Harmadszor már nem próbálta társaságban elmesélni, hogyan jutott be a miniszterhez. De leállíthatatlanul győzködte magát, hogy egy tucat szerkesztőségben vevők lennének leleményességére, mindenképpen ésszerűbb és hasznosabb volna a régi kapcsolatait újraéleszteni, mert szavai többet érnek, semhogy a Vadrózsa félhülye törzsközönségét szórakoztassa. Nincs miért megijedni, érvelt, ha szenzációt kelt, a sajtó megvédi, és nem végezhetnek vele egykönnyen. Könnyen nem, de azért végezhetnek. A miniszter kicsit fifikásabb eljárást is meg tud fizetni, s mire nyekkenne, már a föld alatt lesz. Hivatalos hírekben bejelentik, hogy baleset okozta halálát, az idegenkezűség gyanúja pedig fel sem merül.

Amikor másodszor kezdett a történetébe – még épp csak kimondta a miniszter nevét, s a közömbös arcokat látva kész volt tódítani –, kialudt a villany. A sötét kocsmában heherésztek és krákogtak, valaki félelmetesen huhogott, erre egyöntetűbb és hangosabb lett a röhögés, a bűz megsűrűsödött, abban a telítettségben más nem is hallhatta a csak neki szóló suttogást: „pofa be!“, közben egy ujj a nyakához ért, megbökte az ádámcsutkáját, s hogy semmi kétsége ne maradjon, hegyes köröm karcolta a nyakát. „Pofa be! Értve?!“ A torzított hang férfié, nőé egyaránt lehetett, a sör- és izzadságszag inkább hímnemű. A hangot, a szagot nem képzelhette, s ostobaság volna áltatnia magát, hogy meghibásodás okozta az áramszünetet, és merő véletlenség, hogy a hirtelen rájuk borult sötét elnyeste a mese fonalát. Nyilván valaki lekapcsolta az órát vagy kicsavarta a biztosítékot. Ezek szerint folyamatosan figyelik és követik. Méghozzá többen, felváltva. Ez ugyanis nem egyszemélyes feladat. Csakhogy így marhaság az egész – a megbízónak jóval többe kerül, mint amennyivel ő beérte volna.

Legelőször Pénzes Józsitól kérdezte, emlékszik-e Gyurka bácsira, a nyiszlett szabóra, s tudja-e, hogy az unokájából milyen híres és gazdag ember lett. Józsi csak bambán nézte, úgy kellett beletömködni a történetet, és persze, azt sem hitte, hogy ő bejutott a miniszterhez. „Józanodj ki, haver! – károgta. – Különben, ha akarod, nyomhatod itt a rizsát, fogalmuk sincs, miről beszélsz, meg nem is érdekli őket. Engem se érdekel, de én tudom, hogy hablatyolsz“. Józsi aztán nem volt a kocsmában, amikor lekapcsolták az órát és valaki halálosan megfenyegette őt, de feleslegesen mondta el a folytatást, a langaléta továbbra is játszotta az egykedvűt. „Bekattantál, vagy mi? A franc se követ meg fenyeget téged!“ Közben nem is igen figyelt rá, mert a kis dagi haverját nézte, azt a lökött fiút, akivel mindig történt valami szerencsétlenség. Ha hinni lehet a Józsiéknak – de miért lehetne? –, azt a fiút tavaly még egy hajléktalan is megkéselte. Ilyen baromságot! Elvenni egy hajléktalan motyóját kicsit durvább, mint emlékeztetni a minisztert a lerobbant nagypapájára. Akkor meg milyen képzelgésről beszél a Józsi!? Játssza a nagy okosat, de hülye, mint a tök. És aljas is. Elhitetné, hogy hű de nagyon vigyáz a fiúra, közben végig szolgának használta azt a nyomorultat, csicskáztatta rendesen, kegyesen elfogadta a dagi meghívását – vagy nem hívta?, dehogy hívta, a meghívás is a Józsi agyszüleménye? –, mindenesetre szépen beköltözött a srác örökölt lakásába, merthogy szegény gyerek nélküle életképtelen, persze, amikor lesittelték a fiút, ottmaradt a lakásban... Mindegy. Ő úgy gondolta, ha már beavatta korábban a Józsit, el kell mondania azt is, hogy a miniszter – ki más? – ráküldte az embereit és halálosan megfenyegette. Józsi azonban a szeme sarkából végig a srácot figyelte, vagyis inkább őrá vetett a szeme sarkából egy-egy pillantást, és valójában a barátjával törődött. Fejmozdulattal intette a fiút, hogy ihat vagy nem ihat, parancsolt akkor is, neki meg károgott, hogy marhaság a sztorija. „Bekattantál, vagy mi?!“ Jó, nem muszáj elhinni. Ha jobban belegondol, eszement ötlet volt épp a Pénzes Józsinak dumálni. Könnyen lehet, hogy a miniszter spiclijébe vagy smasszerébe futott. Ez óriási vicc! Erre csakugyan vevő lesz minden képesújság: ő az évszázad lúzere. Még filmsztorinak is kitűnő. Nem engedi át másnak, egy forgatókönyvet simán megír, és megél belőle egy évig.

Talán Józsi csak trükközött a fikázással és azzal a buzgó egykedvűséggel, közben meg alig bírta röhögés nélkül, hogy ő ilyen készségesen mesélget. Röhöghetett, hogy ő milyen faszfej, önként odaül, és beszél, beszél, mintha megrendelésre öntené a Pénzes Józsi elé lelke egész tartalmát. Mint az anyátlan kis dagi, mintha ő is védenc-szerepre ácsingózna.

Nyugalom!

Még fel tudja idézni azt a hangot – „pofa be! Értve?“ –, behunyta a szemét, és még tisztábban hallotta: „pofa be! Értve?“ – a Józsié volt? Biztosan nem a dagié, az a srác idomíthatatlan, ennyit meg végképp nem tudna eljátszani. De a Józsi nagyon is lehetett, s innentől fejre áll az egész történet.

Vajon a Józsi sitteltette le a dagit? Nyűg lett a kis gyámolított? Egyáltalán, miért csukták be? Nem valami hajléktalan-ügy miatt. Abból különben nem lett balhéjuk, állítólag egy orvos elsimította a dolgukat.

Arra persze a Józsi sem ad – most már nem is kérne tőle, meg mástól sem – magyarázatot, miért éri meg a miniszternek, hogy kövessék és fenyegessék, és főleg meddig próbálják hallgatásra kényszeríteni – ezekre nehéz válaszolni, sokkal egyszerűbb még azt is elvitatni, hogy járt a miniszternél. Pedig ahogy tervezte és számította, az első mondatára megijedt az ürge, és rögtön hazugsággal vádolta, pont mint később a Józsi. Ezerszer bebizonyosodott, hogy a gyávák így tesznek: rögtön rágalmaznak. A miniszter is, mintha a névjegyét dobná elé, szinte köpte a mondatot: „ebből egy hang sem igaz!“, de látszott, hogy a tiltakozása inkább beismerő vallomás. „És ha így volna is... kit érdekel?! Nem mindegy, ki volt a nagyapám?“ A Józsit utánozta – illetve a Józsi a minisztert, csak a Józsi szakállas, vagy tíz évvel idősebb, károgós a hangja, és még ha valami főnyereményhez jutna is, a miniszter vagyonának milliónyi – vagy milliárdnyi?, ki a fene számolgatja! – részét sem mondhatná magáénak. A miniszter a tizenkilencedik leggazdagabb ember az országban. A hivatalos kimutatás szerint – de honnan tudható pontosan, hány és milyen arányú érdekeltsége van egy igazi nagymenőnek, egyáltalán, milyen ingatlanok tulajdonosa... Ráadásul ezek a hazai milliárdosok hüvelykmatyik az igaziakhoz képest. Ha a milliárdok dollárban vagy euróban értendők... És milyen keserves lehet állandóan nyugtalankodni... akit bekapott a kerék, nincs megállás, pillanatig sem lazulhat már, mert igyekszik, hogy a jövő évi listában a tizenhetedik... nem, az kevés... talán-talán a tizennegyedik helyen szerepeljen! Mégis, mekkora lehet az az őrült nagy vagyon?

Nem várta, hogy a miniszter törje a fejét, milyen alapból fizessenek neki... és milyen címen. Szakértő, tanácsadó, kutató? Nem miniszteri feladat ezt eldönteni. Odavakkanthatott volna az egyik titkárnőjének, hogy fizessenek ilyen és ilyen nagyságrendben... a többit aztán mindenütt az apparátus bonyolítja, méghozzá alázatoskodva... „szíveskedjen bejönni a szerződés aláírására... ezzel lerövidítjük az átfutási időt“, „szíveskedjen kitölteni az adatlapot... bankszámla száma... minden tőlünk telhetőt elkövetünk, megsürgetjük a Kincstárat... várhatóan nyolc napon belül érkezik a pénz“. Nincs neki bankszámlája. Oldják meg máshogyan!

Végül a hülye jóindulata miatt elcseszte az egészet. Hangyányival előbb engedett. Nem sok kellett a diadalhoz – végül mégis elszúrta. Ha nyeregben marad, ha végig megőrzi azt a csöndes határozottságot, amivel kezdte – „Nem vagyok a bemocskoló újságírás híve“ meg „a szerkesztőm elkérte a Gyurka bácsitól kapott dokumentumokat... érthető, fényképpel közölnék... csakhogy én még a másolatot sem adom ki a kezemből... egy bulvárhír kedvéért végképp nem, sokkal becsesebbek nekem, elvégre a Gyurka bácsi rám bízta... persze, ha ön nem szeretné a nyilvánosságot... kinek mi köze hozzá... vagyis ha úgy akarja, hogy továbbra is őrizzem, ha...“ Ha... hogy... szinte dadogott. Hogyha kerekeken gurulna és áramszedője volna... Ez a hülyeség jutott eszébe, talán még mosolyra is húzódott a szája, valahogy kétszer kezdett a mondatba, ha... hogyha... A miniszter pedig villámgyorsan kihasználta a szórakozottságát... nem, ezt nem mondaná szórakozottságnak. Egy pillanatra elveszítette a fonalat.

Hogy kit érdekel a miniszter úr származása és családi sztorija?... Az olvasókat, természetesen. A pletykafogyasztó pedig különös szerzet – először is ritkán következetes. Vannak közöttük jócskán, akik csúnyán elbánnának egy rohadék részegessel, és nemcsak kizárnák a lakásából, de le is rúgnák a lépcsőn, közben mégis képesek meghatódni egy Gyurka bácsi-féle történettől – miért ne?! Ha nem az apjuk, a férjük, a testvérük vagy a fiuk, és ha a részegesnél még sokkal jobban utálhatják a dúsgazdag unokát, aki miniszterséget meg képviselőséget vásárolt magának és milliókat szórt a riherongy szeretőire... egy hajléktalanná lett szabót nem lehet úgy gyűlölni, mint az irigyelt minisztert. Ó, azt nagyon. Évtizedeken át foglalkozott olvasói levelekkel, megtapasztalta, hogy az újságvásárlók is egyre ingerültebbek és durvábbak. Ha tehetnék, felkoncolnák a minisztert, kiszúrnák a szemét és üvöltve kitépnék a nyelvét... a mocsok! Eltűrte, hogy a tulajdon nagyapja megfagyjon az utcán! Az ilyen nem is ember... kisemmizni egy beteget és eltiltani, hogy láthassa a gyerekét! Az a gyerek, a Gyurka bácsi lánya, történetesen a miniszter úr édesanyja, és amikor a kedves nagymama kiebrudalta a lakásból a családfőt, már egyáltalán nem volt csöppség. Nem ám! Lelkesen segített a mamának, tudni sem akart többé a papájáról, pedig a Gyurka bácsi nem bántotta soha. Nem bántott az az ember önmagán kívül senkit. És eszébe se jutott kihasználni a sikeres unokáját... szegény ember, a végén talán nem is tudta, hogy van lánya meg unokája, és számon kérhetné rajtuk... Tudta a miniszter úr, mi lett a nagypapával?

„Térjen a lényegre!“, sürgette, mintha ő valami felkészületlenségét leplezni igyekvő diák volna, közben azért idegesen pislantgatott, mutatóujját a szájához emelte, de időben sikerült megakadályoznia magát a körömrágásban. Bosszúsan elkapta a kezét, gyerekesen a fejét is ingatta – nem szabad! ne! –, s végül mégiscsak figyelmesen meghallgatta. „Kit érdekel? Mit akar most tőlem?“ No, erre kellett volna megmondani, mit is akar ő egy minisztertől, és nem régi hülyeségeken mélázni. Azt is megmondhatta volna, hogy neki már nincs több esélye... nem, azt nem. Tejeljen, de félelemből, és ne szánakozva! Ha tartani tudja a gyeplőt, nem jön el üres szólamokkal. „Meggondolom, mit tehetek önért“ – tenni? őérte? ez nevetséges! Nem jótékonyságról, hanem üzletről van szó.