A köznevelési törvény szerint az érettségi bizonyítvány kiadásához ötven óra közösségi szolgálat teljesítése szükséges, amelyet első alkalommal a 2016. január 1-je után érettségiző tanulóknak kell igazolniuk. Bár a legtöbb pedagógus mostanában hallotta először a kifejezést, te már hosszú évek óta foglalkozol az iskolai közösségi szolgálat szervezésével. Hogyan kezdted?

Matematika–angol szakos tanárként végeztem, és a matematika szakdolgozatomat a nemzetközi érettségiről írtam. Ennek szerves része, hogy 40 órányi szolgálatot teljesítenek a gyerekek, amit egy koordinátor szervez. Ez folyamatos szolgálatot jelent, de a diákok választhatják meg, hol akarják teljesíteni: idősek otthonában, gyerekotthonban vagy máshol. A Kürt Gimnáziumban tanítottam félállásban, és mivel a matematikaórán nincs igazán lehetőség beszélgetni, én meg vágytam rá, hogy szorosabb kapcsolatom legyen a gyerekekkel, felvetettem, hogy próbálkozhatnánk valami hasonlóval. Az igazgató hozzájárult, de jelezte: mindez csak addig működhet, amíg én megszervezem. Kilencedikes és tizedikes gyerekek vehettek részt a programban, és mivel nem volt túl sok időm kidolgozni, csupán egyszeri alkalmakból állt, ilyenkor 15–20 gyereket vittem el egy-egy helyre.

Tudomásod szerint más iskolákban is voltak hasonló programok?

Több száz iskolában zajlott az elmúlt években valamilyen formában közösségi szolgálati tevékenység. A legtöbb helyen nem volt része a pedagógiai programnak, egy-két lelkes pedagógus szervezett valamilyen társadalmi probléma lokális vagy globális megoldására foglalkozásokat és akciókat. Az alkalmi szemétszedéstől a hónapokon át tartó adománygyűjtésig, az idős emberek ételének kihordásától a napközisek korrepetálásáig, szerte az országban mindenféle munkát végeztek fiatalok – mert valaki vagy valami erre motiválta őket. Mostantól azonban kötelező lesz 50 óra szolgálatot elvégezniük, így a motiváció már egészen más.

Hogyan kapcsolódott be a munkádba a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA)?

Tudtam, az ifjúsági önkéntes munka népszerűsítésével foglalkoznak, kidolgozott módszertanuk van az diákok felkészítésére és a tevékenységet követő feldolgozásra, hogy miként lesz tanulás a tapasztalatból. Felvettem a kapcsolatot Galambos Ritával és Hámori Zoltánnal, a DIA vezetőivel, és számos ötletet együtt dolgoztunk ki. Például logópályázatot hirdettünk a gyerekeknek, hogy alaposabban átgondolják, miről szól ez az egész. Még azzal is kísérleteztünk, hogy a kezdeményezés rendszerré alakuljon és bekerüljön a gimnázium pedagógiai programjába, de ez túlságosan az én személyemhez kötődött, holott még egy kis iskolában is csapatmunkára van szükség ehhez a programhoz. Amikor egy szerencsétlen vezetőváltás miatt eljöttem az iskolából, a DIA-nál kezdtem dolgozni, ahol már régen terveztek olyan programot, ami kifejezetten az iskolákat célozza meg, és eszközt ad a pedagógusok kezébe, hogy az önkéntességen keresztül fejlesszék a diákok demokratikus készségeit. Akkor találtuk ki az Iskolai Közösségi Szolgálat nevű programot, amelynek kezdeti célja volt, hogy a lehető legtöbb középiskolás legalább egyszer megtapasztalja, milyen a közösségért tenni valamit.

A nemzetközi érettségi gyakorlatával szemben tehát nálatok nem a folyamatos szolgálat volt akkor a cél, hanem hogy minél több diák legalább egyszeri tapasztalatot szerezzen?

Az volt az ötlet lényege, hogy megmutatjuk az iskoláknak, hogyan működik ez a modell minőségi színvonalon, előkészítéssel és az élmény feldolgozásával együtt. Összeállítottunk egy módszertani csomagot, aminek a felhasználása, elvégzése után az iskola már önállóan tovább folytathatja a munkát. Sok iskolába szerettünk volna eljutni, ezért mindenhol csak egyszer tudtunk dolgozni. A szakmai feladat anyagi vonzatát se tagadhattuk le, amivel az igazgatónak rövid és hosszú távon is számolnia kell, ha fontosnak tartja a programot. Az egyszeri módszertani csomag árát osztályonként 60 000 forintra terveztük, ami diákonként 2000 forint, mint egy színházjegy − azt gondoltuk, ennyit talán ki tudnak gazdálkodni az iskolák. Alig akadt ilyen. Mégis jó pár intézményben be tudtuk mutatni a modellt, mert különböző pályázatokon nyertünk pénzt, és így ingyen tudtuk adni a programot számos iskolának. Az osztályfőnökök szívesen fogadták a lehetőséget. Nem vettünk el túl sok időt ehhez a kedvcsináló jellegű bemutatóhoz: 45 perces előkészítő foglalkozásból, 2-3 órás gondosan szervezett akcióból és az utólagos megbeszélésből, reflexióból állt a tevékenység. Mindig választhattak a diákok, hogy hová szeretnének menni, gyakran a már meglévő kapcsolataik alapján döntöttek. Ha például az egyik kislány korábban énekelt egy idős-otthonban, lehetőleg oda szerveztem a látogatást. Mielőtt elmentünk az otthonba, elbeszélgettünk az idősekről, a gyerekek kérdéseket írtak, amiket feltehetnének nekik. Amikor hajléktalanszállóra vittem a gyerekeket, előtte elhívtam egy szociális munkást, hogy ő beszélgessen velük, mert ez nekem is új téma volt.

A törvény bevezetése után sokakban megütközést keltett, hogy az önkéntességet teszik kötelezővé. Nem afféle fából vaskarika ez?

Az önkéntes munkának három alapfeltétele van: hogy valaki 1. ellenszolgáltatás nélkül, 2. saját akaratából, 3. a közösség érdekében dolgozik. A közösségi szolgálat azonban nem felel meg ezeknek a feltételeknek, hiszen kényszerítő erejű törvény írja elő, és ellenszolgáltatásnak tekinthető, hogy csak így kaphatják meg az érettségit a diákok. Ez tehát nem önkéntes munka, az iskolai közösségi szolgálat elsősorban pedagógiai eszköz. Ezt minden résztvevő szereplőnek tudnia kell: a szolgálat nemcsak azért történik, hogy változzon és jobb legyen a világ, hanem hogy a tevékenységbe bekapcsolódó fiatalok (és felnőttek) fejlődjenek. A csoport és az egyén nem „csupán” tesz valamit a köz javára, megold egy problémát és értéket teremt, hanem közben tanul is: együttműködést, konfliktuskezelést, empátiát, kreatív gondolkodást, projekttervezést, felelős döntéshozatalt, felelősségvállalást és még sok egyebet.

Több helyről hallottam, hogy a szülők és a diákok is összekeverik a közösségi szolgálatot a dehonesztáló fogalommá vált közmunkával. Mi lehet ennek az oka?

Sajnos, számos teljesen különböző jelentésű fogalom keveredik (közmunka, szociális munka, önkéntesség, szakmai gyakorlat), mert a törvény szakmai előkészítése és bevezetése során súlyos hiányosságok adódtak: elmaradt a valódi, tiszta definiálás, de a tanulási célok meghatározása, a pedagógusok módszertani felkészítése is. A fogadó szervezetek munkáját sem segíti felkészítés, nem kapnak szakmai és anyagi támogatást. A törvény szerint, ha az iskolában nincs a feladatra kinevezett koordinátor tanár, az osztályfőnök dolga a közösségi szolgálat megszervezése és dokumentálása. Fontos, hogy minden pedagógus ismerje a közösségi szolgálat tanulási céljait, de nem várható el, hogy minden osztályfőnök tudja és akarja használni ezt a pedagógiai eszközt. Koordinálni, programot vezetni csak olyan pedagógusoknak szabad, akik saját akaratukból választják a munkát, felkészültségük és közvetlen tapasztalatuk van ezen a területen. Nekik természetesen órakedvezmény vagy plusz fizetés járna ezért. Félek, hogy a feltételek ilyen szintű hiánya mellett ez az amúgy nagyon fontos pedagógiai eszköz nem éri el célját, sőt, egyelőre azt látom, ahol nincs hiteles pedagógus a program mögött, a kötelező feladat mindenkire inkább negatív hatású.

Miért csak az érettségire vágyó diákokat kötelezi a törvény? A szakmunkástanulók így kimaradnak, pedig ők olyan szolgálatokat is elvégezhetnének, amit a szakmai órákon tanulnak.

Valószínűnek tartom, hogy a törvényhozók nem tudták más eszközhöz kötni a kötelezővé tételt. Ennél a kérdésnél megint oda kanyarodhatunk vissza, hogy mi a közösségi szolgálat célja. Ha azt szeretnénk elérni, hogy a szociálisan jobb helyzetben lévő fiatalok vagy a leendő döntéshozók tapasztalatot szerezzenek a társadalmi problémák és a társadalmi felelősségvállalás területén, akkor először az elit gimnáziumokban lehetett volna bevezetni a közösségi szolgálatot. Ha azt szeretnénk elérni, hogy a fiatalok megtapasztalják, hogy tudnak segíteni, problémákat megoldani, vagy hogy felismerjék: ha a tanulásban nem is kiválóak, másban még lehetnek azok, vagy elhiggyék, van beleszólásuk a jövőjükbe, akkor ez minden fiatalnak fontos lehet. Még sok cél elképzelhető, én azt is ide sorolnám, hogy a diákok megismernek egy folyamatot, látják, hogy mi a jelentősége a tervezésnek, és ha valami nem ment jól, legközelebb lehet másféleképp csinálni. Az is megmutatkozik, hogy az egyszeri segítés mennyiben más, mint a rendszeres – és még sorolhatnám a lehetséges tanulási eredményeket. A kereteket és feltételeket mindenképpen jól kell kitalálni.

Hogyan segítheti a DIA a pedagógusokat?

Ez a feladat a legtöbb magyar pedagógus számára újdonság, amit nemcsak a tantermi munkával kell összeegyeztetni, hanem a tanári kar tagjaival is összhangban kell végezni. A jól működő program feltétele, hogy az iskola mint szervezet alkalmas legyen a közösségi szolgálati program működtetésére. Egy demokratikus iskolavezetéssel rendelkező, személyiség központú iskolában sokkal eredményesebb lehet, mint ott, ahol csak a tantárgyi tudás átadásának és ellenőrzésének módszertanát alkalmazzák vagy ahol még nem ismert a csoportmunka, a projektoktatás. A pedagógusképzéseinken tehát nagyon komplex feladatot kell végeznünk, és ebben sokat segít, ha az iskolavezetés tagjai közül is vannak résztvevők a képzésen.

Máshonnan is kaphatnak segítséget a pedagógusok?

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet készített egy honlapot: kozossegi.ofi.hu, ahol már elérhetőek jó gyakorlatok és dokumentumok, és egy adatbázisból felkerült számos szociális intézmény neve és címe. A honlap azonban csak úgy segít igazán, ha szakember irányítja a feltöltéseket, szavatolja a minőséget és megbízhatóságot.

Bár a törvény szakmai hiányosságai számos problémát okozhatnak, pozitív hozadékai is lehetnek az intézkedésnek?

Mindenképpen pozitívumnak tekinthető, hogy a téma a figyelem középpontjába került. A közösségi szolgálati tevékenységek a fogadó intézmények és civil szervezetek munkájára is hatással lesznek. Úgy látjuk, az elmúlt évben számos civil szervezet vette fel a kapcsolatot az iskolákkal, némelyek komoly fejlesztéseket indítottak, hogy a középiskolások hasznos munkát végezhessenek náluk, amiből a diákok és ők is sokat tanulhatnak.

Számomra az egyik legszebb alkalom volt, amikor budapesti diákok a főváros közeli településen élő, hátrányos helyzetű kisiskolásokat korrepetáltak. Ezek az anyagi biztonságban felnövő fiatalok most először tapasztalták meg, mennyire más körülmények között is élnek emberek az országban. Az egyik budapesti gimnazista azt mondta: úgy érzi, eddig ő élt hátrányos helyzetben, mert minderről nem tudott, és így esélye sem volt segíteni.