Jékely Zoltán – ÉJFÉL

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban

emlékestül, mint egy keleti város,

amelyről már Isten se tudja, hol van.

- Amivel úgy csudáltad a világot:

a szemeddel mi történik a földben?

A te szemed sosem pusztulhat el.

Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden

arra, ki egykor ott reája lel.

S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,

melyből gügyögés jött és kicsi ének,

melyet ajkak csókoltak s jó borok

s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?

Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?

Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.

Talán végső szívdobbanásra, loppal

kiszáll hűlt testedből s illa berek

mint lila füst, lebeg a parkon át,

városon át s künn egy domb hajlatán

lelkem csak utána veti magát,

akár a nagy lepkék egymás után...

Mind elképzeltük, mit tesz testünkkel a halál, habár nem gondolunk rá – néha úgy, mint a fehér elefántra. Jékely Zoltán 1935-ben az Éjfél és a Csontjaimhoz megírásakor mindössze 22 éves. Elég kíváncsi és bátor már (vagy még) ahhoz, hogy részletesen végigpásztázza a legkegyetlenebb-bizarrabb képeket is: mi marad a csontokból, koponyából, végtagokból a föld alatt – akár a nála kevésbé ifjú Hamlet a híres sírásó-jelenetben. Ereje azonban, ahogy szembenéz saját enyészetével (Csontjaimhoz) semmivé foszlik az imádott nőről szólva: nem pusztán szentségtörés, hanem valóban hihetetlen, hogy az élet – az itt és most gyönyöre – megsemmisül, sőt, elbomlik majd. Saját fizikai valónk nyűgét gyakorta átéljük. A másik teste (s ami évezredek óta megénekelhető belőle: vágykeltő szeme, szája, illata) azonban csak örömünk forrása, idealizált tárgya; főleg amíg önzően fiatalok vagyunk. Az Éjfél nem egy pótolhatatlan ember elvesztésével dacol, hanem valami személytelen és éteri elmúlásával. Amikor társunk testestől-lelkestől összenő velünk, halálának éppoly fájdalmas realitása lesz, mint a sajátunknak. De addig a szerelem sok-sok illékony szépségét át lehet menteni az öröklétbe, úgy, ahogy Jékely teszi ebben az elégiában.

POLGÁR TERÉZ ESZTER

Dsida Jenő – HELYET KERESTEK

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó

inakkal a napsütéses temetőben.

Utánuk mentem:

az asszony kicsi fonnyadt szája

mosolygott, hajuk kopott

ezüstje összefolyt a fényben.

Keresték a helyet, ahol legjobb

lesz feküdni, a legszebb,

legnaposabb helyet keresték.

Örökké tartó, visszatérő,

boldog nászéjszakáról beszéltek.

Dsidánál általában így van: kicsit kapkodó, kicsit mohó, sok soráthajlással magát ölelő, magába hajló, rímtelen, egyre fokozó, cifrázatlan, pontos szöveg; itt és most: rövid történet, novella, gyönyörű: idős pár, önfeledtek, csak egymásra figyelők, egymásba feledkezők, mint kamaszok első szerelemben; mit nekik halál: a halál mámoros egyesülés, egymásban elveszés; a sírhely a szépen vetett, tiszta nászi ágy; hajuk kopott / ezüstje összeér, eggyé lényegül, mint a lombkoronák, amikor Philemon és Baucis már tölgyekké változtak, és kezüket-szájukat, egész testüket bevonták a levelek; a sír mélysötétjét hiába keressük: csak fény van, napsütés, legnaposabb hely, arany meleg, ezüstcsillogás; a legjobb, a legszebb; mosoly; csupán a komisz test, a rogyadozó ín, a kopás, a fonnyadás múlik el; ennyi föld, ennyi hely elég az embernek, ha szerelmes, tehát él, együtt, vele, örökre, sőt: az idő nem áll, az idő visszatérő, lendülő, egymáshoz, egymásba: így hol a halál? Neki már nem maradt hely. Sehol.

KÁLLAY GÉZA

Parancs János – NEGYVEN FELÉ

Negyven felé

már csikorognak a csontok,

meglazulnak az izmok,

egyre hallhatóbb

a dörömbölés odabentről

Mint puha agyagot,

energikus szobrászként

átformázza az arcot,

a vonásokat átgyúrja

az árnyéknál hívebb kísérő,

a barbár idő

Parancs János eszköztelen költő. Már kamasz koromban fölfedeztem, milyen sivár világokat ismer. A Sivatagi följegyzések élmény volt. Talán először eszméltetett rá, hogy nem az eszközöktől lesz vers a vers. Azok csak sejtetik a vers jelenlétét. Létezik tartózkodóbb líra is. Nem teszi ki a metaforák cégérét, nem harsog a ritmus reklámfényeivel. Parancs János hétköznapi világot mutat be, de sivatagnak látja.

A sivatag a vers lírai felülete. Nála nincs semmi emelkedett, zsenialitással kérkedő, de aki közepesnek nézi szövegeit, az téved. Következetes látleletek valaminek a lehetetlenségéről, ami mégis éppen a hang által akar megvalósulni. Az eredetiség ilyen csökönyös elutasítása bátor tett. Ezért egyre hallhatóbb / a dörömbölés odabentről.

Ki kopog? A test, az öregedés? Van egyáltalán odabent valaki? Ugyanezt a kérdést a vers is fölteheti szerzőjének vagy épp olvasójának. Elszakadoznak / a szálak, melyek a testet önmagával, és a gyökerek, melyek a külvilággal kötik össze. Negyven felé közeledni még nem az öregség, hiába tesz úgy a költő, és barbározza le az időt. A líra fölfedezése egy lazuló testben, a minden költőiségétől megfosztott versszövegben.

VÖRÖS ISTVÁN

Szabó Lőrinc – TESTÜNK TITKAIBÓL

Amivé ingovány anyagokból az élet

gyurta, barátaim, be kár,

hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,

testünk, e rózsaszínü sár.

Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,

bármilyen szép és komplikált,

hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja

s még szennyesebben a halált.

Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl

a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl

érik fénnyé a föld alatt.

De születik-e majd, barátaim, a testünk

mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk

egyetlen tiszta gondolat?

A cím két szava szerelmes verset sejtet: a szövegben azonban közéjük kerül a mocskos jelző. Már az első versszak rózsaszínű sárként jeleníti meg és a férgekhez hasonlítja az emberi testet. A kétszeri megszólítás: barátaim, mintha prédikációt, halotti beszédet idézne, és azt siratná, milyen undorító a bomlásra ítélt emberanyag. Úgy tűnik, a versben nincs valódi titok: a szavak kiteregetik a szennyest. A kérdés a tiszta, testetlen gondolatra vonatkozik: lehetséges-e, hogy mint valami ásványi kincset, magunk után hagyjunk időtálló szellemi értékeket? Persze az ige – születhet – megint csak a szerves létre, a testre utal – és aki valaha szült vagy tanúja volt szülésnek, tudja, talán ebben van a legnagyobb titok: az új élet, noha mocskosan jön a világra, sohasem tisztátalan. A retorikai fordulatok azt sugallják: a vers még nincs lezárva, bibliai értelemben is egy igére vár, mert nem tudunk különbséget tenni „a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között” (3Móz.10:10). Vajon a művészet elég erős-e ahhoz, hogy ezt a sok romlandóságot romolhatatlanságba öltöztesse?

KÁLLAY G. KATALIN