Liget.org   »   2013 / 9   »   Valachi Anna  –  „Az utolsó nyugatos“ | Rákos Sándor: Füst Milán keze
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2793
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Legértőbb kritikusa, Angyalosi Gergely nevezte így Rákos Sándort (1921–1999), a Senki úr Semmibe indul című, 1996-os kötet megjelenésekor. Érvelése szerint a költő „sokrétű versbeszéde valóban a nyugatos hagyomány ma még egyáltalán elképzelhető legmagasabb színvonalú elágazását – vagyis újjáteremtését – jelenti. Irodalomtörténeti szempontból pedig különösen tanulságos az a mód, ahogyan magába olvasztotta a klasszikus avantgárd legkülönfélébb elemeit.”  Mindezt választott mestereinek, a szabad verset (egymástól függetlenül s másféle indíttatásból) kultiváló Füst Milánnak és Kassák Lajosnak köszönhette. Hogy miért éppen ők hatottak rá, többször is lejegyezte, tervezett – de megvalósulatlan – önéletrajzi könyve számára.

 

„Az első látogatás Füst Milán Párizsi utcai lakásán 1946-ban. Majd a baráti kézfogás, a ’tegezz vissza’. Egy téli éjszaka. Szavanként végigelemezte Jeremiád című, száz sornál is hosszabb versemet. Hajnalig eltartott. Csurgott rólam a veríték. Néha úgy éreztem, föltépem az ajtót és kirohanok, nem bírom tovább a feszültséget. De soha mástól nem tudtam meg annyit magamról és a költészetről, mint akkor tőle.”

 

Élete végén adott interjújában az első „magánszeminárium” zavaró körülményeiről is megemlékezett: „Rengeteget lehetett tőle tanulni, ha az ember megtalálta vele a hangot. […] De hát őt kibírni, ahhoz külön idegek kellettek. […] Amikor a Jeremiádot megmutattam neki – feküdt a heverőn, szerzetesi köpenyben vagy csuhában –, azt mondta, micsoda marhaság ez. De este kilenctől hajnali négyig csak az én Jeremiád című versemmel foglalkozott. Hát én ezt nem tudnám megtenni, akármennyire szeretek is valakit”.

 

A Nyírségből Pestre költözött huszonöt éves fiatalember ekkor már másodszor gyürkőzött neki, hogy meghódítsa az irodalmi életet. 1942-től két évig a budapesti Közgazdasági Egyetemre járt – kellő számú keresztény jelentkező híján csak ide vettek föl zsidó származású fiatalokat –, de így el tudta kerülni a katonai szolgálatot. Bejáratos volt a pesti irodalmi körökbe, s kis híján költővé avatták már: Bóka László mutatta volna be a Magyar Nemzetben a verseit – de a betördelt, kiszedett lapszám már nem jelenhetett meg, mert március 19. után a német megszállók lefoglalták a lapot. Hiába jósolt neki nagy jövőt első pártfogója – „Szobrára sza…-ni fognak a verebek”, így biztatta Bóka –, a költői karrier kibontakozását megakadályozta a háború.

 

Olyasmit kellett átélnie, amit sohasem tudott megbocsátani sem istennek, sem honfitársainak. Anyai nagyanyját 1944. április 21-én a nyíregyházi gettóba zárt zsidókkal együtt bevagonírozták és gázkamrába hurcolták. A költő – érvényes igazolás birtokában – özvegy édesanyjával együtt a városban maradt, de október elején, amikor katonai behívót hozott a postás, elmenekültek hazulról. Elhagyott pajtákban, mezei kukoricacsutka-kúpokban bujdostak a hadiszökevényeket kereső katonák elől. Kis híján lelepleződtek, amikor az embervadászok harci kutyája szimatot kapott, mégsem őket, hanem a szomszédos kupacban bujkáló, pánikérzéstől verejtékező menekülteket rángatta ki rejtekhelyükről. A szerencsétleneket azonnal kivégezték. Ezt a halálközeli élményt a megmenekült Rákos Sándor csak évtizedekkel később tudta versbe szelídíteni: „VANNAK EMBERARCÚ KUTYÁK / 44-ben is megszagolt egy / mikor a csutka közt lapultam – / agyonlőtték a szökevényeket / Ő IS ANYÁM MERT ÚJRASZÜLT / mivel nem juttatott halálra.”

 

Lelki sebei azonban nem gyógyultak egykönnyen: „a halál előszobájában” átélt borzalmak még sokáig jelen idejű emlékekként kísértették. A Jeremiádhoz hasonló, Istennel-sorssal perlekedő verseit (Áldozati tábla, Az Isten szörnyetege, Átkozott ki olvas, A betömöttfülű jajongása) a kibírhatatlannak tűnő háborús trauma „ihlette”. Születése óta túlérzékeny, gyönge idegzetű fiatalember volt; 1945 után sem tudott szabadulni lidérces tapasztalataitól. Bár magánemberként boldog, bizakodó volt, költőként még évekig „sötéten látta a világot”, s nem volt képes átváltani – a túlélésnek örvendező írótársak példájára – a mindinkább kötelezővé váló, optimista hangnemre.

 

Csak abban bízhatott, hogy az ószövetségi átkozódás hangján szóló költeményei fölkeltik majd a világ hitványságai ellen prófétai hévvel tiltakozó Füst Milán érdeklődését – s így is történt. Első találkozásuktól útmutató mesterének tekintette a hatodik ikszhez közeledő költőfejedelmet, aki azonban gátlástalan szerepjátszóként viselkedett vendégeivel, kiváltképp a tanácsaira kíváncsi fiatalokkal. Rákos számára fontos volt a véleménye, amelyet a szigorú Mester kinyilatkoztatásként hozott a tudomására – sokáig tűrte tehát hóbortjait. Nem ismert hozzá hasonló, profetikus ihletettségű költőt, aki megértőn fogadta volna az ország újjáépítésének lázában már anakronisztikus hatást keltő, átkozódva siránkozó, terjedelmes költeményeit.

 

Komor hangú versei 1948-ig még megjelenhettek a kor folyóirataiban. Egy évvel később azonban külön szerencse kellett ahhoz, hogy első kötetébe is beválogathassa ezeket a darabokat. Csak Kassák Lajos, a Magyar Művészeti Tanács akkori alelnökének közbenjárására engedélyezték, hogy 1949 júniusában megjelenhessen Az eb válaszol című kötete: az utolsó kiadványok egyike, amelyet még nem cenzúráztak. A hálás költő akkor találkozott először Kassákkal személyesen, amikor fölkereste, hogy megköszönje a segítségét.

 

„Elhárító kézmozdulata. Azért van itt, hogy segítsen a fiataloknak. Tudja, milyen nehéz az indulásuk. Megfontoltan, szüneteket tartva beszélt, mélyen leszívta cigarettája füstjét, s összehúzott szemmel nézett maga elé, valóban úgy, mint a mesterember, aki gondolatok kőkockáit illeszti egymáshoz, s gyanakodva vizsgálgatja őket, miközben falat rak belőlük. A teremtés hajnali fénye vette körül, akár a betonból, acélból és üvegből új városokat építő kétkezi munkásokat, akár a mítoszok istenét, aki különválasztotta a szárazföldet a vizektől. Jó volt megmártózni tisztaságában, ragyogó egyszerűségében. S úgy menni el tőle, hogy figyelmét magammal viszem”  – idézte föl a másik, csodált mester alakját.

 

Nem volt azonban zavartalan a viszonya a két „szellemi apával”. Kassák továbbra is figyelemmel kísérte az ötvenes években költői válságba jutott Rákos Sándor pályájának alakulását, s elismerően írt a válogatott verseit tartalmazó Fák, viharban című kötetéről.  Füst Milán azonban – ambivalens viselkedésével és szeszélyeivel – lassanként elidegenítette magától költőtanítványát. Kibékültek, de 1967 kora nyarán Rákos ismét megsértődött rá, mert több mint fél órán keresztül váratta az előszobájában, és nem adott magyarázatot, miért nem fogadta a megbeszélt időpontban. Pedig maga üzent érte, hogy kíváncsi az asszír műfordításaira. A mimóza-érzékenységű, egyúttal fejlett önérzetű költőt – aki Gilgames-műfordításával  a hatvanas években már osztatlan sikert aratott – fölháborította az agg mester hangsúlyozott közönye, és sértetten elrohant. Füst megérezhette, hogy elvetette a sulykot, s levélben kérte, látogassa meg újra. A címzett, miután másnap utazott Szigligetre, válaszlevelében arra kérte, halasszák el a találkozást. De többé nem láthatták viszont egymást.

 

„Sokáig bűntudatom volt, mert egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy miként kerülhetném el, hogy hozzá kelljen mennem – mesélt Rákos Sándor akkori lelki tipródásáról élete utolsó interjújában. – Biztosra vettem, hogy mond majd valami sértőt, és azt én nem fogom elviselni. Néhány nap múlva a szigligeti Alkotóház társalgójában az asztalon elém ugrott az újsághír, hogy meghalt Füst Milán.”

 

Döbbenten élte meg a rászakadt gyászt, hiszen két nappal korábban, 1967. július 22-én Kassák Lajos is elhunyt. „Két halál egymás után – úgy ért, mint két lövés ismétlőpisztolyból. […] Apáim ők is. […] Nem a külső hasonlóságon, sokkal inkább azon mérjük a lelki apaságot, kinek a segítségével, felszabadító hatására mertünk legelőször magunkhoz hasonlítani. […] Kassákkal még kezet szorítottam, üdvözlésként és búcsúként. De Füst Milán felém nyújtott jobbját már nem érinthettem. Vádlón függ az időben a kinyújtott kéz. Reám mutat.”

 

Ez a vádló kéz arra késztette, hogy tegye jóvá a mulasztásait, s valljon színt, mi mindent köszönhet a búcsú nélkül elhagyott mesternek. Tanulmányaiban, esszéiben, verseiben sokféle alakban idézte eztán Füst Milánt, s vele együtt Kassák Lajost, „a szabad vers két nagy magyar úttörőjét”, akiket még kezdő költőként fedezett föl, nyírségi magányában, mint követendő példákat. De a rá mutató kéz egyszersmind síron túli útbaigazítást is sugallt. Minél többet foglalkozott Rákos a mintaadó mester munkásságával, annál tisztábban látta, merre induljon, ha szeretné megújítani saját költészetét.

 

„Füst archaikus-modern alakzatokat vés ki sziklatömbjeiből; modelljei nemcsak sugallják, hanem provokálják is az összehasonlítást klasszikus előképeikkel. Éppen, mert annyira egyedülálló a századokban, kíváncsivá tesz bennünket, hová is vezetnek rejtett gyökerei. Így, Füst Milán költészetének eredetét kutatva, jutottam el újra Berzsenyihez”  – vallotta meg, hogy fokozatos múltba fordulását is a nagy „lírai szerepjátszó”, a holt mester ösztökélte.

 

Mesteréhez hasonlóan Rákos Sándor is az örök változást tartotta költői alapelvének. Szüntelen kísérletező, önnön korábbi hagyományainak elszánt megújítója volt. Szívesen szólalt meg az elődök (Berda József, Dosztojevszkij, Mikes Kelemen, Zrínyi Miklós vagy éppen a halállal perlekedő sumer király, Gilgames) elképzelt hangján. Maszkos verseinek Catullusi játékok című sorozatát Füst Milán 1928-ban írt drámája ihlette. Benne is a Weöres Sándor költészetét jellemző próteuszi átváltozó képesség működött: ez tette tulajdonképpen „besorolhatatlanná”, ezért állt mindig „kívül a körön”. Rába György „farsangi világszemlélet”-nek nevezte Rákos Sándor életen át tartó, álarcos bújócskáit.

 

Naplóíró mesteréhez hasonlóan „hivatásos emlékező” volt: ezért terjesztette ki fokozódó érdeklődését az irodalmi „ősökre”. Még a hipochondriát és az „aggastyán-szerepet” is Füst Milán hagyományozta rá. Amikor maga is a „kóbor vénség, mord öregség” korába ért, az ősi civilizációk embereinek érzésvilágát fölidéző Rákos Sándor figyelme újra személyes története felé fordult. A „Semmibe induló Senki úr” halott pályatársaihoz fűződő emlékei mentén, mintegy kettős tükörben idézte föl az elillant fontos pillanatokat, amelyeket meg akart menteni a feledéstől. „Föltámasztotta” Szabó Lőrincet,  aki megható figyelemmel gondoskodott a háború végén vidékről Pestre került fiatal költő biztonságáról; fölidézte az ifjú, „asztráltestű” Weöres Sándorral töltött eseménydús napját;  találkozásait Jékely Zoltánnal  és Nemes Nagy Ágnessel.  A portré-versek közül természetesen Füst Milán sem hiányozhatott – akit oly bensőségesen ismert, hogy nemcsak szobáját, tárgyait, anekdotáit, hanem azokat a személyes emlékeit is megidézhette, amelyeket hajdan megosztott vele. Kettejük számára a legfontosabb beszédtéma – a költészeten kívül – valószínűleg az volt, hogyan élték túl a világháborút.