Nagy ponyvaregény-olvasó voltam gyerekkoromban,

ábrándozó és csináló egyszerre, részt kérő, kapó, találó,

mindig dramatizáló, képzelődő, félő, és most, ahogy

kezdeteimet időlétrám mai fokáról megint szemügyre

veszem, el-eltűnődöm saját ponyvaregényemen,

miből mi lett, és hogyan ment végbe –

aztán csak ámulok, hogy ugyanaz a csupasz konkrét

mennyire mást jelent, akkor is, ha változatlannak

tetszik, mintha időtlen volna, és hát igaz, hogy

amit tudok, nem vigasz, kimondva is csak hangzat,

kapaszkodó legfeljebb-alább

ha egyáltalán; mihez.

Tízéves koromban egy somogyi nagyközségbe költöztünk, és

beléptem az úttörőszervezet Rákócziról elnevezett csapatába,

beléptem a repülőgép-modellező, a színjátszó szakkörbe,

beléptem, magamra vettem, részt vettem, az iskolai

selyemhernyó-tenyésztés vezetője, a faliújság szerkesztője, rajzolója

voltam, rajtanács, majd csapattanács elnök lettem, s közben buzgón

ministráltam vasárnaponként, jótanulási érdemrendet kaptam,

Csillebércen nyaraltam, ősszel eljátszottam A tüsszentő király

címszerepét, és még, és még, és főleg,

mindezek közben szinte állandóan olvastam, faltam

az elém kerülő könyveket, benne voltam tetőtől talpig a történetekben,

a ponyvaregényekben különösen, és volt választékom; az apámat

hetente egy-egy napon helyettesítő vasúti munkás, Kovács Sándor

(a „Kútájó” Kovács Sándor) hordta magával, házhoz hozta nekem

fatáskájában tucatjával a tarka füzeteket, puha táblás, zsebre vágható,

sárgás-salátás papírra nyomtatott, lélegzetet elállító kalandokat mesélő,

csodálatos regényeket: dörögtek a csípőből előugró coltok, vágtattak

a cowboyok a prérin; ott olvasta előttem Kútájó sebesen, félhangosan,

suttogósan (így is beszélt, az sz-k és z-k helyett zsizsegett); hallgattam,

s néztem, ahogy az ócska lapok fölé hajolt, rám-rám pillantott biztatóan,

megmutatta, hogy így kell átélni, magunkra venni, átváltozni hősiesen:

beavatott! Bűvös produkciója ma is visszhangzik sistergő fülemben,

elvegyülve a már kiskamaszként hallott, mélyembe ragadt dallal:

„Három aranyásó ment a hegyek közt a vízesés felé”, bugiztam rá,

már Budapesten a Lenin körúti tánciskolában; „Jimnek súgta Joe,

hárman osztozni nem jó”.

Kútájó regéi, Alexej Mereszjev, Oleg Kosevoj, Kaktusz Pedró

banditakirály sodortak, és én egyre erősebben vágytam,

hogy hozzájuk valamiképpen hasonlóvá váljak abban a

történésben, aminek részese voltam vagy lehettem éppen;

’52 tavaszán,

mikor a csapatvezető és igazgató szavait hallottam:

„Rákosi pajtás azt üzente, a jó úttörőnek technikumban kell

továbbtanulnia”, megszólalt bennem a

„Kossuth Lajos azt üzente…”,

és dúsan göndörödő szőrzettel díszítettem Rákosi arcképét –

aztán üvöltöztek a tanáriban, hogy ki volt az az őrült,

aki erre a dekorációra biztatott, és szerencse,

hogy a faliújságra föl nem ragasztottam.

Tények és jelentések köreiben bóklászva

ma úgy látom: mindig hajtott,

vitt saját ponyvaregényem, ismétlődtek a fordulatok, és

az angyalföldi, a Rózsák terei kollégiumban, az Üteg utcai

technikumban ugyanazt a darabot adták;

a ponyvaregénystruktúrában,

ha a legalsó szinten és fokon, a legolcsóbb módon is, mindig

megmutatkozott a mozgató erő: az ember csinálja magát.

Akkor is, ha a margóra ír – ér?