A relációkat rögzítő státusz helyébe a külső kötöttségei alól felszabadult individuum szerződése lép, ami alkalomadtán persze csak annyit jelent, hogy az autonómmá előléptetett individuum szabadon eladhatja egyetlen tulajdonát, sajátjává vált munkaerejét.

 

A belülről irányított, önmagának törvényt szabó individuum mégsem tekinthető valamiféle efemer, ideológiai jelenségnek. Az egész modernitás kultúrája és – lényegében kantiánus – etikája erre az individuumra, ennek a karaktertípusnak a felnevelésére és képzésére irányult. A kultúrát – hozzá igazítva – úgy képzeltük el, mint a tárgyiasult szellem elsajátítását, hogy azután ez a kultúra „ott bent”, a fejekben vagy a lelkekben, az individuum autonóm törvényhozásának mintájává és közegévé váljon. Ha már etimologizálásba kezdtünk, érdemes megjegyezni, hogy a cultura eredendően művelést, ápolást jelentett, elsősorban földművelést. Mai jelentését Cicero egyik hasonlatából szokás eredeztetni: az iskolázatlan lelket (animus sine doctrina) hasonlítja Cicero a műveletlen földhöz (ager sine cultura), amiből azután kialakul a lélek művelése (cultura animi) fordulat. Ezt a jelentést veszi fel újra a humanizmus, majd ebből alakul ki a kultúra, a képzés, a Bildung modern fogalma. A Bildungsbürgertum, a művelt polgár, a homme des lettres kiemelkedik relációi, vérségi és társadalmi viszonyai kvázi természetes közegéből, anélkül azonban, hogy belevettetvén az áramlások strukturálatlan terébe, semmivé lenne – a képzés éppen az identitását rögzítő esszencia, az autonóm jellem kialakítását célozza. Szó sincs egyszerű megfordításról, mégis érdemes kiemelni: ha a hálózati ontológiák nem szubsztanciális, hanem relációs tulajdonságokkal számolnak, az individuum születő polgári kultúrája épp ellenkezőleg: a tradíciókból és státuszokból adódó relációs tulajdonságok elvesztésével, és szubsztanciális tulajdonságok születésével.

 

Persze, távolról sem volt ez békés folyamat, bennünk nyugvó (szendergő) képességek egyszerű szárba szökkenése. Amit fennkölten kultúrának nevezünk, az a fegyelmezés sokszor erőszakos, sokszor manipulatív folyamata is. Ahogy Hegel írta, a műveltség „kemény munka a viselkedés puszta szubjektivitása ellen, a vágy közvetlensége ellen, valamint az érzés szubjektív hiúsága és a tetszés önkénye ellen.”  Miként – többek között – Nietzschétől, Freudtól, Adornótól tudjuk, a modernitás a természet birtokbavételéért, a természet fölötti hatalomért folytatott harc történeteként (is) interpretálható, és e meghódítandó, uralmunk alá hajtandó természet része az emberi természet is. A polgári kultúra saját természetünk meghódítását nagyvonalúan az individuum hatókörébe utalta, és autonómiaként, szabadságként értelmezte. Baklövés lenne ezt az értelmezést egyszerűen hamisnak nevezni, hiszen a szabadság nem olyan „dolog”, amiről igaz vagy hamis kijelentéseket tehetnénk. De tény és való: olyan kulturális-fogalmi konstrukcióval állunk szemben, melyben a szabadság kéz a kézben jár a birtoklással, a hatalommal és a szenvedéssel. Ebben az értelemben egyáltalában nem tűnik indokolatlannak, ha a dekonstrukció, és jelesül Foucault, a modern világ szabadsága mögül a fegyelmezést bányássza elő, és azt állítja, nem az eredeti forrásként, autonóm teremtőként felfogott szubjektum témájának további variációira van szükség, hanem hogy feltárjuk e szubjektum kötöttségeit, funkcionálási módját, függőségi viszonyait, a szabadság és az autonómia mögött megbúvó hatalom mikrostruktúráit. Ahogy az se tűnik indokolatlannak, ha a dekonstrukció, ezúttal Lacan, a hatalmi harc mikrostruktúráit egyenesen a kultúrán, pontosabban a „szimbolikus renden” belül megvívott harcban mutatja ki. Mert ha az uralmunk alá hajtandó természet, a tudattalan „a Másik diskurzusa”, akkor az identitását megőrizni akaró individuum arra törekszik, hogy megszüntesse, uralja a Másikat, és önmagát olyan belső centrummá tegye, ahonnan felügyeletet gyakorolhat a Mások diskurzusa felett. Az individuum normatív értelemben oszthatatlan volta csak annak kifejeződése, hogy empirikus értelemben nagyon is osztható és megosztó identitás-kötegekből áll, s identitását, ha elnyeri egyáltalán, a bizonytalansággal és a káosszal szemben folytatott állandó küzdelemben nyeri el.

 

Két mozzanat viszont meglepő, de legalábbis indoklást igényelne. Mondhatjuk ugyan Lacannal és a metafizika kritikusaival, hogy az oszthatatlannak mondott szubjektum identitása nem zárt egész, nem egy szubsztancia kifejeződése, hanem a szimbolikus rend küzdelmeiből kölcsönzött „imágó”: az „én azt feltételezem, hogy te azt feltételezed, hogy én azt feltételezem” végtelen diskurzusának valamiféle lecsapódása. Ehhez azonban mégiscsak hozzá kellene tennünk, hogy volt a modernitásnak olyan, valamikor az I. világháború táján lezárult szakasza, amikor az identitások rögzítése, az autonóm individuum, a „szilárd jellem” kialakítása sikeres volt, vagy legalábbis kulturális-társadalmi értelemben járható útnak bizonyult. Ami pedig végképp indoklást igényelne: miért tekinti a dekonstrukció, a posztstrukturalizmus, és konkrétan Lacan, az identitás kialakítására tett kísérleteket minden „nyavalya”, a lelki, gondolkodásbeli és társadalmi torzulások forrásának? Hogy a hatalom az uralom kritikája? Azt hiszem, Lasch-nek messzemenően igaza volt, amikor felhívta a figyelmet: „A kulturális radikalizmus oly divatossá s oly ártalmassá nőtte ki magát… hogy minden bírálatnak, mely a jelenlegi társadalom felszíne alá akar hatolni, egyidejűleg azt is bírálnia kell, ami napjainkban a radikalizmus jegyében történik.”

 

Lasch még azt is hozzáteszi, hogy az effajta radikalizmus azért ártalmas, mert „ha akaratlanul is, de a status quónak nyújt támogatást”. Azaz Lasch már érzékelte: fölösleges és talán ártalmas is a kétségkívül jelentős gondolkodóktól átvett, de divatáramlattá laposodott támadássorozat a „metafizikai identitások” ellen. Fölösleges, hiszen ma már mindnyájan olyan óriási olvasztótengelyben vizslatjuk egymást, amelyben lassan feloldódik minden identitás. Már megérkeztünk az áramlások terébe, a hálózatok világába. A tradicionális, vérségi, lokális kapcsolatok felbomlásával az egyén először elveszítette a társadalmi viszonyok (relációk) szilárd kontextusába ágyazott státuszát, de identitása felépítése járható út, betölthető feladat maradt számára. Ma úgy tűnik, ez az identitásforma, a kiküzdött esszencia is felbomlóban van, s az uralmat ismét átveszik az időközben mozgásba lendült, állandóan alakuló, változó és keletkező, ezért többé semmiféle státuszt nem biztosító relációk.  Jézusmária, győztünk! Ha belegondolunk, eléggé nyilvánvaló: ez a modernitás kezdete óta zajló, győzedelmes folyamat valóban minden tartalmi, „szubsztanciálisnak” vagy „metafizikainak” nevezhető mozzanat lebontására irányult. De ki is győzött volna itt?

 

Talán ezen a ponton végre csakugyan elhagyhatom a metafizikát. Jobb lesz modernitás helyett a továbbiakban kapitalizmusról beszélni. Mert a dekonstrukció győzelme nem a filozófusok elszánt rohamának, inkább a tőke vehemens előretörésének, globalizációjának köszönhető. Hadd idézzek egy mostanában sokszor emlegetett részt a Kommunista Kiáltványból: „A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyt… A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folyamatos átalakítása, a társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszony, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlik, az újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.” Az apokaliptikus képben ügyesen elhelyezett „józansággal” Marx ugyan a forradalom elkerülhetetlenségének belátására utalt, de a józanság végül nem a forradalmat hozta magával, hanem az intézményeket. A Nyugat, anélkül, hogy leállította volna a tőke expanzióját, olyan kultúrát és olyan társadalmi struktúrákat tudott teremteni, amelyek szilárd keretéül szolgáltak a tőkeviszony keltette folyamatos instabilitásnak és az új, a más szakadatlan keletkezésének. Ezek a jelentéseket, hierarchiákat és identitásokat rögzítő intézményes-strukturális formák, a múlt megannyi „maradványa” az, ami most a globalizáció hálózatos világában viharos gyorsasággal feloldódni látszik. Az „összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése” új lendületet vett.

 

A mélyebb, ám homályba vesző összefüggések helyett kezdjük a közvetlen tapasztalatok kibontásával, egy szociografikus látlelettel! Nézzük, mondjuk, az „Élethosszig tartó tanulás” szlogenjét! Ismerős bölcsesség („A jó pap holtig tanul”), s úgy tűnik, egyértelműen pozitív üzenetet közöl. Lehetőségeket ígér, amitől mosolyog az ember lelke. Mert mi lehetne ígéretesebb, mint folyamatosan gazdagítani, építeni önmagunkat, egyre okosabb, tanultabb és kiműveltebb emberré válni – egyre jobban megállni a helyünket? Ám ha utánagondolunk, rögvest rá kell jönnünk, hogy az „élethosszig tartó tanulás” tetszetős ígérete az „életfogytig tartó tanulás” súlyos ítéletét fedi: nem képezned, hanem folyamatosan átképezned kell magad. Soha nem lehetsz kész, nem lehetsz befejezett. Amit elsajátítasz, nem beléd épülő, téged építő tudás, hanem rövid időn belül elvetendő teher. A GPS géphangján szóló „Újratervezés!” mindennapjaink igazi jelszava: nem állhatod meg a helyed, mert nincs ilyen, mert bele vagy vetve az áramlások minden rögzített helyet magába omlasztó terébe.

 

Ez így persze, ha nem is metafizikus, de túlságosan költői. Legyünk prózaibbak, és gondoljunk bele: a 60-as évek végéig, az úgynevezett államkapitalizmusban (vagy államszocializmusban) a munkavállaló jó eséllyel számíthatott arra, hogy alkalmazotti létét azon a helyen fejezi be, ahol elkezdte, s ezért még bizonyos juttatásokban (törzsgárdatagság, hűségjutalom) is részesül. A tanuláshoz, a külön-böző teljesítményekhez, vizsgákhoz vagy diplomákhoz rendelt, intézményesen rögzített, kollektív szerződésekben biztosított és (Nyugaton legalábbis) a szak-szervezetek által felügyelt státuszok lehetővé tették az életpálya megtervezését. Adottak voltak a célok és a hozzájuk vezető utak. A biztonságnak persze megvolt az ára: a személytelenség, vagy a kor divatos kifejezésével élve, az elidegenedés. A szakszervezetek és a munkaadók által jól kezelhető, standardizált mércék alapján konstruált, homogenizált munkavállalói csoportok kevés teret engedtek a személyességnek, az innovációnak és az egyéniségnek, kedveztek a tekintélynek és a felülről lefelé ható, hierarchizált irányítási rendszereknek. Hiába: ami kiszámítható, azt valahogy ki kell számítani, a számítás pedig egyneműsítést, kategóriákat (státuszokat) követel.

 

Ezt egyelőre csak amolyan háttérként gondoltam felfesteni, hogy előtte világosabban előtűnjenek annak az új rendnek a sajátosságai, melyet Boltanski nyomán projekt-rendnek nevezek.  A projekt, szemben a szilárd intézményi keretekkel és a beléjük ágyazott státuszokkal, először is időleges. Világosan kijelölhető kezdete és vége van. Átmeneti alakzat, és nem csak az időben. Nem kötődik intézményi, jogilag rögzített keretekhez. Egy projekt több intézményben, egy intézményben pedig több projekt futhat párhuzamosan. A projekthez kapcsolódás azonban sokkal inkább köthető a hálózatban, az egyre fontosabbá váló „networkingben” létrejövő személyes kapcsolatokhoz, az éppen itt és most felhasználható skillekhez, mint az intézményi rendben elfoglalt formális státuszhoz, mely fokozatosan el is veszíti jelentőségét. Az intézményi egység keretein túlnyúló, jogilag nem vagy kevéssé szabályozott térben megvalósuló projekt kiszabadítja az adott egységet intézményi, lokális korlátai, szerződéses kötöttségei közül. Határait átjárhatóvá teszi, és „egység” voltát gyakorlatilag megszüntetve, bekapcsolja az áramlások, a folyamatos keletkezés szabad – vagy mondjuk inkább így: jogilag szabályozatlan, szabadjára engedett – hálózatába, ahol a munkaidő és a szabadidő, a nyilvános szféra és a magánszféra lassan egymásba folynak. Hogy mit jelent a tartós foglalkoztatottság, a munkaidő és annak szerződéses tartalma, egyre homályosabb. A posztmodern, posztfordista, hálózati munkaszervezet követi a projektek logikáját. A hierarchizált nagyvállalatok, az ipari komplexumok helyébe az alvállalkozók, a rugalmas szakosodás, az outsourcing, a franchise világa lépett, a munkaerő-kölcsönzés, a távmunka és a részmunkaidő. Mindezt – a nyertesek oldalán – át lehet élni persze felszabadulásként is, a személyesség, az innovációs készségek, az autonómia térnyeréseként, ám nem kétséges, a túlnyomó többség számára a kiszolgáltatottság, az állandósult szorongás forrása. Annál is inkább, mert a projektrend előrenyomulásával megszűnnek a szolidaritás hagyományos formái, a szakszervezetek által is jól kezelhető és képviselhető homogén munkavállalói érdekcsoportok. Ezek helyébe – mert ezeknek még tényleg volt helyük – atomizált egyének lépnek, akik aztán folyamatosan a helyüket keresik egy olyan világban, mely leginkább a könnyűszerkezetes építményekkel, a bármikor lebontható és bárhol másutt újraépíthető csarnokokkal jellemezhető.

 

A projekt-renddel olyan új társadalmi karaktertípus jön létre, amely számára az autonómia észrevétlenül, de biztosan, tehertétellé válik. Mert mit is jelent az auto-nómia? Azt, hogy valaki önmaga nomoszának, saját törvényeinek engedelmeskedik. Az autonóm személyiség normatív fogalma olyan törvényhozóra utal, aki következetesen önmagára, a belső törvényhozásra ügyel, s önmagát e belső törvényhozás által uralt, zárt egészként, identitásként építi fel. Az állandó keletkezés hálózati viszonyaiban születő és elhaló, párhuzamosan futó és egymásba fonódó, sokszínű, ám időleges projektek ezekkel a zárt identitásokkal nem tudnak mit kezdeni. A projekt megköveteli ugyan a lojalitást és az azonosulást, de csak a projekt keretén belül és a projekt idejére. Abban a szüntelenül tenyésző szövevényben, abban a permanens instabilitásban, melyet a projekt már nem szabályozni, keretek közé szorítani, hanem kihasználni akar, az autonómia – legalábbis eredeti jelentésében – éppolyan maradványnak vagy kövületnek számít, mint egykor a rendi előjog. Boltanski a 90-es évek menedzserirodalmának elemzése során kiemelte a projekt-rend által preferált tulajdonságokat: rugalmas, nyitott, toleráns, alkalmazkodóképes, felhasználható. Ami ezzel szembeállítható, az a merev, korlátolt, konok és zárt személyiség. Ki ne választaná az első sorozat pozitív tulajdonságait a második negatív tulajdonságaival szemben? Csak éppen a „merev, korlátolt, konok és zárt” fordítható úgy is, hogy „következetes, szilárd, becsületes, megformált” – azaz autonóm.

 

Zygmunt Bauman a „folyékonyságot” használja az új, hálózati világ vagy projekt-rend átfogó metaforájaként: a fluiditás tesz képessé minket, hogy bármilyen szilárd formát bármikor kitöltsünk.  Folyékony személyiség helyett beszélhetünk persze rugalmas személyiségről (Brian Holmes) vagy egyszerűen hálózati individuumról (networked individual, Barry Wellman). Akárhogyan is nevezzük, az új társadalmi karaktertípus számára a legfőbb érték immár az önértékké vált mobilitás:

 

„A minduntalan átdolgozott értékek, a folyton változó életpályák és az összemosódó referenciakeretek kaleidoszkópikus világában – írja Bauman – a manőverezés szabadsága válik a legfőbb értékké, azaz a meta-értékké; csak ezen keresztül vezet út a többi, múltbeli, jelenbeli és jövőbeli értékhez.”  Újra és újra hangsúlyozni kell persze: az önértékké vált mobilitást tekinthetjük úgy is, mint az ember innovációs képességeinek kiteljesedését. Mindentől megszabadultál, így bármi lehetsz. Ami másrészt annyit tesz: bármi lehetsz, ha és amennyiben semmi vagy. Nem is olyan rég még a súly, valamiféle tartalom nehézkedése volt az érték. A gazdag tőkést is súlyos, kövér emberként ábrázolták, aki nehéz pénzeszsákján ült. A ma ideálja a fit menedzser, a Barbie baba és az anorexiás manöken. A súlyoktól meg kell szabadulni: lásd a könnyűszerkezetes építkezést vagy a ki- és átszervezett vállalatot. De ilyen súly a házasság is, és még inkább a gyerek. Mert a házasság és a gyerek mégse – per definitionem – időleges, átmeneti projekt. Úgyhogy módosítsunk: korunk ideálja a fit, szingli menedzser, akinek könnyed kapcsolatai vannak, de nem bonyolódik tartós és súlyos szerelmi viszonyba.

 

A súlyoktól megszabadított vagy más fogalmazásban: a semmivé tett, identitásától, világosan körvonalazható és kiszámítható helyétől, rögzített státuszától megfosztott, állandó alkalmazkodásra és „újratervezésre” kényszerülő ember szüntelen aggodalommal kifelé figyel. Alkalmazkodna, hogy alkalmazható legyen, ám szorongva érzékeli, hogy nincs mihez. Az áramlások terében a célokat nem elérni a legnehezebb, hanem megfogalmazni, ha tetszik, „szemmel tartani”. Éppen ezért folyamatosan szemmel tartjuk egymást, figyeljük a másikat – a „metafizikai esszenciákat” hátrahagyva relációinkra, méghozzá folytonosan és irányíthatatlanul alakuló relációinkra koncentrálunk. És miközben másokra figyelünk, mindig magunkon érezzük mások tekintetét. Igazodni próbálunk. A lacani tézis, hogy tudniillik én a Mások diskurzusában születek, mára lett igazán igaz. A belülről irányított ember helyére – Riesman kifejezésével élve – a kívülről irányított ember lépett.

 

Lasch írja – aki már a múlt század hetvenes éveiben megsejtette ennek az új, folyékony karaktertípusnak a fejlődéstendenciáit –, hogy a tulajdonképpen oximoronnak tekinthető folyékony identitás „mások elismerésének és tetszésnyilvánításának a függvénye lett”. „Az új ember mohón vágyik rá, hogy jól kijöjjön másokkal, magánéletét is nagy szervezetek követelményeinek megfelelően szervezi, igyekszik úgy eladni magát, mintha személyisége meghatározható piaci értékkel rendelkező áru lenne, neurotikusan kívánja a gyengédséget, a biztonságot, a verbális jutalmat, hagyja, hogy értékei felhíguljanak.”  Ahhoz, hogy mások elismerésében sütkérezhess, folyamatosan szerepelned kell, mutatnod önmagad. A celeb, aki arról híres, hogy híres, ennek az új karaktertípusnak a (nem létező) esszenciáját testesíti vagy inkább testetleníti meg. (Elhagynak, tényleg elhagynak minket a szavak.) Az önimádó, narcisztikus személyiség saját adekvát közegét fedezhette fel a Facebookban, a Twitterben, a MySpace-ben, melyek állandó szereplési lehetőséget, az egy kaptafára szabott unikalitások, a personal brandek folyamatos felvonultatását biztosítják egy mindig jelenlévő közönség előtt. Adekvát ez a közeg, mert éppúgy feloldja a nyilvánossá tett, intimitásától megfosztott magánszférát, ahogy feloldja a kölcsönös hódolat és a kölcsönös simogatások („Hányan lájkoltak ma?”) kis csoportjaira szakadt nyilvánosságot is.

 

Négy évtizeddel Lasch könyvének megjelenése után a narcizmus Amerikában továbbra is a publicisztika egyik kedvenc témája. Jean M. Twenge és W. Keith Campbell empirikus vizsgálatokra alapuló, 2009-es könyvükben egyenesen azt állítják, hogy az Egyesült Államok „narcisztikus járványtól” szenved.  A klinikailag diagnosztizált „Narcissistic Personality Disorder” (NPD) szindrómája a felmérések szerint a húszas éveiben járó amerikai állampolgároknál 10-ből egynél, az össznépességet tekintve 16-ból egynél kimutatható. Jelenléte különösen szignifikáns az egyetemi hallgatók körében. S mert valóban mellbevágó, hadd idézzek itt egy jellegzetes példát. A szolgáltatások terén mindig is élenjáró Kaliforniában ma álpaparazzókat lehet felbérelni, akik villogó vakuval követik útján a boldogan sikongó tinédzsert. Külön szolgáltatásként meg lehet rendelni valamely trendi magazin egy számát, az álpaparazzó által készített fotóval az álcímlapon. Kétségkívül bulvár ízű ez a részlet, de nemcsak azért iktattam ide, mert talán sikerül felpiszkálnom vele a megfáradt olvasó lankadó figyelmét. Az idézett részlet azt is megvilágítja, hogy a megvetett bulvár a maga feltűnést kereső, magamutogató, jól szervezett és tudatosan átmenetinek tervezett botrányaival mennyire az új világ sajátosságaiból táplálkozik.

 

A botránykeltés, a már-már kényszeres szellemeskedés és az eredetiség idiotizmusba hajló kergetése világosan jelzi, amit alkalomadtán észre sem veszünk, hogy ti. a tömegtársadalom, a tömegkultúra ideje múlóban van. Tendenciáját illetően megkockáztatható, hogy a szilárd intézmények és az egyértelmű autoritások hatása alatt szerveződő, egyenirányított és homogenizált tömeg helyébe az identitásukat vesztett individuumok szélsőséges, üres individualizmusa lép. Ami ismét csak egy oximoronnal fejezhető ki: egy individuumok nélküli individualizmussal kell számolnunk. Ennek nem mond ellent a szélsőjobb és általában az identitáskereső fundamentalizmusok, az új tekintélykeresés világméretű erősödése. Ha nem tévedek, ezek úgy értelmezhetők, mint a neurózisokhoz vezető identitásvesztés folyamataira adott – rémisztő – válaszok.

 

Idézzük még egyszer Lascht: „A pszichoanalízis az elnyomott és erkölcsileg merev egyénekről szerzett terápikus tapasztalatokból jött létre, akiknek szigorú belső cenzorral kellett kiegyezniük. Ma a pszichoanalízis mind gyakrabban találja magát szembe a ’kaotikus’ késztetéseinek engedelmeskedő jellemmel’.”  Úgy tűnik, a neurózisokat valóban egy adott társadalom jellegzetes megnyilatkozási formájának tekinthetjük. Megszabadulva a felettes én, az Apa uralmától, mely mégiscsak tartós és – általános, interszubjektív normái révén – az interszubjektív térben is fenntartható identitás megteremtését tette lehetővé, a folyékony, rugalmas személyiség kiszolgáltatott a panta rhei, a múló pillanat káoszának és formátlanságának. Miként Bauman felhívja rá a figyelmet, a szilárd, rögzített alakzat gyakorlatilag közömbös az idővel szemben, azaz a tér kategóriáiban létezik. Szemben a bármilyen alakot bármikor felvenni képes, ezért a változás, az idő kategóriáiban létező folyadékkal. A hálózatok világát, az áramlások terét  ilyen folyékony halmazállapotú, csak relációikban létező (?) elemek (?) töltik be. Az „áramlások tere” valójában inkább a mindent magába olvasztó idő tere: permanens instabilitás, permanens forradalom. Olyan folytonos keletkezés, amelyben immár semmi nem az, ami.

 

Nem nehéz belátni: ha van valami, ami igazán otthonos az áramlások terében, ami bármikor képes bármilyen alakot felvenni, bármit képes esszenciájától megszabadítva az állandó keletkezés, a permanens instabilitás olvasztótengelyébe vetni, az a pénz, pontosabban az önmaga fenntartásáért állandó mozgásra és aktivitásra, profitmaximalizálásra kényszerülő, végül a reálgazdaságot is maga alá gyűrő pénztőke. A tőke által irányított mai gazdasági rendszert illetően Claus Offe „zéró opcióról” beszél : a komplex társadalmak – mondja – olyannyira rigiddé váltak, hogy a bennük zajló folyamatok koordinálására irányuló normatív reflexiók vagy a megújításukra tett kísérletek eleve hiábavalónak, lényegében inadekvátnak tűnnek. Bauman ehhez hozzáteszi, hogy a gazdaság annál inkább önállósul és válik „rigiddé” (amit én itt – tekintettel a „folyékonyság” metaforájára – irányíthatatlanságnak, befolyásolhatatlanságnak mondanék), minél inkább felszabadul a politikai, erkölcsi és kulturális, azaz külső megkötések alól: „a jelenlegi helyzet azoknak a bilincseknek és béklyóknak a radikális feloldásából született, melyekben, jogosan vagy jogtalanul, a választás és a cselekvés individuális szabadságának korlátait gyanították. A rendszer merevsége az emberi ágensek szabadságának terméke és leülepedése. A rigiditás a fékek kioldásának mindent átfogó következménye: a dereguláció, a liberalizáció, a növekvő flexibilitás, a pénz- és az ingatlanvagyonok, valamint a munkaerőpiac növekvő szabályozatlanságának, az adóterhek fellazításának számlájára írandó.”

 

A neoliberalizmus sommás kritikájában ugyan nincs semmi meglepő, de első olvasatban mégiscsak meghökkentő, hogy olyan közismerten baloldali gondolkodó, mint Bauman, expressis verbis a szabadságban látja a szaporodó válságjelek forrását. De gondoljunk bele: ami folyékony, kétségkívül szabadabb, mint ami szilárd és rögzített. Vagy elhagyva a metaforát: nem úgy van-e, hogy ma az győz az egyenlőtlen, egyre többeket a szó szoros értelmében nyomorba taszító küzdelemben, aki nagyobb mobilitással rendelkezik, tehát szabadabb? A territoriálisan kötött állam kiszolgáltatott a bármikor kivonulni képes banktőkének és a multinacionális vállalatoknak. A pillanatok alatt eltűnni és újjászületni képes pénztőke a reálgazdaságot, a territoriális-, politikai-, humán- és persze adókötelezettségek alól kibújni képes, „könnyűszerkezetes” vállalkozás a hierarchikus, helyhez kötött, nehézkes és ezért könnyen ellenőrizhető munkaszervezeteket teperi maga alá.