Liget.org   »   2013 / 9   »   Bíró Béla  –  Az előítéletesség előítélete
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2790
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás
Hans-Georg Gadamer úgy véli, az előítéletek nem föltétlenül negatívak. Vannak nagyon fontos pozitív előítéleteink. Az emberi elme ugyanis sztereotípiákkal és előítéletekkel működik. De akkor a köznyelvben és a szaktudományos szóhasználatban miért korlátozódik az előítélet a negatív jelentéstartományra? Mert a felvilágosodás hagyomány- és tekintélyellenessége, az Ész mindenhatóságának meggyőződése mélyen áthatja mai mentalitásunkat is. „Az összes előítélet elvi diszkreditálása, mely az új természettudomány tapasztalatpátoszát összekapcsolja a felvilágosodással […], a felvilágosodásnak ez az általános követelménye – írja – maga is előítéletnek bizonyul, melyet revideálni kell, hogy szabaddá váljék az út a végesség helyes megértése felé, mely nemcsak emberi mivoltunkat, hanem ugyanígy történeti tudatunkat is meghatározza.”  S tovább is kérdez: „A hagyomány talaján állás elsősorban csakugyan azt jelenti, hogy előítéletek rabjai vagyunk, és szabadságunk korlátozott? Vajon nem úgy áll-e inkább a dolog, hogy minden emberi egzisztencia, a legszabadabb is, korlátozott és sokféleképp feltételezett?“

Gadamer nézetei itt – meglepő módon – az ismeretelméleti anarchizmussal, konkrétan Paul Feyerabend nézeteivel érintkeznek , ezek szerint a racionalizmus csupán az egyik hagyomány. „Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé. Már jóval azt megelőzően, hogy az utólagos reflexióban megértenénk magunkat, magától értetődően értjük meg magunkat a családban, a társadalomban, az államban, melyben élünk. A szubjektivitás fókusza görbe tükör. Az egyén önreflexiója csak villanás a történeti élet zárt áramkörében. Ezért nem annyira ítéletei, mint – sokkal inkább – előítéletei alkotják az egyén létének történeti valóságát […] Ami az ész önkonstrukciójának eszméje felől nézve korlátozó előítéletnek látszik, az magához a történeti realitáshoz tartozik.” És Gadamer kénytelen leszögezni, hogy „valójában nem a tekintély lejáratása az egyetlen előítélet, melyet a felvilágosodás szilárdított meg. Következményei közé tartozik az is, hogy a tekintély fogalma eltorzult […], az ész és a szabadság ellentéte, a vak engedelmesség domborodott ki. Ez az a jelentés, amelyet a modern diktatúrák ellen irányuló kritika nyelvhasználatából ismerünk […] Az ilyesmi azonban egyáltalán nem tartozik az autoritás lényegéhez.”

Vagyis minden előítélet hamisságának elutasítása nem jelenti, hogy ne volnának megalapozatlan előítéleteink. A tudományos haladás hamis előítéleteink kiszűrésén alapul. Ebben az észnek fontos szerep jut: előítéleteink érvényességét a konkrét szituációkban módszeresen felülvizsgálja. „Csak ha az előítéleteinket kockára tesszük – fejtegeti Gadamer –, csak akkor vagyunk képesek a másik személy igazságigényét egyáltalán megtapasztalni, s így a másiknak lehetővé tenni, hogy ő is játékba hozza önmagát.”

Amit a késő modern és posztmodern szociológia és irodalomtudomány előítéletnek nevez, valójában rögeszme. Olyan előítélet, amelyet – helyességétől vagy hamisságától függetlenül – nem vagyok hajlandó kockára tenni. Fölvetődik azonban a kérdés, hogyan alakulhatnak ki efféle intellektuális bénulások? A rögeszmés gondolkodás igazi melegágya a kognitív disszonancia , mely akkor lép fel, amikor az egyén vagy közösség önmagára vonatozó ítéletei és a (mások reakcióiból is kiolvasható) valóság közt ellentét támad. Ilyenkor az egyén (vagy a közösség) a disszonanciát úgy próbálja megszüntetni, hogy narratívákat eszel ki, s ezek racionalizálják önképét. Két példa. A román közbeszédben folyton-folyvást előkerül a történet, hogy valakit Erdély többségükben magyarok lakta városainak (később csak a székelyföldieknek) a vendéglőiben nem szolgáltak ki, mert románul beszélt. Az eset, legalábbis Trianon óta, kivételesen sem fordult elő, hisz súlyos egzisztenciális következményekkel járt volna, egyetlen tulajdonos sem engedhette meg magának, hogy effajta bűntényt megtorlatlanul hagy (főként ‘45 után). Ennek ellenére a románok túlnyomó többsége a történetet saját élményként meséli (egyszer Ana Blandianától, a jeles költőnőtől is hallottam). Hogy miért? Mert ha ez az elbeszélés igaz, a beszélő nacionalista érzései indokoltak. Magyar oldalról ennek a narratívának Erdély elcsatolása mint a világtörténelemben páratlan igazságtalanság felel meg. Mert ha Trianon alaptalan és egészében igazságtalan, akkor joggal gyűlölöm a románokat, és azokat a nyugatiakat is, akiknek mindezt „köszönhetjük”. Ez esetben nem számít, hogy a románok Erdély nagyobbik részét teljesen demokratikusan (azaz tisztességes népszavazással) is Romániához csatolhatták volna, s az aktust mi, ha továbbra is ragaszkodunk a nemzeti dominanciához, legfeljebb katonai eszközökkel akadályozhattuk volna meg, s akkor is csak ideig-óráig.

Az igazi kérdés tehát nem is az, hogyan születhetnek efféle narratívák, hanem hogyan állhatják ki a szembesülést a kétségbevonhatatlan tényekkel? Ami fennmaradásukra lehetőséget teremt, az nagy valószínűséggel a hamis önkép intézményesülése és a torz (értsd: antidemokratikus) hatalmi viszonyok kialakulása. A közösségi jogok elvének tagadására alapozott hatalmi viszonyok a többséget és a kisebbséget egyaránt a kognitív disszonanciák csapdájába kényszerítik. A többségi polgár – gyakran épp mert maga is kisebbségiből vált többségivé – pontosan érzi, hogy nemzeti előjogai racionális és erkölcsös érvekkel nem igazolhatók. A kisebbséginek meg azért kell önigazoláshoz folyamodnia, mert helyzetét elfogadhatatlannak érzi, az ellenálláshoz azonban a többség által szőnyeg alá söpört (s ezért általa is értéktelennek tekintett) demokratikus érvek elégtelenek. Saját legitimitását minden magát demokratikusnak beállító hatalom efféle narratívákra alapozza. Ezek közül a legbefolyásosabb az egyetemesség és a partikularizmus tana. Eszerint a francia, majd az angolszász kultúra nem sajátos kulturális közösség, a francia vagy az angol-amerikai kulturális nemzetek értékeit és érdekeit képviseli, hanem az emberiség egyetemes értékeinek és érdekeinek, s az ezekre alapozott emberi jogok megszólaltatója-képviselője. Azok a nemzeti közösségek pedig, amelyek nem hajlandók elismerni Franciaország vagy Anglia, majd az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi dominanciára támasztott igényeit, megrekedtek a partikularitásban, sőt, az emberiség egyetemes értékeit és érdekeit, a civilizációt próbálják aláásni. Az egyetemesség elve azonban, paradox módon, nem csupán a nemzetközi viszonyokban érvényesül, a nemzetállamokon belüli kulturális közösségek közti kapcsolatrendszerben is meghatározó szerepet tölt be. A többségi (önmagát „nemzeti”-ként definiáló) közösség itt is az egyetemesség megjelenítője, miközben az (etnikumoknak bélyegzett) kisebbségek a maguk partikularitásának védelmével a civilizáció, voltaképpen az emberiség ellenségei, akik kirekesztik magukat az egyetemességre alapozott „konszenzusból”. Konszenzuson persze a többség jogos (mert egyetemességben gyökerező) hatalmi igényeinek az elfogadását-elfogadtatását kell értenünk.

A jelenséget Chantal Mouffe On the Political című könyvében elemzi, és – nézetem szerint megsemmisítően – bírálja . A szerző egyébként a Westminsteri Egyetem mellett működő Centre for the Study of Democracy politikaelméleti professzora, s még a nemzetállamokon belüli populizmus eluralkodását és a nemzetközi terrorizmust is visszaélésnek véli az egyetemesség tanával; s a világrend evolúciójának tényleges alternatíváit a kozmopolita, illetve a multipoláris modellben látja. Utóbbi az előbbivel szemben nem a megsemmisítendő ellenség, hanem a – konfliktusok dacára is együttműködő – ellenfél fogalmára alapoz.

Az egyetemesség eszménye azonban, melynek érvényesíthetőségét a kulturális relativizmus elmélete már korábban meggyőzően cáfolta, az irodalomtudományokban számos vonatkozásban tovább él. Leginkább éppen az előítéletesség fogalmának értelmezésében. Annak ellenére, hogy evidens: valóban nincsen egyetemes kulturális tér, amelyből a partikuláris kultúrákat megítélhetnénk. Minden kulturális tér (az észak-atlanti is) természetéből következően partikuláris, amennyiben valamely társadalmi csoport, nemzeti közösség vagy közösségek kebelében jött, és csakis ott jöhetett létre. Az irodalomtudományban oly divatos idegenségkultusz, a határok elmosásának, illetve átlépésének, a geokulturalizmusnak, a kultúraköziségnek a divatja, mind-mind az egyetemesség-eszmény sajátos megvalósulásai, s annak a „konszenzus-teremtésnek” a szolgálatában állnak, amelynek tulajdonképpeni funkciója a hatalmi dominanciára támasztott „többségi” igények elfogadtatása a kisebbségekkel – többé-kevésbé mindig manipulatív módon.

A szó tágabb értelmében vett határ a kisebbség gyakorlatilag egyetlen önvédelmi eszköze a többségi dominanciával, illetve az ezt garantáló szellemi vagy fizikai terrorral szemben. Lényegében még a diszkrimináció tilalmának látszólag kisebbségvédelmi intézménye is a kisebbségellenesség szolgálatában áll. A nemzetállamokon belüli – a többségétől eltérő nyelvekre és kultúrákra alapozott – kulturális közösségek ugyanis, ha identitásukat meg akarják őrizni, öndiszkriminációra kényszerülnek. Azért kénytelenek megkülönböztetni magukat a többségtől, hogy közösségi egyenjogúságra vonatkozó törekvéseiket megalapozhassák. A diszkrimináció tilalma ennek az alapvető közösségi jognak az érvényesítését teszi gyakorlatilag lehetetlenné. Az elv a kisebbség és a többség közti határ elmosásával voltaképpen az állam asszimilációs törekvéseinek akadálytalan érvényesíthetőségét szentesíti. A szexuális kisebbségeket, színes bőrűeket vagy a már asszimilálódott kisebbségeket tilos a többségtől megkülönböztetni, ami valóban az adott kisebbségek érdekeit szolgáló eljárás, az állam idegennek tekintett kulturális közösségeinek tagjait azonban épp azzal lehet „megkülönböztetni”, hogy tagadjuk különbözőségüket, azaz jogukat a saját nyelvhez és kultúrához. Ennek megtagadása miatt a kisebbségek lényegében törvényen kívül kerülnek, hiszen a kisebbségi nyelveket az állam annak ellenére nem hajlandó államnyelvként elismerni, hogy beszélőik az állam – elvben a többség tagjaival egyenrangú – polgárai. S ezt a diszkriminációt semmivel sem enyhíti a nyelvi határok átjárhatóságának, a kultúrák közti határok elmosásának intellektuális divatja. Az adott körülmények közt ugyanis a nyelvi határok csak a többség irányában átjárhatók, a multikulturalizmus pedig pusztán a többségi kultúra akadálytalan érvényesítése előtt nyit utat. Ahhoz, hogy a multikulturalizmus a valódi kölcsönösség eszközévé váljon, a kisebbségi nyelvek hivatalos státusának elismerésére volna szükség, s ebből következően arra, hogy a kisebbségi nyelvek a kisebbségek által is lakott területeken – a többségi nyelvekhez hasonló státusban – a többségi állampolgárok számára is hozzáférhetővé váljanak. Efféléről egyelőre szó sem lehet. Így azonban a kultúraköziség és a multikulturalizmus csupán a többségi dominancia érvényesítésének körmönfont megjelenési formája marad.